Rossner Roberto : A természet ágyrajárói

Nyomtatás

A természet ágyrajárói

Ádáz id?ket sebbel-lobbal merítünk

Magunk mögé könny? déli szélben,

Örvény sem kapdos lapátunk után,

Habok taraján kigyúlt szívünk ébren.

Kanyart kanyarra, hisz megdermed,

Ki zabla-tépten maga mögé tekint,

Vérem pezsg?fürd? és dalárda;

Kint a vízen, kint vagyunk megint.

Szép rajzú orrát a szélbe fúrja ott,

Nyarat, szerelmet szimatol babám,

Nem hegyi ösvény, s tenger-mély hív;

Folyónk ad otthont, mint hajdanán.

Piros bóját balról, jobbról zöldet

Kerülünk – ez enyhe völgymenet,

Féltékeny alkony-sugár mereszt

Ránk kutatva zöldes szörny-szemet.

Majd küszvágó csér szabja a vizet,

S molnárka ölti eggyé újonnan.

Sikló vonaglik belé ornamentikát,

Minden, mi él, segíteni rohan.

Mocsári ciprusok állnak térdig vízben,

Páfrány, s tavirózsa a holtág delén,

Kenunk palástja a zöld békalencse,

Hiány csalogánya most nem dalol felém.

Permetünk el?l, hol béka szökken,

Sekély víz alól a televény zihál

Kénes leheletet, s a sás-világ

Becsapott, sz?zi nász-éneke száll.

Récék és szárcsák perpatvarán

Némán, s vigyázva siklunk tova,

Tekn?s bukik csobbanva alá;

Gyanús a hajónk, bajban az otthona.

Kéz itt nem rajzol, s nem hint

Kurta éber-álmot füst-irónnal,

Tüzet sem ásít unottan a régi arcba,

S férge távolából, ha kín-sikolyt hall,

Nem ?röl átok-kúrt imát, tudja:

Nem lehet dühb?l hajózni!

Enyhet ím ránk bocsát az alkony,

Az est kivetett lom, könny?vér? holmi.

Es?cseppek pillanatfelvételeit

Nem dobálja ránk a lusta ég,

Vénusz és Hold haloványan lángol,

A káoszt összerámolja a messzeség.

Parti lomb susogva, b?szen udvarol,

Eltévedt madárhangok bolyonganak,

Kugliznak a fák árnyai között,

S elenyésznek, míg vérbe hull a Nap.

A fény-csúzliba érve megnyúlnak

Az árnyak, s a bizalom újra él;

Porból vétetett indulatokkal,

Agyag-lég?, kietlen templomába ér.

Lásd: a sz?nyeg alszik. Bogár-

Jártában bólint, elmereng a f?,

   Tört lombos ággal sepr?zni

Mozdul éj fuvalma, félti h?

Sírvermét, rothadás horpaszát.

Láncát nem mozdítja szél-

Szelindek, vizünk mellé omlik,

S velünk hallgatja, a folyó mit beszél.

E Hold-sirámhoz karcos bor dukál,

S a természet ágyrajárói, mi,

Utazók unt maskaráját vetve le,

Lomb-alkóvba térünk, hol hallani

Munkálkodó sünt, fejfát repeszt?

Ny?t vadászó fakopáncs sorozatát,

S a fák titoktartó kérge, spr?d

Simogatással jattol jóéjszakát.

A szentjánosbogarak brosst?i,

Éj labirintjának ég? kavicsai –

Talán a csillagok elejtett könnyei,

Vagy Föld-anya fölszálló titkai.

Sóder duruzsol, locska hullámok intim

Illetése hallik, megadóan korhad

Kid?lt fák törzse, s kései hangyák

Szaporázzák léptük örök-holnap

Éléskamrái, bolyhos zug-bolyok felé,

A parton szájtáti kagylók ezüstje

Csillan szárazon, hold-verte foguk

Koccan, s ránk borul az ég rozsdált üstje.

A kehes és gyomorbajos önzés,

Idegen hamisság volna most e jámbor

Erd?n, hol langy bariton kortyokban

Ízlel minket jó szentgyörgyhegyi bor.

Nyugton fekszünk, csak szívünk viháncol,

Óvattal mozdul boldog kezünk,

Egymásra lelt hangszerek húrjai szólnak,

Magány-hárfákkal nincs mit kezdenünk.

Így szunnyad minden. Kenu, tábor, asszony,

Jóféle nyár, langy vízpart, alkalmas éj.