Rossner Roberto : Folyékony hold – hatodik fejezet

Baráti tanácsra még egy fejezetet megmutatok nektek – egy olyat, amelyben Poe-t beszélni halljuk, hiszen végül is mindenkit ez foglalkoztat leginkább, hogyan sikerült ?t magát ábrázolni, s megszólaltatni. Jó szórakozást!

Hatodik fejezet

 

 

Az emóciók trigonometriája

 

 

Másnap, este tíz óra is elmúlott már, mire elszabadulhattam a „Többszöri Szavazók Kórterméb?l”, noha az itt fekv? betegek létszáma alaposan megcsappant. A reggelre kijózanodókat, akik egyéb tüneteket nem mutattak föl, napközben elengedték. Mostanra jószerével csak azok maradtak, akik kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek. Miután nem láttam szükségét, hogy mellettük virrasszak, dr. Moran utasításának megfelel?en az els? emeleti sarokszobában elhelyezett betegünkre koncentráltam.

    Megtudtam, hogy viszonylagos nyugalomban, többnyire alvással töltötte a napot. Láza azonban nem csökkent, légzése továbbra is aritmiás, id?nként fulladásos rohamokra jellemz? köhögéses kitörésekkel. Hasmenés, vér-ürítés nem jelentkezett, gyógyszereit rendben magához vette. Reggel több ízben nehezményezte, hogy bent tartják, közelg? házasságkötésére hivatkozván követelte, hogy engedjék eltávozni. Kés?bb valamelyest megnyugodott. A nappalos kedvesn?vér szerint látogató érkezett hozzá még a délel?tt folyamán, ám betegünk nem fogadta rokonát.

   Amikor ágyához léptem, ébren, szellemi frissessége teljében találtam, éppen az íróbütykét piszkálta elmélyülten a bal keze középs? ujján.

   – Á, az ifjú doktor, már vártam – mondta, s hangjában, amely bár gyengének t?nt; ?szinte örömöt véltem fölfedezni – folytathatjuk az elmélkedést? Volna kedve?

– Amennyiben állapota megengedi – boldogan. Hogy érzi magát? Nem tapasztalja, hogy némiképpen csökkent volna a belégzéskor érzett fájdalom?

   – Nem, nem érzem, hogy valamicskét is csökkent volna. Az élet fájdalmaként veszem tudomásul, azaz próbálok nem is tör?dni vele.

   – S a lába? Látom, hogy átkötözték.

   – Határozottan javul. Ma már nem vérzett át a kötés, s fájdalmam is jelent?sen csillapodott.

   – Ezt ?szinte örömmel hallom.

   – Ez a dr. Moran lelkiismeretes orvos benyomását kelti. Abból, ahogy elkülönítettek, valamint, hogy napközben szinte óránként vizsgálnak különféle doktorok, arra következtetek, hogy dr. Moran a veszettség tüneteit várakozik rajtam kimutatni. Egy olyan rutinos és megrögzött hipochondert, mint magam, nem könny? bármivel is áltatni.

   – Nézze, kérem, ön m?velt, iskolázott ember. Biztosíthatom, hogy senki nem kívánja áltatni.  Mindazonáltal annak tükrében, miszerint ön képtelen számot adni a lábán talált sérülések eredetér?l, azok így, legalább is elgondolkoztatóak, valóban. Ám mindez ideig semmi jelét nem tapasztaltuk, hogy állapotában bármin? rosszabbodás fenyegetne. Igazából akkor volnék nyugodt, ha a lázát is képesek volnánk végre leparancsolni. Most ezen munkálkodunk.

   – Rajtam nem fog múlni, ebben bizonyos lehet.

   A kedvesn?vér széket hozott, majd kérésemre papírt, s tintát. Megigazítottuk a párnát betegünk feje alatt, s némiképpen megemeltük fels?testét fektében, hogy kényelmesebben essék neki a beszéd.

   – Úgy hallottam, látogatója volt. Illetve lett volna, ám ön nem fogadta.

   – Úgy van. Az egyik kuzinom, Neilson próbálkozott. Azért látogatott meg, hogy végre lenézzen rám. Évek óta várakozik erre a lehet?ségre. Természetesen nem fogadtam. Nem adhattam meg neki ezt az örömöt.

   – Nos, én semmiképpen nem óhajtanék jogot formálni…

   – Ugyan kérem! – intett le betegem – Ne menteget?zzék, fiatalember. Az ön helyzete, hogy úgy mondjam, egészen kivételes. Nekem olybá t?nik, hogy önnek ez id? szerint mindenhez köze van személyemmel kapcsolatban, s ez ellen semmi kifogásom. Be kell, hogy valljam; én még soha, senki el?tt nem nyíltam meg ennyire, s meglep? módon nem is bánom, hogy most megteszem. Nem, a legkevésbé sem.

   – Igazán kitüntet?, ha így érzi, köszönöm.

   Épp csak legyintett kezével, hogy szóra sem érdemes. Vizet kért ezután, s én megitattam. Apró kortyokban itta, minden nyelés után pihenve valamicskét.

   – Talán haragban állnak ezzel az unokatestvérével, hogy nem fogadta? Nekem alapvet?, természetes, pozitív gesztusnak t?nik a látogatása.

   – Összetett probléma ez – válaszolta betegem némi töprengés után – s a megoldás az emóciók trigonometriájában rejlik.

   – Hogyan? Az érzelmek trigonometriája? Nem mondom fölöttébb bizarr szókapcsolat!

   – Pedig logikus, s helyénvaló. Ha érdekli a téma, bevezetem kissé az emóciók trigonometriájába. Csak ehhez hadd üljek föl, úgy kényelmesebb volna.

    Meglehet?sen nehézkesen, segítséggel ült föl, jobbját mindegyre sérült bordájához szorította, míg én párnáit igazgattam, hogy valamelyest ül? pozícióban maradhasson egy ideig, megkönnyítve ezzel számára a beszédet.

   – Talán vegyük el?ször magát a szót. Tanult ön, ifjú barátom trigonometriát? Tudja-e egyáltalán, hogy mit jelent ez a kifejezés?

   – Bevallom, hogy ugyancsak alapszintem foglalkoztam e tárggyal, még a középiskolában. Nem tartozott kedvenc elfoglaltságaim közé, ezt nem is tudnám tagadni. Azt minden esetre tudom, hogy a trigonometria a geometriának, vagyis a mértannak valamilyen szakága, vagy emeltebb fokozata. Kísérlet arra, hogy a világot számok, mérési adatok segítségével írhassuk le. Háromszögek jutnak eszembe e szó hallatán – egyáltalában: szögek; tompaszögek, derékszögek, hegyesszögek. Meg persze a jó öreg szögfüggvények. Más aligha. Az a helyzet, hogy egyházi középiskolába jártam.

   Betegem feszülten figyelt, szinte világítani tetszettek kék szemei.

   – Értem – mondotta az állát simogatva.  – Nos, tudnivaló, hogy az algebra, a geometria és a csillagászat, legtöbbet a teológusoknak, az eget fürkész?, istenüket keres? hív? tudósoknak köszönheti. A lengyel Kopernikusz például plébánosként tevékenykedett, amikor szabadidejében megalkotta a heliocentrikus világképet.  A német Johannes Kepler, a neves asztronómus egyenesen a teológia doktora volt, de teológiát tanult Tycho Brahe, a kiemelked? tudású dán csillagász, és John Napier szintén, a skót lord, aki feltalálta a logaritmust.  E tárgyban húszévnyi kutatómunkáját adta közre f?m?vében, a csillagászati számítások terén ma is nélkülözhetetlen „Minifici logarithmorum canonis descriptio” cím?, 1594-ben megkezdett, s 1614-ben kiadott munkájában – s kés?bb a mai értelemben véve tökélyre vitte a trigonometriát, azon tudományt, amelyet önnel szemben nekem a legmagasabb szinten tanítottak, így módomban állt alaposan elmélyednem ebben a stúdiumban.

   – Csakugyan? – határozottan meg voltam lepve – és ugyan hol tanítottak önnek íly magas szinten trigonometriát, ha meg nem sértem?

   – West Pointban.

   – West Pointban? A Katonai Akadémián? De hiszen, ha jól emlékszem, önmagát irodalmárként, kritikusként mutatta be. Vagy tévednék? Nem is gondoltam volna, hogy egy katonatiszttel beszélgetek.

   – Az Égre! Nem azzal beszélget, természetesen. Nem végeztem el az Akadémiát; mindösszesen alig valamivel több, mint egy szemesztert hallgattam ott. ?szintén szólva; a nevel?anyám ötlete volt az egész West Point. Még jól emlékezett kit?n? el?menetelemre bármely elemi, vagy középiskolában az angliai éveim alatt, illet?leg idehaza. Gondolom szívesen látott volna uniformisban,  fess, snájdig katonatisztként…azt hiszem ez megbocsátható egy asszonynak. Mi több, amint az hamarosan kiderült, ez kellett legyen az utolsó hozzám intézett kívánsága annak a kit?n? asszonynak – fájdalmasan korai halála el?tt. ?szintén és híven szerettem ?t, áldott emlékét ?rzöm a mai napig – legyen néki könny? a föld! Ám az sem volna helyénvaló, ha elhallgatnám, hogy a katonáskodás, a rendszeres életvitel nekem magamnak sem t?nt távoli ábrándnak; meglehet, ez volt az én nagyapai örökségem. Az id? tájt még korán kel? ember voltam, s a sportokban – különös tekintettel az atlétikára, úszásra, vívásra, lovaglásra és ökölvívásra – mindig kimagaslóan teljesítettem.

   – Akkor miért nem végezte el az Akadémiát?

   – Nyilvánvaló, hogy a parancsuralmi rendszer feküdte meg a gyomromat. Hogy minden pillanatban azt higgyem, gondoljam, akarjam, no és persze tegyem, amit nekem el?írnak – ezt a normát nem voltam képes magamévá tenni. A katonásdi nem kiérlelt egyéniségeknek való, erre hamar rájöttem. Úgyhogy amint lehetett befejeztem katonai pályafutásomat. Nem könny? eljönni West Pointból, de én megtettem mégis. Szándékos függelemsértések egész sorozatát kellett ehhez elkövetnem – nem untatnám a részletekkel. A lényeg, hogy végül hadbírósági ítélettel távolítottak el.

   – Értem. Nem is tudta, vagy tudja hasznosítani az ott tanultakat?

   – Oh, dehogynem. Nem szabad félreértenie: West Point a legkiválóbb fels?oktatási intézményeink egyike, vetekszik a Yale-lel és a Harvard-dal. Téved, aki azt hiszi, hogy a Katonai Akadémián csak l?ni, szúrni és futni tanítják az embert. Tudnia kell, hogy a stratégiai elemzésekhez, egyáltalán a taktikai-stratégiai stúdiumokhoz elengedhetetlen a logika tudományának elmélyült tanulmányozása, valamint a filozófia, teológia, retorika, no és persze az irodalom minél teljesebb és átfogóbb ismerete.  Így már az els? két évben olyan magas szint? latin és ógörög nyelvi és irodalmi képzést kap a hallgató, hogy ez alapján bízvást elmehet középiskolai tanárnak e tárgyakban, ha valamilyen okból befuccsol a katonai karrierje. A matematikát, algebrát, geometriát, trigonometriát és ballisztikát szintén a legmagasabb fokon oktatják. Mindezeknek nagy hasznát vettem egész feln?tt életemben. Ha úgy tetszik, íróként legalább annyira, mint magánemberként.

   – Értem. Bár azt még mindig föl nem foghatom, hogy jönnek ide az érzelmek?

   – Elképzelhetetlennek tartaná, hogy szögfüggvények által behatárolt térben zajlanak mindennapjaink, mi több, hogy a trigonometria az emberi érzelmek, s?t viszonylatok ábrázolására is alkalmas?

   – Hahaha… Ön bizonyára tréfál!  Majd jól megkergetném azt a futóbolondot, aki azt merné állítani, teszem föl, hogy én a menyasszonyomat, mondjuk derékszögben szeretem, míg reménybeli anyósom iránt hegyesszögben mérhet? averzióim volnának….haha… ez igazán mulatságos.

   Partnerem azonban idegesít?en nyugodt maradt ezúttal.

   – Pedig nagyon jó helyen kapisgál. Nem is gondolná, hogy mennyire beletrafált, miközben megpróbálta tréfára venni a dolgot…hm…látom a kétkedést az arcán…na figyeljen rám.

    Az egyik fiatal kedvesn?vér frissen f?zött teát hozott egy egész kannával – az illata alapján dr. Moran „gonosz teakeverékéb?l” készült f?zetnek t?nt – s betegem örömmel kapott rajta, látható élvezettel szürcsölte italát, majd miután végzett, a bal könyökére támaszkodott, s arccal felém fordulva folytatta.

   – Tételezzük föl, hogy ön és én nem itt, ebben az ispotályban, nem ilyen apropóból, s körülmények között találkozunk, hanem mondjuk egy baltimore-i társasági estélyen. Beszélgetésbe elegyedünk anélkül, hogy tudnánk egymásról a másik foglalkozását, érdekl?dési körét. S mondjuk a beszélgetés folyamán kialakul közöttünk ugyanaz a nyilvánvaló, kölcsönös szimpátia, amely a mi jelenlegi, tényleges kapcsolatunkat jellemzi. Hangsúlyozom a szimpátia önkéntelen, s kölcsönös voltát. Mindebb?l arra következtethetünk, hogy e bimbózó emberi kapcsolat harmonikus, s mentes mindenféle alá- és fölérendeltségt?l, vagyis, hogy egymás iránt érzett, s kinyilvánított emócióink horizontálisan, azaz vízszintesen terjednének. Optimálisnak mondhatnánk ezt az esetet, tekintve, hogy az egymás iránt kinyilvánított emberi emócióknak a legritkább esetben van módjuk horizontálisan terjedni, s akképpen hatni.

   – Kezdem nem érteni – mondtam bizonytalanul. – Léteznének talán vertikálisan kifejtett emóciók is?

   – Magától értet?dik. Imáink, melyben Istenünkhöz fohászkodunk, s melyekben az iránta érzett szeretetünket – túlzó esetekben imádatunkat – fogalmazzuk meg; nyilvánvalóan függ?leges irányultságúak, s szükségképpen fölfelé hatnak. Hasonlóképpen a Sátán, a démonok iránti gy?löletünk, a Pokoltól való félelmünk megnyilvánulásai szintúgy vertikálisak, s nyílegyenesen lefelé irányulnak.

   – Ez világos, nagyon is jól el tudom képzelni.  De az el?bb a horizontális emóciók kapcsán a harmóniát említette. A harmónia létfeltételének tartja az egyenes és sík-vonalú érzelem-kisugárzást?

   – Korántsem. Harmonikusnak nevezhetünk bármely szögben terjed? emóciók táplálta emberi kapcsolatot, amennyiben az, a résztvev?k összessége számára el?nyös, illet?leg szívesen vett, vagy legalább is elfogadott; csakhogy ezekben az esetekben az emberi jellem, a karakter min?ségének dönt? a befolyása. Hadd világítsam meg egy példán.

   – Kérem, hogy tegye, mert a fejemben egyre komolyabb a homály.

   – Nos, lássuk csak: amint az bárki számára kit?nik, ön jelent?s tiszteletet táplál dr. John J. Moran, a f?nöke iránt. Mindez magától értet?dik; láthatóan nem csak életkorát, de felkészültségének megkérd?jelezhetetlen voltát, szakmai rátermettségét, biztos ítél?képességét is méltányolja – túl a nyilvánvaló szimpátián, s a jó doktor életkora iránt érzett automatikus tiszteleten. Ez derék. Mindezek alapján megállapítható, hogy ön, mintegy negyvenöt fokos szögben, átlósan fölfelé bocsát ki érzelem-hullámokat dr. Moran irányába – vagyis fölnéz rá. A jeles doktor láthatóan elfogadja a feléje ebben a beesési szögben érkez? emóciókat, ám korántsem hasonló szögtartományban viszonozza azokat.  Nagyon kedveli önt – viszonzott érzelmei öt-tíz fokot zárnak be mindösszesen – legalább is az én megfigyelésem szerint. Ez pedig er?sen közelít a horizontálishoz, azaz dr. Moran kevés híján magával egyenrangúnak tartja, s ekként is kezeli önt. Mindez a doktor jellemének dicsérete. Könnyen belátható, hogy dr. Moran kiváló karakter, s irigylésre méltóan nagy jellem.

   – Ebben okvetlenül egyet értek önnel, még ha eszmefuttatása roppant hízelg? is rám nézve. Úgy véli tehát, hogy az érzelmek kifejez?dése többségében a horizontális és a vertikális közötti szögtartományban zajlik?

   – Ez vitán felül áll. A boldog, megvalósult és viszonzott szerelem érzeményét az teszi oly különlegessé, hogy a két egymás irányába horizontálisan irányuló emóció szinte egymásba olvad. De egész más a helyzet a viszonzatlan szerelem esetében: eufória és depresszió között ingadozva az érzéshullámok szinte valamennyi szögtartományban sugároznak: imádat, s gy?lölet nyilai! Nem tapasztalt még ilyet? De hasonló a helyzet a mindennapok szintjén is.  A horizontálistól eltér? szög? emocionális kontextusok pozitív vagy negatív jellege a kapcsolatban részt vev?k jellemét?l függ; karakterének emelkedett, vagy éppenséggel alantas voltán múlik. Minél kevésbé h?si jellem valaki, annál valószín?bb, hogy szinte minden társadalmi és privát emberi viszonylatában arra törekszik, hogy ? maga lehet?leg mindig és mindenki iránt, s lehet?ség szerint minél nagyobb szögben – lefelé fejthesse ki érzelmeit, s ugyanakkor megkövetelné, hogy feléje ezzel szinkronban álló szögben felfelé áramoljanak az emóciók. Egyszer?bben fogalmazva; ? maga ab ovo lenéz mindenkit, s elvárná, hogy reá fölnézzenek.

   – Sajnos ez a szituáció nagyon is ismer?s, már többször tapasztaltam ezt az érzést.

   – Amikor két ember el?ször találkozik, és beszélgetésbe elegyedik, automatikusan megkezd?dik a kölcsönös méricskélés, er?felmérés. Megannyi kis láthatatlan geodéta lép azonnal csatasorba, szögmér?k, körz?k, derékszög-vonalzók, teodolitok és egyéb instrumentumok munkálkodnak serényen a homlokok mögött. Nincs érdekesebb dolog, mint megfigyelni két ember beszélgetését ebb?l az aspektusból. A legártatlanabbnak t?n? diskurzusok is valóságos trigonometriai ütközetek. S mi hevíti e buzgalmat? A versengés, hogy ki tudna legalább lankásan lefelé tekinteni a másikra.

   – Istenem, de hát ez borzasztó!

   – Már miért volna borzasztó? Mindennapos társasjátéka ez az emberi fajnak. Nem véletlenül emeltem ki az önök viszonylatában dr. Moran kitüntet?en üdvös pozitív jellemét. Fájdalom, az emberi és társadalmai viszonyok tanulmányozása során kit?nik, hogy alapvet?en kevés számú az ilyesfajta er?s, pozitív karakter a világban. Az emberek túlnyomó többsége hitványabb anyagból gyúratott. Úgy vélem, a legalapvet?bb emberi tulajdonságként alighanem a gyarlóságot kellene megneveznünk; s ha így tennénk, minden tévedésünk „benefit” volna, ajándék, talált pénz, az emberi léleksokadalmak vizsgálata során.

   Betegem fürkész? arccal tekintett rám.

   – Ismeri valamelyest korunk francia irodalmát?

   Na, gondoltam, kezd?dik a vegzatúra. Elhatároztam, hogy minden ez irányú kérdésére teljes nyíltsággal fogok válaszolni.

   – Sajnálatomra közölnöm kell, hogy sem a francia, sem más nemzetek szépirodalmát nem ismerem, a legcsekélyebb mértékben sem. Beleértve hazánk íróinak m?veit is. Tisztában vagyok ugyanakkor mulasztásom szörny?séges, elfogadhatatlan voltával, s már ígéretet tettem valakinek, hogy rohamléptekkel igyekszem pótolni hiányosságaimat.

   – No lám csak – mondta meglepetten – sz?z területre tévedtem volna? Talán jobb is így. De vajon mennyire vehetem komolyan ezt az érdekl?dést, melyet felmutat? Udvariaskodnia mer?ben fölösleges volna.

   – Biztosíthatom – válaszoltam ég? hittel – hogy legh?bb vágyam okulni, gyarapodni a szellemiekben. Nemrégiben gy?z?dtem meg arról, mennyire tarthatatlan eddigi szembehelyezkedésem a kulturális vívmányokkal. ?szintén kérem, hogy ne vonjon meg t?lem semmit, amir?l úgy véli, hogy hasznomra lehet.

 

   A férfiú, most szinte szeretettel nézett rám.

   – „Örvendezz, ifjú, a te ifjúságodban…” – mondta ellágyultan.

   – A Szentírást azért ismerem – rebegtem zavartan – azt hiszem ez a Prédikátor könyvéb?l való.

   – Na látja. Nincs azért olyan nagy, baj, mint gondolja.  – szólt mosolyogva, majd így folytatta – ezt a francia szerz?t, kir?l beszélni óhajtok, a leg?szintébben ajánlom önnek. Helyezze el m?vét majdani m?veltsége középpontjába – bizton építhet rá egész életében.

   – Ki volna ?, s mit olvassak t?le?

   – A neve Victor Hugo. Kortársunk, s m?ve, melynek magam is rabja lettem: „A Notre Dame-i torony?r”. Briliáns alkotás, nyugodtan kijelenthetem önnek, hogy egy valóságos trigonometriai remekm?. Nem vitás, hogy szerz?je „beavatott” – éppen úgy, mint ahogyan azok voltak a titokzatos épít?mesterek, akik Párizs legnagyobb és legszebb templomát emelték. Aki veszi a fáradtságot, s egy árkus papirosra nyilakkal berajzolja a szerepl?k kifejtett érzelmeit azok irányultságának megfelel?en, azt a megdöbbent? felfedezést teheti, hogy – ha mindjárt vázlatosan is – de felt?nni láthatja a papíron a Miasszonyunk templomának alaprajzát – az aranymetszés szabályai szerint. Természetesen nem a torony?rt, hanem Esmeraldát kell a középpontba helyezni. Vágy, gy?lölet, szerelem, féltékenység, hiúság és irigység szervezett hálózata az a zseniális könyv – minden szava színarany, s benne ott tombol az egész, életnek nevezett tragikomédia! Olvassa hát el, már angol fordításban is hozzáférhet?. Egy kissé ugyan meg fogja gy?lölni az emberi fajt, de ezt tudja nyugodtan be a tanulási folyamat részeként.

   – Gondolom jó néhány keser? tapasztalata adódott már, hogy így beszél. Ám ?szintén remélem, hogy sokkal inkább társadalmi, mintsem magánéleti szinten érték csalódások.

    Beszélget?társam hallgatott. Azt hittem elpilledt, mert egyenletesen vette a lélegzetet, szeme csukva volt, s egyetlen mozdulatot sem tett. Ám valójában gondolkodott csupán – mérlegelt.

   – Valóban. Társadalmiak –válaszolta nagy sokára. – Ó, az emberi társadalom örök színháza! Ám miel?tt fájdalom-ódákat zengenék a többiek, a mások szemében talált szálkákról – azt hiszem ideje kezdenem valamit a saját szememben észlelhet? gerendával.

   Köhögés rázta meg a testét, s ez látható fájdalommal járt. Jobbját minduntalan fájó bordáihoz szorította, miközben nyúzott arcán végigvonaglott a kín.  Újabb csésze teát töltöttem neki, amit ismét hálásan fogadott.

   – Ne ostorozza magát – mondtam bátorítólag – az emberek többsége oly belátó, megbocsátó. Barátai pedig nyilván jobban szeretik önt annál, mintsem hogy efféle lelki számvetésre kényszerüljön.

   – Fiatalember – válaszolta egészen lemondóan – attól tartok, hogy ön nem értette meg a társadalmi helyzetem és a privátszférám leglényegét. Nekem nincsenek barátaim. Valójában sohasem is voltak. Nekem jószerével csak irigyeim és hitelez?im vannak. Azok, pedig egyt?l egyig gy?lölnek. Kivétel nélkül.

   – De hát hogyan mondhat ilyet? Ez teljességgel valószín?tlen.

   – Pedig ez a helyzet. A kit?n? dr. Moran kapcsán az imént a jellem szilárdságáról, pozitív voltáról értekeztem. Tragikus módon énbel?lem ez az attit?d teljességgel hiányzik. Valójában én egy kimagaslóan és halmozottan tehetséges, ám akaratgyenge, jellemtelen, par excellence hitvány ember vagyok. Muszáj ezzel most szembenéznem.

   T?n?dve, inkább csak úgy maga elé beszélve, mintegy hangosan gondolkodva folytatta.

   – Pedig az alapok kiválóak. Az ismeretanyagom, a tudásom, a felkészültségem – ezt bátran állíthatom – nem mindennapi. Hat nyelven olvasok, igaz németül leginkább csak filozófiát. Anyanyelvemen, az angolon felül franciául és olaszul is kiválóan beszélek, s a holt nyelvekkel, a latinnal és az ógöröggel is könny?szerrel elboldogulok. Gyorsan és sokat olvasok. Nagyon gyorsan és félelmesen sokat. Hogy ezt megvalósíthassam, speciális olvasási technikát dolgoztam ki a magam számára, s vittem tökélyre annak alkalmazását, melynek révén kevesebb, mint fertály perc alatt elolvasok egy nyolcadrét ívet, vagy másként fogalmazva; egy átlagos nyomtatott oldalt, úgy, hogy az olvasott tartalom rögzül mindeközben. Magam diagonális gyorsolvasásnak nevezem, mert nem sorokat, s pláne nem szavakat olvasok, hanem a lap bal fels? sarkából kiindulva egyetlen átlós hullámban végigtekintek lassan a szövegen a jobb alsó sarokig, s ez id? alatt beépül az agyamba minden ott található információ. Nem gondolnám, hogy ez a technika valaha is elterjed a nagyközönség körében, mert ehhez valóban különleges, az átlagostól eltér? m?ködés?, bizonyos megközelítésben „nem normális” agyra van szükség. Az enyém ilyen, nem tehetek róla, így születtem.

   Inni kért, így megitattam, miközben elh?lve ámultam a hallottakon.

   – Tudja – folytatta – nemrégiben készítettek rólam néhány dagerrotípiát. Látott már efféle képeket? Korunk csodálatos vívmánya! Nos, rá kellett ébredjek, hogy a memóriám bizonyos esetekben pontosan így m?ködik, mint ez a varázslatos találmány. Valamiféle vegyi folyamatok révén, mintegy belemaródnak emlékezetembe a dolgok, s onnan bármikor el?hívhatóak. Írott, nyomtatott oldalak százezreire, millióira emlékezem kiválóan, épp csak némi er?feszítés nyomán. Mindezek okán kijelenthet?, hogy az ismeretanyagom aktív, naprakészen a rendelkezésemre áll – legkorábbi iskolai éveimig visszamen?leg. Higgye el nekem, ez egy elrettent?en hatalmas anyag. 

    Újabb köhögésroham rázta meg a testét, de er?t vett magán, láthatóan nem kívánta megakasztani gondolatmenetét.

   – Mindehhez párosul még az analitikai képességem. Nem túlzok: oly mérv? elemz?-összehasonlító készséggel bírok, amellyel talán Arisztotelesz óta kevesen rendelkeztek e féltekén. Ne higgye, kérem, hogy meg?rültem, de gondoljon bele; egy ilyen rendkívüli memóriával, s ekkora empatikus analitikai képességgel megáldva – vagy megverve – a világ el?ször roppant mulatságosnak tetszik, ám kés?bb végtelenül unalmassá válik. Számomra bizonyos szempontból nyitott könyv a világ, de már nincs igazán kedvem, hogy lapozgassam. Néhány mondatnyi beszélgetés, vagy néhány percnyi néma obszerváció – az öntudatlan használt gesztusrendszer megfigyelése – után képes vagyok bárki emberfia jellemének megismerésére, leírására, különös tekintettel az eltitkolni vágyott lelki defektusokra, fogyatékosságokra. Vagy: csupán egyetlen hosszabb fejezetnyi részlet elolvasása után képes vagyok bármely regény, vagy más irodalmi m?alkotás egészének megfejtésére, a karakterek, történések kibontakozási irányának, a történet várható csúcspontjainak, illetve végkifejletének megjósolására. Ez utóbbit, mármint könyvek meséinek kitalálását, sajnálatomra gyakoroltam is korábban, pénzért, fogadásból, én szerencsétlen, mint holmi cirkuszi bohóc. Ma már nem teszek ilyesmit, meguntam ezt is, mint annyi mást. Ám tény, hogy sohasem tévedtem, a legcsekélyebb részletet illet?en sem.

   – Még soha életemben nem hallottam ilyesmit. Komolyan mondom.

   – Veleszületett képességek ezek, gondolom, én magam sem „értem” hogyan m?ködnek, csupán használom ?ket. A nagyobb baj azonban az, hogy megadtam az árát e kétes érték? képességeknek. A mindehhez ill? szilárd és állhatatos jellem ugyanis nem adatott meg. Ha elképzelni óhajtaná annak a szerencsétlennek az archetípusát, aki mindig, minden áron és mindenkivel szemben „lefelé” képes csak emóciókat közvetíteni, ám ugyanakkor megköveteli, hogy feléje viszont minden érzelemhullám minimum 45 fokos szögben fölfelé áramoljon – nos hát, e mentális torzszülött itt fekszik most ön el?tt. Lényegét tekintve teljességgel hiányzik habitusomból két alapvet? pozitív tulajdonság. Az egyik, a karakternek az a sajátossága, amit a franciák a „charme” szóval írnak le. Sajnos sohasem lehettem sármos, vonzó, melegszív?, megenged?,vagy jóérzés? – én nem tudok ilyen lenni, képtelen vagyok rá. Egész egyszer?en nem megy. A másik pedig, érdekes módon; az empátia, a beleérzés, a partner fejével történ? gondolkozás képessége.  Ezt íróként, a m?veimben, kiválóan tudom alkalmazni, azonban magánemberként, a tényleges emberi kapcsolataimban soha. Illetve talán pontosítsuk: a beleérzés képességével igenis rendelkezem, ám ezt önz?, alantas céllal használom, s?t kihasználom rendszerint. Az empátia fogalmának másik aspektusa hiányzik bel?lem; képtelen vagyok belátó, megbocsátó lenni, s mások emberi gyengeségei fölött szemet hunyni, azokon nagyvonalúan túllépni. Szörny?, iszonyú hiátus ez, mindkét dolgot illet?en.

   – De miért tartja mindezt ennyire kiábrándítónak? – kérdeztem – Meglehet, éppen ezen tulajdonságok hiánya adja ki a harmóniát az életében. Bizonyos dolgokban túlkínálat, másutt hiány mutatkozik. A dolgok kiegyenlítik egymást.

   – Nem, barátom, nem így gurul a szekér. E két fentebb említett jellemhiba következtében gyakorlatilag végérvényesen kirekesztettem magamat az emberi társadalomból. Képességeimet elismerik bár, de engem, magamat idegennek tekintenek, s erre, bevallom én még rá is teszek egy-két lapáttal. Azt hiszem több ezer embert bántottam meg, sértettem vérig, vagy aláztam porig – de meg is fizettem mindenért.

   – Ugyan kérem! Ne túlozzunk! Hogyan lehet ennyi emberrel egyáltalán kapcsolatba kerülni?

   – Például m?bírálóként. Kritikus lettem, a legádázabb fajtából. De err?l talán kés?bb. Nézze, az átlagemberek többsége nagyjából hasonlóan viszonyul a „nagyság”-hoz, a kiemelked? tehetséghez. Távlatból szívesen szemléli, boldogan bálványozza a géniuszt, tiszteli a m?vészt, a tudóst. Ám a maga közegében, a maga szintjén nem hajlandó azt még csak felismerni sem, nem, hogy elismerni. A jó öreg sznobizmus munkál itt a háttérben: azokat tartják nagynak, akiket mások, akikre ?k fölnéznek, szintén nagyra tartanak. A legnehezebb feladat ráébreszteni az átlagembert, hogy a közvetlen közelében, a baráti körében, esetleg iskolatársai között létezik és dolgozik egy „nagyság”, egy kiemelked? tehetség.  Érzékeli ugyan az illet? kiemelkedni vágyását, ám ezt ?, az átlagember, kivagyiságnak, felfuvalkodottságnak aposztrofálja, s minden eszközt latba vetve megpróbálja megakadályozni, hogy az illet? a fejére n?hessen. A sértett, vagy sérült önérzet, barátom, a világ egyik vezet? motívátora.  Kis lelke azonnal megkezdi a harcot, tapos és könyököl a szerencsétlen, hogy visszarántsa a tehetséget a maga szintjére. Kijelenti például, hogy „X.Y. csupán egy közülünk, akin nagyzási hóbort, megalománia lett úrrá, felt?nési viszketegségben szenved…” és így tovább. Mindez banálisan gyakori eset. Amit azonban a legkevésbé képes elviselni az átlagember, az a tudat, hogy többé már nem nézhet és érezhet horizontálisan a „nagy lélek” iránt, hogy föl kellene néznie arra, aki tehetsége, rátermettsége és szorgalma okán fokozatosan kiemelkedik addigi környezetéb?l. Az átlagemberb?l mindez a legdurvább és legostobább féltékenységet, irigységet váltja ki; akár a fuldokló, pánikhangulatban tapos maga körül, s két kézzel kapaszkodik a kiemelked?be, hogy visszatartsa, maga alá gy?rje, hogy ? nézhessen le reá. Az emóciók trigonometriájának legmagasabb szint? példatára ez az emberi színjáték.

    Páciensem leginkább elszomorodni látszott saját gondolatmenete eredménye fölött.

   – A nagy emberek, nagy lelkek, a kiemelked? tehetségek – feltételezve a folyamatos fejl?dést – éltük során több szintet, közeget túln?nek, s elhagyni kényszerülnek. Magam úgy hét évente voltam kénytelen teljes ismeretségi körömet, ha úgy tetszik „baráti társaságomat” lecserélni, magasabb nívójúra váltani. Mindazok pedig, akiket hátrahagytam, kik korábban megpróbáltak visszatartani – saját lelki rugójuknak engedelmeskedve engesztelhetetlen gy?lölettel emlékeznek rám. De van még ennél is rosszabb.  Amikor a „nagy tehetség? embert” valamely sorscsapások, egészségi, anyagi, vagy lelki bántalmak, megpróbáltatások, tragédiák érik, s ha mindezek hatására segítségre, vagy uram bocsá’: segélyezésre szorul. Ez a létez? legszörny?bb lehet?ség. Az ilyesminek azonnal híre megy, s ekkor felvirrad a korábban magunk mögött hagyott kis lelkek napja. Azonnal segítségünkre sietnek, segélykezet nyújtanak a bajban; pénzüket, javaikat kínálják, ám diadalmas pillantásaikban ott csillámlik a kárörvendés, s az önelégültség trigonometriája: hisz végre alkalmuk van LENÉZNI az elesett emberre (minimum hetven fokos szögben ezt meg is teszik azonnal), s mindeközben ?k maguk emelkedni látszanak, kéjesen ellágyulnak saját jó szívük gyengéd mivoltán. Egész hátralév? életükben ezt fogják mesélni f?nek-fának: „Szegény ördög… pedig milyen ígéretesen indult… ott voltunk már a kezdeteknél… támogattuk ?t egész pályáján… mily szánalmas ?t a földön kúszva látni…” Érzi ezt? Érzi?  Kéjmámorban fetreng az alantas kis lelkük, miközben ezeket a mézes-mázos, ám mákonyos, a leggyilkosabb méreggel átitatott szavakat ismételgetik. Fájdalom, ami engem illet, én nem csak Baltimore, de New York, Philadelphia és Richmond szinte minden egyes padlóján, parkettáján és kövezetén végigcsúsztam már… gyakorlatilag mindenki szeme láttára. Ha minden ilyen LENÉZÉST – melyben részem volt – dárdákkal jelenítenénk meg, alighanem úgy néznék ki, mint egy sündisznó. Most már talán érti, hogy miért nem fogadtam a kuzinomat. Azért jött, hogy végre egy jóíz?t lenézhessen rám…

    Kifulladva hátra d?lt, s eléggé nehezen vette a leveg?t.

   – Már zokon ne vegye – mondtam nagysokára – de végs? soron nem lehet megtiltani senkinek, hogy azt gondoljon, és úgy érezzen bárki iránt, amit és ahogyan, neki jól esik. Nem gondolja?

   -Valóban, ez kétségtelen. Ám élesen ketté kell választanunk a bels? érzeményeket a kinyilvánított emócióktól, s ez utóbbiakat újból ketté: önkéntelen érzelem-hullámok egyfel?l, s irányított, megtervezett, hátsó szándékúak másfel?l.  Úgy vélem bárki, bízvást érezhet szánalmat, vagy akár megvetést a másik iránt; amennyiben ez az érzés belül marad a lelkén, nem sebez vele. Hasonlóképpen az a bálványozó szerelem, amelyet diákleányok éreznek a költ?k, és fiatalemberek a primadonnák iránt, szintén ártalmatlan, amíg a rajongás megmarad a szív keretein belül. Ám ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy nincs veszélyesebb és gonoszabb viselkedés, mint címzetten megkínálni valakit ezekkel az emóciókkal – szavak, gesztusok, pillantások elviselhetetlen zaklatásának kitenni az illet?t.

   Elmerengett egy pillanatra, de azonnal folytatnia kellett.

   – Egyszer – nem sokkal azután, hogy feleségem megbetegedett, úgy esett, hogy nagyon rossz passzba kerültem. Alkohol-problémáim feler?södtek; a tehetetlenség és a kétségbeesés adott poharat kezembe – míg józan pillanataimban minden garasomat az én drága Sissym gyógykezelésére, s ellátására fordítottam. Újra és újra összecsaptak a hullámok fejem felett – a házbérrel, a világítás, s a t?zifa költségeivel b?ven elmaradtam – családom szerencsére nem is tudott minderr?l.  Végül már annyira nem volt pénzem, hogy több mint öt napon át nem volt mit ennem. Az éhségt?l többször elájultam f?tetlen kis emeleti szobámban. Végre sikerült elhelyeznem egy írásomat, s az érte kapott pénzzel zsebemben azonnal egy közeli mészárszék irányába siettem – g?zölg?, forró, frissen tálalt húsnem?ek jártak eszemben – szinte futva igyekeztem. Ám amint beléptem a havas, téli utcáról, oly mértékben arcon ütött a sül?-f?v? húsok párája, vaskos illata, a túlf?tött helyiség egész forrósága, hogy legyengült szervezetem fölmondta a szolgálatot: hirtelen megint elvesztettem az eszméletemet, s végigvágódtam a padlón. Mire magamhoz tértem, az utca havában fekve találtam magamat, s persze kizsebeltek, egy árva garas sem maradt nálam. Megpróbáltam hazavánszorogni, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Csak támaszkodtam a mészárszék falának és üres tekintettel bámultam magam elé. E pillanatban egyik pályatársam – legf?bb irigyem és legádázabb ellenségem – arca t?nt föl el?ttem. Elkapott, ahogy szinte a karjába omlottam er?tlenül. Meghallgatván a velem történteket, azonnal visszavitt a kimérésbe, jókora adag ételt diktált belém, majd hazakísért, zsebembe pénzt nyomott – s mint kés?bb kiderült – f?tési hátralékomat, házbér-tartozásomat is rendezte. És végig, mindvégig magamon éreztem tekintetét – a küls? szemlél? számára ezek a pillantások aggódónak, barátinak is t?nhettek volna – ám mi ketten nagyon is jól érzékeltük e pillantások szögtartományát. Az illet?, ki normális esetben nagyjából, a térdemig, ha felért, most végre-valahára mindvégig kéjjel lenézhetett rám. Ezért az érzeményért valószín?leg a többszörösét is kifizette volna annak az összegnek, amit aznap reám költött. Nos, azt hiszem ez volt a mélypont az életemben. S korántsem az a pillanat, ott feküdve a mészárszék f?részporos padlatán ájultan az éhségt?l… nem, hanem ez a tekintet. Ez a kéjbódult, kárörvend?, lesajnáló emóció-kitörés. A magam esztelen, bolondos módján méltó bosszút álltam kés?bb e pályatársamon: „ Egy hordócska Amontillado „ címmel kisebb elbeszélést kotyvasztottam, h?seivé minket kett?nket téve meg – no, ott aztán megfizettem neki mindenért. Nemo me impune lacessit.

   – Ha jól fordítom: Senki sem bánthat büntetlenül.

    Bólintott, ezzel elhallgatott.  Magam sem tudtam megszólalni. Már én sem tudtam, hogy voltaképpen le-, vagy fölnézek rá. Csak sokára szólalt meg újra.

   – Engem egész életemben két eszme vezérelt. A SZÉPSÉG és a TÖKÉLY. Azt tartom, hogy a m?alkotás tárgya nem lehet más, mint a szépség, annak keresése, leírása, vagy éppen az elvesztése felett érzett fájdalom kifejezése. A technika, a megalkotás mikéntje, pedig nem lehet kevesebb, mint tökéletes. Minden más eredmény: kudarc. A tehetségtelenség, a felkészületlenség nyilvánvaló, árulkodó jele minden m?alkotásnak szánt produktum, amely elmarad a tökéletest?l. Magam ezen elvek alapján alkotok és dolgozom, s ezt másoktól is száz percentig megkövetelem. Képzelheti, hogy milyen hírhedett kritikus voltam. A legkisebb hibára lecsaptam, a dramaturgia, a lélekábrázolás, a cselekményvezetés összes pongyolasága céltáblám volt, s én l?ttem e táblákat mindennel, ami a kezem ügyébe került. Egy kollégám, s pályatársam, a kiváló tehetség? költ?,  Oliver Wendell Holmes, kit magát sem kíméltem soha (bár azért megjegyezném, hogy legjobb költeményét nem csak, hogy elismerem, de egyenesen az egyik legnívósabb és legszebb versnek tartom, melyet valaha angol nyelven írtak), szóval ez a Holmes  így írt egy ízben rólam: „… ez a csillogó tehetség? költ?, valahányszor kritikát ír, félreteszi a tintát, s pennáját azon túl vitriolba és epébe mártogatja…” Fájdalom, ezek nagyon is találó szavak. Isten a tudója, hogy hány fiatal, szárnyát bontogató tehetségnek szegtem kedvét, s tántorítottam el a pályáról… de alaposan megb?nh?dtem minden b?nömért. Az emóciók trigonometriájának teljes spektrumát volt alkalmam magamon tapasztalhatni.

   – Nagyon szomorú szavak ezek. Gondolom, hogy azért fiatalabb korában másképpen látta a világot.

   – Gondolja? Hát téved, barátom. Hadd meséljek err?l, ezúttal egy versben. Elmondom önnek egy idevágó versemet.

   – Egy újabb vers? Ez is olyan szomorú lesz, mint a tegnapiak?

   – Ítélje meg.

 

 

 

Elkülönülten

 

 

Már sráckoromtól más voltam

Én, mint a többi – mást láttam

Dolgokban; vélük – úgy lehet –

Egy forrásból én nem vehet-

Tem búmat, s szenvedélyem.

Közös kéjekre szívem nem

Hangoltam, s mit csak szerettem,

Azt egyedül ÉN szerettem.

 

Akkoron – srácként – éltem zord

Hajnalán, rám kiszabatott

– Mélyéb?l Jónak, s Betegnek –

A Titokzatosság, s nem enged:

Forrást, avagy zuhatagot

R?t sziklájú oromzatot

Napot – ?szi árnyalat –

Aranylón gördült, túlhaladt,

Égi villámot, mely h?lt

Helyemre sújtva elkerült,

Mennydörgést, avagy vihart

És felh?-alakzatot,

Mit (bár az ég kéknek hatott)

Mind-mind démonnak láttatott.

 

 

 

   – No hiszen – mondtam, miután befejezte – most még a démonok is?

   – Nem hisz bennük? No, majd meglátjuk. Most hagyjon aludnom egy keveset. Ha még egyáltalán felébredek, bevezetem kissé a démonológiába.

   – Hm… nem is tudom, hogy akarom-e? Mindenesetre ezt a versét is nagyon érdekesnek találom. Talán nem muzsikál oly kecsesen, mint a tegnap hallottak, ám határozottan karakteres, er?s m?alkotásnak tetszik – már amennyire én képes vagyok megítélni. Publikálta már valahol?

   – Nem. S nem gondolnám, hogy egyáltalán szándékomban állna. Ez csak egy úgynevezett impromptu, vagyis afféle alkalmi rögtönzés volt. Egy ifjú hölgy albumába írtam, még 1829 májusában, érdekes módon éppen itt, Baltimore-ban. Ennyi id? után talán nem követek el indiszkréciót, ha elárulom, hogy a hölgyet Lucy Holmes-nak hívták.

   – Lucy Holmes? Vagyis Mrs. Balderston?

   – Igen, kés?bb valóban férjhez ment (ment? – menekült!) ahhoz a piperk?c Balderstonhoz. Ismeri talán Lucyt?

   – Hogyne.  Mr. És Mrs. Balderston, illetve úgy általában a Balderston család nagyon is jól ismertek kórházunk áldozatkész jótev?iként. Mrs. Balderston igazán nemes lelk? teremtés.

   – Tudom. Mi több, húsz éve ? volt Baltimore legszebb leánya. – betegem lehorgasztotta  a fejét. – Most engedjen aludnom; ha velem az ég – szépeket fogok álmodni.

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Rossner Roberto
Szerző Rossner Roberto 131 Írás
Képzettségem szerint filmtörténész volnék. Kevesen tudják, hogy eredetileg vasi vagyok. Mondhatnám: "vazsi gyerek.." - ugyanis a Vas utcában születtem Budapesten, abban az évben, amikor meghalt Thomas Mann, James Dean, Charlie Parker. Mérleg vagyok skorpió beütéssel, kinaiban pedig kecske. Gyerekecske...