Amióta 1995-ben tévesen melanómával diagnosztizáltak, foglalkoztat a halál el?tt álló ember lelkivilága, meg az, ahogyan mindezt a gyermeke megéli. Nagynenémék válása (12 éves voltam) óta foglalkoztat a válás problematikája. Mindezt az ?serd?be (mint keretbe) helyeztem. Az utolsó löketet egy barátom sorsa adta a törtenethez. Ez lett belole.
1. Fejezet: A diagnózis
– Miss Peddington! – szólt ki a n?vér a váróterembe. – Tessék kérem helyet foglalni! A doktor úr azonnal jön, csak épp összesíti a leleteit.
– Köszönöm, nem ülök le. Ültem a váróteremben eleget.
– Sajnálom, Miss Peddington, hogy megvárakoztattuk, de Mrs. McGregor…
– Semmi probléma – szakította félbe Miss Peddington. – Pont olyan páciens vagyok, mint bárki más.
– Üdvözlöm, Miss Peddington! – lépett be az orvos is – foglaljon helyet!
– Köszönöm, már a n?vér is felajánlotta, de…
– Megkérem, foglaljon helyet – szólt rá az orvos nyomatékosan. Ett?l a hangnemt?l azonnal kiment az er? Miss Peddington lábából. Bizonytalan mozdulatokkal huppant bele a székbe. A tenyere izzadni kezdett. Érezte, hogy elsápad, és torka elszorul. Szíve úgy kalimpált, hogy megszámolhatta volna pulzusát anélkül, hogy csuklóján kitapintsa az üt?eret.
– Rákos vagyok, ugye?
Dr. Crabbs megkönnyebbülten fújta ki a leveg?t. Hozzátartozott orvosi hivatásához, hogy id?nként ilyen diagnózisokat is közöljön, de… ezt képtelen volt megszokni. Hogy a páciense kimondta, s neki csak el kell ismernie, már mindjárt könnyebbnek t?nt, bár…
– Igen. – válaszolta az orvos fakó hangon, halogatva a további felvilágosítást.
– Valamit még nem mondott el, ugye? – verte félre a vészharangot Miss Peddingtonban a n?i megérzés.
– Utolsó fázis. Általános karcinomatózis. Az egész szervezete tele van áttétekkel…
– Kezelés? – kereste Miss Peddington az utolsó szalmaszálat.
– Ebben az állapotban se a kemoterápia is, se a sugárkezelés is, se a m?téti beavatkozás nem ér el eredményt. Csak a beteg szenvedését növeli. Már csak a palleativ kezelés maradt hátra, vagyis a fájdalmait csökkenteni. Mióta halogatja, hogy orvoshoz forduljon? Mert a fájdalmai nem mostanában kezd?dtek…
– Elég régóta.
– Sejtettem. Olyannak ismertem meg, aki sohasem panaszkodik. Eddig csak akkor találkoztunk, ha kislánya volt beteg.
– Lizzy… – sikoltott fel Miss Peddington, arcát tenyerébe temetve.
Az orvos annak az embernek a tehetetlen szótlanságával nézte, aki tudatában van, hogy nem segíthet. Mit is mondott volna vigasztalásul? “Majd túléli, jönnek majd jobb napok?” Mit él túl, a halált? Mit ígérjen? Hogy a morfium majd egészen elviselhet?vé teszi a fájdalmát? Ez groteszkül nevetséges vigasztalás, ha nem csúfolódás, f?leg egy orvos részér?l, aki épp elismeri az orvostudomány határait. Hogy majd gondját viseli a lányának? Hm… Miss Peddington figyelmét pillanatnyilag nem a saját, hanem a gyermekének a drámája köti le. Talán ebben lehetne neki valami jó tanácsot adni. De mit? A fenébe is! De jó lenne most n?nek lenni! A n?k ilyenkor mindig jobban feltalálják magukat.
Egy id? után Miss Peddington leengedte a kezét, mély lélegzetet vett, majd megkérdezte.
– Mennyi id?m van még hátra… amíg végleg ágynak esek?
– Nehéz megjósolni. Hetek… Talán…
– Akkor addig kell ügyeimet elintéznem – mondta Miss Peddington határozott hangon. Megint az a határozott n? beszélt bel?le, aki mindig csodálattal töltötte el az orvost. Felállt, indulásra készen.
– Biztos menni akar? Ha gondolja, üljön itt még egy kicsit. Nehogy rosszul legyen az úton.
– Megyek és leülök a parkban. Egyedül akarok lenni. Össze kell szednem a gondolataimat. Nem akarom, hogy ebben a kétségbeesett állapotban lásson a lányom. Szerencsére anyagi helyzetem megengedi, hogy ne aggódjak azon, hogy lesz-e, aki gondomat viselje utolsó óráimban. De a lányomról gondoskodnom kell halálom után is. S erre, amint ön mondta doktor úr, már csak heteim vannak. Nincs vesztegetni való id?m! Nem tölthetem az id?t azzal, hogy sajnálgatom magam!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Vandra Attila
