Az élet egy nagy dzsungel 1/17 – A diagnózis

Sok személyes élmény vezetett arra, hogy ezt megirjam.

Amióta 1995-ben tévesen melanómával diagnosztizáltak, foglalkoztat a halál el?tt álló ember lelkivilága, meg az, ahogyan mindezt a gyermeke megéli. Nagynenémék válása (12 éves voltam) óta foglalkoztat a válás problematikája. Mindezt az ?serd?be (mint keretbe) helyeztem. Az utolsó löketet egy barátom sorsa adta a törtenethez. Ez lett belole.

 

1. Fejezet: A diagnózis

 

 

– Miss Peddington! – szólt ki a n?vér a váróterembe. – Tessék kérem helyet foglalni! A doktor úr azonnal jön, csak épp összesíti a leleteit.

– Köszönöm, nem ülök le. Ültem a váróteremben eleget.

– Sajnálom, Miss Peddington, hogy megvárakoztattuk, de Mrs. McGregor…

– Semmi probléma – szakította félbe Miss Peddington. – Pont olyan páciens vagyok, mint bárki más.

– Üdvözlöm, Miss Peddington! – lépett be az orvos is – foglaljon helyet!

– Köszönöm, már a n?vér is felajánlotta, de…

– Megkérem, foglaljon helyet – szólt rá az orvos nyomatékosan. Ett?l a hangnemt?l azonnal kiment az er? Miss Peddington lábából. Bizonytalan mozdulatokkal huppant bele a székbe. A tenyere izzadni kezdett. Érezte, hogy elsápad, és torka elszorul. Szíve úgy kalimpált, hogy megszámolhatta volna pulzusát anélkül, hogy csuklóján kitapintsa az üt?eret.

– Rákos vagyok, ugye?

Dr. Crabbs megkönnyebbülten fújta ki a leveg?t. Hozzátartozott orvosi hivatásához, hogy id?nként ilyen diagnózisokat is közöljön, de… ezt képtelen volt megszokni. Hogy a páciense kimondta, s neki csak el kell ismernie, már mindjárt könnyebbnek t?nt, bár…

– Igen. – válaszolta az orvos fakó hangon, halogatva a további felvilágosítást.

– Valamit még nem mondott el, ugye? – verte félre a vészharangot Miss Peddingtonban a n?i megérzés.

– Utolsó fázis. Általános karcinomatózis. Az egész szervezete tele van áttétekkel…

– Kezelés? – kereste Miss Peddington az utolsó szalmaszálat.

– Ebben az állapotban se a kemoterápia is, se a sugárkezelés is, se a m?téti beavatkozás nem ér el eredményt. Csak a beteg szenvedését növeli. Már csak a palleativ kezelés maradt hátra, vagyis a fájdalmait csökkenteni. Mióta halogatja, hogy orvoshoz forduljon? Mert a fájdalmai nem mostanában kezd?dtek…

– Elég régóta.

– Sejtettem. Olyannak ismertem meg, aki sohasem panaszkodik. Eddig csak akkor találkoztunk, ha kislánya volt beteg.

– Lizzy… – sikoltott fel Miss Peddington, arcát tenyerébe temetve.

Az orvos annak az embernek a tehetetlen szótlanságával nézte, aki tudatában van, hogy nem segíthet. Mit is mondott volna vigasztalásul? “Majd túléli, jönnek majd jobb napok?” Mit él túl, a halált? Mit ígérjen? Hogy a morfium majd egészen elviselhet?vé teszi a fájdalmát? Ez groteszkül nevetséges vigasztalás, ha nem csúfolódás, f?leg egy orvos részér?l, aki épp elismeri az orvostudomány határait. Hogy majd gondját viseli a lányának? Hm… Miss Peddington figyelmét pillanatnyilag nem a saját, hanem a gyermekének a drámája köti le. Talán ebben lehetne neki valami jó tanácsot adni. De mit? A fenébe is! De jó lenne most n?nek lenni! A n?k ilyenkor mindig jobban feltalálják magukat.

Egy id? után Miss Peddington leengedte a kezét, mély lélegzetet vett, majd megkérdezte.

– Mennyi id?m van még hátra… amíg végleg ágynak esek?

– Nehéz megjósolni. Hetek… Talán…

– Akkor addig kell ügyeimet elintéznem – mondta Miss Peddington határozott hangon. Megint az a határozott n? beszélt bel?le, aki mindig csodálattal töltötte el az orvost. Felállt, indulásra készen.

– Biztos menni akar? Ha gondolja, üljön itt még egy kicsit. Nehogy rosszul legyen az úton.

– Megyek és leülök a parkban. Egyedül akarok lenni. Össze kell szednem a gondolataimat. Nem akarom, hogy ebben a kétségbeesett állapotban lásson a lányom. Szerencsére anyagi helyzetem megengedi, hogy ne aggódjak azon, hogy lesz-e, aki gondomat viselje utolsó óráimban. De a lányomról gondoskodnom kell halálom után is. S erre, amint ön mondta doktor úr, már csak heteim vannak. Nincs vesztegetni való id?m! Nem tölthetem az id?t azzal, hogy sajnálgatom magam!

 

 

 

25látogató,1mai

Szerző Vandra Attila 778 írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.

24 Komment

  1. Attila, ez nem lesz egy vidám történet. Amúgy nagyon közelről érintett vagyok ilyen szituba. Nemrég temettünk 🙁

    Egy megjegyzést, ha megengedsz:
    “döglött lóra patkó”.. ez OTT nekem nem jött be.
    Mond ilyet orvos halálos betegnek? Lehet, hogy igen… én nem mondanék.
    Olvasom tovább.

  2. Jaj dehogy!
    Attól, hogy én mondok valamit, Te le ne végy semmit sem! Tudod, ha egyszer úgy gondoltad, hogy odavaló az a bevezető, akkor az úgy volt jó: a Művet Te írtad, Neked kell tudnod mindent a Műről!
    Én csak a magam impresszióját mondtam, és koránt sem biztos, hogy AZ a jó impresszió!
    És én is várom – türelmetlenül, de azért sose siessed el – a folytkövöt!

  3. Jó ez, érdekes, fontos: csak – tudod, Attila? -, a bevezetőt elhagyhattad volna: mert én azt gondolom, hogy majdnem minden Embert, aki tollat ragad, vagy billentyűzetet kezd ütögetni, “sok személyes élmény” irányít.
    Rossz is lenne a dolog másként.
    Ettől eltekintve: remekül, remekül, és más számára IS érdekesen írsz!
    Mi mást is nevezünk irodalomnak, ha nem ezt?
    Hogy, ha valamit nem mondhatsz el senkinek, elmondod mindenkinek, és mindenkit érdekel…
    (Remélem…)

Hagyj üzenetet