Vandra Attila : Az élet egy nagy dzsungel 1/17 – A diagnózis

Sok személyes élmény vezetett arra, hogy ezt megirjam.

Amióta 1995-ben tévesen melanómával diagnosztizáltak, foglalkoztat a halál el?tt álló ember lelkivilága, meg az, ahogyan mindezt a gyermeke megéli. Nagynenémék válása (12 éves voltam) óta foglalkoztat a válás problematikája. Mindezt az ?serd?be (mint keretbe) helyeztem. Az utolsó löketet egy barátom sorsa adta a törtenethez. Ez lett belole.

 

1. Fejezet: A diagnózis

 

 

– Miss Peddington! – szólt ki a n?vér a váróterembe. – Tessék kérem helyet foglalni! A doktor úr azonnal jön, csak épp összesíti a leleteit.

– Köszönöm, nem ülök le. Ültem a váróteremben eleget.

– Sajnálom, Miss Peddington, hogy megvárakoztattuk, de Mrs. McGregor…

– Semmi probléma – szakította félbe Miss Peddington. – Pont olyan páciens vagyok, mint bárki más.

– Üdvözlöm, Miss Peddington! – lépett be az orvos is – foglaljon helyet!

– Köszönöm, már a n?vér is felajánlotta, de…

– Megkérem, foglaljon helyet – szólt rá az orvos nyomatékosan. Ett?l a hangnemt?l azonnal kiment az er? Miss Peddington lábából. Bizonytalan mozdulatokkal huppant bele a székbe. A tenyere izzadni kezdett. Érezte, hogy elsápad, és torka elszorul. Szíve úgy kalimpált, hogy megszámolhatta volna pulzusát anélkül, hogy csuklóján kitapintsa az üt?eret.

– Rákos vagyok, ugye?

Dr. Crabbs megkönnyebbülten fújta ki a leveg?t. Hozzátartozott orvosi hivatásához, hogy id?nként ilyen diagnózisokat is közöljön, de… ezt képtelen volt megszokni. Hogy a páciense kimondta, s neki csak el kell ismernie, már mindjárt könnyebbnek t?nt, bár…

– Igen. – válaszolta az orvos fakó hangon, halogatva a további felvilágosítást.

– Valamit még nem mondott el, ugye? – verte félre a vészharangot Miss Peddingtonban a n?i megérzés.

– Utolsó fázis. Általános karcinomatózis. Az egész szervezete tele van áttétekkel…

– Kezelés? – kereste Miss Peddington az utolsó szalmaszálat.

– Ebben az állapotban se a kemoterápia is, se a sugárkezelés is, se a m?téti beavatkozás nem ér el eredményt. Csak a beteg szenvedését növeli. Már csak a palleativ kezelés maradt hátra, vagyis a fájdalmait csökkenteni. Mióta halogatja, hogy orvoshoz forduljon? Mert a fájdalmai nem mostanában kezd?dtek…

– Elég régóta.

– Sejtettem. Olyannak ismertem meg, aki sohasem panaszkodik. Eddig csak akkor találkoztunk, ha kislánya volt beteg.

– Lizzy… – sikoltott fel Miss Peddington, arcát tenyerébe temetve.

Az orvos annak az embernek a tehetetlen szótlanságával nézte, aki tudatában van, hogy nem segíthet. Mit is mondott volna vigasztalásul? “Majd túléli, jönnek majd jobb napok?” Mit él túl, a halált? Mit ígérjen? Hogy a morfium majd egészen elviselhet?vé teszi a fájdalmát? Ez groteszkül nevetséges vigasztalás, ha nem csúfolódás, f?leg egy orvos részér?l, aki épp elismeri az orvostudomány határait. Hogy majd gondját viseli a lányának? Hm… Miss Peddington figyelmét pillanatnyilag nem a saját, hanem a gyermekének a drámája köti le. Talán ebben lehetne neki valami jó tanácsot adni. De mit? A fenébe is! De jó lenne most n?nek lenni! A n?k ilyenkor mindig jobban feltalálják magukat.

Egy id? után Miss Peddington leengedte a kezét, mély lélegzetet vett, majd megkérdezte.

– Mennyi id?m van még hátra… amíg végleg ágynak esek?

– Nehéz megjósolni. Hetek… Talán…

– Akkor addig kell ügyeimet elintéznem – mondta Miss Peddington határozott hangon. Megint az a határozott n? beszélt bel?le, aki mindig csodálattal töltötte el az orvost. Felállt, indulásra készen.

– Biztos menni akar? Ha gondolja, üljön itt még egy kicsit. Nehogy rosszul legyen az úton.

– Megyek és leülök a parkban. Egyedül akarok lenni. Össze kell szednem a gondolataimat. Nem akarom, hogy ebben a kétségbeesett állapotban lásson a lányom. Szerencsére anyagi helyzetem megengedi, hogy ne aggódjak azon, hogy lesz-e, aki gondomat viselje utolsó óráimban. De a lányomról gondoskodnom kell halálom után is. S erre, amint ön mondta doktor úr, már csak heteim vannak. Nincs vesztegetni való id?m! Nem tölthetem az id?t azzal, hogy sajnálgatom magam!

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 698 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.