Kavyamitra Maróti György : Számon kívül 4.

F?h?seink fölkészülnek a hosszú útra, aztán nekivágnakââ?¬Â¦

 


A
mint a zsidók pészachi szombatja kiment, Efráim elhívta magához Alit és Kuru Jánost.

Igaz, a keresztények ünnepe meg épp akkor kezd?dött, de hát egyrészt nem sok veszíteni való id? volt, másrészt a gójok korántsem veszik oly komolyan az ünnepet: ott van az az írásokban, hogy szombatnapon ne id?zz semmilyen napi ügyekben, és igaz zsidó semmit nem is tesz olyat, ami nem a Magasztosnak szentelt, szombat napnyugovásig.

A keresztények azt nem veszik oly szigorúan.

És most ültek az Efráim asztala körül, mint akikre rászakadt az ég, mint akiket letarolt a vihar, megfagyasztott a jég. És hallgattak, mert mit is lehetett volna szólni a Kóhén fölvilágosításai után?

Aztán megittak egymás után három pohár édes bort, s kezdett valami terv fölsejleni.

Hogy mind?jüknek van holmi hazája, kinek távolabb, mesés tájakon is túl, kinek közelébb, kézzel jól elérhet? távolságban.

Legkevesebbet err?l a Kuru János tudott: hol Perzsiáról meséltek neki purde korában, hol Indiáról, amely ország tán nincs is, csak vénapja találta ki, de ha van is: ki tudja azt, hogyan és merre van?

Ajjaj papo, t?zrevaló: inkább a hazavezet? irányt mutattad, hagytad  volna rám, mint a meséket!

Hanem azért Ali meg a zsidó úr is csak vigasztalták ?t avval, hogy ma már jól tudható az út az indiák felé, nem kell mesére hagyatkozni, majd megmutatják ?k a letér? utat id?ben a János családjának.

Talát Ali viszont nem is bánkódott nagyon: tán házát bánta kissé, meg a kertet a házánál: de ha jó pénzt adnak a gyaúrok, hát az se lesz oly nagy veszteség.

Apja is visszatért Sztambulba, ?seik földjére, s bár távozása óta semmi sem hallik fel?le, tán él még, és befogadja az ? fiát meg annak asszonyát és két szép, feketeszem? gyermekét.

Jó lesz az!

Aztán meg a Porta határa nincs is olyan nagyon messze Solymártól: valahol ott van Nis vagy Szófia vagy minek a környékén: elég az, hogy nincs messze.

Efráim földje persze messzebb van, sokkal messzebb, meg talán nincs is.

Az írásokból tudni lehetett, hogy a gójok háromezer-nyolcszáz-nyolcvanban felégették a Salamon templomát, földúlták Jeruzsálem városát, szétszórták Ábrahám népét a szélrózsa minden irányába, és azóta nincs a zsidóknak hazájuk.

De hát csak maradniok kellett írmagoknak a Holt-tenger, a Jordán-folyó (áldott legyen a neve!), meg a Genezáret környékén, amely földek ott állnak leírva a Tórában: mi más, ha nem az Ígéret Földje az?

Beszéltek sokat is, fölöst is, hárman háromfelé beszéltek, de aztán csak meglett az a gondolat, mellyel vemhesek voltak mindhárman.

Hogy jó darabig egyfelé vezet az útjuk, török földig bizonyosan.

Miért hajtanának hát külön szekéren: induljon pünkösd hétf?jén együtt a három család!

És elváltak, ki-ki súlyos terhet hordva: elmondani mindent a hozzátartozóknak…
Ez nyomta le vállukat a családf?knek, ez hajlította meg derekukat.

 

Legel?bb Talát Alinak akadt komoly gondolkodnivalója.

Anyja – ki ugyan magyar lány volt miel?tt apja felesége, néki anyja lett volna -, iszmaelitának számított, hát nem temették a községi temet?be, de Ali nem is nagyon szerette volna. Ott volt hát a ház mellett eltemetve. Nem volt fölötte sírhalom, mert rendes török olyat nem tesz, de szépen faragott kopja díszítette a sírt.

Gondolkodnia meg azon kellett Alinak, hogy mi legyen anyja hamvaival?

Ha apja lett volna ott a földben, bizonyosan kiássa els? gondolatra, hogy ne idegen földben nyugodjék, hanem honiban.

Anyjával más volt a helyzet: szül?földjében nyugodott ?, ha nem is keresztény módra, de hazaiban.

Meggyalázom-e vagy dics?vé teszem, ha kiásom, és majd török földbe temetem?

Ezen töprengett a jó Talát Ali vagy hét napon és kevésálmú hét éjen keresztül.

Aztán azt gondolta: csak örülne anyja, ha apja meg az ? eljövend? halála után fia mellett nyugodhatna: kiásta hát egy éjjelen a sírt, anyja csontjait iszákba zárta, és gondosan vigyázta az indulás napjáig.

 

Mindhárom jégelverte háznál az asszonyok hallgatása volt a legszörny?bb. Ha jajonganak, sírnak, jajveszékelnek: egy-egy jól megválasztott zsoltárral, szúrával vagy egy jól megválasztott nyaklevessel – kinek-kinek ízlése és vérmérséklete szerint – el lehet hallgattatni ?ket, és még a magad baját is bele lehet adni abba a pofonba, szúrába, zsoltárba.
De az asszonyok csak hallgattak: hétszer hosszú hét napon át hallgattak.

Hallgattak, mikor a férjek szekereket szereztek be, hallgattak, mikor a heti kirakodóvásárkor apróbb és nagyobb dolgaikat eladogatták, hallgattak, mikor a házak eladattak.

Igaz is: ama szekerek…

Kóhénéknek és Talátéknak tellett egy kicsit többre a megtakarékoskodott vagyonkájukból, hát az ? kertjeikben már a nagyhét múltán is két szép ekhós szekér állt. Derekas ponyvák feszültek fölöttük: igaz, tarkán, folt-hátán foltosan: de mégis csak ekhós szekerek voltak azok.

Jöhetett rájuk es?, vihar: még hóesés is. Ki a megmondója annak, miféle id?k jönnek rájuk a nagyvilág országútjain? Ki tudja? Devla? Allah? A Magasztos?

Hanem Jánosnak erre nem tellett. A házuk rossz, lenézett részén volt a községnek, hiába legközelébb a falusi házakhoz, még sokkal közelebb volt az a cigánytelephez.

Nem kelt hát jó pénzért a ház, nem futotta bel?le ekhós-szekérre.

Hát ezért csak egy szekér lett, egyszer? szekér, melyre Kuru János valami tet?félét eszkábált, aztán mindenféle otthon lelhet? holmikból levehet?-föltehet? ponyvafélét.

János is szótlan barkácsolt még az utolsó héten is az udvarban, ahogy szótlan volt asszonya, Vorzsa.

Szótlan szedte egybe életük maradványait, szótlan rakosgatta halmokba az edényeket, párnákat, élelmiszert, egyebet.

Hangos csak a legkisebb Tontos volt a családban, mert az sivalkodott álló délel?tt, míg nem a legnagyobb shej a gyerekek közül ölébe nem húzta, és mesével csöndre nem nyugtatta…

„Varikana dulmut pecilasz kadi…”.
És avval Tontos elszunyókált.

 

Így, vagy úgy, kinek-kinek: pünkösd hétf? hajnala lett, és akkorra a három szekér karavánná állt össze.

És kizörgöl?dtek az ország útjára, a nagyvilág útjára: három család, három világ, három gondolat zötykölt rá az elmen? útra.

Integetni senki utánuk nem integetett: a Thury-bíró ugyan – dacára a h?vös hajnalnak – kiállt díszes-színes házának kapujába, de integetni… Egyet sem integetett.

Talán, talán biccentett, de a hajnali szürkületben biztos ez sem volt.

 

Így állt a karaván: az Efráim szép szekerét vették el?re: bárhová jutnak – községbe, faluba, városba -, azt lássák leghamarabb az idegenek, mert az mutatott legszebb képet a három családról.

Azon meg így voltak: Efráim ott ült nagy-büszkén el?l, csinos ustorával ült ott, s terelte az állatokat.  Az árnyat adó ponyva alatt Ábner atya szundikált, olykor felébredt, és sok kifogást tett, dörmögöl?dött,  hogy hányszor is fogják megszegni a szombat törvényét evvel az utazással…

Aztán majd: ajvé…

Maska hol ura mellett üldögélt, hol visszament a ponyva alá, hogy megnézze: történt-e valami nevezetes?

Dína és Abbot szundikáltak, hála a Magasztosnak, dícsértessék  minden id?ben a Neve.

Efráim mögött az Ali szekere gurdogált: azon a kis Abony egyvégtében faragott valamit, mert ha kezébe került egy bármilyen darab fa, hát ökrök, tehenek olykor ata és anyja meg a család került el? abból.

Demirhám a haját rendezgette új meg újabb fazonokba, és tekintetét oda-odakapta a mögül jöv? szekérre.

Mélyen fekete pillantások voltak azok, és ugyanoly fekete tekintet válaszolt Kuru János szekere fel?l, mely leghátul, szégyenkezve haladt. Még az ökör is szégyenkezve húzta az úri ekhósok mögött kullogva.

Káló viszont – a Jánosék legid?sebb fia – nem szégyenkezett: nézte a szép török lányt, és tapogatta orra alján a pihéket, akárha bajszát pödörné önelégedetten…

A Dunán Pest fölött kellett átkelni: még Pest fölött, ha vámot akartak kerülni: márpedig akartak. Minthogy azonban Pest el?tt a legközelebbi rév Szent Endrén volt, amint kikanyarodtak az országok útjára, nem délnek, hanem északnak fordultak.

A község kertjei lassan elmaradoztak, már legel?k és ugaros mez?k mellett haladtak földúton, míg a nagy útra nem értek.
Az országnak útjára.

Sokuknak már a falu utolsó házainak elmaradásával kezd?dött a Kaland: így voltak az asszonyok és a gyerekek.

 

Szent Endre városában, lent a parton, a révnél megpihentek, mert a komp csak napjában kétszer kelt át. Megültek, mint vándormadarak szoktak a kerítések hosszában, a Dunának partján: falatoztak, pünkösdi maradékokat falatoztak, butykosokból iszogattak: egymás melletti sorban ülve – mint mondott vándormadarak – bólogattak, hol egymásnak, hol csak úgy, a maguk gondjaira bólogattak: a gyerekek meg ugráltak, futkároztak, lapos kavicsokat keresgéltek a parton, hogy „megkacsáztassák” azokat a vízen…

Tették, amit kell, vagyis lebzseltek, aztán, mikor megjött a komp, fölgurultak rá szekereikkel.

 

A Nagy Folyam lassúdad hömpölygése, a komp hangtalan haladása végre békét költöztetett lelkeikbe.

Az elmúlt hétszer hét hosszú nap nyugtalan zajgásban, rendetlen kapkodásban telt, mely persze a lélek legmélyére is hatott: nyugtalan zajgásúvá, rendetlen kapkodásúvá tette azt, s ?k így éltek ötven napon át.

Most csöndesen szemlélték hol a távolodó nyugati, hol a közeled? keleti partot, de többnyire csak lebámultak a komp oldalánál áradó vízre, és nagy lelki békesség költözött mindegyikükbe.

 

Mogyoródon háltak.
Még ez idáig nem történt semmi változás, Keszi – a dunamenti – meg Fót meg Mogyoród csak olyan községek voltak, mint Solymár.

Kicsit porosak, templomtoronnyal büszkék, kocsmabírók.

Mogyoród is, hogyne.

Az asszonyok rendezkedtek, mosdatták a gyerekeket, készítették a vacsorát, miegymás, a férfiak meg kicsit betértek a mogyoródi ivóba.

Az olyan volt, mint az alvilág, már ahogyan a görög álmodók megálmodták egykor.  Halk, s?t hallgatag lelkek lakták: kis parasztocskák, véznák és napbarnítottak, ráncoshomlokúak: imbolygó árnyak, elmerülve a fakó, jócskán délutáni homályban: egy se beszélt, hangosan meg végképp nem beszélt egy sem, mintha csak az lett volna homályos félelmük, hogy a hangos szó menten szétfoszlatja lengeteg lényük szövétnekét.

A három idegen beléptével némi izgalom borzolt a kocsma csönd-magányába, aztán rekedt csönd támadt. Megrekedt csönd, mely a félig égett gyertyákon olvadozott lefelé, és a borosiccék tetején megülve úszott fagyottan.

A férfiak egy sarokasztalhoz telepedtek amúgy félfenékkel, jelezve a kocsmalakóknak átmeneti létezésüket ebben az ivóban.

Egyszerre egy kis öreg Kuru János felé koccintotta bögréjét.

Mármost János bírt a tükör bölcsességével és tulajdonságával: elmosolyodva villantotta hát hófehér fogsorát, biccentett az öreg felé és ráemelte a meszelyest.

Így lett lélegzetvétel az ivóban, könnyebbült a csönd és az elutasítás homálya, hát a három családf? beszélgetésbe foghatott végre.

 

folytatódik

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.