73.
Idézés az Önkormányzattól.
De miért? Semmi olyat nem csináltam.
Majd megmondják.
– A szomszédod, Ruganyosné Márta mama …tést tett. Megijedt, amikor reggel… er?s villogást… Hirtelen odanézett, és…
Szenvtelenül, háttérbe szorítva nemhallásom tényét, igyekszik számomra érthet?vé formálni a szavakat, ám így meg láthatóan kiütközik hangadási problémája. De kellene az aranykez? kis tolmácsn?!
– Elnézést. Ki járt, mikor járt, merre?
– A múlt hét… reggel. Az ablakod el?tt, a kapuhoz.
– Igen. És?
– Er?s villogás, csörgés… Megijedt. Hirtelen érte az egész.
– Értem már. A múlt héten egyik este sokáig dolgoztam új könyvemen. Beállítottam ébreszt?órám, ami er?s villogással jelez. Erre felkelek, akármilyen álmos legyek! Vagy fél óráig villog egyfolytában; nem tudom pontosan, még mindig kiugrottam az ágyból az els? fényjelzések után. De most magamtól felkeltem, kávét f?zni kimentem a konyhába, elfeledkeztem az óráról… Hogy a csörgése milyen zajt ad, nem tudom. Kérem, jöjjenek ki, nézzék meg! Orvos írta fel, nem érzem hibásnak magam. Hanem a múltkor, jó három hete, Márta mama meggyújtotta kertjében a gazt. Pont az ajtóm el?tt. Mire észrevettem, teli volt füsttel a szobám. De már kivitte a szél. Most panaszkodjak?
A jegyz? fejét rázza: nem, nem. Menjek nyugodtan haza, nincs semmi baj.
– Viszontlátásra.
Az ajtóból még visszanézek: tárcsáz.
Nem biztos, de úgy vélem, Márta mama telefonszámát.
74.
Jeltolmácsunknak segít?jét, az új jeltolmácsot nevezzük Szilinek.
Azt, ugye tudják, mindig érdekeltek a sorstársi-, tolmácsi gondok. Miközben ismerkedek Szilivel, állandóan az motoszkál fejemben: a kéz kevésbé képes hazudni, mint a száj. Közölni akarom ezt a jeltolmácsokkal, hadd hízzon a tapasztalatuk! Konkrétum kellene. Bejött. Egy, nemrég olvasott vicc – ami jelekkel teljesen másként sülne el…
– Vicces kérdés: mivel legel a fejetlen tehén?
Hat szem fürkészi egymást.
– Nos?
– Semmivel – kapom a választ.
– De igen. A szájával, mint a megfejt.
Kicsit hagyom, hadd elmélkedjenek, majd felhívom a figyelmüket: míg a szó kétértelm? lehet, jelnyelven egyértelm? a kérdés. Éspedig azért, mert a fejetlen szónál vagy azt jelelem: nincs fej, vagy azt: megfejetlen. Ha az utóbbival jelzek: eleve meg vagyok fogva, ha az el?bbivel: nyilván hazudtam, hiszen a kezem fejetlent mutatott. Gondolkozzatok el a példán!
75.
Érdekel Szili gondolkodása, jelnyelvkincse. Még óvatosan kommunikál, meg-megakad egy-egy kifejezésen.
Intolerancia. Kérdésemre azt mondja, siket férfival nem tudná elképzelni az életét. Háttal állva, sötétben hiába beszélne hozzá – magyarázza.
– Akkor nem igazán vagy toleráns!
– De igen. – Bizonytalan.
Meg kell gy?znöm…
– Egy millió körüli a magyar hallássérültek száma. Hivatalosan ez alig több félszáz-ezernél. Szövetségünk tagsága ennek elenyész? része. Nem mindenki vállalja fel sorsát.
Mellékvágány, nem tudok így mondókámra kilyukadni.
– Kérlek szépen, értelmezés, felfogás kérdése. Siket vagy?
– Nem, hallok…
– Jó, err?l ne vitatkozzunk. Képzelj el egy roma-csoportot. Ha egy nem roma köztük, velük él, átveszi szokásaikat, roma életmódot folytat – maga is romává válik! Nem? Ett?l függetlenül, nem biztos, hogy romának vallja magát. Köztünk élsz, nekünk segítesz a jelnyelvvel, ismered gondjainkat-bajainkat… Ennek a közösségnek vagy tagja. Vállalod?
A barna szempárban apró tüzek: igazat ad.
Szövetségünk Alapszabályában többször módosították a tagfelvételi hallásküszöb dB-érték meghatározását. A határérték – különböz? szempontok miatt többször változott, 30-55 kB között, a siketek és a nagyothallók között er?s vitákat váltva ki. Legújabban, kompromisszum eredményeképpen 40 dB.
De vajon a küldöttek mennyire vannak ezzel tisztában? Ezért kiollóztam: a zajteljesítményt bel-nek nevezett egységekben mérik, illetve decibelekben (tized belekben). Csakhogy az a skála, amin megadják nem lineáris (egyenes), hanem logaritmikus, és ez óriási különbség! Mert ezen 20 dB nem kétszerese 10 dB-nek, hanem tízszerese, és 30 dB nem a 10 dB-nek háromszorosa, hanem százszorosa, és 40 dB a 10-nek ezerszerese!
„Az emberek – amíg utol nem éri ?ket – nincsenek tisztában azzal, mit jelent a hallásromlás. Vannak, akik – Révész professzor frappáns megfogalmazása szerint – azt gondolják, hogy „a siket ember: egészséges ember, mínusz hallás”. Sajnos, err?l szó sincs! Az ember a beszéd képességét a hallás által képes elsajátítani, a hallás az emberi civilizáció el?feltétele – elvesztése pedig, legalábbis az egyénre az emberi civilizációval és fokozatosan az emberi társadalommal való kapcsolat elvesztését jelenti. A hallásromlás, a siketség súlyos lélektani következményekkel járó és ezért társadalmi kihatású jelenség. Gondoljunk csak arra, hogy a nagyothallóval hangosan beszélünk, és aki hangosan beszél, az más érzelmi állapotban van, mint aki halkan beszél és el?bb-utóbb akaratlanul is ingerült lesz. A nagyothallóval való érintkezés fárasztó, a siket ember elszigetel?dik a társadalomtól, a családjától is, kóros lélektani állapotba kerül, végül lelki elszegényedés, s?t üldöztetési téveszme következhet be.
A siketség olyan fogyatékosság, amellyel szemben nem ritka a durva gúny sem. Egy vak és siket beteg azt mondta: a siketségét?l sokkal többet szenved, mint vakságától.” (Pet? Gábor Pál)
Egy bekezdés erejéig kitérek arra, hogy a siketek, különösen az életben, az emberek között kevésbé figyel?k, nagyon szegények a – hogy úgy mondjam – lelki fegyverekben. Nem annyira a beszédképességük, hanem a „mit mondjon erre?”- kérdése bénítja meg lelki készségüket. Visszavágás? Menekülés? Békít? egyetértés? Lázító hallgatás? Milyen szavak, fogalmak, milyen hangsúly kellene? Ilyenkor hiányoznak nagyon azok a „szavakból elcsípettek”, amelyek a hallókat gyerekkoruktól végigkísérik.
76.
A Teletext Hallássérültek oldalai automatikusan peregnek. Ha engem érdekl? oldalra érünk, megállítom a lapozást, mint most is.
„Keresek olyan sorstársat, aki lakhatásért cserébe, ellátna. Nyolcvan éves, egyedül él? siket ember vagyok. Van két szobám, a kisebbiket, a rezsi-költségekr?l megegyezve, odaadnám vásárlásért, takarításért cserébe. Találkozunk, megbeszélünk mindent személyesen a nyugdíjas összejövetelen a Szövetségben, minden csütörtökön. Bárány Zoltán.”
El?ttem Zoli bácsi vékony alakja, komoly, értelmes arca… Kezében nyitott újság, a lapon tizenkilenc évesen megjelent els? versem. Meleg, dicsér? szavakkal ajánl a budapesti csoport vezet?ség-választóinak figyelmébe.
Nem hiába ajánlott.
? volt a csoportelnök.
Régen volt.
Az id? gyors, az élet rövid.
Egyre több szó esik mostanában a siket ember „fülér?l”.
Hogy valójában mekkora áldozatvállalásra képesek ?k, a jelnyelvi tolmácsok, álljon itt egyikük leveléb?l – engedelmével – szerkesztett vallomás.
A törökver?ci D. Fruzsina szívvel-lélekkel végzett, nagyon komolyan vett hivatása csaknem tragédiába sodorta, családjával együtt. És pont akkor került ? is kórházba, amikor én – szívgörccsel.
„Az elmúlt id?szakban, pontosabban az elmúlt négy évben sok gond szakadt a nyakamba, mind szakmai, mind magánéleti gondok. A mindennapos, feszített tempó, az egymást ér? tolmácsolási esetek, a plusz teherként nyakamba szakadt papírmunkák (pályázatok, jelentések stb.) nem tett igazán jót a családi életünknek, és az egészségemnek sem.
Családom az én munkámnak rendelte alá magát, hogy teljes er?mmel a hivatásomra tudjak koncentrálni. Éltem ezzel a csendes gesztussal. Hajnalban keltem, korán indultam otthonról, egész nap úton voltam, folyton rohantam, és ha éppen nem tolmácsoltam, akkor mindig a telefonon lógtam. Kés?n értem haza, hiszen sokszor voltak kés? délután kezd?d? megbeszélések. Hazaérve, gyorsan bekaptam valamit, megfürödtem, és beültem a számítógépbe, hogy a papírmunkákat meg tudjam csinálni, határid?re. Rendszeresen kora hajnalban feküdtem, kés? hajnalban keltem. Napközben mindig, mindenkihez volt jó szavam. Magamra nem gondoltam. Se fejfájásra, sem hasfájásra, nem maradt id?m, energiám, csak a munkára. Ha valami elképeszt? véletlen folytán éppen otthon voltam egy vasárnap, akkor sem tudtam semmi másról beszélni, csak a munkámról. Úgy éreztem: érdekes és fontos, amit csinálok, mozgalmas, értékes életet élek.
Valójában jól éreztem magam így, mert szükség volt rám. A nap minden percében azt éreztem a felém áradó jelzésekb?l, hogy fontos vagyok; fontos a véleményem, fontos az, hogy én legyek ott, hogy én segítsek. Felnéztek rám, értékelték a szakmai tudásomat, nagyra tartották a véleményemet, és mindig mindenben számítottak, és valóban számíthattak is rám. Én pedig meg akartam felelni, és a t?lem telhet? maximumot kihozni magamból. Sikerült!
Egy id? után észrevettem, hogy otthon, a családban – már amikor persze otthon voltam -, mindig én beszélek, mesélem az élményeimet, a sikereimet, a kudarcaimat, a többiek pedig hallgatnak. Zavart, hogy mindig csak velem történik valami, és úgy láttam, hogy a többiek élete egyhangú és unalmas. Lassan hiányérzetem támadt, de nem tudtam megmagyarázni miért. Próbáltam bevonni ?ket, vinni a fiamat, páromat a programokra. De ?k nem érezték igazán jól magukat abban a közegben, amiben én otthon voltam, „lubickoltam, mint hal a vízben”. Másba nem igazán tudtam bevonni ?ket, hiszen a papírmunkákban nem tudtak segíteni, a programokon viszont mint kívülálló idegenek mozogtak. Csak az én kedvemért. Ezt pedig igazán nem várhattam el t?lük.
Elhatároztam, hogy nem terhelem ?ket a szakmai, munkahelyi gondjaimmal.
Elhatározásomat sikerült betartanom. Minden olyan dolgot, ami a szakmával és a mindennapjaimmal volt kapcsolatos, kizárólag olyan emberekkel beszéltem meg, akik benne voltak ebben a munkában valamilyen szinten. ?k tudták, pontosan érezték, mir?l beszélek, mi okoz nekem gondot abban a szituációban, miért nehéz továbblépnem, miért rágódok olyasmin, ami miatt más ember éppen csak a vállát rántja meg.
Észrevette, Tibor, hogy amit eddig leírtam, sem a háztartás gondjai, sem a család, a fiam, a párom örömei-gondjai, sem anyósom, sem a szüleim egyetlen egyszer sem szerepelnek? Igen. Ez nem véletlen, mert a valóságban, az életemben sem volt helye. Egyszer?en nem vettem részt az életükben. Nem volt rá sem id?m, sem energiám. Kimaradtak mindennapjaimból a családi kirándulások, meghitt vacsorák, összebújások. Ezeket a dolgokat ny?gnek éreztem, és igazán nem hiányoztak. Annyira fontos embernek tudtam magam, rohantam, számítottak rám és csak rám, hogy nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy holmi vacak családi vacsora miatt kiessek valami igen fontos, hallássérülteket érint? programból. Ahol számítanak rám, és amikr?l nem érdemes beszélni otthon, hiszen úgysem értenék meg.
Aztán egyik nap felhívott a húgom: anyuhoz ment?t kellett hívni, bevitték a kórházba, szeretné, ha meglátogatnám. Villámgyorsan el?kaptam a naptáramat, láttam, csak egy hét múlva tudnék utazni. – Te tudod – mondta a húgom.
Ez a mondat szíven ütött. Hiszen én el akarok menni, meglátogatni anyut, de hát mikor?
Kérdi a párom:
– Most mit akarsz tenni? Meglátogatod?
– Persze, de vannak dolgok, amiket nem tudok másra testálni. Talán hétvégén szabad leszek.
Nem szólt semmit, csak bólintott.
Ebben a mozdulatban minden benne volt! Hogy nem lepte meg, hogy nem számított másra, hogy engem nem érdekel az egész…
Nagyon mérges lettem, elöntött a düh.
Úgy éreztem, igazságtalan velem, és nem csak ?, az egész élet!
Kiabáltam, dühöngtem.
Fortyogtam magamban, képtelen voltam elaludni.
Az ezt követ? napokban tiszta idegbeteg voltam. Minden er?met, idegzetemet megfeszítve próbáltam megfelelni, teljesíteni, miközben belül rágott az aggodalom, és úgy éreztem, hogy senki nem érez együtt velem, mindenki csak engem hibáztat.
Sajnáltam magam.
Egyik reggel, már éppen indultam munkába, furcsa zajokat hallottam anyósom szobájából. Igaz, már napok óta nem beszéltünk, de mégis benyitottam hozzá. Nagyon rosszul volt. Azonnal orvost hívtam hozzá, kórházba küldte.
Mint utóbb kiderült, szerencse, hogy ilyen gyorsan kórházba került. Senki nem volt otthon éppen.
Betelefonáltam a tolmácsirodára, hogy nem tudok menni.
Biztosítottak, ne aggódjak, nem lesz semmi gond.
Ültem a kórházban, anyósom ágya mellett. Néztem ?t, és eszembe villant egy másik kép. Az édesanyám ugyanígy fekszik valahol egy másik kórházban, és az ? ágya mellett nem ül senki, beszélni sem tud senkivel…
Elkezdtem zokogni, nyeltem a könnyeim, s éreztem, azonnal el kell mennem, látnom kell anyut, aput megölelni, mert máskülönben megtébolyulok.
Egy hét után – Istennek hála – mindketten kikerültek a kórházból.
Dolgaim megsokasodtak. Tolmácsolás mellett el kellett látnom szüleimet és anyósomat. Volt úgy, délel?tt tolmácsoltam, délután utaztam Sügérvárra, másnap délel?tt bevásároltam, megf?ztem, délután Habatortán tolmácsoltam, este mentem haza a családomhoz.
Ezekben a feszült napokban döbbentem rá: saját családomban kialakult egy életritmus, amib?l én teljesen kimaradtam. Ha itthon voltam, akkor sem vettem észre, nem vettem részt benne. Megoldják nélkülem az életüket.
Ekkor felébredt bennem az aggódás: talán nekik nincs rám szükségük?
Nem mertem megkérdezni, nem akartam tudni a választ.
Igyekeztem még sokkal jobban megfelelni. Maximálisan vittem a tolmácsszolgálatot, részt vettem mindenütt, ami számít, és minden er?mmel próbáltam minél többet otthon lenni.
Ez így együtt, persze nem ment.
Lelkifurdalásom többirányú lett. Amikor dolgoztam, bántott, hogy otthon keveset vagyok.
Ha otthon voltam azon járt az eszem, minden rendben mennek-e a dolgok Habatortán, féltem, lemaradok fontos találkozókról. Amikor tolmácsoltam folyamatosan gyötört a lelkifurdalás: idegeneknek segítek, szüleim másra szorulnak. Ha a szüleimhez mentem: otthon van a fiam, a férjem, nem lehetnek velem.
Otthon gy?ltek a tennivalók, rám várt a mosás, vasalás, takarítás…
Egy évig toltam magam el?tt mindezt.
Néhány tolmácskollégám, barátn?im kérdezgették: minden rendben van-e nálam, de nem akartam ?ket magánéleti problémákkal terhelni. Mindenkinek megvan a maga baja.
Aztán hirtelen jött a sors-számla: egyik napról a másikra kórházba kerültem.
Teljes hónapig lábra sem tudtam állni. M?tét követett m?tétet.
És láss csodát: Habatortán mindet megtettek a kollégáim! Az élet ment tovább.
Ez így nem mehet! Mikor kijöttem a kórházból, összeült a családi kupaktanács – hogyan tovább? Hivatásom felborította az életünket, egymástól elsodort, meglazította a köztünk lev? köteléket, felszippantotta az er?t, ami egy családot összetart. De én nem tudok, és nem is akarok tolmácsolás nélkül élni, nekem ez az életem! Szükségem van rá, mint a leveg?re, a szüleimre, a fiamra, a páromra… Tehetetlenül ültem és zokogtam. Meg akartam halni.
Családom felajánlotta: ha nekem ez ennyire fontos, költözzek Habatortára, éljem ott az életem, és ?k majd néhanap, amikor ráérek, meglátogatnak…
Ekkor omlottam össze teljesen.
Újabb családi kupaktanácsot követ?en munkaadómmal beszéltem, kértem, engedélyezze, hogy napi négy órában tolmácsolhassak.
Nem engedélyezte.
Felmondtam, és szabadúszó lettem.
Számlára dolgozom, és azokat a feladatokat vállalom el, amelyeket el tudok vállalni.”
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: dudás sándor
