Bárányi Ildikó : Akiket a XX. század ittfelejtett – 2/1

PITYUKA – első rész *

PITYUKA

 Huszonkilencben, március 15-én Piroska névre keresztelték az örmény kereskedő apa és a székely tanítónő házaspár harmadik gyermekét. De nemét meghazudtolóan annyira pajkos és csintalan volt, olyan vakmerően betyáros, hogy csak Pityuként rekcumozta mindenki, az édesapja kivételével.

Aztán, mikor szép, nagyon arányos miniatűr leányocskává serdült,  Pityukára szelídült  a megbélyegző becenév, mely a mai napig is elkísérte. Olyan volt, mint egy kecses japán nipp, kissé kiugró jellegzetesen ázsiai arccsontjával, apróka kezekkel, lábakkal. De törékenynek azért a legkevésbé sem volt mondható! Fiús, önállóságot követelő természete máig megmaradt. Csak az őt nagyon tisztelő falusi tanítványai szólították Piroska tanító-néninek. Mert nővérével együtt — aki az én édesanyám volt — a Nagyszebeni Ferences rendi apácáknál végezték a tanítóképzőt, folytatva a családi hagyományt.

Mióta elrugta a hetvenöt évet és a szülői házban végképp egyedül maradt, nagy nehezen meggyőztem arról, hogy a teleket töltse itt mellettem, vásároltunk neki egy kis garzonlakást, közel hozzánk, hogy ne legyen gond naponta elsétálni idáig, ebédelni. Meg is vagyunk rendesen, amíg ki nem süt az első tavaszi napocska, ki nem nyílik az aranyeső és a tulipán — akkor elkezd készülni „haza”. És hiába mondom, hogy ez is haza, ez is a te otthonod. Attól kezdve nincs maradása.

— A gólyamadár is visszaszáll a fészkére minden tavasszal. Nekem menni kell! Törődni kell a földekkel, ki kell adni. Még a tavalyi kinnlevőségeimet se adták meg a gazemberek! A Pityókát se tudtam eladni, ott rohad meg a pincében ahelyett, hogy pénzt kapnék érte még nekem kell fizetni napszámost, hogy a ganyéra kihordják… S a kerítést is biztosan kidöntötte a szél…

— De Pityuka drága, nem való már neked ez a gazdálkodás, itt minden kényelmed megvan, központi fűtés, gáz, fürdőszoba. Van szép nyugdíjad, nem vagy te arra rászorulva, hogy otthon cipeld a vizet a kútról, fűtsed a kályhákat nyáron is abban a kis Szibériában, fát vágj, hamut kotorj… és mérgelődj az árendásokkal.

— Hiába prédikálsz, nekem menni kell, s punktum! Hova a francba akartál volna otthon fürdőszobát csináltatni s minek, erre a rövid időre?! Van jó nagy mosdótálam, életemben abban mosdottam s még mindig szépen elegánsan jártam — te ne búsulj! Nem kell szégyenkezz a nagynénéd miatt. De szegény Édesapám megfordulna a sírjában, ha megtudná, hogy kutyák harmincadjára hagytam a földeket, amit ő annyi sok törődéssel vásárolt, s amit én annyi utánajárással visszaszereztem ezektől a dög kommunistáktól, akik mindenünkből kiforgattak. Amíg élek, én nem hagyom! Aztán, ha felfordultam, akkor mehettek, intézkedhettek, elkótyavetyélhettek, kidobhattok mindent!…

— Jó, akkor szerzek sofőrt, hogy hazavigyen minket. Én a szememmel nem merek 500 km-t vezetni…

— Nem is kell, mert nem megyek autóval!  Engem kulák koromban kitelepítettek, azért van a tiszta ingyen vasútjegyem, hogy használjam. S te nem jössz velem, semmi szükség arra, hogy megint „rendet” csinálj a házban, s aztán ne kapjak meg semmit, hogy hova tetted! Feri felültet a Galaci vonatra, átszállni nem kell, délután már otthon vagyok.

— S hogy akarsz azokról a bűn magas lépcsőkről leszállni a rövid lábacskáiddal?

— Hát leszököm! S Olgáék várnak, már telefonáltam nekik. 

Ez volt az a pont, amikor éreztem, hogy a csillagokba „szökik” a cukrom és a vérnyomásom. Észérvekkel itt semmire se jutok.

Talán, ha kitalálok neki valami tevékenységet… egyre nehezebb. Bár a hályog műtétje jól sikerült az ideghártya degeneráció miatt olvasni még se képes! Ő, aki egész életében falta a könyveket. Szerencsére jött helyette a televízió. De a román feliratozású filmeket már nem értette meg. Vásároltunk Digitális antennát, amivel Temesváron is 16 magyar állomást lehet beállítani. És szakértelem híján elállítani… Találtunk egy szolgálatkész szerelőt, aki mindannyiszor „megjavította”, ami el se volt romolva. Mind szép volt, amíg meg nem gyengült a hallása. Nappal még megengedhette magának, hogy a vékonyfalú panellakásban a maximálisra állítsa a hangerőt, de este későn és egész éjjel, hajnalig — ahogyan ő azt megszokta — lehetetlen volt  tv-t nézni is.

Megvásároltuk a hallókészüléket. No, nem ragozom, az főleg a zajokat erősíti fel, egy kanál leesik, azt hiszi bomba robbant, de a beszédértésén lényegesen nem javított.

Kínomban kitaláltam, hogy nagyon köszvényes vagyok, olyan jól esne, ha megmasszírozna valaki… Ajánlkozott, hogy ő megpróbálja, hiszen úgysincs semmi haszna, itt a városban. Meglepően jól tudta, hogyan kell csinálni, nem hiába volt a Gyilkos tónál annyi évig tanító, elleste az ottani fürdősöktől. Kicsi erős kezeivel ettől kezdve minden ebéd után végigmasszírozott illatos testápolóval — én élveztem, (valóban is) nyögtem kéjeseket, hogy lássa, mennyire jól esik, és végre beszélgettünk! Mert addig ebéd után mindig szaladt haza, nem akart zavarni, az időmet rabolni.

— Hiába, én az Isten különleges teremtménye vagyok, ha minden s mindenki kihalt mellőlem! Az sincs, akivel egy szót szóljak, azokról a dolgokról, amik a mi emlékeink voltak. Csak én maradtam itt mákvirágnak… Se látok, se hallok, se aludni nem tudok éjjel. Hát gondolkodom! S így végigélem az életet újból. Még a hangjukat is hallom azoknak, akik hozzám beszéltek. Mert van mit soroljak, tudod-e? Csak tanítani is tizenhat helyen tanítottam, a harmincöt év alatt! S ha meggondolom, hogy 34 éve már nyugdíjas vagyok, akkor valahol megfizettettem velük, hogy annyit hányódtattak! Mert olyan helyeken dolgoztam, amiről te azt se tudod, hogy a térképen hol van.

— 39-ben végeztél, amikor én kétéves voltam. Hol dolgoztál legelőször?

— Édesanyám mellett Csicsóban a felekezeti iskolában, mint kisegítő tanító, de csak amíg a magyarok bejöttek. Mert akkor nagy szükség lett hirtelen magyar tanítókra a Moldovával határos területeken. Még ma is emlékszem a magyar koronás pecsétes papírra, amivel értesítettek: „Örvendetes tudomásulvétel végett értesítjük tekintélyességedet, hogy kineveztük végleges tanítói állásba, Békásra, 1941, május 19-én, Miklós Gergely tanfelügyelő”  — Igen, akkoriban így fogalmaztak! Így kerültem Békásra. Pontosabban arra a részre, amit a magyarok Békás Patakának, a románok Bikaz Pürüunak hívtak. Mert ott elég sok román család lakott, szétszórva a hegyi hepe—hupák között. Itt négyen tanítottunk. Ambrus Irén s valamilyen Laji a román osztályokat, Balla Bözsi és én, a magyar tagozaton.

— Azt hittem, hogy ez a Békás egy olyan kis valami — ilyen sokan voltatok ott?

— Dehogyis kicsi! Hosszan nyúlt el a patakparton egész az új határig. Tizenkét iskola volt! Éppen az éjjel mondtam fel magamban. A Szorosban ketten tanítottak, Ivánosan úgyszintén, Damukon csak egy tanító volt, Domokos Rózsika, Rézlokán Bacsics Mária tartotta a frontot. Ezzel volt határos a mi Békás patakunk. Cepes patakán Mánya Lulu és Kövér Rózsi, Kecskepatakon Vargyas és a felesége, a Központban, amit Bisztrapataknak is hívtak négyen voltak újra: Orbán Antal, Szűcs András és a Vitos házaspár, Tökösön  ketten voltak, de a nevükre nem emlékszem, aztán következett a Tósarok, ez egészen a határ mellett volt, itt Ferencz Inci és a férje, Feleken Mihály Manci és Jóska tanított. Bisztraszádán nem tudom, az messzebbecske volt.

— Jézus Mária! Hogy lehet ezt 55 év óta észben tartani?!

— Gondolom azért, mert erősen jó társaság volt! Édesanyám pár hónap múlva nagy protekcióval áthelyeztetett Gyergyó-Alfaluba, de én egy hét után visszakértem magamat Békásra. Féltett a sok román, s a sok katona között. De azok vigyáztak reánk. A Tisztek lovagiasságból, meg szépek is voltunk és fiatalok. Bözsi jól tudott főzni, azok meg beszereztek mindent, ami kellett. A házigazdánk — egy sült román — fogta nekünk a pisztrángot a patakból, de mi is elintéztük az anyjának a  nyugdíjazását. Minden vasárnap egy festett faszent előtt égette a vékony sárga gyertyát és órák hosszat hányta magára a kereszteket, mindig hármasával és igen buzgón imádkozott valamit. Mondtam is Bözsinek — meglásd, ez visszaimádkozza ide a románvilágot! De ő akkor ezt nem hitte. Akkor már Szalay százados, akivel ott ismerkedtek meg, megkérte a kezét és készültek Nagyváradra megtartani az esküvőt. Meg is tartották, egy hétre még a Balatonra is elutaztak, aztán Szalay Lacit kivitték a frontra s Bözsi soha többet nem látta! Akkor én már jobban jártam, az én gavalléromat két hónap után áthelyezték, még mielőtt özvegy maradhattam volna…

De Bözsi soha nem ment férjhez többet. S milyen csúful meggörbedt vénségire, két évvel ezelőtt, mikor meghalt alig tudták kiegyenesíteni annyira, hogy rá tudják csukni a koporsófedelet… Látod, fiam, én már csak a halottakkal beszélgetek.

— Meg velem!

— Veled már csak holnap, most eredj öltözni, holnap meggyámbászlak megint.

 

Folyt. Köv.

Legutóbbi módosítás: 2019.07.12. @ 08:24 :: Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 0 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!