Bárányi Ildikó : Akiket a XX. század ittfelejtett – 2/2

PITYUKA – második rész *

 

Alig nyeltük le az ebédet, Pityuka vizet inni sem hagyott.  — Na gyerünk, egy-kettő, vetkezz, hogy megmasszírozzalak! — Hála az égnek komolyan tetszik neki a „munka”, amit kitaláltam. Hogy ne unatkozzunk, faggatom:

— S aztán hogy’ volt ott Békáson? Nem unatkoztatok? Akkor még villany se volt arrafelé.

— Villany az nem volt, de nem is hiányzott. Petróleumlámpa és gyertyafény mellett is jókat lehetett vacsorázgatni, nótázni, táncolni. A tanítványaink szülei nagyrészt havasi juhászok voltak, sokszor kaptunk tőlük finom ordát, juhsajtot és szopós bárányt. Még vajgyára is volt Gothfassnénak Bisztrapatakán. Azokról a havasi legelőkről az apró hegyi tehenek olyan zsíros tejet adtak, hogy az tiszta nyereség volt a gyártónak s nekünk is, abban a háborús világban. Ha valamit intézni kellett a Tanügy Minisztériumban csak vajat s gyönyörű fehér göndörszőrű báránybőröket vitt magával a tanfelügyelő. De Szeredában a Dóczy féle vaskereskedésbe is, ha betelefonáltak, hogy ráfvas van-e a kocsi kerekére, csak annyit mondtak: — Van, ha vaj van!

— Kiderül a végén, hogy ti már akkor, ott, a magyar világban is megtanultátok a testvérektől, hogy mi a „csubuk” (a csúszópénz, a lekenyerezés) és, hogyan lehet az emberi haladás érdekében gyümölcsöztetni…

— Hát csak ne gúnyolódj! Azt hiszitek, hogy mindent ti találtatok fel. A korrupciót már Napoleon kedves felesége Josefin is mesteri szinten művelte! Ahhoz nem kellett a Békási bácsokhoz tanfolyamra járni… Pedig néha lehetett volna. Emlékszem, mikor a hadseregnek elkezdték a rekvirálásokat és le kellett adni a teheneket, bikákat, vágómarhának —, akkor Cifra Manole a Tósaroktól egy éjszaka áthajtotta az egész tehéncsordáját a határpatakon Moldovába. Üthették bottal a nyomát. S még az időjárás is neki kedvezett, fél nap alatt úgy megáradtak a patakok, hogy nem csak a marhákat nem lehetett visszahozni, de a katonaság 12 hidat kellett felrobbantson, hogy az ár levonulhasson Gyergyó felé.

— És akkor ti ilyenkor hogyan közlekedtetek? Nem is tudtatok hazautazni egyáltalán?

— Dehogynem! A Dobribán Anti faszállító teherautójával mentünk le egészen a vonatig. A legnagyobb hengerfahasábok tetejére ültünk, egy-egy lópokrócra, mintha lovagolnánk. Pálcával s bottal vertük félte a fákról lelógó ágakat, hogy meg ne csapjanak s jól kellett imádkozni, hogy közben ne essen az eső… Ennek a faszállító alkalmatosságnak nem kellettek a hidak, bátran átgázolt a patakmedreken is. Erősen ügyes sofőr volt. De mi is megháláltuk! Mikor Miklós Gergely tanfelügyelő kihozta a tölcséres, kurblis patefonját, őt is meghívtuk táncos vacsorára, amit az iskolában rendeztünk. Egy harisnyás benzinlámpával olyan díszkivilágítást rittyentettünk, hogy a 200-as villanyégővel se lehet különbet.

— Az meg hogy jön? Harisnya a lámpára?! Nem gyulladt meg?

— Olyan volt, mint az istállólámpa valamikor, arra biztosan emlékszel. Látod, ez a baj, még a tárgyakat sem ismeritek, amiről beszélek… Ti csak a computereitekkel vagytok el egyfelé… Szóval a lámpába alul, petróleum helyett benzint töltöttek. Ezen oldalt volt egy pumpaféleség, amivel a benzint porlasztották. A bél helyén volt egy fehér fátyolszövésű úgynevezett harisnya, valamilyen fémszálakból szőve. Hogy milyen fémből volt azt tőlem hiába kérdeznéd, ahogy a benzingőz mennyisége nőtt a harisnya burában úgy lett az egyre fehérebben izzó és egyre fényesebben világító. Egészen hajnalig tartott a lakoma, ahol olyan specialitásokat szolgáltak fel, mint az eper és borókapálinka, a Mezei mészáros receptje szerint készült vese—velő tál, fokhagymás báránycomb és a Bonczos Manci cérnakolbásza. A havasi vaj és a báránybőrök mellett ez a cérnakolbász volt még akkoriban az igazi valuta forte.

— Hát ti pompásan éldegéltetek abban a havasi paradicsomban, ahogy így elhallgatlak…

— Nehogy mán az ottaniak is azt ették volna rendszeresen! Te mit képzelsz? Kérdezgettem a gyermekeket az iskolában, hogy otthon mit ettek, mert feladat volt a szociális szint felmérése már akkor is. Turtö dulcse, laptye ku pitö és mömöligö ku kurekhi. Volt a válasz. Az elején nem értettem, aztán Irén, aki jól tudott románul elmagyarázta, hogy ez édes tortát, tejet kenyérrel és puliszkát gombával jelent. Az, az édes torta nagyon izgatta a fantáziámat, hogy milyen lehet. Megkértem az egyik leánykát, hozzon nekem is kóstolóba egy kicsit. Na, mit gondolsz mi volt? — Hát egyszerűen a kályha tetején megsütött laska, megszórva egy kevés cukorral. Ilyen édes életük volt szegényeknek…Na, hajolj előre egy kicsit, hogy verdessem meg a hátadat!

— De téged láttalak lóháton ülve is lefényképezve, nem csak a rönkös kocsi tetején gyakoroltál. És a kantárt egy nagyon csinos tiszt fogta a kezében.

— Hát, igen. Igazi szép társasági életet éltünk. Az iskolázott emberek akkoriban összetartottak. A háború fenyegetésétől csak még jobban vágyott minden fiatal élvezni azt a bizonytalan hosszúságú életet… Ki képzelte volna akkor, hogy megmaradok ilyen sokáig? Azzal törődtünk, hogy ahol lehetett szórakozzunk. Akkoriban járt ott Uray Tivadar, Bors Jenő, Tatár Tamás, még a római katolikus pap Bogács Pista is ott feszített közöttük, amikor május elsején éjjelizenét adtak az ablakunk alatt. Vígan mentünk tönkre!… az a három és fél év elrepült, mint egy szép pillanat, s 1944. augusztus 23-án menni kellett, de sürgősen onnan! A román hadsereg átállt az oroszokhoz és a szorosokon át, a gyímesi és a békási szoroson át betörtek váratlanul Erdélybe. Mondtam én, hogy caca Mörioara visszaimádkozza őket! Ettől fogva kezdődött aztán az én hányattatásom. De mára elég a mesélésből is, a dögönyözésből is.

— Jó, de holnap elmeséled a többi munkahelyedet is, van még tizennégy…

— Megbótoljuk… Pedig a békási zsidó kalapos asszonyt Kún Laurát még nem is meséltem, ő csinálta nekem a legszebb turbánokat és kalapokat. Mert elegáns voltam én valaha életemben!

— Most is elegáns vagy és csinos.

— Az én! — hátulról iskola, elölről múzeum. Nincs egy rendes culám, amit ember elé felvehetnék. A barna szoknyámat is kicserélte valaki, amíg oda voltam, most egy lila van a helyibe, azt is kikezdte a moly.

— Hát tudod mit, holnap megyünk, s csináltatunk neked egy új barna kosztümöt, és amit még akarsz. Ismerek egy jó varrónőt. 

Így sikerült felújítani a nagynénim gardróbját, és sétáltatni a varrónőhöz egy hónapon át. „Aztán a szoknyát úgy szabja lelkem, hogyha meghízom, legyen honnan kiengedni! A hosszára hagyjon még rá másfél centit, hogyha magasabb sarkú cipőt húzok, akkor is fedje a térdemet!” És sikerült felleltározni a munkahelyeit is a háború utáni négyévi kényszer megszakítást követően.

1945 szeptemberében ugyanis tífuszfertőzés miatt meghalt a Pityuka nővére, az én édesanyám, huszonkilenc évesen. Apánk valahol a háborúban, talán fogságban, talán nem is él. És a haldokló Manci megfogadtatja a húgával, hogy nem hagyja el az árván maradó három gyermekét, a kilenc éves Ildikót, az öt éves Zsoltot és a három éves kis Csillát. Ezt az ígéretet próbálja betartani ebben a négy évben, míg apánk újra nősül. S mi végleg elszakadunk a közeléből.

1948—ban Tekerőpatakra helyezik, egy évre rá tovább rugdossák Szolokmára, következő évben Lázárfalvára, majd Etédre, Küsmödre, Siklódra, Makfalvára.

S miután a gyergyói medence és Udvarhely legeldugottabb falvait is megismertetik a „tanító elvtársnővel” (aki egyben osztályellenség és kulák) és, aki mindenütt kikéri magának, hogy őt így szólítsák: „Én tanító kisasszony vagyok és nekem tessék kezitcsókolomot köszönni!” — szóval ezután a több éves ámokfutás után végül 1954-ben a Gyilkos-tóhoz helyezik tanítani. Itt végre 15 évig békén hagyják. Csak az útviszonyokat, az éghajlatot, a kirekesztettséget kell elviselnie. Aztán dolgozik még öt évig, ebből egyet Csíkszentdomokoson és négyet vaslábon.

1974-ben nyugdíjazzák. Akkor ő még mindig tanító kisasszony —, nyugdíjas kisasszony! És akkor végre haza mehet a szülői házába, amit közben elvettek, tönkretettek, visszaadtak. Az egyetlen helyre, ahol otthon tudta magát érezni a sok hányódásban.

És férjhez megy… és eltemeti az apját, a bátyját, az anyját…  és a férjét.

S én rájövök, hogy Pityukáról nem portrét, hanem regényt illene írni.

Mert különleges teremtménye az Istennek, aki ennyi mindent kibírt és haza kell engedni a fészkére, mint a gólyát, akkor is, ha ez veszélyes!

Tamási Áron is megmondta már, hogy avvégre születtünk a világra, hogy valahol otthon legyünk benne… Hát Pityukát is felrakjuk a vonatra kívánsága szerint.

Mert Isten kezében vagyunk valahányan s ő fogja Pityukát is, amikor a vonatról „leszökik”. —„Te ne izgulj! Kicsi vagyok, nem tudok nagyot esni!”

S én próbálok szófogadó lenni és nem izgulni. Csak ez az 500km tűnik egy kicsit soknak.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 76 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!