Akiket a XX. század ittfelejtett – 2/2

PITYUKA – második rész *

 

Alig nyeltük le az ebédet, Pityuka vizet inni sem hagyott.  — Na gyerünk, egy-kettő, vetkezz, hogy megmasszírozzalak! — Hála az égnek komolyan tetszik neki a „munka”, amit kitaláltam. Hogy ne unatkozzunk, faggatom:

— S aztán hogy’ volt ott Békáson? Nem unatkoztatok? Akkor még villany se volt arrafelé.

— Villany az nem volt, de nem is hiányzott. Petróleumlámpa és gyertyafény mellett is jókat lehetett vacsorázgatni, nótázni, táncolni. A tanítványaink szülei nagyrészt havasi juhászok voltak, sokszor kaptunk tőlük finom ordát, juhsajtot és szopós bárányt. Még vajgyára is volt Gothfassnénak Bisztrapatakán. Azokról a havasi legelőkről az apró hegyi tehenek olyan zsíros tejet adtak, hogy az tiszta nyereség volt a gyártónak s nekünk is, abban a háborús világban. Ha valamit intézni kellett a Tanügy Minisztériumban csak vajat s gyönyörű fehér göndörszőrű báránybőröket vitt magával a tanfelügyelő. De Szeredában a Dóczy féle vaskereskedésbe is, ha betelefonáltak, hogy ráfvas van-e a kocsi kerekére, csak annyit mondtak: — Van, ha vaj van!

— Kiderül a végén, hogy ti már akkor, ott, a magyar világban is megtanultátok a testvérektől, hogy mi a „csubuk” (a csúszópénz, a lekenyerezés) és, hogyan lehet az emberi haladás érdekében gyümölcsöztetni…

— Hát csak ne gúnyolódj! Azt hiszitek, hogy mindent ti találtatok fel. A korrupciót már Napoleon kedves felesége Josefin is mesteri szinten művelte! Ahhoz nem kellett a Békási bácsokhoz tanfolyamra járni… Pedig néha lehetett volna. Emlékszem, mikor a hadseregnek elkezdték a rekvirálásokat és le kellett adni a teheneket, bikákat, vágómarhának —, akkor Cifra Manole a Tósaroktól egy éjszaka áthajtotta az egész tehéncsordáját a határpatakon Moldovába. Üthették bottal a nyomát. S még az időjárás is neki kedvezett, fél nap alatt úgy megáradtak a patakok, hogy nem csak a marhákat nem lehetett visszahozni, de a katonaság 12 hidat kellett felrobbantson, hogy az ár levonulhasson Gyergyó felé.

— És akkor ti ilyenkor hogyan közlekedtetek? Nem is tudtatok hazautazni egyáltalán?

— Dehogynem! A Dobribán Anti faszállító teherautójával mentünk le egészen a vonatig. A legnagyobb hengerfahasábok tetejére ültünk, egy-egy lópokrócra, mintha lovagolnánk. Pálcával s bottal vertük félte a fákról lelógó ágakat, hogy meg ne csapjanak s jól kellett imádkozni, hogy közben ne essen az eső… Ennek a faszállító alkalmatosságnak nem kellettek a hidak, bátran átgázolt a patakmedreken is. Erősen ügyes sofőr volt. De mi is megháláltuk! Mikor Miklós Gergely tanfelügyelő kihozta a tölcséres, kurblis patefonját, őt is meghívtuk táncos vacsorára, amit az iskolában rendeztünk. Egy harisnyás benzinlámpával olyan díszkivilágítást rittyentettünk, hogy a 200-as villanyégővel se lehet különbet.

— Az meg hogy jön? Harisnya a lámpára?! Nem gyulladt meg?

— Olyan volt, mint az istállólámpa valamikor, arra biztosan emlékszel. Látod, ez a baj, még a tárgyakat sem ismeritek, amiről beszélek… Ti csak a computereitekkel vagytok el egyfelé… Szóval a lámpába alul, petróleum helyett benzint töltöttek. Ezen oldalt volt egy pumpaféleség, amivel a benzint porlasztották. A bél helyén volt egy fehér fátyolszövésű úgynevezett harisnya, valamilyen fémszálakból szőve. Hogy milyen fémből volt azt tőlem hiába kérdeznéd, ahogy a benzingőz mennyisége nőtt a harisnya burában úgy lett az egyre fehérebben izzó és egyre fényesebben világító. Egészen hajnalig tartott a lakoma, ahol olyan specialitásokat szolgáltak fel, mint az eper és borókapálinka, a Mezei mészáros receptje szerint készült vese—velő tál, fokhagymás báránycomb és a Bonczos Manci cérnakolbásza. A havasi vaj és a báránybőrök mellett ez a cérnakolbász volt még akkoriban az igazi valuta forte.

— Hát ti pompásan éldegéltetek abban a havasi paradicsomban, ahogy így elhallgatlak…

— Nehogy mán az ottaniak is azt ették volna rendszeresen! Te mit képzelsz? Kérdezgettem a gyermekeket az iskolában, hogy otthon mit ettek, mert feladat volt a szociális szint felmérése már akkor is. Turtö dulcse, laptye ku pitö és mömöligö ku kurekhi. Volt a válasz. Az elején nem értettem, aztán Irén, aki jól tudott románul elmagyarázta, hogy ez édes tortát, tejet kenyérrel és puliszkát gombával jelent. Az, az édes torta nagyon izgatta a fantáziámat, hogy milyen lehet. Megkértem az egyik leánykát, hozzon nekem is kóstolóba egy kicsit. Na, mit gondolsz mi volt? — Hát egyszerűen a kályha tetején megsütött laska, megszórva egy kevés cukorral. Ilyen édes életük volt szegényeknek…Na, hajolj előre egy kicsit, hogy verdessem meg a hátadat!

— De téged láttalak lóháton ülve is lefényképezve, nem csak a rönkös kocsi tetején gyakoroltál. És a kantárt egy nagyon csinos tiszt fogta a kezében.

— Hát, igen. Igazi szép társasági életet éltünk. Az iskolázott emberek akkoriban összetartottak. A háború fenyegetésétől csak még jobban vágyott minden fiatal élvezni azt a bizonytalan hosszúságú életet… Ki képzelte volna akkor, hogy megmaradok ilyen sokáig? Azzal törődtünk, hogy ahol lehetett szórakozzunk. Akkoriban járt ott Uray Tivadar, Bors Jenő, Tatár Tamás, még a római katolikus pap Bogács Pista is ott feszített közöttük, amikor május elsején éjjelizenét adtak az ablakunk alatt. Vígan mentünk tönkre!… az a három és fél év elrepült, mint egy szép pillanat, s 1944. augusztus 23-án menni kellett, de sürgősen onnan! A román hadsereg átállt az oroszokhoz és a szorosokon át, a gyímesi és a békási szoroson át betörtek váratlanul Erdélybe. Mondtam én, hogy caca Mörioara visszaimádkozza őket! Ettől fogva kezdődött aztán az én hányattatásom. De mára elég a mesélésből is, a dögönyözésből is.

— Jó, de holnap elmeséled a többi munkahelyedet is, van még tizennégy…

— Megbótoljuk… Pedig a békási zsidó kalapos asszonyt Kún Laurát még nem is meséltem, ő csinálta nekem a legszebb turbánokat és kalapokat. Mert elegáns voltam én valaha életemben!

— Most is elegáns vagy és csinos.

— Az én! — hátulról iskola, elölről múzeum. Nincs egy rendes culám, amit ember elé felvehetnék. A barna szoknyámat is kicserélte valaki, amíg oda voltam, most egy lila van a helyibe, azt is kikezdte a moly.

— Hát tudod mit, holnap megyünk, s csináltatunk neked egy új barna kosztümöt, és amit még akarsz. Ismerek egy jó varrónőt. 

Így sikerült felújítani a nagynénim gardróbját, és sétáltatni a varrónőhöz egy hónapon át. „Aztán a szoknyát úgy szabja lelkem, hogyha meghízom, legyen honnan kiengedni! A hosszára hagyjon még rá másfél centit, hogyha magasabb sarkú cipőt húzok, akkor is fedje a térdemet!” És sikerült felleltározni a munkahelyeit is a háború utáni négyévi kényszer megszakítást követően.

1945 szeptemberében ugyanis tífuszfertőzés miatt meghalt a Pityuka nővére, az én édesanyám, huszonkilenc évesen. Apánk valahol a háborúban, talán fogságban, talán nem is él. És a haldokló Manci megfogadtatja a húgával, hogy nem hagyja el az árván maradó három gyermekét, a kilenc éves Ildikót, az öt éves Zsoltot és a három éves kis Csillát. Ezt az ígéretet próbálja betartani ebben a négy évben, míg apánk újra nősül. S mi végleg elszakadunk a közeléből.

1948—ban Tekerőpatakra helyezik, egy évre rá tovább rugdossák Szolokmára, következő évben Lázárfalvára, majd Etédre, Küsmödre, Siklódra, Makfalvára.

S miután a gyergyói medence és Udvarhely legeldugottabb falvait is megismertetik a „tanító elvtársnővel” (aki egyben osztályellenség és kulák) és, aki mindenütt kikéri magának, hogy őt így szólítsák: „Én tanító kisasszony vagyok és nekem tessék kezitcsókolomot köszönni!” — szóval ezután a több éves ámokfutás után végül 1954-ben a Gyilkos-tóhoz helyezik tanítani. Itt végre 15 évig békén hagyják. Csak az útviszonyokat, az éghajlatot, a kirekesztettséget kell elviselnie. Aztán dolgozik még öt évig, ebből egyet Csíkszentdomokoson és négyet vaslábon.

1974-ben nyugdíjazzák. Akkor ő még mindig tanító kisasszony —, nyugdíjas kisasszony! És akkor végre haza mehet a szülői házába, amit közben elvettek, tönkretettek, visszaadtak. Az egyetlen helyre, ahol otthon tudta magát érezni a sok hányódásban.

És férjhez megy… és eltemeti az apját, a bátyját, az anyját…  és a férjét.

S én rájövök, hogy Pityukáról nem portrét, hanem regényt illene írni.

Mert különleges teremtménye az Istennek, aki ennyi mindent kibírt és haza kell engedni a fészkére, mint a gólyát, akkor is, ha ez veszélyes!

Tamási Áron is megmondta már, hogy avvégre születtünk a világra, hogy valahol otthon legyünk benne… Hát Pityukát is felrakjuk a vonatra kívánsága szerint.

Mert Isten kezében vagyunk valahányan s ő fogja Pityukát is, amikor a vonatról „leszökik”. —„Te ne izgulj! Kicsi vagyok, nem tudok nagyot esni!”

S én próbálok szófogadó lenni és nem izgulni. Csak ez az 500km tűnik egy kicsit soknak.

 

 

 

 

23látogató,1mai

Szerző Bárányi Ildikó 76 írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!

14 Komment

  1. Kerülgwettem irásodat mint macska a forró kását, a téma miatt. Valahogy menekülöm szembesülni a valóság ezen szegeletével. Kár volt, mert Igazi Bárányi László ildikót vesztettem vele. Folytasd e sorozatot, mert ezt is meg kell írni. Én pedig ezután nem fogok vonakodni elolvasni.

    A gyökerekhez vasló ragaszkodás remek példáját láttam volt földrajztanárnőm történetében. amikor az államosított lakást, amiben laktak évtizedeken keresztül visszaadták a volt a tulajdonosnak, s új (sokkal jobb, földszintes, udvaros) lakásba költöztette őket a lányuk, tanárnőm egy hónappal, és férje hárommal élték túl. Ennyit a gyökerekhez való ragaszkodásról.

    Én e harisnyás lámpa modern változatát ismertem meg, lengyel gyártmány volt, s propán-bután butéliával működött. Sátorlámpa volt. de ha hozzáért valaki a “harisnyához” porrá hullott.

  2. Nagyon köszönöm a szakszerű kiegészítést! Nagynénémmel együtt mi rendkívül fejlett technikai érzékkel és szakértelemmel rendelkezünk, ő mint tanítónő, én mint orvos… nyilván nem ő kezelte a harisnyés lámpát,- szerencsére! -mert akkor ma már aligha volna meg a drága. De hogy más fizikusok és kémikusok se kapjanak sokkot a marhaságaimtól, ha megengeded kijavítom a szövegben legalább a benzint petroleumra. És köszönöm!

  3. Ismerem ezt az otthonhoz való ragaszkodást. Mikor minden észérv ellene mond, akkor is, ha fene fenét eszik is, ott akar maradni az idős ember, ahol a gyökerei. Anyukám járni alig tud, de évtizedek óta nem bírjuk egy hozzánk közeli kényelmes garzonba “berángatni”, hisz’ neki százszor könnyebb lenne, mi pedig sokkal nyugodtabbak lennénk… nem, ő cserépkályházik, fát hord, fűt és salakozik… még akkor is, ha már egyszer fejére dől a százéves, félig-vályog, repedt falú ház. Merthogy az az élete, odaköti minden…
    A könyv ötletét nagyon helyeslem!:):)

  4. Elolvastam Ildikó. A néniről csak Te tudnál egy méltó regényt írni. Adná Isten mindannyiunknak, hogy valóra váljék. Már az első regényed óta, nagyon is megszoktam és megszerettem utolérhetetlen stílusodat. Nem lenne baj, még ha “Varázshegy” vastagságú is lenne a könyv.

Hagyj üzenetet