14. fejezet
Julka harmadik találkozása Vandával
Eltelt egy hét, és telefonoztam a hölgynek. Nem szeretek telefonozni, ezért el volt rontva az egész napom, olyan ideges voltam miatta. Nem a pénzért, ami pocsékba megy a rossz telefonok miatt, hanem mert nem lehet előre sejteni, hogy mi lesz. De felvette mindjárt a kagylót, s mondta is rögtön, hogy mehetek máris. Ez legalább jól alakult.
Siettem is lóhalálában, jobb lesz ezt mielőbb letudni! Egy szőke lány ácsorgott a kapu előtt, gondoltam, ő is keres valakit, és be akarna menni, de kiderült, hogy engem vár, és csak azért jött le, hogy beengedjen és felkísérjen, mert ő olyan háztartási kisegítője a Vanda asszonynak. Ugyan mit kell ott segíteni, fel nem foghatom! Egy ilyen nő, aki egyedül van, hogy–hogy nem tudja elvégezni maga körül, amit kell. Lefogadom, hogy nem is főz otthon! De hát nincsen ehhez nekem semmi közöm. Ezeken spekuláltam, amíg befelé mentünk. A szép nagy, kovácsolással díszített kapun belül nagyon flancos volt minden. Szőnyeg még a folyosón meg a lépcsőn is, hatalmas cserepes növények mindenütt és képek a falon. Hú, mondtam magamban, én ilyet még nem pipáltam!
Beszálltunk a liftbe, az is nagyon díszes volt, és a harmadik emeletre mentünk vele. Ott fenn is, ugyanolyan volt minden, mint odalenn, alig mertem letenni a cipőm sarkát a süppedős szőnyegre. De az igazi ájulat a lakásban fogott el, minden tágas, csupa csillogás, előkelőség. És irtó magas falak, de mégsem ettől éreztem magam pirinyónak. A kis segítő lány betessékelt egy ajtón, hát csak ámultam, ahogy körülnéztem. Uram, atyám! Igaz, nem sok bútor volt, de mindenről kiabált, hogy nagyon finom valami, és hogy baromira drága lehetett. Csak hogy mást ne mondjak, a plafonról akkora csillár lógott le, mint egy kocsikerék, és csupa kristály, csupa csingilingi volt.
Megálltam az ajtónál, onnan meresztgettem a szemem befelé. De nem sokáig bámészkodhattam, mert nyílott egy másik ajtó és bejött a Vanda asszonyság. Földig érő könnyű selyemköntös volt rajta, és ahogy megállt mellettem, megint éreztem azt a különösen finom illatot, ami azon a bizonyos napon, a villamosmegállóban megcsapta az orromat. Most nem volt rajta semmilyen kence és nagyon sápadt volt, látszott, hogy ki van fáradva rendesen, meg az is, hogy beteg, de barátságosan mosolygott rám.
– Jó napot! Jöjjön, kérem, foglaljon helyet!
Helyet foglaltam, ahogy kérte, egy bársonyosan sima bőrfotelban, ő is leült, szembe velem, és nézett. Nagyon nyugtalanító volt a nézése, de visszanéztem rája. Gondoltam, jobb, ha rögtön odaadom neki, ami az övé, hadd lássa, hogy nincs semmi svindli. Előhuzigáltam a zsebemből a foszladozó cigarettás dobozt. Először majdnem odaadtam neki azt is, de még jó, hogy kapcsoltam, hogy fogná már meg a finom ujjaival azt a retves dobozt, így hát kipiszkáltam az öngyújtót és csak azt nyújtottam feléje. Előre hajolt és elvette, meg se nézte, azon mód lerakta a kisasztalra. Közben láttam, hogy finom ezüstösre volt festve a körme, ez jobban tetszett nekem, meg most az egész hölgyemény is, mert nem volt olyan puccos, olyan utálatosan nagyzolós.
– Köszönöm. Bevallom, igazi meglepetés nekem, hogy visszahozta, mert valójában már lemondtam róla – ezt mondta.
A mosolytól egy csomó ránc jelent meg a szeme sarkában, de ettől egész kedves lett arca. Felbátorodtam kissé, és én is visszamosolyogtam rá. Idétlenül vigyorogtunk egymásra egy darabig, akkor ő elnézett oldalra, rögtön el is komorodott, és aztán felállt. Egy alacsony szekrénykéről felvett egy hosszúkás borítékot, megállt mellettem, és nyújtotta felém.
– Tudom, hogy magát nem a jutalom motiválta, én mégis szeretném, ha ezt a szerény összeget elfogadná. Önzés ez a részemről, tudom, de nem akarom életem végéig az adósának tudni magam.
Szinte könyörögve nézett rám, én meg nem akartam sokáig huzakodni vele, elvettem tőle a borítékot, és én is felálltam.
– Köszönöm – mondtam neki röviden, mert mit áradozzak, hogy így meg úgy, és indultam kifelé. – A viszontlátásra!
– Viszontlátásra! – mondta ő is, de nem mozdult.
Az előszobában ott várt a szőke lány, a kezében egy óriási szatyorral, azt rögtön a kezembe nyomta.
– Asszonyom ezt is magának szántam.
Tiltakozni se tudtam, egy pillanat alatt a folyosón voltam. Később néztem csak bele a szatyorba, egy szép ruha volt benne meg egy rövid kabátka. Nagyon szép volt mind a kettő, igazi finom darabok, bár úgy saccoltam, nagy lesz nekem mind a kettő, de ilyen kicsiségre én nem adok, sose jártam ilyen szépen, nem csoda, hogy alig vártam, hogy mindkettőbe belebújhassak.
A boríték csak kicsit későbben jutott az eszembe. Kibontottam, hát uram, atyám! Két darab tízezres volt benne. Hát mennyi lehet az értéke annak a vacak öngyújtónak, hogy jutalom gyanánt ennyit illik adni érte?!
Vanda harmadik találkozása Julkával
A betegség, a vidéki reklámhadjáratra való felkészülés kiszívta az összes erőmet, fáradt voltam, nyúzott, és ki tudja miért frusztrált, holott az elvégzett munka alapján joggal lehettem volna elégedett és büszke, habár a tennivalók dandárja és maga a vidéki út, az összes idegtépő nehézkességével előttünk volt. Ráadásul jelentkezett az a szörnyű küllemű nő, hogy hozná az öngyújtót. Még jó, hogy megkértem, telefonáljon, mielőtt jön, így szólhattam Izának. Isten mentsen, hogy egy percig is egyedül kelljen lennem vele!
– Adjam oda neki azokat a ruhákat? – emlékeztetett a lány.
– Jaj, nehogy elfelejtsd! És aztán csinálj valamit a gardróbbal, hogy kimenjen belőle ez a szörnyű szag. Már bánom, hogy nem dobattam ki azonnal.
Iza lement a nőért, én meg a körmömet rágtam az izgalomtól. Utálom az ilyen helyzeteket! Nincs semmi közös pont, és nem akarok csevegni vele, de bántóan elutasító sem lehetek, ha vette a fáradságot s addig konspirált, amíg sikerült megkörnyékeznie. Biztosan rendes teremtés a maga módján, de én most mit kezdjek ezzel? Csak már túl lennék rajta!
De sokára jönnek már! Azon kaptam magam, hogy már megint rám tört a gyengeség, alig kapok levegőt, remeg kezem–lábam és izzadok. Ej, Vanda nehogy az egérlyukba bújj már egy ilyen kis senki elől! Bementem a fürdőszobába felfrissíteni magam és elszörnyedtem, a tükörből egy múmia nézett vissza rám. Előkaptam a sminkkészletemet, de abban a pillanatban Iza diszkrét kopogással jelezte, hogy megérkeztek. Eh, fütyülök rá, hogy nézek ki, csak legyünk túl mihamarabb ezen a histórián! Remélhetőleg az életben nem kell találkoznom ezzel az asszonnyal, meg egyébként se számít, ha bármit gondol is a megjelenésemről. Mindenesetre egy kis parfümöt tettem fel, hogy ne érezzem az ő szagát, mert valami rémes bűz van ezek körül. Majd megkérem Izát, szellőztesse át alaposan a lakást, ha elment. Istenem segíts, csak ott tartanánk már.
Beléptem a nappaliba s majdnem felnevettem. Hát ennek a kis szerencsétlennek akartam én kifesteni magam? Úgy állt az ajtó mellett, olyan csöppnyire zsugorodva, oly jelentéktelenül, hogy már–már szánalmat éreztem iránta. De nem szabad ebbe belemenni! Lehet, hogy csak megjátssza a nyomorultat, éppen arra számítva, hogy akkor jobban megesik rajta az emberek szíve.
Hellyel kínáltam, amit rögtön meg is bántam; még tetű is lehet a ruhájában. Bár most elég rendes volt az öltözete. Rendes! Ízlése a nullával egyenlő, legyen szegény vagy tehetős valaki, az ízléshiány kiütközik. Nohát, ennek a szerencsétlennek is teljesen mindegy volt, a virágos szoknyájához egy rémes, állatmintás blúzt vett fel. Nem is bírtam ránézni, annyira bántotta a szememet.
Láttam rajta, hogy őt is feszélyezi a helyzet, de nem tudtam neki mit mondani, kínomban rámosolyogtam, ő meg vissza. Ettől egészen megváltozott, olyan kedves manóarca lett. Rögtön ideadta az öngyújtómat, nagyon óvatosan vettem el tőle, nehogy hozzáérjek a kezéhez. Igaz, tisztának látszott, de ki tudja, fél órája hol kotorászott. Eszembe jutott, hogy amikor először találkoztunk, milyen más volt, most a sok szatyor nem volt vele, igaz, lehetnek az ajtó mellett, a folyosón, Iza biztosan nem engedte volna, hogy behozza.
De milyen felesleges hülyeségeken morfondírozok! Mosolyogtam rá megint, aztán sietősen átnyújtottam neki a borítékot, amelybe a jutalmat tettem. Mit rágódtam rajta, hogy mennyit tegyek! Először tízezerre gondoltam, de eszembe jutott Horvai úr. Lehet, hogy ez a nő rohan hozzá beszámolni. Istenem, mégiscsak kellett volna egy diszkrét smink! Talán nem arról beszél majd neki, hogy milyen viharvert vagyok! Nem, biztosan nem! El lesz ájulva, hogy milyen szép jutalmat kapott, és csakis erről fog áradozni. Horvai úr pedig, ha már ennyire a szárnya alá vette ezt a kis senkit, láthatja, hogy nem vagyok kőszívű, hogy nagyon hálás tudok lenni, ha valaki jó hozzám. Azt majd meglátom, hogy Horvai úrnak mennyit számít az ilyen kis senkiféle, mert nem nagyon szeretném, ha túl favorizálná ezt a témát.
Annyira lefoglaltak a saját gondolataim, hogy szinte nem is érzékeltem, mikor ment el. Nem vártam Izára, gyorsan kinyitottam az ablakot s nekidőltem a párkánynak.
Elképzeltem, ahogy ez az asszony feltépi a borítékot és kirángatja belőle a két darab tízezrest. Talán még táncra is perdül. És hálával gondol rám, ezt mondja majd Horvai úrnak is: „Vanda asszony nagyon rendes volt velem, és sok pénzt adott.” Horvai pedig ebből már tudni fogja, hogy milyen nemes lelkű vagyok, és még jobban vágyik majd arra, hogy megismerjen, igen, azóta is gondolt rám, nem véletlenül kért engedélyt, hogy felhívhasson.
Viktort meg elfelejtjük! De úgy felejtjük el, hogy előbb lapátra tesszük! Az összes lapátra! Addig nem nyugszom, amíg valamennyi üzleti partnere nem fordul ellene. Nem!
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Józsa Mara
