dr Bige Szabolcs- : Mykene

Horia Stancu: Aszklepiosz – regény – /14. rész /*

Az akhájok keményen eveztek, örültek a csendes tengernek és a jó szeleknek:

— Nézd, alig indultunk otthonunk felé és az istenek megengesztelődtek. Jövetelünkkor a tenger haragos volt, magas hullámok riogatták törékeny hajóinkat…

Utaztunk tengeren és szárazon és a szokottnál hamarabb éltünk célba. Végig az úton Mykene küldötte rendre elbeszélte mi történt az Atreidák háza táján, a Trója falai alól hazatértekkel. Megtudtam, miként élték zaklatott életüket, csak keveseknek jutott osztályrészül a nyugalom, s nem is a legrátermettebbeknek. Agamemnón odalett. Menelaosz sorsáról mit sem tudnak, mióta zsákmányolni ment Egyiptom földjére. Odüsszeusz vagy odaveszett, vagy a tengeren bolyong. Nem tudtam, a hallottakon sajnálkozzam, vagy maradjak közömbös. A bánat és a halál, véleményem szerint, arra száll vissza, aki bánatot és halált okoz. Többet szerettem volna megtudni Oresztész betegségéről, de a szóvivő, pedig természettől fogva szószátyár, ha erről kérdezem, bezáródott, mint a kagyló. Ha erőltetem, egy szóval kifizet:

— Majd meglátod Aszklepiosz.

Agamemnón palotájában csend fogadott. A szolgák és rabok hangtalanul osontak tova, céltalanul jöttek-mentek. A nagy fogadószoba bejárata melletti kemence hidegen ásított, rég nem gyújtották be. Fenn, a nők hálókamrái is üresen állottak. Először Iphigénia veszett oda, mikor feláldozták Aulisz oltáránál. Azután elesett Priámosz szép leánya Kasszandra is, Klitemnesztra bosszúálló csapásai alatt.  Vele együtt megfojtottak sok trójai rableányt is sötét kuckóikban. Miután Oresztész – vándorlásaiból hazatérve — végzett jó anyjával és annak kedvesével Aigiszthosszal, aki kérkedőn királynak hívatta magát, a királynő szolgái úgy szétszaladtak, mint egy riadt verébhad. Alig néhány öreg maradt meg, akik még ápolták, nevelték Oresztészt gyerekkorában és most is gondját viselik. Az udvar szinte alig élt és a nyugtalanság és bizonytalanság a palotából beköltözött az emberek házaiba. Mykene bezárkózott önmagába, úgy várta a bizonytalan jövőt.

Már az első este Oresztész elé vittek. A nagyteremben fogadott, bronzkarikákba tűzött fáklyák fényei alig világították meg. Csendesen ült a trónszéken, lehajtott fejjel, a dühöngésnek semmi jelét sem mutatva. Köszöntésemet észre sem vette. Nem szólt semmit. Elvettem egy fáklyát a falról és meggyújtottam a tüzet. Mikor a lángok belekaptak a felhalmozott venyigébe tovább tápláltam a tüzet, hogy erőre kapjon. Hamarosan a kemencében vígan lobogott a láng. A terem is jobban kivilágosodott. Sokan elmondták, hogy Oresztész régóta nem beszél már jóformán senkivel, de vártam, mégis ő szólaljon meg először. Várakozásomat siker koronázta. Mintha a melegtől és világosságtól felélénkült volna — bár a tekintetében ravaszság bujkált, ahogy rám nézett —, megkérdezte:

— Te vagy a messze földről idehozott orvos?

— Én vagyok nagyuram. Aszklepiosz a nevem. Lehet, hallottál már felőlem.

— Hallottam. Az mondják, Apollótól származol.

— Sokat mondanak. Ki hisz el mindent?

— A tömeg, ki más? — jegyezte meg Oresztész lenéző hangon. — Hiszen mi, az Atreidák is isteni eredetűek vagyunk és ismerjük az ilyen rokoni kötelékeket.

— Hasznodra lehetek orvosi dolgokban is és királyi ügyekben is — válaszoltam.

— Hogyan fogsz kigyógyítani a bajomból? Gyógyfüvekkel, vagy könyörgésekkel az istenekhez?

— Egyikkel sem, nagyuram. 

— Ismersz talán valamilyen különleges áldozatot a Napisten, vagy az Erinnysek megengesztelésére, hogy megszabadítsanak elkövetett bűnömtől és visszaadják az ép eszemet? Hogy eloszlassák a rémálmaimat és, hogy megállítsák torkomban az üvöltést, mielőtt feltörne. Mondd, ha tudsz ilyent. Tedd meg mihamarabb!

— Most nem teszek Oresztész semmit. Csak beszélgetni akarok veled. Majd később döntök.

— Gondolhatod, mi lesz a fizetséged: annyi vagyon, amennyi egy úrnak elég. Atyám, Agamemnón elegendő kincset hozott Trójából.

— Nem várok fizetséget — válaszoltam és szavaim elképesztették.

Eddig úgy viselkedett, mint egy ép eszű ember, de ebből nem lehetett semmi biztosat következtetni. Sokszor a megbomlott elméjű és téves ítéletű is éppen olyan mi magunk, ameddig egy lényegtelennek látszó apróság rá nem világít betegségükre. Nem hamarkodtam el a véleménynyilvánítást.

Beszélgetés közben figyeltem, nem fedezek-e fel Oresztész viselkedésében akármilyen apró jelét is az elmeháborodásnak, de semmit sem észleltem aznap este. A király parancsot adott, hogy hozzanak ételt és megvendégelt hússal, kenyérrel és óborral. Nekem végig egészségesnek látszott. Mértékkel evett-ivott és ameddig ettünk, a betegségét nem említette. Néha még tréfálkozott is és nevetett. Amikor azonban Illion neve szóba került, elszomorodott. Hírtelen felállt, utasítást adott a palotában való elszállásolásomra és otthagyott. A szolgálattevő a tűz mellé terített egy puha báránybőrt és én az utazástól fáradta hamarosan elaludtam. Az épület mennyezetén visszhangzó lépések ébresztettek fel. Valaki álmatlanul jött-ment ott fenn. A csendet egyszerre hangos üvöltés törte meg. Gyorsan felmentem a füstölgő fáklyáktól alig megvilágított lépcsőkön, rémülettel idéztem emlékezetembe, hogy egy ilyen őrült pillanatában végzett magával Ajax is, mielőtt még bárki is megakadályozhatta volna. Az ajtó előtt, ahonnan a jajgatás hallatszott, az öreg szolga asszony görnyedt reszketve, de mintha jöttemet leste volna.

— Ki az? — lihegtem.

— Urunk, Oresztész.

Be akartam hozzámenni, de a retesz belülről volt rátolva. Kopogtattam és szólongattam, de válasz nem érkezett. Az üvöltés nyöszörgésbe ment át és elhalt, mint mikor a zokogás, csöndes sírásba torkollik. Eszméletét vesztette, elaludt, vagy csak nem akart látni?

Másnap Oresztész nem mutatkozott. Régi barátommal ültem asztalhoz Demitész vitézzel ültem asztalhoz, Agamemnón régi hívével és rokonával.

— A baszileusz ma nem jön le — tudatta velem Demitész. — Kimerült, mint mindig, ha a Fúriák meglátogatják.

Ahogy ezt elmondta, nem láttam semmilyen aggodalmat a tekintetében. A vacsora alatt magunkban voltunk. Mint két olyan ember, aki rég nem találkozott, elmeséltünk egymásnak sok apró, lényegtelen eseményt. Vártam, hogy Demitész áruljon el valamit, mert úgy láttam, részese az Oresztész körüli titoknak és mivel bizonyos dolgok a fülembe jutottak, szerettem volna a dolgok mélyére látni. Hosszú ideig nem bukkant fel semmi. Jóval később, mikor a sűrűn ürített kupák hatására asztaltársam elszédült, kezdte kitárni a szívét:

— Sokan vannak Aszklepiosz barátom, akik szeretnék Oresztészt a palotából kiűzve látni, mint átkozott anyagyilkost.

— Bizonyosan Aigiszthosz támogatói és rokonai…

Demitész felkacagott.

— Legtöbben azok közül… — A kézfejét végighúzta a torka előtt. — … akik pedig megúszták, azok gyengék, semmi hatalmuk. Ezeket Oresztész könnyen kibékítheti gazdag ajándékokkal.

— Akkor?

— A tömeg, Aszklepiosz a semmirevaló tömeg. Nekik úgy tűnik, hogy túlságosan megerősödött Agamemnón rokonsága. Vissza szeretnének térni a régi törvényekhez, a régi időkhöz, amikor minden átkozott szabad embernek, ha már egy lándzsa karült a kezébe, szava lehetett a hadak előtt…

— Azok a régi törvények nem is voltak olyan rosszak.

— Azokban a régi időkben lehet. De manapság? Van vagyonunk és rengeteg rabszolgánk. Az egyszerű akhájok, hogyan is mérhetnék magukat hozzánk? Én gondolom, hogy nem, de ők igazságtalanságról mormognak.

— De hát mit akarnak?

— Hogy Oresztész elmenjen. Mondjon le baszileuszi rangjáról, mert vétkezett!

Demitész megvetően kiköpött.

— Vétek! Atreusz nem vétkezett? Agy nem vétkezett? Mégis eltűrték.

Újabb tele serleg borral kínáltam a barátomat és el is fogadta. Egyre részegebben tovább beszélt:

— Az Atreidák vére meg van mérgezve. Na és? Az öreg szerzett magának egy ágyast. Nem emiatt háborodtak fel a baszileuszok, hanem azért, mert túlságosan nagy becsben tartotta a trójai nőt és hallgatott rá. Azt hiszed, kevesen támogatták közülünk Aigiszthoszt és Klitemnesztrát?

— Mégis hagyták elpusztulni őket…

Demitész újra csak kacagott. A bor úgy látszik, megoldotta a nyelvét és vidámmá tette. Folytatta:

— Aigiszthosznak is nagyon a fejébe szállt a dicsőség…

Bizonytalanul ingattam a fejem, de az akháj beleegyezésnek hitte.

— Aszklepiosz, te magad is baszileusz gyermeke vagy. Sőt azt állítod, Apollótól származol! Megérted a rangbelieket. Hogyan is hagyhatnánk magunkat a sokaságtól legyőzetni? Nem tetszik nekik Oresztész, különösen, hogy…

Itt megállt és felhajtott még egy kupa bort. Gondolatai azonban újabb irányt vettek és befejezetlenül hagyta, amit előbb elkezdett.

Próbáltam visszatéríteni.

— Miért nem győzi le fegyverrel Oresztész az ellenségeit?

— Látod, kevesen vagyunk, és a király nem óhajtja próbára tenni erejét, vagy gyengeségét, ahogy mondanák. Várjuk Pylades hadait, de még nem jönnek. Lehet a trákoknál odaveszett.

Ennél többet nem tudtam a szavaiból kivenni, mert beszéde egyre zavarosabb lett, de ennyi is elegendő volt számomra.

A következő napokban bejártam a várost. A templomokat, a piacteret, a borkiméréseket, a nép közé keveredtem és nyitva tartottam a füleimet. Egyre mélyebb lett a meggyőződésem, hogy amiért engem Mükénébe hívtak, az egy csalás. Oresztész — véleményem szerint — egészséges. Demitész szavaiból kivettem, miszerint az Erinnysekre, főleg a tőlük való szabadulásra szükségük van a baszileuszoknak és első sorban Oresztésznek. Gyilkosságok sorozata szennyezte Atreusz házát. Iphigénia feláldozása Aulisz partjainál, Agamemnón meggyilkolása, Oresztész bosszúja, a borzalmas bűn — összekeveredve benne a jog és jogtalanság — azzal fenyegetett, hogy kipusztul a Mykene felett évszázadok óta uralkodó baszileuszok családfája.

A nép — először a Trója elleni készülődés miatt fosztották ki, azután Aigiszthosz kényére-kedvére hagyták és kifacsarták Klitemnesztra féktelen kincséhsége miatt — változást kívánt az uralkodásban, ha nem is mondták ki ezt hangosan. A kézművesek, a sorkatonák, a kis vagyonú földművesek úgy tartották, nem uralkodhat a megbélyegzett ifjú. Mivel a nemesek közülük származik, könnyen a maga pártjára bírhatja őket. Ezzel szemben a nagycsaládok sarjai arra várnak, hogy Oresztész állítsa helyre hatalmát a palotában, zabolázza meg az elszemtelenedett akhájokat, és induljon újabb zsákmányszerző utakra.

Íme a messziről jött orvos érkezése a király meggyógyítására, ezért támasztott egyesekben reményt és hitetlenséget meg gyanút másokban. Éjszakánként a palotában aludtam és naponta az éj közepén üvöltésekre, jajgatásra és fájdalmas sírásra riadtam fel. Kimerült testem és lelkem a hajnali hűvösben keresett enyhülést. Így vettem észre a hetedik nap reggelén, hogy az egyik őr a testvéreim, a rabok közül vezetett ki egyet láncra verve, véresen összeverve. A hátsó lépcsőn hozta ki Oresztész kamrájából.

Oresztész újra hívatott, de nem a nagyteremben fogadott, hanem Agamemnón titkos szobájában. A falak mellett arany és ezüst kupák sorakoztak kidolgozásuk görög, trójai, krétai és föníciai mesterekre vallottak; emberi és szárnyas állatokat ábrázoló tálakat is láttam, valamint rézzel és ezüsttel kivert vérteket, görög és más idegen fegyvereket. Ott csillogott Priámosz király színarany vértje is és megpillantottam pajzsát is, melyet Trója címere — egy torony és egy dagadó vitorlájú hajó — díszített. Értékes fából faragott díszláda — oldalán elefántcsont és gyöngyház berakások — állt ott telve vörös és zöld kövekkel díszített nyakláncokkal, karkötők és gyűrűk tömkelege, melyeket vagy a halottakról, vagy a rabul ejtett nőkről tépték le. Mellettük nagy összevisszaságban kidolgozatlan ezüst és réz tömbök, bőrzsákokban aranypor, amforák illatszerekkel és tengerentúli drága olajokkal. A falra akasztva gyönggyel és aranyszállal kivarrt drága ruhák függtek…

— Válassz bármit innen Aszklepiosz, fizetségképpen a gyógyításomért és azért, hogy vidd meg a hírt népednek, Apolló megbocsátotta az elkövetett törvénytelenséget! — mondta Oresztész. — Semmi sem lesz drága, ha segítesz.

Megráztam a fejem.

— Nem tartod elegendőnek?

— Minek a vagyon egy távoli sziget nyomorult orvosának Oresztész király?

Szó nélkül Oresztész kézen fogott és maga után húzott. Egy árva fáklya fényénél osontunk tova a szűk és kanyargós folyosókon, földalatti üregeken egy ismeretlen cél felé. A palotától távol kerültünk ki a földfelszínre. Pontosan előttünk egy fűvel borított domb magasodott. Oresztész kereste és meg is találta a bejárati ajtót, és egy nekirugaszkodással kinyitotta. Hihetetlen erővel kellett rendelkeznie az ifjú baszileusznak, hogy ki bírta mozdítani a bejárati nehéz kőlapot…

A boltíves helyiség mélyét elnyelte a sötétség. Oresztész megvilágította a rejtett sarkokat. A mükénéi királyok sírkamrájában voltunk: koporsók sora — egyeseket a király felnyitott — régi ruhákba öltöztetett halottakat rejtett, mellettük sosem látott fegyverekkel A fáklya játékosan imbolygó fényénél az arcok úgy csillogtak, mintha aranyból volnának.

— Mérhetetlen kincs van itt Aszklepiosz. Minden arcot drágakövekkel díszített aranymaszk borít. Egy része a kincseknek Egyiptom dúlásából származik… De nem is ezt akartam neked megmutatni. Látom, a gazdagságot megveted. Van itt ellenben valami más, ami számomra értéktelen, de egy egyiptomi orvosnak felbecsülhetetlen érték.

Mialatt beszélt, kibontott egy halom, az asztalon heverő papirusztekercset, telis-tele a szent jelekkel. Egyesek közülük még épnek látszottak, másokat az idő foga megrágott, eltörölt. Elvettem a fáklyát és közebb lépve, kézbevettem a legközelebbit. Ahogy az első sorokat kibetűztem, ledobtam a tekercset és másikért nyúltam. Hangosan mormogtam, anélkül, hogy számot adtam volna róla:

— Gyógyító szerek… Varázslatok… Bájitalok… A régi Egyiptom minden tudománya…

Olyan titkok voltak, melyeket még a tudós Anu sem ismert és melyeket Egyiptomban is már rég elfeledtek…

 — Olyan varázslatok ezek, hogy aki megérti a jeleket, a világ legnagyobb varázslójává lehet, tikos gyógyszerek, a föld és az ég titkai. — legalábbis ezt mondta az öreg pap, akit az akhájok megöltek, amikor Egyiptomban a legnagyobb sírt kifosztották.

Anélkül, hogy törődnék az elhangzottakkal megálltam az egyik tekercsnél: „Az égből a földre érkezett emberek története, akik újra felszálltak az égbe”, így hangzott az első sor. Az ég hieroglifája alá az írnok egy olyan rajzot helyezett el, mely magyarázatra szorul. Az egyiptomi papok gyakran ábrázolják kőbe vésve, papiruszra írva vagy agyagba a hold, a bolygók és a csillagok állását. Ez a rajz a föld és a tenger egy részét mutatta. Látható volt még a halványuló festék dacára egy szögletes és fekete kő, egy orsó formájú magas oszlop, egy félig férfi, félig női istenség kerek szemekkel és egy kék színű tó. Ez utóbbi mellett néhány hieroglifa: „az örök ifjúság élő vize”. Valami távoli, elfelejtett dolog kezdett derengeni, látva ezeket a jeleket. Erővel próbáltam a feledés homályából felhozni ezt a „valamit”. Tovább akartam olvasni, de Oresztész a kezemre csapott. A fáklya a földre hullott, sistergett, de nem aludt ki.

— Akármelyik tekercs a tied lehet gyógyulásomért cserébe Aszklepiosz. Egészeges kell legyek, érted? Kell! Azt akarom, hogy a tengeren hajóink ússzanak és partok csendjét harci zaj törje meg. Azt akarom, Agamemnón, Akhilleusz és a többiek dicsőségét elhalványítsa az enyém…

— Trója földig égett, uram — mormogtam.

— Vannak még felégetni való városok Aszklepiosz, feldúlni való partok és szigetek, Mükénébe hurcolható rabok…

A visszhangos boltívek üvöltésé torzították a király hangját.

— Semmi nem kell nagyuram, elmegyek a palotádból és a városból is. Nem tudlak meggyógyítani.

— De hát jó hírneved van! Én is és az emberek is bízunk benned. Hogyan mondhatod, hogy nem tudsz meggyógyítani, mikor még meg sem próbáltad?

— Nem tudlak nagyuram, s te tudod jól, hogy miért.

— Talán úgy hiszed, hogy az istenek egy ilyen nagy bűnt nem bocsáthatnak meg? Nyugodj meg Aszklepiosz. Elárulok neked egy titkot: Klitemnesztra nem a szülőanyám, de ezt a tömeg nem tudja. Így lehetnek az istenek irántam megbocsátók.

— Nem erről van szó fenséges uram.

— Hanem miről? Beszélj! — parancsolt rám Oresztész.

Merészen folytattam:

— Nem vagy te beteg. Csak teszed magad.

Mint egy villámlás jelent meg a gyűlölet Oresztész szemeiben.

— Csak megjátszod a beteget, és a baszileuszok is éppen olyan jól tudják ezt, mint mi ketten. Egy biztos: a te bűnödet nem lehet megbocsátani. A nép nem akar többé egy gyilkost a trónon. A kínjaid az ég büntetéseként hatnak. Ha meggyógyulsz, azt jelenti, hogy az égiek megbocsátottak és akkor továbbra is uralkodhatsz Mykene felett. A nép nincs mit szóljon, hiszen féli az isteneket.

— Jól vág az eszed varázsló, de nem eléggé. Meg tudod a jövőt jósolni?

— Nem. És nem hiszem, hogy a halandók tudnák előre, mi fog történni.

— A hétköznapiak nem. De néha a királyok igen. Nézd, én tudom, veled mi fog történni: gazdagság és hírnév, ha megteszed, amit kérünk én és a tanács. Ha nem, úgy lehet, elpusztulsz itt, ki tudja milyen okból kifolyólag. Szerencsére az istenek néha megengedik, magad válaszd meg sorsodat…

— Gondolkodhatom a javaslatodon, amit a jövőről mondtál Oresztész, jó uram? — kérdeztem. — Nem szerencsés elhamarkodottan dönteni…

— Igen, holnap hajnalig és bezárva a palotába. Három nap múlva várom tőled a csodát. Gondold át jól és reggel add meg a választ…

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 622 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.