Torjay Attila : Az égig érő gödör

Volt egyszer régen, Aszódon túl, de Mezőcsáton még biztosan innen, szóval volt egy kubikos ember.*

 

Illetve nem volt teljesen kubikos, mert a mestervizsgát sehogy sem sikerült letennie, lévén kicsit együgyű szegény, ám ő ezt a címet megelőlegezte magának és, hogy ki ne derüljön a turpisság, hát csak gödörásásra vállalkozott. Egyszer azért elvállalt egy árokásást is, de sehogy sem sikerült egyenesen ásnia, így a továbbiakban maradt a gödörnél. Történetünk idejére már nagyon sok gödröt kiásott, talán már kicsit unta is, de hát sok éhes száj várta otthon.

Amikor kicsit elbúsult szegény feje, hogy lesajnálják a falubéliek, mindig arra gondolt, hogy lesz még idő, amikor megmutatja a világnak, hogy azért ez a Balog Jani /mert így hívták/ bizony nem akárki. Ő lesz az, aki ki fogja ásni az égig érő gödröt, no akkor majd leshetnek.

Arról persze fogalma sem volt, hogy az miképpen nézne ki, de végül is volt elég ideje kigondolni.

Történt egyszer, hogy Jani egy egészen mély gödröt ásott a falu szélén kútnak, de sehogy sem találta a vizet. Már két napja haladt lefelé, amikor az ásója hirtelen eltűnt a kezéből, és ahogy a föld beszakadt, hát pontosan beleesett a pokolba, merthogy véletlenül a felett kezdett gödröt ásni.

Rögtön a főfőördög elé vezették, aki mérgesen kérdezte.

— Hé, te ásós gazfickó, hát miért háborgatod a Pokol nyugalmát?

— Először is én egy igazi kubikos vagyok, azután pediglen most ásom az égig érő gödröt — hazudta Jani, hogy okosabbnak lássák.

Megijedtek az ördögök, jaj mi lesz, ha ez az ember tényleg az égig ássa a gödörjét, hiszen akkor odakerül a bejárat a Mennyország elé. Könyörgésre fogták.

— Kedves barátunk, fejezd be és nem leszünk hálátlanok. Kapsz egy sípot tőlünk és bármikor, ha problémád támad valakivel, csak belefújsz és mi ott termünk, megszabadítunk az illetőtől.

Hát belement Balog Jani az egyezségbe, hiszen vizet úgy sem talált, kimászott a gödörből és elkezdte betemetni. De épp, hogy elkezdte, amikor jött ám a megrendelő.

— Hej, te ilyen-olyan féleszű, hát még egy kutat sem vagy képes kiásni? Nem fizetek egy vasat sem, takarodj innen.

No, gondolta Jani, itt az ideje kipróbálni a sípot. Belefújt, hát azon nyomban ott termett két markos ördög, elkapták gazduramat és mire kettőt lehetett volna számolni, már el is vitték a pokolba.

Hazafelé aztán betért a kocsmába, hogy leöblítse a nagy munkát egy fröccsel, de a kocsmáros nem akart adni arra hivatkozva, hogy Jani még a múlt heti borát sem fizette ki. Megmérgesedett erre és a kocsmáros is hamarost a pokolban találta magát. Aztán meg a szomszédja is, aki nem akarta visszaadni a család átkódorgott tyúkját, az aljegyző, aki büntetést rótt ki rájuk, mert nem fizették be a huszadot, aztán még a falu szépe is, ő Isten tudja, hogy miért.

De kezdtek is félni Balog Janitól a falubeliek és, hogy kedvébe járjanak, hamarosan megválasztották polgármesternek, úgy gondolták, hogy egy ördögökkel cimboráló polgármester sokat tehet a falujáért.

Az sem volt nagy baj, hogy a gödörásáson kívül semmihez sem értett őkelme, ő csak pipázgatott az irodában, az alpolgármester pedig elvégezte a feladatokat. Az ajtajára rögtön kiírta: Balog Jani polgármester és kubikos. Nem mondhatni, hogy rosszul jártak volna vele, hiszen a falu rohamos fejlődésnek indult, Janitól messze földön rettegett mindenki, ezért önként ajánlottak fel adót a környékbeliek csak, hogy ne bántsa őket. Épültek az új házak, focipálya, sőt egy új templom is a kicsi, régi helyett, elég volt csak megfenyegetni a Mezőcsáti püspököt és máris készségesen küldte az építőket.

És egyre nagyobb körben szedtek adót az építkezésekhez, amikor már a fél megye oda fizetett a királyi kincstár helyett, a király szörnyű mérges lett. De mivel azért egy kicsit ő is tartott Balog Janitól, ezért nem idézte magához, hanem fényes kísérettel maga ment el hozzá.

— Édes fiam, pont most rövidíted meg a kincstáramat, amikor támadni akar a burkus király?

— No, csak jöjjön, majd elvitetem őket is a pokolba, mondta hetykén Jani, csak bele kell fújnom a sípomba.

— Édes fiam — ravaszkodott a király —, hát megmutatnád nekem is azt a csodasípot? Öregember vagyok, megettem a kenyerem javát, de még ilyet sosem láttam.

Jani büszkén nyújtotta át, a király pedig hamarjában kicserélte egy ugyanolyan, de közönséges sípra.

— Nem hiszem, hogy igaz lenne ez a mendemonda — mondta a király —, te egyszerűen egy hazug szélhámos vagy. Katonák, vágjátok háromfelé ezt a közönséges rablót!

— Balog Jani persze rögtön fújni kezdte a sípot, de egy szem nem sok, annyi ördög sem jelentkezett és mire másodszor belefújt volna, már le is kaszabolták. Akkor aztán a király fújt bele az igazi sípba és rögtön ott termett két ördög.

— Ördögök vigyétek el ezt a háromfelé vágott hazug embert, parancsolta a király.

— Hazug embertő — csodálkoztak az ördögök.

— Hazug bizony — mondta a király —, mindenkinek azt hazudja, hogy feltalálta az égig érő gödröt, de hát ki hallott már ilyet!

Az ördögök nagyon elszégyellték magukat, hogy ilyen könnyen lépre mentek és mérgesen szaladtak vissza a pokolba.

A király pedig, mivel ő egy okos ember volt, végiggondolta az esetet és okulva rajta megalapította a Királyi Találmányi Hivatalt. Minden furcsaságot, amit az ördögökkel cimborálók kiötölnek — háromfejű borjúra való úszósapkát, tölgyfából készült zoknit, égig érő gödröt, magától működő féltéglát — köteles bejelenteni a feltaláló és tudós emberek vizsgálják meg, hogy jó-e az a Királyi Kincstárnak.

A király pedig minden évben — április elsején — felkeresi a Hivatalt, ünnepélyesen belefúj a sípba, és az összes paksamétát elviteti a kénköves pokolba.

 

Legutóbb szerkesztette - Torjay Attila