Torjay Attila : A kívánság

*

 

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, még tán a Pomázi hegyeken is túl, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember halász volt, egész nap a Dunán evezett és ki–kivetette a hálóját. Bizony kevés hal akadt arra felé, így alig telt a betevő falatjára.

Hát ahogy egyszer a hálót kihúzta, egy szép piros aranyhalat pillantott meg benne és amikor közelebbről is megnézte, azt látta, hogy a kis aranyhal fején egy pompázatos korona fényeskedett, ami nem is volt csoda: ő volt a halak királya.

– Te szegény ember – szólt a halak királya –, engedj vissza engem a vízbe, és cserébe teljesítem egy kívánságodat.

A szegény ember először mérhetetlenül elámult, hiszen ilyesmit még sosem látott, aztán meg elkezdte forgatni az agyát: ugyan mi lehetne az az egy kívánság, és végül is megtalálta a legjobbat.

– Na, meggondoltad? – kérdezte az aranyhal, mi legyen: egy zsák arany, kacsalábon forgó palota, esetleg a falu legszebb lánya?

– Nem, nem – felelte a szegény halász, az aranyat elrabolhatják tőlem, vagy hát még el is ihatom. A palotát luxusadó sújtja és hát sosem kellett nekem egy kicsi háznál több, a legszebb lányt pedig már 30 éve feleségül vettem, nézd meg mi lett belőle, mást kérnék.

– Mi legyen az?

– Én szeretnék lenni az ország legokosabb embere, mert akkor úgyis megszerzem az eszemmel, ami kell nekem.

– Legyen úgy, ahogy kéred – felelte a halak királya, csak meg ne bánd valamiképpen – és eltőnt a habokban.

A szegény ember pedig máris érezte, hogy mennyi ész költözött a fejébe, azon túl már nem halászott többé, adott–vett, pénzért tanácsolt, egyre gazdagabb lett, híre hetedhét országon is túlszállt. Került is hamarosan kacsalábon forgó palota, arany zsákszámra, és hosszú sorokban kanyarogtak palotája felé a környék legszebb lányai. És ahogy egyre gazdagabb lett, híre eljutott az ország kapzsi királyához is, aki rögtön megirigyelte az aranyat, a palotát meg a kígyózó sort is és legott üzent neki: harmadnap jelenjen meg a trónteremben.

A szegény ember nem esett kétségbe, jól tudta, hogy a király milyen gonosz, de bízott az ő borotvaéles eszében, csak kivágja magát, hiszen ő az ország legokosabb embere.

Meg is jelent a király előtt, ahogy illik, levette a kalapját: – hívásodra megjelentem uram, királyom, parancsolj vélem.

– Hallom ám, hogy te azt híreszteled magadról, hogy te vagy az ország legokosabb embere – teremtette le a király, hát nekem korona van a fejemen, palást a vállamon, de még én sem merem ezt állítani magamról. Szemtelen dicsekvője, most kapsz három feladatot, és ha nem tudod megoldani, karóba kerül a fejed.

– Állok elébe uram, királyom.

– No – mondta a főtanácsos – válaszolj arra, hogy hány csillag van az égen!

– Pontosan tizenhat billió – válaszolta a szegény, azaz most már a gazdag ember – ha nem hiszed számolj utána.

Hát ezt nem tudták megtenni, kénytelen–kelletlen elfogadták az első feleletet. A főtanácsosnak a hóhér levágta a fejét és előállt a főfőtanácsos.

– No, arra felelj, hogy hány ember egy kovács!

A szegény ember rögtön átlátta a cselt, mert a mondás szerint egy kovács nem kovács, két kovács fél kovács, három kovács egy kovács. De hát egy kovács viszont megint csak nem kovács!

– Hát amennyit a kovácsné elfogad egy embernek – válaszolt és bizony ebbe sem tudtak belekötni az udvari bölcsek. A főfőtanácsosnak is legott levágta a fejét a hóhér, a gonosz király pedig kihirdette, hogy a mindent eldöntő harmadik kérdést másnap teszik fel. Addig is a szegény ember bedugták a tömlöcbe, hogy meg ne szökjön. Egész éjjel tanácskoztak az udvari bölcsek és reggel felé csak megtalálták a megoldást.

– A harmadik feladat – hirdette ki másnap a gonosz király az, hogy most azonnal mondjál valami nagy marhaságot!

Megrettent a szegény ember, elöntötte a verejték, erőltette az agyát, gondolkodott – gondolkodott, de semmi sem jutott az eszébe. Nem csoda, ő volt a legokosabb ember, hogyan is tudott volna marhaságot beszélni!

– Na – sürgette a király – halljuk, mert különben a hóhér kezére adlak, adta nagyszájú dicsekvője!

De hiába erőltette a végtelen agyát a szegény ember, ő mindent tudott a világon, csak egyet nem: hülyeséget beszélni.

Le is vágták a fejét, a vagyona pedig a királyé lett. Így lett vége a legokosabb embernek, az utána következő legokosabbak pedig félelmükben elkezdtek marhaságokat beszélni, és ez aztán hagyománnyá vált. Ma már az utazási irodák is úgy hirdetik az országot: itt laknak azok az emberek, akik mindig marhaságot beszélnek.

 

 

szerkesztette: Bridget Felber – 2007. november 26., hétfő, 17:54

 

Legutóbb szerkesztette - Torjay Attila