dr Bige Szabolcs- : Hódítás és zsákmány mindenáron

Horia Stancu: Aszklepiosz – regény – /11. rész/*

 

Széles mezőn terült el az akhájok tábora egy zavaros vizű patak és a tenger partja között. A görögök élete az idegen parton állandó veszélyek között telt, kitéve a trójaiak állandó támadásainak, amit jól mutattak a tábort körbevevő árkok és magas sáncok, a hajók szoros sora a tenger felől nyújtott védelmet. Egy győzedelmes sereg nem rendelkezik be védelemre. Véleményem szerint érkezésük után az ostromlókból rövidesen ostromlottak lettek.

Az egyetlen kapun hatoltunk be, amit szélesre tártak, hogy beférjenek az emberek és a zsákmány. Innen-onnan a sátrakból, vesszőből font kunyhókból, viskókból kíváncsi fejek jelentek meg. Az a néhány harcos, akiket láttam, bátortalannak és rendetlennek tűntek. Közöttük felfedeztem itt-ott egy-két gazdagon öltözött kapitányt, csillogó bronz fegyverekkel és arannyal díszített fehér ruhában. Láttam magatehetetlen, idegen képű és idegen öltözékű alakokat is: harcban elfogott férfiakat és nőket.

Éveken át álmodtam a visszatérésemről az enyéim közzé. Élénken élt még emlékemben az Aulisz mezején összegyűlt ragyogó had, a csillogó vértek, a fegyvereken villogó napfény, a sörények és forgók tarka színei. Nem töltötte el most szívemet büszkeség. A megkönnyebbülés, hogy megszabadultam Phrygia fegyvereseitől, átadta helyét a kiábrándultságnak és fáradtságnak. Gyakran állapodott meg tekintetem egykori társaim — a rabok — sovány és szomorú ábrázatán.

Megmentőm Demitész, nemes ifjú és Menelaosz távoli rokona észrevette a lelkemben végbement változást.

— Szomorúsággal tölti el szívemet, amit látok — mondtam újonnan szerzett barátomnak. — Nemrég még más volt az akháj sereg.

— Nem könnyű most Trójában idegen — nyugtatott. — Távoli vidékeken bolyongtál, és sokat szenvedtél. Mi Illion falai alatt vesztegettük az időnket, és sokat hajdani ismerőseid közül már meg sem találsz. Tartsd vissza könnyeidet. Gyere a sátramba. Letisztítod magadról az út porát. Rendes ruhát kapsz és megvendégellek. Egy kupa bor után te is másképp látod majd a világot.  

Megköszöntem szívességét.

— Úgy kívánja a tisztesség, hogy tisztelettel bánjunk egy király fiával. Eumenichész neve ismerős nekem. Hírneves harcos volt ő. Kár, hogy nem akarta elhagyni házát és nem tartott velünk.

— Engem küldött maga helyett tíz harcossal. Tudsz valamit sorsukról?

— Rég az ideje már, hogy szétszóródtak. Egyet sem találsz meg itt. Annyi év eltelt…

Igazat adtam Demitésznek: sok év eltelt és semmi sem olyan, mint régen.

Később lementem a partra. Félrehúzódva megfürödtem és megtisztogattam magam a tengerben; bekentem a testemet illatos olajjal és a fekete-sárga díszítésű mykénei ruhát magamra öltöttem; derekamra öveztem a bronzcsatos derékkötőt, és tehénbőr szandált húztam a lábamra. Mindezek Demitész ajándékai érkezésem örömére.

Az akhájok, akik részt vettek a mai csetepatéban, Demitész társai és maga Demitész is elámultak a változáson, ami végbement rajtam: nem hasonlítottam már a mocskos tehénpásztorhoz, akit majdnem ledöftek. Hajam, szakállam rendesen megfésülve, hosszú fehér ruha, díszes bot – akár egy vezérlő kapitány. A száműzetés évei — összesen tíz — nyomukat arcomba vésték s húsznak látszattak. Csak egy tört részét tudtam elmondani életem eseményeinek, mert a csapatok vezetőit Agamamón magához hívatta. Tanácsot és lakomát tartott, és a meghívottak igyekeztek harci öltözéküket valami könnyűvel felcserélni. Demitész engem is magával vitt.

— Majd az asztalnál mindent elmesélsz. A baszileuszok figyelmesen meg fognak hallgatni különösen, ha hírt adsz Trója állapotáról és a csapatokról, melyek ma segítségéül érkeztek…

Asztalt a tábor közepén terítettek a sátrak között. A tábortüzek nagy hasábjai, és a sok fáklya világította meg a teret. A ma zsákmányolt ökrökből vágtak le néhányat, megnyúzták, és nagy bronznyársakra húzva megsütötték. Szolgák és szolgálólányok kenyereskosarakat, borostömlőket és bronzedényeket hordtak körbe. Megérkezett a király is. Vele jött testvére Menelaos, az öreg Nestor, Diomédesz, Tideusz fia, Ajax, Akhilész, Odysseus és még sokan, akiknek nem ismertem a nevét, de mindannyian hírneves vezérek, láttam őket régen, még Aulisz mezején. Felettük is eljárt az idő, keményebbek, megkeseredettebbek lettek, arcvonásaik kiélesedtek. Egyik-másik szemében mintha fáradtságot észleltem volna. Nem számítottak ilyen hosszú háborúra. Sokan csodálkozva néztek rám, de egyikük szemében sem csillant fel a felismerés, annyit változtam az idő múlásával. Nem is kérdeztek semmit, ameddig Demitész nem szólott Mükéné urához:

— Nagyuram, Agamemnón! Egy görögöt hoztam lakomádra, akit a mai harcból mentettem ki. Azt mondja, a gazdag Eumenichész fia. Fogadd, ha nincs ellenedre a mai lakomán. Híreket hozott Trójáról. Elmondja majd engedelmeddel — ha eljön az ideje — mindazt, amit átélt a mai napig.

— Légy közöttünk üdvözölve! — vágta rá Agamemnón. — Ismerjük mind Eumenichészt és  tudjuk, hogy egyik fiát Trója ellen küldte. Nekem úgy tűnik ő az, bár nehezen tudom elhinni, hogy élve megúszta. A hajó melyet szegény Akheosz irányított, viharban elpusztult. Elmondasz majd minden részletet — fordult felém. — De mindenek előtt — fordult a vendégei felé — foglaljunk helyet: az ételek és a bor reánk várnak!

Siettek is a meghívottak helyeiket elfoglalni a gőzölgő tálak és csordultig telt kupák előtt, későbbre halasztva történetem megismerését és a tanácskozást, mikorra már megelégelték az evés-ivást. Otthonról ismertem ezt a szokásukat: bőséges étkezéssel és mértéktelen ivással kezdik, végül verekedéssel fejezik be. A viszály lerágott csontok tréfából való dobálásával kezdődik, és fegyvercsörgéssel folytatódik. Itt hiányzott a viszálykodás. Agamemnón a nagy király iránt tisztelet miatt és a fejekben gomolygó sötét gondok miatt.

A lakoma végéhez közeledvén a hírnök — a lakomákon szokásos — erős hangja az asztalnál ülők beszédét elnyomva így szólt:

— Hallgassatok el mind! A nagy Agamemnón kíván szólani!

— Akkor halljuk! — kiáltották többen.

Mások is biztatták Agamemnónt:

— Kezdjed el, Agy! Addig beszélj, amíg még nem ittunk túl sokat a borból és nem szédültünk meg teljesen!

Amint ezek a beszólások is mutatták, a többi baszileusz rangban azonosnak érezte magát Agamemnónnal, még ha hatalomban nem is.

A király magas, inas alakja felemelkedett, cseppet sem mutatva, hogy a gúnynév, vagy a tréfák bántanák. Az elmúlt évek dacára nem sokat változott a tekintete, csak még mohóbb lett, a szakálla megfehéredett, de a haja fekete maradt. Erős, kissé rekedt hangja gőgösen hangzott a nagyszámú hallgótság láttán. Keveset beszélt:

 

                   Kedveseim, akháj vezérek és urak emberek és csapatok felett

                   Akik most lakomára gyűltetek itt össze, zsákmányolt ökörsütésre,

                   Jól tudjátok, a harci láz lohad és Trója ereje teljében van,

                   Elegendő gond nyomja vállainkat távol oly rég otthonunktól.

                   Mind a végét várjuk. Tanácskozzunk, hát együtt, döntsünk,

                   Mi a legjobb módja győzelmünk útjának. A kegyes sors, s az istenek

                   Visszahozták társunkat, ki hírt ad az ellenséges hadakról, s a várról…

 

Intett ezután, hogy beszéljek.

Nem vártam újabb felszólítást, hanem fürgén talpra álltam, egy kupa vörösborral a kezemben. Csend lett. Arcom ismeretlennek tűnt még azok szemében is, akik évekkel ezelőtt nevemen szólítottak, a rajta húzódó heg vonásaimat elváltoztatta. Szakállam hosszúra nőtt, fehérrel tarkítva, hajam bár most is aranyszínű, de arcomon a sok szenvedés nyoma. A meséket szerető harcosok kíváncsisága felébredt és türelmetlenül várták a történetemet, s ezért minden dolgukat, még a fontosakat is későbbre hagyták.

 

                    Nagy, erős királyok! kezdtem el a beállott csendben halljátok, mit mesél

                   Egy valaki közületek, ki maga is úr! Atyám a jó Eumenichész,

                   Ismerősen szól neve füleiteknek. Együtt jártátok a harcokat, sarcokat,

                   És vittétek a zsákmányt vígan, az ökröket, barmokat s a szép lányokat,

                   Engem küldött ő, hogy vívjam veletek Tróját, míg őrzi otthon a házát!

                   Tíz vitéz kísért a harcba, de hallom, egy sem érte meg a mai napot.

                   Te, uram Agamemnón egyik hajódon adtál helyet, mikor indultam,

                   Parancsokat a kormányosnak Akheosz adta, ki Menelaosz rokona talán.

                   Dühödt istenek támadtak ránk, hogy Akhája partjait végre elhagytuk.

                   Nem volt nekik elég a parti áldozat, a szűz tiszta vére,

                   Hajónk a kékvizű tengeren vihartól dobálva, majdhogynem elveszett…

 

Szavaimra felfigyeltek a körben ülők. Név szerint ismerték sokan Eumenichész királyt, legyenek akár barátai, akár ellenségei, és mindannyian hallottak az Akheosz vezette hajó balsorsáról, hogy eltűnt a viharos tengeren.

 

                   Teltek az évek felettem, ifjúságom, mellyel útra keltem oda lett

                   És súlyos kínok, szenvedések véstek barázdát arcomra, homokomra.

                   Ha nem ismertek rám így, elmondhatom tikomat a nagy királlyal,

                   Titkomat, melyet csak én és Agy ismer: hogyan gyógyítottam,

                   Mikor a betegség az egész sereg Trójába indulását akadályozta…

 

Agamemnón odahívott maga mellé és röviden, néhány szóval elmondta, miként szabadítottam meg a hasfájástól. Félve, hogy túl sokat elmondok, gyorsan megerősítette szavaimat:

 

                    – Igazat szóltál, idegen. Én, a király teszek hitet és adom szavamat,

                    Hogy te vagy Aszklepiosz, a mesterségében jártas orvos, aki magáról

                    Úgy tartja, a Napisten fia, akit Eumenichész szép felesége szült

                    Ameddig ő Atreusz mellett zsákmányért harcolt hosszú éveken át.

                       Atyád, aki nemzett, Apolló megáldott a gyógyítás hasznos tudásával,

                    Hogy meggyógyíts egy rejtőzve szenvedő királyt, hiszen mindenki

                    Aki él ezen a földön tudja, a Napisten adja az életet, és betegséget,

                    Mi embert sújt. Légy, hát köztünk üdvözölve, ülj a vezéreim mellé,

                    Ürítsük kupánkat jöttöd örömére itt Trója falai alatt, s utána halljuk

                    A hírt, melyet hoztál, sorsod hogy alakult, merre vezettek isteneink…

 

A félig már megszédült baszileuszok — másképpen nem részesítettek volna ilyen meleg fogadtatásban — sorban hozzám jöttek, üdvözöltek, megöleltek. Akik ismertek, elsírták, hogy elvesztegették az életüket Trója alatt. Amikor a tumultus eloszlott, folytattam a történetet. A kitalált eseményeket szerető görögök szívesebben hallgatták a mesét, mint a valós történeteket. Kalandos vándorlásaim olyan tájakon, amelyekről tudomásuk sem lehetett megnyerték tetszésüket gondolván, csak kitaláltam azokat. Mit tudhattak ők Núbia, Sumér, vagy Asszíria földjéről? Ma’doula történetén csak nevettek volna (mivel sohasem láttak fekete embereket; és ha láttak volna is, csak undorodtak volna tőlük, mint én is eleinte). Mit szóltak volna, ha elmondom, hogy annyi évig raboskodtam? Lenéztek volna, mint valami becstelent. Megkerültem, hát az igazságot és csak azt mondtam el, ami hasznomra válik.

Elmeséltem, miként szakított el a vihar társainktól és miként sodort egyre délebbre. Kérésemre atyám, Apolló megmutatta orcáját a felhők között és szerencsésen Egyiptom földjére vezetett. Ott ellenséges hajók sokasága támadt ránk. Akheosz és társai az egyiptomiak fogságába kerültek. Sokáig nem is hallottam hírt felőlük. Meghallván, hogy Rá fia vagyok – így nevezik ott Apolló istent -, az egyiptomiak tisztelettel fogadtak és elvittek Nú városában, hol sok palota és templom található. Tíz évet éltem a tudós papok között, akik megtanítottak a gyógyítás minden bölcsességére, melyet ők a maguk rendje szerint Apollótól tanultak. Így lett belőlem is gyógyító pap. Az irántam tanúsított tiszteletet felhasználva kiváltottam a rabságból a görögöket, akik velem érkeztek, élükön Akheosz urammal, de ők nem óhajtottak görög földre visszatérni, hisz Egyiptom királya mérhetetlen kinccsel és vagyonnal látta el őket az én kedvemért. Honvágyam miatt arra kértem a királyt adjon nekem egy hajót ötven evetőssel, hogy Akhája földjére visszatérhessek. Poszeidon ellenben dühödt szeleket küldött reánk és Phrygia partjainál hajóm elveszett. A parton találtak rám, egyedül és pőrén Phrygia és Hatti harcosai és magukhoz vettek útjukban Trója felé. Éltetett a remény, hogy így közel jutok a görög táborhoz…

Így mesélgettem nekik mindenfélét, valós eseményeket és kitaláltakat is, mialatt egyre töltögették édes borral a kupámat. Nem tudom minden elhittek-e, de mivel nem tudták rámsütni a hazugság vádját, legalább úgy tettek, mintha minden szavamat elhinnék. Mire észrevettem, az éjszaka jó része már eltelt. Meg akarták még tudni tőlem, mit tudok Trója állapotáról és a segítségére siető hadakról. Elmondtam, hogy jelentős segítség érkezett: felszerelt gyalogság, válogatott íjászok, négy lóval húzott harci-szekerek, élükön Erfilu, a híres harcos. Hozzáfűztem még, hogy Trója vágómarhát és gabonát kért, mert szükséget szenvednek.

— Nálatok másképpen van, látom roskadozó asztalaitokat — fejeztem be beszédemet.

A lakomázok különös pillantásokat váltottak egymással. Agamemnón felállt és a késői órára hivatkozva kérte a haditanács másnapra halasztását.

— Jobb lesz, ha tiszta fejjel és napfénynél határozunk. Gondolkozzatok el azon, amit Trójáról beszélt el Aszklepiosz. Lehet, hasznunkra válik a későbbiek során.

Ezek után mindenki visszatért saját sátrába. Engem újra Demitész vitt magával. Fáradtan, és a vörösbortól kábán mély, álomtalan álomba merültem.

Néhány napig semmi nem történt. A haditanácsot mindegyre elhalasztották. Volt elég időm Demitésszel és másokkal beszélgetni. Hamarosan megértettem a különös pillantások okát, amit akkor váltottak a vacsoravendégek egymással, mikor az asztal bőségét említettem. Másképpen álltak a dolgok, mint ahogyan én elképzeltem: az akhájok éppen úgy hiányt szenvedtek, mint a trójaiak. Éppen ez nyugtalanította Agamemnón és a többi vezért, a görögöknek nem tetszik üres hassal hadakozni. Trója környékét az évek alatt kifosztották, felégették. A marhákat levágták, a gabonát megették, és a bort megitták. Akhájából, a tengeren át újabb pótlást hozni nehéz. Téli viharok dúltak a tengeren. Nyáron az ellenséges trójai hajók jelentettek veszélyt. Az volt a szokás, hogy a sereg éljen meg azon a területen, amelyet meghódított, és nem nézték jó szemmel az otthoniak az újabb és újabb — élelmiszer vágómarha és gabona — kéréseket. A háború sokba került emberben is, élelemben is. A harcosok egy része felszántotta és bevetette a földeket, de gyakran a termést a trójaiak felégették. Az általam látott bőség nem jelentett mást, minthogy a baszileuszok jobban éltek a harcosoknál, de ez a különbség ingerelte az egyszerű katonákat, és egyre jobban morogtak:

— Idehoztak, hogy vesszünk el a harcban!

— Egy könnyűvérű nőért ontjuk a vérünket!

— Hol a beígért zsákmány? Színét se láttuk. Éhen pusztulunk!

— Tízedik éve és Trója még áll!

— Jobb volna hajóra szállni és visszatérni otthonainkba!

A nyugtalanság lábra kapott az egész táborban. Végül a legfőbb kapitányukig is eljutott. A baszileuszok közül egyesek kényszerűségből jöttek Illion partjaira és most a hely elhagyását, vagy a gyors megegyezést Trója uraival szorgalmazták. Velük szemben Agy, Menelaosz, a barátaik és rokonaik nem is gondoltak arra, hogy bevégezetlenül hagyják, amit elkezdtek.

Demitésztől tudom mindezt, meg az emberektől, akik között járkáltam. Az általam hozott hír, amit a foglyok is megerősítettek, hogy Trójában szűkében vannak az élelemnek, jól jött, de semmit nem változtatott a dolgokon. Az ostromlottak mindig jobban tűrik a nélkülözéseket, hiszen nincs más választásuk. A támadók nehezebben békélnek meg a szegénységgel és a kudarccal.

Nem hívtak meg a haditanácsba. Nem voltam kapitány, nem vezéreltem még egy akár milyen kicsike csapatot sem. Akikkel elindulta, vagy odavesztek, vagy megszöktek, vagy visszamentek Akhája földjére. Csak egy vendég voltam. Mégis az én szavaimra alapozva döntöttek, hosszas huzavona után a háború folytatása mellett.

— Szégyen lenne, ha szóbeszédre hallgatnánk — mondta talán Agamemnón. — A hangulat változékony. Egy-két összecsapás, egy kis zsákmány és minden javunkra fordul.

A többi vezérlő kapitány — különösen Ajax, Diomédesz, Akhilleusz és az öreg Nesztor — a halasztással értettek egyet. Hogy időt nyerjenek, gondolták, minden bajt az istenekre hárítanak és ebből kovácsolnak maguknak előnyt. A tenger partján, úgy kétnapi járóföldre fekszik egy kisebb vár, Krisa nevű. Eddig a vár, semlegessége révén veszteség nélkül vészelte át a háborút. A krisaiak békét kötöttek Agamemnónnal éppen úgy, mit Priámosszal.

Volt annyi gabonájuk és lábasjószáguk — egyesek számítása szerint —, hogy seregünknek hat hónapi élelmet biztosíthatna. Kikötője is jó védelmet tudna nyújtani az otthonról érkező hajóknak. Dísze és igazi védelme azonban a Napisten szentélye, tele mindenféle csodálatos dologgal. Zarándokok a világ minden tájáról érkeztek hozzá és az áldozatok a papokat gazdagították. Ami sokáig védelmül szolgált a zavaros időkben, lassan az irigység és mohóság kiváltó oka lett. Mindezen megfontolásokból egyik baszileusz — talán éppen Odüsszeusz — azt kezdte el a tanácsban, hogy jó lenne a várat bevenni mindenestől. Ily módon elegendő élelemhez és rabszolgához jutnánk, hogy Tróját végre kezünkbe kerüljön. Csak valamilyen okot kellett találni a támadásra, inkább az emberek, mint maguk az istenek kedvéért. Úgy kellett tűnjön, mintha a krisaiak szegték volna meg a megállapodást és nem az akhájok. A sors, és főként Odüsszeusz ravaszsága okot teremtett.

Érkezésem napján történt, hogy három hajónk üldözőbe vett egy trójait és az Krisa kikötőjébe menekült. Igaz a krisaiak barátságban voltak velünk is és Trójával is. A hős Ajax, Diomédesz, Akhilleusz és mások hangos szóval hirdették tábor szerte, hogy árulás és a krisaiak esküszegése van a dolog mögött; a trójaiakat ki kell kérni, és ha nem adják, meg kell a várat ostromolni. Odüsszeusz azt tanácsolta, váratlanul rohanják le őket. Másképpen a várbelieknek lesz ideje segítséget kérni Trójától és szembeszállnak velünk. A Trója kikötőjéből kirajzó hajók elvághatják a mieink útját. Maradt azonban egy akadály: az istenség temploma. Ismét csak Odüsszeusz találta meg a megoldást: 

— Nem is a mi Apollónk, hanem egy idegen, barbár és hamis isten. Mi nem vagyunk kötelesek hinni benne, és félnünk sem kell tőle. A trójaiaknak is vannak isteneik, és mégsem ódzkodtok a városukat megtámadni. Különben is, az istenek mindig győző pártján állnak.

Az akhájok meghallgatták és igazat adtak neki. Három hajót teleraktak katonákkal. Jól elrejtették őket, vásznakkal letakarva. Alig egypár fegyvertelen embert lehetett látni. A kikötő bejáratánál kérték a krisaiak engedélyét, hogy befuthassanak, mert Agamemnón részéről hoztak követeket. Rövid ingadozás után a krisaiak megadták az engedélyt. Nem készültek fel támadásra. Bíztak az akhájok esküjében, mely annyi év óta megóvta a várat.

Ami pedig a trójai menekülteket illeti, a krisaiak útra tették őket, hogy ne sértsék meg az egyezséget és ne veszélyeztessék az oltárokat sem.

Amikor a hajók a parton voltak, kirajzottak belőlük a harcosok. Az akhájok egy része a kapuknál és a falakon termett. A várost elfoglalták anélkül, hogy a legkisebb ellenállásba is ütköztek volna. Alig néhány lakos menekült be a sziklán épült váracska falai mögé. Akkor kezdődött a fosztogatás, mikor Krisa földéje értem. Mindenünnen kiáltások hangzottak:

— Üsd, vágd!

— Vágd le!

— Üszköt vess!

A védekezni próbáló krisaiak felett gyors győzelmet arattak. A házakban talált gabonát szekérszám hordták ki. Az istállókból, karámokból kihajtották a jószágot. A pincéket feltörték és elvitték a boros tömlőket. Csak a fiatalokat ejtették rabul az akhájok, az öregeket és gyerekeket, a magatehetetleneket otthagyták a rájuk váró éhhalálnak kitéve. Láttam, ahogy edényeket és kincseket raboltak az istenek templomaiból; az oltárokat, melyeken még füstölögtek a reggeli áldozatok, felborogatták. Senki nem gondolt a váracska ostromára, az akhájok nem is közeledtek hozzá. Siettek végezni a fosztogatással még napvilágnál, mert féltek a sötétségtől az idegen városban s az esetleges trójai segítségtől.

Egyedül kóboroltam a városban, megdöbbenve, hogy mennyi nyomort és halált hagytak az enyémek maguk után. Éppen úgy, mint az asszírok Sumér dúlásánál. Akaratlanul a kikötő felé vezető sikátorba tévedtem. A közelből hallatszottak a görögök örömkiáltásai. Ahogy kerestem a kijáratot a sötét falak között, belebotlottam egy földön heverő testbe. Megfordítottam, lássam van-e még benne élet, és ha lehet, segítsek rajta. Halott volt, de különös módon semmilyen sebet nem láttam rajta, mintha rémületében halt volna meg. Alaposabban megnéztem. Szemembe ötlött hirtelen, sötét pettyekkel borított vörös arca. Egyiptomban láttam még régen ilyen beteget. A ház bejáratához mentem és lábammal betaszítottam az ajtót. Bent, az ágyon elterülve feküdt egy idősebb asszony, akit ugyanennek a halálnak az angyala érintett. Senki mást nem találtam, vagy elfutottak, vagy az akhájok fogságába estek. Borzalmas gondolatom támadt: tudtam már Egyiptomban is, mit jelentenek ezek a foltok. Gyorsan kimentem. Kint az utcán első dolgom, ahogy megláttam a katonákat, hogy kiabáljak nekik:

— Hol találom Agamemnón királyt?

Látva díszes, drága ruhámat méltóztattak válaszolni:

— Agy? Keresd a nagykapunál. Ott vigyázza a távozókat, nehogy megfeledkezzenek a zsákmányból neki járó részről. De a miféléknek is marad ám valami! — vigyorgott a harcos és mutatta az ezüstkupát, amit éppen köpenyébe csavart.

Rohantam, ahogy tudtam a nagykapuhoz, ahol meg is találtam Agamemnónt, amint a katona által mondott tevékenységbe merült. Keresztülfurakodtam a körötte levő katonák gyűrűjén, megfogtam a ruháját, hogy magam felé fordítsam figyelmét.

— Nagyuram, Agamemnón! — szólottam. — Adj azonnal parancsot a fosztogatás megállítására. Amit eddig elvittek, ruhanemű és más tárgyak, dobják egy nagy gödörbe. Égessék el mindet! A rabokat engedjék szabadon. Egyet meg ne tartsanak. A jószágot hajtsák vissza, és mi menjük el innen gyorsan. Nagy szerencsétlenség fog ránk szakadni!

Szavaimat egy bolond beszédének vette. Szemembe mondta:

— Mi lelt, világ gyávája! Ezeket szánod, vagy meghibbantál Egyiptomban? Engedjük ki kezükből a zsákmányt, amit olyan könnyen megszereztünk? Ki hallott már ilyent?

A király körül álló kisebb-nagyobb baszileuszok nevetésben törtek ki. Bizarrnak tűnt a kérésem, aki csak szegény szerelemgyermeke voltam egy jelentéktelen baszileusznak! Meséimet biztos nem vették komolyan s azt sem, hogy isteni származék vagyok.

— Elbújtál a harcok elől, és most te adsz nekünk, próbált harcosoknak tanácsot? — vágta egyikük a szemem közé, egy másik pedig kiköpött megvetése jeléül.

— Marhapásztor, nem katona!

Hiába magyaráztam, hogy tudom, mi vár rájuk. Nem értették mit akarok, el sem hitték, beszélhettem a fenyegető járványról, nem hitték. Mit tudtak ők a betegség magvairól, a betegségről, melyet rejtve hordozzák az emberek, állatok és a ruhanemű? Próbáltam az istenekkel riogatni őket:

— Láttam felégetve a Napisten, Apolló templomát. Szörnyű büntetést helyez kilátásba, ha nem állítjuk le azonnal Krisa fosztogatását…

— Ezek az itteni istenek idegenek, a nevüket sem tudjuk, és én nem félek tőlük! — replikázott Agamemnón. — Magam adtam parancsot, hogy törjék be a templom kapuját és hatoljanak be! Láttam beszaladni oda ezt az őzikét! — tette még hozzá egy csinos, hosszú hajú leánykára mutatva, arcát könnyáztatta. — Magamhoz vettem, mint rabot! Gyerünk Aszklepiosz, tűnj el, amíg a katonák el nem űznek! Menj Apollóddal együtt, ne is lássalak!

Felemelte az öklét, és meg is ütött volna, ha nem véd meg Demitész.

— Menj Aszklepiosz. Jobb lesz — tanácsolta rekedten.

Eltávoztam. Próbáltam a többi baszileuszt, harcost, kocsihajtót rábírni, hagyjanak itt mindent, meneküljenek el. Beszéltem az isten bosszújáról, fenyegettem őket, de senki nem törődött vele. Meglökdösve, megverve, megátkozva hagytam el Krisa városát és tértem vissza a táborba. Siettemben elhaladtam cipekedő katonák csoportjai, nyomorult, rettegő foglyok, tömlőkkel és amforákkal megrakott szekerek mellett. Sokan az akhájok közül mellvértjükre öltötték a zsákmányolt, drága ruhákat. A bíbor színe féktelenül keveredett a fegyverek vörösével, a bronz zöldessárgájával, a len fehérjével. Ismét elfogott a rettegés: a rabok, a jószág, a ruhák mind magukon hordozták a sötétkék halál alattomos csíráit. Vidáman, vagy a rabolt holmik cipelésétől fáradtan, érzéketlenül vonultak az elkerülhetetlen végzetük felé. A könnyű győzelem örömével kiáltoztak egymásnak:

— Így fog Trója is elesni, csak az meg százszor gazdagabb!

— A trójai nők vonzóbbak és kövérebbek!

— A krisaiak sem eldobni valók! Nézd csak enyémet…

— Üdv Agamemnón királynak! Üdv!

— Vezess Trója ellen Agy!

A nagy baszileusz kocsiján elvágtatott mellettünk, szürke porfelhőt verve. A gyalogos katonák, amint meglátták, kezdek kiáltozni:

— Agy! Agy! Agy!

— Trója! Trója!

Én is biztos voltam Trója elestében. Egy ilyen mohó és hatalmas sereg, amelyik ennyire makacs, amelyik ilyen hamar kész az esküszegésre, meg fogja találni a módját, hogy Illion hatalmát megtörje. De vajon azok közül, akik most itt örvendeznek, hányan érik majd meg a győzelem napját. Azért tettem fel ezt a kérdést, mert csak én tudtam mi vár rövidesen a görögökre. Mentem a zsákmányolók csapata mellett és nem tudtam szemem elől elhessegetni a sikátorban talált test látványát és felpuffadt, kék foltokkal borított arcot.

A Krisa sikeres meghódítás után néhány napig nagy mulatozás folyt a táborban. A vidámság, a nótázások, az ökrök és süldők sütése közben egyedül csak én voltam szomorú és elkeseredett, mert egyedül én tudtam valamit. Nem egyszer csúfoltak e rövid idő alatt, vagy átkoztak baljós szavaim miatt. „Vészmadár!” és elkergettek az asztaltól, vagy azt mondták megvettek a krisaiak, hogy megrettentem a tűzvész és a halottak láttán. Legdühödtebbek a baszileuszok voltak, de az egyszerű katonák sem adták alább, megszédülve a bortól és az új reményektől.

 

                         Akhájok, miért nem hisztek intő szavaim igazában

                        És csupán saját vágyaitok hangjára figyeltek?

                        Isztok és dúskáltok, amíg a szerencse veletek tart,

                        De jajgattok, és az isteneket kéritek, ha elhagy!

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.