Sötét felh?k mélyén lakott az es?család. Ide-oda utazgattak az égen, amerre fújta ?ket a szél. Sokszor hetekre elt?ntek, és senki nem tudta, merre járnak, de olyan is el?fordult, ha megérkeztek valahová, onnan nem akartak elmenni. Csodás egy életük volt, mert a magasból mindent láttak, ami a földön történt. Gyakran kiültek a felh?k szélére, és onnan szemlélték az embereket.
Volt egy kicsi es?csepp, akit minden érdekelt. Állandóan nézel?dött, szüleit nyaggatta, hogy meséljenek neki a hatalmas sivatagról, ahol szinte soha sem esik az es?.
– Te gyerek, miért érdekel annyira a sivatag? Egy kicsi es?csepp, f?leg, ha gyerek, kerülje el, mert ott még miel?tt leérne a földre, elpárologna a nagy forróságtól. Jobb, ha nem kívánkozol oda. Tanuld meg, egy folyókkal, tavakkal teli vidéknél nincs kellemesebb hely nekünk, es?cseppeknek. Ha eljön az ideje, szépen lehullunk, ki ide, ki oda. Megmártózunk a folyóban vagy a tóban, és amikor kilubickoltuk magunkat, a napsugarak segítségével újból a felh?kbe szállunk. Nincs is ennél jobb világ. Ám a sivatagokat elkerüljük, mert onnan nincs visszaút.
A kicsi es?cseppet nem tudták lebeszélni. Továbbra is nagyon érdekelte a sivatag, és minden vágya az volt, hogy egyszer eljusson oda.
Sokáig kellett várnia erre az utazásra, mert a Szél úrfi mindig más irányba fújta ?ket, de az egyik nap jött egy kóbor szell?kisasszony és a felh?t a sivatag fölé repítette.
A kicsi es?csepp nagyon boldog volt, amikor meglátta lent, a hatalmas sivatagot. Mindenhol homok és homok. Gyönyör? látvány volt, valósággal elkápráztatta. A Nap izzott, és forró, száraz leveg? áramlott felfelé, a vastag, puha felh? közé. Az es?cseppek mindnyájan azon rimánkodtak, hogy csak ne pottyanjanak le ebbe a pokoli forróságba, mert akkor odavesznek.
Kicsi testvérük addig – addig settenkedett, amíg egészen a felf? szélére került, és akkor egy óvatlan pillanatban, amikor a többiek nem figyeltek oda, leugrott. Szélsebesen zuhant lefelé. Eleinte minden nagyon csodás volt. A zuhanás a szabadság érzését sugallta neki, de egy id? után a Nap perzsel? sugarai megtalálták, és mindenáron azon voltak, hogy elpusztítsák, miel?tt eléri a sivatag homokját. Iszonyatos küzdelem kezd?dött a kicsi es?csepp, és a napsugarak között. A többi es?csepp kétségbe esve nézték harcukat. Nem akarták elveszíteni testvérüket, ezért közülük a legid?sebb ezt mondta a társaiknak:
– Menjünk, segítsünk a kicsi testvérünknek! Ugorjunk le egyszerre mindnyájan, és öleljük át szegénykét! Talán így megmenthetjük a perzsel? napsugaraktól.
A testvérek közül senki sem ellenezte a javaslatot, és habozás nélkül leugrottak. Igyekezniük kellett, hogy utolérjék a kicsi es?cseppet. Az utolsó pillanatban sikerült elérniük, és szorosan átölelték, hogy megvédjék a szegény testvérüket.
A napsugarak, amikor látták a hatalmas víztömeget, feladták, hogy elpusztítsák a kicsi es?cseppet. Villámgyorsan elmenekültek, mert a sötét felh? már szinte egészen eltakarta az eget.
Az es?cseppek nagyot huppanva lepottyantak a sivatag kell?s közepére, ahol egy tó keletkezett. Nem telt bele sok id?, a tó partján csodálatos virágok és n?vények bújtak el? a homokból. Egyik szebb volt, mint a másik. Hamarosan pálmafák is megjelentek a tó körül. Megszületett az oázis, amely sok sivatagi vándor életét mentette meg, akik arra tévedtek. Az oázis híre gyorsan elterjedt a sivatagban, és a karavánok mind arrafelé vették útjukat, hogy megpihenjenek a tó partján.
Mindenki áldotta az életet adó vizet. Büszke is volt a kicsi es?csepp, és elégedetten nézett széjjel a birodalmában.
Ha véletlenül arra tévedt egy felh?, és rajta es?cseppek utaztak, mindig lelkesen integetett, hogy ugorjanak le hozzá, mert az élet az oázisban gyönyör?.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:25 :: Apáti Kovács Béla
