Most, hogy magammal viszlek immár
Mindenhova, s több vagy magamban, mint én, – nem kell az „s”
Ficánkolsz bennem ide s tova, – nem kell az „s”
S magadhoz kötsz, mint vizet a hidrogén;– nem kell az „s”
S, hogy illatoddal táplálkozom—„s hogy” elhagyható
Mint virágot beolt, kötöz a zápor,- „mint” se kell
Eltérít szemed, fényed, világod,
Ápol, szendereg rajtam nyomod, a mámor.
Kezemben minden rebbenésed,
Úgy jársz át, mint őszi fát a nyarga szél,
Szememben hajad egeket érint,
S árnyamként vetülsz ajkaim peremén.- ajkam
Most, hogy végleg magadba zártál
Ès vonzásod gőze tüdőmet folytja, – nem kell az „és”
Szavaimból font lenfátyolod—lenfátyol
Nyakadon függő medalion-óda.
Gyűrött tincseid barnasága
Szétmorzsol gyapjas hullámzásaival,
Karórám üveges tükrében
Mindent-betöltő lényed ölel, csókol, mar.
Így jó, rád dőlve, a végtelent
Mint apró szív-morzsát markomban tartom,
S a szerelmet, mint ismeretlent,
Hagyom, hogy rügyezzen, termést fakasszon.
S” – hangokkal kezdjünk valamit, Szilárd.
Minden a helyén…de ez a vers sokkal többet ad, mutat, üzen, minthogy „elsusogjuk”…- elhagyhatóak azok az „s” hangok…és azokkal a „mint” szavakkal is lehet ám fukarabban bánni 🙂
Visszavárom a jelezett simításokkal….
H.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Bálint Szilárd
