A 20-as évek közepén kezdődik el ez az igaz történet, mely egy fiatal lány gyermekkorát, felnőtté válását mutatja be.
Az akkori korban még híven megmaradt hagyományokat, a szigorral való neveltetést tárja elénk.
Ilonca története, mely az Ő életét eleveníti fel, a lányának elmesélve, aki a kívánságára papírra vetette, melyet olvashat a kedves olvasó.
Közben egy-egy fényképpel kiegészítve a történet.
Nem mindennapi események sorozata található meg benne, mely sokszor csodálatosan boldog gyermekkort idéz fel, de mindvégig fájdalmas emlékek kísérik végig életét…
Az anyai szeretet hiánya nagyon megviseli a gyermeklányt, hiába a nagymama szeretete, az anyai szeretetet nem tudja pótolni. Mindent megkap a nagyszüleitől, akik jó módban élnek, semmiben sem szenved hiányt, vagy mégis?
Az apja, aki ott van, de még sincs, a mostohaanyja, aki érezteti vele, hogy nem a saját gyereke. Mindezeket leszámítva boldog gyerekként cseperedik fel.
Fiatal korára szerelmes lesz, ami abban a korban természetes volt. Sajnos az ő boldogságát, a nagyszülők nem veszik jó néven, mégis idővel elfogadják ezt.
Az alig 16 éves Ilonca férjhez megy, elköltözik Zomborba, a férjéhez. Hiába óvták őt, hogy Anti részeges, nem érdekelte, hajthatatlan maradt, szerette őt.
Feleségként rá kellett jönnie, milyen egyszerű volt otthon az élete, de asszonyként merőben más. Nem készítették fel a házaséletre, az életre.
Vajon fel tudja-e dolgozni első gyermeke elvesztését? Mennyire változtatja meg ez ő és Anti életét, közbeszól a háború is, és hamarosan két gyermekkel bővül a család…
Fiatalon elhatározott fogadalma, hogy gyermekei családban nevelkedjenek fel, ne csonka családban, ahogyan ő élt… Sikerül ezt megvalósítania?
Minden felmerülő kérdésre megkapjuk a választ.
Rövid, mégis annyira csodás írás, még, ha olykor nagyon fájdalmas élményekkel is párosul.
Fodor Brigitta
A kisregény, amit többszöri olvasás után sem tudok megunni, számomra sokkal többet mond, mint azon olvasóknak, akik az íróját, csak az írásai után ismerik. Személyes ismeretségen túl, szoros barátság is összeköt bennünket.
Joggal bélyegezhetnek elfogultsággal azok, akik az olvasásban csak az előszónál tartanak. Ám, ha elolvassák a kisregényt, más szemmel néznek majd az én gondolataimra is.
Az írónő, Fitó Ica az édesanyja, Ilonca életét mutatja be sajátos, elbeszélő stílusban, melyben nem csak egy élet, de a korra jellemző életfelfogás, öltözködés, történelmi háttér is kirajzolódik.
A történet gördülékeny mondatai, a kor, és az emberek érzéseinek, valamit a régi beszédstílus, tájnyelv bemutatásának jellegzetességei mellett, a tiszteletről és szeretetről is tanúskodnak.
Ettől válik a kisregény – hangulatát meghatározóan – egyedivé, bensőségessé, szerethetővé.
Egy asszony életén, érzésein, visszaemlékező gondolatain keresztül nyerünk bepillantást a kor akkori arculatába, a húszas évektől kezdődően, szinte egészen napjainkig ívelően.
A szomorú sors, melyben az édesanya, illetve szülők iránti vágyódása mindvégig hangsúlyt kap, hasonlított az én éltemnek sebeihez. Ettől vált ez a kisregény számomra igazán lélekérintő történetté.
Szeretem ezt a regényt. Az egyik álmom, kívánságom válik valóra, amikor Ilonca, mint könyv kerül az olvasóközönség elé. Úgy érzem, sokat tanulhatunk a történetből, és megismerni a múltban történt eseményeket, emberi sorsokat, kötelességünk is. Fontos, hogy megértsük, honnan jöttünk. Mit éltek át eleink… Csak így leszünk képesek értékeinket megőrizve, tisztelve, továbbadva erősíteni magunkban a jót és a szépet.
A történet hitelességén túl az illusztrációnak szánt képek is komoly értéket képviselnek.
Ajánlom a könyvet minden korosztálynak.
Szép, tiszta, bensőséges…
Ruder Jana
Az író így vall magáról::
„Tóthné Filus Ica vagyok, a verseket, prózát Fitó Ica néven írom.
Pedagógus voltam és vagyok ma is, bár már nyugdíjasként.
De hiszem, ez olyan állapot, ami nem múlik egész életemben.
Nem kevésbé fontos, hogy feleség, családanya és már többszörös nagyi is vagyok.
Az Alföldön, a Kiskunságban élek, egy gyönyör? kisvárosban, Kecelen.
Időnként késztetést érzek, hogy a bennem lévő és kikívánkozó gondolatokat lejegyezzem, hátha találkozik másokéval, talán lesz, aki elolvassa.
A mindig is homokon élt őseim nehéz sorsa, a szívósságuk, ami a megélhetéshez kellett,
a „cserzett bőrű” parasztember öröme-bánata, mind-mind megörökítendő tiszteletet érdemel.
Versben vagy prózában, de mindenképpen nagy alázattal.”
Fitó Ica:
Ilonca
részlet
Fiatal voltam, szinte gyerek még, és nagyon szerettem az uramat. Gyorsan felejtettem a bánatot, egy-egy kedves szó, és már fel is száradt a könnyem. Pedig de sokszor jött haza az én uram részegen a munkából! Olyankor veszekedett mindenért, semmi nem tetszett neki.
Közben meg alig-alig tengődtünk ott Zomborban a vasutas fizetésből. Az otthonról hozott pénzem nagyon gyorsan elfogyott, jó része a borkontóra. Én minden hét végén hazautaztam. Vonat csak Kiskőrösig ment, akkor még Kecelre nem vittek sínek. Kiskőrösről gyalogoltam, az olyan tizennégy kilométer, de meg sem kottyant! Visszafelé már nehézkesebben ment a talpalás, mert nagymama fölpakolt engem mindenfélével, ami egy hétre kellett. Hatalmas karkosarat cipeltem, benne hagyma, krumpli, zsír, füstölt hús, és az otthon sütött kenyér. Drága nagymamám látta, hogy szeretett Iloncája nélkülözik, még, ha nem is mondtam volna.
Azért volt, hogy kiszakadt belőlem a panaszkodás, de a válasz mindig kemény volt:
„Ha szakítottad, szagold, lányka!”
Hát, úgy lett, szagoltam én egy életen át.
Engem a nagymamám nem okosított fel semmiről, amiről egy asszonynak tudni kellett volna. Olyan tapasztalatlanul mentem férjhez! Fogalmam sem volt a házaséletről, hát még annak következményeiről. Fogamzásgátlásról meg nem is hallottam. Így történhetett, na meg azért, mert nagyon szerettem volna egy kisbabát, hogy hamarosan terhes lettem, Voltam vagy 17 éves, szinte még gyerek. Nem kíméltem én akkor sem magam, utaztam haza és vissza a nehéz csomagokkal. Egyszer, mikor éppen hazajöttem, és anyósomhoz mentem először, baj történt.
Anyósom mondja:
„Jó, hogy gyütté, el kő menni a patikába, űlj biciklire, és egyhamar megfordulsz!”
Maris, a menyecsketársam, aki egyébként nem szeretett továbbra sem, odafeleselt neki:
„Mijé az Ilonát kűdi, nem láttya, hogy nehezére esik már a mozgás?”
Hat hónapos terhes voltam akkor, igencsak domborodott a pocakom.
„Mé ne tunna biciklive’ elmenni!” ─ hangzott a megfellebbezhetetlen válasz.
Erre én fogtam magam, és felültem a háznál lévő férfibiciklire. Igaz, alig tudtam akkor még kerékpározni és az út is elég homokos volt, de tekertem. Nem volt errefelé még kövesút, a kocsiút szélén, az eperfák alatt egy keskeny bicikliút vezetett a faluig. A Patika előtt aztán erősebben kellett nyomni a pedált az emelkedőn, akkor hirtelen valami megpattant a hasamban, és hatalmas fájdalom hasított bele. Alig bírtam leszállni a kíntól, majd elájultam. De még hazavittem a gyógyszert és mivel elég rosszul voltam, összekapkodtam a cuccaim, elvonszolódtam a nagymamámhoz. Nagyobb biztonságban éreztem ott magam.
Meg is ijedt a nagymama, azonnal ágyba fektetett és hívta az öreg Antóni doktort. Az megvizsgált és nagyon aggódó lett. Ott volt velem három éjjel, három nap. Nagyon sokat szenvedtem, mire megszületett a kisbabám.
Gyönyörű fekete, hatalmas göndör hajjal jött a világra az én kislányom.
Halott volt. Istenem, halott volt!
Zokogtam, hát hogyne zokogtam volna, és csak homályosan láttam, hogy nagymamámék megfürdették szépen, felöltöztették. Nagyon gyönge és beteg voltam, el is szenderültem, vagy az eszméletem vesztettem, már nem tudom.
A mai napig lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem volt erőm odafigyelni, mi történt az én Ilonkámmal.
Nagymama ugyanis becsomagolta, bepólyázta és kivitte a temetőbe, odaásta a szülei sírja egyik sarkába. Ott nyugszik az én első gyermekem, temetés nélkül. Temetés nélkül!
Ma már a felnevelő nagyszüleim is ott pihennek, és ha kimegyek hozzájuk, az én Ilonkámhoz is mindig beszélek. (Magam is oda készülök, ott lesz a végső nyugvóhelyünk az urammal.)
Még jó egy hét kellett, hogy úgy-ahogy rendbe jöjjek. Anti hazautazott értem, és nagymamám hiába kérte, hagyjon még itthon egy ideig, ő vitt magával Zomborba. Mielőtt elmentünk a jóságos doktor úr arra kért, egy ideig ne akarjak kisbabát a saját érdekemben.
Ha most visszagondolok, ez után a koraszülés után kezdődtek nekem a betegségeim, amik egész életemben egymásnak adták a kilincset.
A doktor úr szavára persze nem hajlottam, vagy nem ismertem a ma oly természetes fogamzásgátlás egyik formáját sem. Mindig öregasszonyok társaságában éltem, nagymamám, nagynéném, és a szomszédasszonyok. Náluk ez a téma tabu volt, nem beszéltek róla, nem tanítgattak, nem világosítottak fel. Én meg még asszony koromban sem mertem olyasmit kérdezni egyiküktől sem. Nagymama nagyon erkölcsös asszony volt. Egyszer, mikor hazajöttünk, és ott voltunk nála, Anti az ölébe vont beszélgetés közben.
Nagymama meg felháborodott és rám ripakodott:
„Azonnal állj fel onnan Ilonca, micsoda dolog ez!”
Anti csak nevetett, de én fülig elpirultam, és nagyon szégyelltem magam.
Hát hogy is hozhattam volna szóba a házasélet kérdéseit.
No, a következő évben megint kisbabát vártam, immár tizenhét évesen.
Akkor 1943-at írtunk, és már érződött, hogy háborúra készült az ország. Antit bevitték katonának Kiskőrösre, én sem maradhattam Zomborban, hazajöttem lakni a nagymamámhoz. Onnan jártam be gyalog, vagy biciklivel látogatni a laktanyába. Ha szerencsém volt, akkor felvett egy lovaskocsi, amelyik a heti piacra igyekezett.
Ezt a kisbabát úgy hordtam ki, hogy nagyon vigyáztak rám, és persze én is magamra. Meg is született az egészséges kisfiam, október 12-én. Én voltam a világ legboldogabb asszonya, az öreg doktor bácsi meg a világ legelégedettebb orvosa.
Anti úgy szökött haza a laktanyából, hogy meglássa az újszülött kis Antikát. Akkor már tudta, hogy elviszik őket messzebbre és nem lesz alkalma mostanában hazajönni.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
