A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (SZIMA) tisztújító közgyűlésén a tagság nagy többséggel megválasztotta elnöknek Makk Károly Kossuth-díjas filmrendezőt, és újraválasztotta ügyvezető elnöknek Ferencz Győző József Attila-díjas költőt – értesítette Ferch Magda, a SZIMA ügyvezető titkára kedden az MTI-t.
A 88 fős tagság azért választott új elnököt, mert Dobszay László Széchenyi-díjas zenetörténész, aki 2008 decemberétől 2011 áprilisáig töltötte be a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöki tisztét, augusztus 26-án, életének 77. évében elhunyt.
A helyére megválasztott új elnök, Makk Károly 1925-ben született Berettyóújfalun. Művészettörténet, esztétika és filozófia szakon tanult Budapesten, majd Debrecenben. Ranódy László hívta a filmszakmába. 1946-ban a Színház és Filmművészeti Főiskolára került rendezői szakra. Első játékfilmjét, a Liliomfit 1954-ben készítette el. Korszakos filmje a Déry Tibor novelláiból készült Szerelem Darvas Lili, Törőcsik Mari és Darvas Iván szereplésével.
A SZIMA életre hívását Kosáry Domokos, az MTA két cikluson át (1990-1996) megválasztott elnöke szorgalmazta, mert 1949 előtt az MTA szerves része volt a Széptudományok Alosztálya, de akkori szovjet mintára ezt megszüntették 1949-ben.
Kosáry akadémikus a rendszerváltáskor elkezdett dolgozni azon, hogy rehabilitálja a széptudományokat. Az MTA közgyűlése 1992. május 4-én szavazta meg a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia létrejöttét, mint az MTA társult, de önálló alapszabállyal rendelkező szervezetét.
MTI
Makk Károly (Berettyóújfalu, 1925. december 23.) Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró, színész.
Mozigépész édesapja révén nemcsak a mozi szó szerinti közelsége adatott meg neki gyermekkorában, hanem érettségi után egy gyakornoki állás is a budapesti Hunnia Filmgyárban. Budapesten iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetem Művészettörténet-filozófia-esztétika szakára, majd tanulmányait a debreceni egyetemen folytatta. Innen hívta őt a filmszakmába Ranódy László a Sarló Filmvállalathoz. 1946-ban már a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakos hallgatója. Itt ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot Radványi Gézával. A Valahol Európában címő Radványi-filmben ügyelő volt, és dolgozott Gertler Viktor, Bán Frigyes és Apáthi Imre mellett. 1950-ben azonban Máriássy Félix őt választotta asszisztensének a Kis Katalin házassága című filmjéhez, így kapott diplomát. 1951 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.
1954-ben, 10 éves szakmai gyakorlat után elkészíthette első játékfilmjét Szigligeti Ede vígjátéka alapján. A Liliomfi a kor (1954) egyik legnézettebb filmje lett, főként bájos és humoros biedermeier történetének, a szakmailag felszabadult és érett feldolgozásnak és a kiemelkedő színészi játéknak köszönhetően (Dayka Margit, Pécsi Sándor, Darvas Iván, Soós Imre, Tompa Sándor).
Az 1955-ben készült A 9-es kórterem – sematikus vonásai ellenére – magán hordta a neorealizmus és Antonioni hatását. Ettől kezdve Makk Károly évente forgat filmet, a sikeres közönségfilmek sorában mindig 1-1 kiemelkedő alkotást. A Mese a 12 találatról, a 39-es dandár és a Főre lépni szabad közül így emelkedik ki az 1958-ban készített Ház a sziklák alatt, ez a komor lélektani kamaradráma, a múlt, a háború, az örökség terheitől szabadulni nem tudó, balsorsa felé végzetesen sodródó férfi filmnyelvileg is releváns drámája. A Mit csinált felséged 3-tól 5-igő, ill. a magyar-román koprodukcióban készült Bolondos vakáció után készült el 1970-ben a Szerelem Déry Tibor novellái alapján, Darvas Lili és Törőcsik Mari felejthetetlen alakításával, máig a legnagyobb Makk-film. Az ezt követő Macskajáték az Örkény-mű nyomán, a Szkalla nővérek tragikomikus története formanyelvi bravúr, az Egy erkölcsös éjszaka pedig hangulatos, megkapó kor- és lélekrajz Hunyady Sándor novellájából, a Vöröslámpás házból.
Az 1970-es évekre vált egyértelművé a filmszakmában Makk profizmusa, atmoszféra- és miliőteremtési készsége, valamint különleges érzéke az ún. lírai tragikumhoz. Ideális partnere e filmekben Tóth János operatőr. 1975 óta egyetemi tanár. Az 1980-as évek elején Makk ismét remekművel jelentkezett. Galgóczi Erzsébet kisregénye nyomán az Egymásra nézve nemcsak megrázó erejű korrajz, hanem a torz viszonyok között az önmegvalósításhoz és a különbözőséghez való emberi jog tragikus ellehetetlenülésének ábrázolása is.
Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia
A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát (SZIMA) a Magyar Tudományos Akadémia alapította 1992-ben az 1949-től kizárt területek – az irodalom és a művészetek jeles képviselői számára. A Széchenyi Akadémia az MTA társult intézménye, de külön alapszabállyal rendelkező, önálló szervezet, és rehabilitációs folyamat során jött létre.
Az művészetek képviselői ott voltak a Magyar Tudós Társaság első ülésén is, sőt az intézmény létrehozásának egyik központi gondolata a magyar nyelv ápolása, gondozása volt. Az akadémia munkájában kezdettől fogva tevékenyen részt vettek a különböző Művészeti ágak képviselői. Arany János például az MTA főtitkára volt tizennégy évig, Kodály Zoltán pedig három évig volt a testület elnöke. Ezután azonban – a politika megváltozása miatt – 1949-ben megszüntették a széptudományi alosztályt, az írók és a művészek kikerültek az akadémiából.
A Magyar Tudományos Akadémia rendszerváltás-kori elnöke, Kosáry Domokos így írt az irodalom és a művészetek újbóli befogadásának szükségességéről: „Sokat gondolkodtam azon, hogy miként lehetne Széchenyi hagyományaihoz visszatérve, újra helyet adni az irodalomnak és a Művészetnek az Akadémián, de anélkül, hogy a tudomány és Művészet eltérő funkciói keverednének, egymást zavarnák. Végül arra jutottam, hogy a Magyar Tudományos Akadémia nagy keretén belül, de önálló társult egységként lehetne létrehozni egy olyan Széchenyi Irodalmi Művészeti Akadémiát, amely autonóm módon, saját elvei szerint működik, maga választja vezetőségét és – adott szerény létszámon belül – tagjait… Ez a megoldás lehetővé tenné, hogy a tudományok és Művészetek – nemcsak az irodalom – a maguk módján, de végső fokon mégis együttes erővel segítsék elő e közös célt: Művelődésünk nemzetközileg is elismert, maga szintjének biztosítását.”
A testület tagjai az irodalom kitűnőségein túl, képzőművészek, építészek, iparművészek, filmesek, fotósok, Művészettörténészek és zeneszerzők. A ma még társadalmi szervezetként működő, de a köztestületi státus elnyeréséért tevékenykedő Akadémia célja, hogy tagjai személyes megbecsülésén túl a magyar kultúra értékőrző, mértékadó közösségévé váljon.
A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportja 2000 júniusában alakult meg.
Az 1992 januárjában, 22 jeles magyar művész kezdeményezésére alapított Magyar Művészeti Akadémia hasonló indokok alapján jött létre.
Kosáry Domokos, az MTA rendes tagja, örökös védnök
Alapító tagok
Bartha László festőMűvész (1908-1998)
Cseres Tibor író (1915–1993)
Domokos Mátyás író (1928–2006)
Fodor András író (1929–1997)
Görgey Gábor író
Haiman György tipográfus (1914–1996)
Hubay Miklós író
Jovánovics György szobrászMűvész
Jókai Anna író
Juhász Ferenc költő
Konrád György író
Lakatos István író (1927–2002)
Lator László író
Lengyel Balázs író (1918–2007)
Lossonczy Tamás festőMűvész (1904–2009)
Mándy Iván író (1918–1995)
Mészöly Miklós író (1921–2001)
Nemes Nagy Ágnes költő (1922–1991)
Polgár Rózsa textilMűvész
Somlyó György költő (1920–2006)
Soproni József zeneszerző
Szabó István filmrendező
Szabó Magda író (1917–2007)
Takáts Gyula író (1911–2008)
Vas István író (1910–1991)
Zsugán István: beszélgetés Makk Károllyal
A negyven-ötven kilós csomag
Makk Károly – ahogy a szakma „fenegyerekét” kollégái vagy négy évtizeddel ezelőtt elkeresztelték: „Charlie” – decemberben 60 éves (1985-ben készült a riport. – megj. Pulai Éva). Bizonyos életrajzok és lexikonok szerint 1925. december 23-án (más források viszont azt állítják: 1926-ban) született Berettyóújfaluban. A születésnapi beszélgetést kezdjük hát mindjárt ennek tisztázásával:
– Mikor is született valójában?
– 1925. december 22- vagy 23-án. Ezt a dátumot különféle dokumentumok támasztották alá mindaddig, míg fel nem bukkant egy új születési anyakönyvi kivonat 1926-tal. Egy darabig tehát 26-os voltam. Aztán, valamikor az ötvenes években másolatot kellett kérnem az anyakönyvi kivonatról valami hivatalos irathoz; abban már újra az szerepelt, hogy az addigi téves volt: 1925-ben születtem. A derék hivatalnok egyik napról a másikra visszaöregített egy évvel. őszintén szólva nem izgat túlságosan a dolog; az ember lehet ugyanabban a pillanatban egyik énjével 16 éves, a másikkal 500. Javaslom, feledkezzünk is meg erről a születésnapról; világéletemben utáltam az évfordulókat, mindenféle ünnepélyeskedést.
– Megígérhetem, hogy kérdéseim nem lesznek ünnepélyesek; noha beszélgetésünk apropóját mégiscsak a születésnap adja. Filmográfiáját újra végignézve: az 1949-es Úttörőktől máig (nem számítva külföldi munkáit, rövid- és tévéfilmjeit) tizenkilenc játékfilmet forgatott. Olyanokat – hogy csak az emlékezetesebbeket említsem –, mint a maga korában revelációként ható Liliomfi (1954); az akkoriban nagy vihart keltett A 9-es kórterem (1955); a külföldön is sikert aratott Ház a sziklák alatt (1958); a később Filmművészetünk megújulásának korszaknyitó Műveként számon tartott Megszállottak (1961); majd a hazai- és világsikert egyaránt meghozó Szerelem (1970); a filmnyelvi kísérletként termékeny vitákat kiváltó Macskajáték (1974); a különböző morális és politika-történeti tabukat hatásosan döntögető Egymásra nézve (1982). E felsorolásból, az évszámokból is kitetszik, hogy Művészi pályája meglehetősen „hullámvasút-szerő”: olykor háromnégy éven át nem forgatott; máskor meg olyan filmeket is jegyzett – mint például az 1967-es Bolondos vakáció –, amelyekről, gondolom, maga is szívesen megfeledkezne… A hatvanadik születésnap úgy vélem, mégiscsak valamiféle számvetésre készteti az embert – önmagával.
– Összes filmem vetítése, egyvégtében, több mint harminc óráig tartana; keletkezési idejük harmincöt éven ível át. Persze, hogy számot kell vetnie az embernek önmagával. De így van ezzel mindenki: a jó asztalos, kőműves vagy autótervező – attól függően, hogy mikor nő be a fejelágya –, meg van áldva-verve bizonyos önvizsgáló kényszerrel vagy képességgel; és ezzel az önvizsgáló kényszerrel együtt nő benne az elvégzendő feladatok iránti vágy és igény. Nem a Művészek sajátossága ez, hanem általános emberi tulajdonság. Az asztalos, aki nemrég a balatoni házamban a kaput megcsinálta, kapásból felsorolta, pontosan mikor és hol csinált szép kapukat. Minden, amit én megcsináltam, meg is történt velem: velem együtt csinálta az adott korszak, a helyzet, a pillanatnyi politikai szisztéma, meg a magánélet; szóval ami eddig történt velem, az újragondoltatja: minek kellene ezután megtörténnie.
– Hátratekintésről lévén szó, kezdjük a legelején. „Blickfangos” zsurnaliszta stílusban; Makk Károlyról sokan leírták, hogy „moziban született”…
– Többször elmondtam: vidéki mozis családban születtem; apám, anyám egész élete munkájának eredménye volt az a berettyóújfalusi kis mozi. Kölyökként én persze csak vihogtam, amikor ennek a mozinak a fontosságát próbálták magyarázni; ma már megértem, hogy egy ember büszke arra, amit létrehozott. Hogy apám és anyám egy életen át dolgozott valamiért, és sohasem tudták sem elfelejteni, sem megbocsátani, hogy a történelem mindazt, amit tettek, semmisnek titulálta. Szívesen megkövetném őket – ha tehetném –, amiért fiatal koromban egy fölényes kézlegyintéssel degradáltam nevetség tárgyává problémájukat. Az ember, úgy látszik, visszaöregszik őseihez… A helyi mozis fiaként természetesen többet lóghattam be a nézőtérre, mint osztálytársaim, de ma sem tudom, hogy valóban ezek a gyerekkori élmények taszigáltak-e a moziszakma felé. Eleinte orvos akartam lenni, meg mentőpilóta: csupa „komoly” foglalkozás vonzott. Később újságírónak képzeltem el magam, mert elég jók voltak a magyar-dolgozataim. A filmes pálya felé a döntő lökést talán az adta meg, hogy az apámnak voltak némi ismeretségei a szakmában, amiatt oda bevettek. Lehet, ha az apám, mondjuk vidéki kör-orvos, és elvisz a filmgyárba, rögtön kirúgják velem együtt. De akkoriban más volt a filmgyártók meg a mozisok kapcsolata. A cégek évente egy-két-három filmet gyártottak, amit természetesen el is akartak adni, ezért még egy berettyóújfalusi mozissal is szóbaálltak… Tény, hogy 1944. május végén, közvetlenül az érettségim után, mint rövidnadrágos ifjút, apám magával hozott Pestre és a New York kávéházban egyik reggel bemutatott filmes ismerőseinek: „a fiam filmrendező szeretne lenni”.
– Mégis a bölcsészkarra iratkozott be.
– Igen, mert mindenki azt tanácsolta apámnak, hogy rendben van, majd próbálkozhat valamivel a filmgyárban, de azért legyen legalább valami rendes szakmája annak a gyereknek. Szerettem az irodalmat, és elkezdtem tanulmányaimat a Pázmány Péter Tudományegyetemen, művészettörténet-esztétika-magyar szakon. Közben a filmgyárban mint műtermi gyakornok öt konkurrensemet a szó legszorosabb értelmében lerohantam; a tét ugyanis az volt, ki hozza a rendezőnek leggyorsabban a kávét a pohár vízzel, ki rohan el legelsőnek a színészért az öltözőig meg vissza. A forgatás derekán azt mondta a rendező, Balogh István: „Makk, hozzon nekem egy pohár vizet.” Nevemen szólított. Ez volt a karrierem csúcsa…
A legmélyebb benyomásom arról, hogy mi egy filmrendező, a következő eset volt. Valami páholy-jelenetet kellett forgatni; a felvevőgép nem fért el rendesen a díszletben. Icsey Rudolf volt az operatőr, s élénk vitába keveredett a gyártásvezetővel, aki szerint a drága díszlethez tilos hozzányúlni. Balogh megszólalt: „kérek egy főrészt” – és jókora darabot levágott a díszletből. Szóval az a filmrendező – akié az utolsó szó, gondoltam. A film címe egyébként Második magyar kívánsághangverseny volt, Szeleczky Zitával a főszerepben. Soha nem mutatták be. A korszak hazafias szellemét tükrözte; a magyar honvédek buzdítására szolgált volna. Mellesleg ugyanaz a producer, dr. Erdélyi István gyártotta, aki akkor már leszerződtette Ranódyt, hogy Darvas József Szakadék című forgatókönyvét megcsinálja. Tehát egyrészt gyártott egy „hazafias” agitkát, másrészt beindította a Szakadék előkészületeit. Producer-társa ugyanaz a dr. Katona Jenő, aki később az államosított magyar filmgyártás kiemelkedő figurája, majd a Liliomfinak is a gyártásvezetője. Ezt az ellentmondást – hogy egyszerre csinálják az agitkát, meg tárgyalnak Darvassal, Szőtssel, Ranódyval – akkor képtelen voltam felfogni. 1944-ben különben ez a Kárpát nevezető volt a legtőkeerősebb magyar filmcég; Radványi is náluk forgatta a Beszélő köntöst még 1941-ben. Erdélyi István volt a főproducer; Katona Jenő foglalkozott a gyártás konkrét ügyeivel.
– Miközben a… Kívánsághangverseny díszleteiben vízért szaladgált, tombolt a világháború; aminek ebben a szakaszában tudtommal már a kamasz-korosztályokat is behívták. Hogy úszta megő
– A mi korosztályunkból senki sem volt katona, sem Fehér Imre, sem Kovács, sem a többiek; senkit sem hívtak be. Mint egyetemi hallgató kívülmaradtam a dolgon: „Kiskás” voltam. Ez a Kisegítő Karhatalmi Alakulat egyetemistákból verbuválódott, amolyan látszat-fegyveres szolgálatot teljesített, parancsnokaink sem vették komolyan az egészet; néha alibigyakorlatokat tartottak. Csak az ötvenes években hallottam róla, hogy némelyek visszaemlékezéseiben ezek a „Kiskás” egyetemisták a fegyveres ellenállás hősei lettek volna…
– Aztán, a felszabadulás után…
– 1945-ben Ranódy László, frissen szerzett barátom levelet írt, hogy indul a Sarló, a Paraszt Párt filmvállalata, ő igazgatja, jöjjek oda dolgozni. Egy évig dolgoztam ott, közben beiratkoztam a főiskolára, ahol tanáraim közül Radványit imádtam; ő is megkedvelt, így lettem később, 47-ben asszisztense a Valahol Európában forgatásánál. A Bölcsészkart hat félév abszolválása után otthagytam; belecsöppentem a főiskola anarchikus, de vonzóan pezsgő, számomra új, de hamar megszokható életébe. Mindenről szenvedélyesen vitatkoztunk, és mindenkit kiveséztünk, gyakran hajbakaptunk. Gyönyörű, termékeny évek voltak.
– S a visszaemlékezések szerint ekkoriban alakult a nevezetes „F. F. Cs.”, a Főiskolás Filmgyártó Csoport, amely állítólag segélycsomagokból származó amerikai ejtőernyős egyenruhában – „elfoglalta” a filmgyárat; s ezek voltak a NÉKOSZ aranyévei…
– Én többé-kevésbé ebből is kimaradtam. Sose vonzott az egyenruhásdi. Lehet, hogy konzervatív polgári neveltetésem miatt is, idegenkedtem az olyasféle jelszavaktól, hogy „kirúgjuk”, „kiseprőzzük” ésatöbbi. Valahogy sose volt ilyen a fazonom. Amerikai segélycsomagot egyébként tényleg kapott a főiskola, de nemcsak egyenruhák voltak benne. Fehér Imre jó barátom intézte az elosztást, közel engedett a pakkhoz; én rögtön kicsíptem belőle egy Humphrey Bogart-ballonkabátot, évekig viseltem. Az a kabát is megtette a magáét… Ami a NÉKOSZ-t illeti: én előzőleg nyolc évig laktam kollégiumban; elegem volt a hajnaltól éjfélig tartó kollektív életformából. Rendszeresen bejártain a kollégiumba, mert ott lakott az akkori nagy szerelmem, Psota Irén; rengeteget fecsegtem a kollégista-osztálytársaimmal, de a magam polgári előéletével nem éreztem az értelmét annak az intenzív kollektív életnek; a NÉKOSZ-mozgalom magasabb eszméibe pedig nem voltam képes belelátni. Bár volna most is olyan kollégiumi mozgalom, amely a Soós-Szirtes-kaliberű, úgynevezett „hátrányos helyzetű” tehetségeket fölrepíti – gondolom mai eszemmel. De a kollégium akkori belső ügyei, kisebb-nagyobb marakodásai nem vonzottak.
– S időrendben haladva már ott is tartunk 1949-nél, az Úttörők című film forgatásánál. Ezt a soha be nem mutatott filmet némely filmtörténetek, katalógusok Hont Ferenc nevével jegyzik; más visszaemlékezések szerint „kollektív filmként” készült…
– Nem. Nekem volt rá rendezői szerződésem. Hont volt a film hivatalos Művészeti vezetője, én a rendezője. Lehet persze, hogy stikában másokkal is kötöttek rá megállapodást, de hogy engem leszerződtettek, az tény. Tízezer forint volt a rendezői gázsim, a Honte huszonöt. És mivel a Normafánál forgattunk, ehhez még hozzájött a harminc forintos napidíj (vidéki forgatásnál ma is ennyi jár…), ami akkor mesés ellátmánynak számított. őszintén szólva: egyebek között ezért is ragaszkodtam a Normafa-környéki helyszínhez, mert a napi harmincas az egész stábot felvillanyozta… Erre a tényre a drága Örsi Béla, a fővilágosító hívta fel a figyelmemet, aki harcolt az ő műszaki gárdája érdekeiért. És bár a gyár gazdasági illetékesei napokig puhítottak, hogy csak pár száz méterrel – egy Budapest határában húzódó út túlsó oldalára – tegyük át a forgatás helyszínét, Örsi minden nap új erőt öntött belém, és én kitartottam. Nem volt ez értelmetlen lépés. őrsi az egész film. alatt figyelő apaként állott mögöttem; és amikor már végleg megállt a tudományom, szép csendesen a fülembe súgta az esedékes beállítást. Évekkel később, mikor már „menő” rendező voltam, ha látta, hogy fáradt vagyok, megmasszírozta a hátam, széket tolt alám, s halkan tanácsot adott, hogyan vonjak össze három beállítást egybe, különben elcsúszunk. Másrészt – miután a műteremben világéletemben csend-mániás voltam – ha próba közben valaki mocorgott a hídon, „zaj” intéssel leparancsolta, és kizavarta a műteremből. A stafétabotot tőle Kátai Ferenc vette át; rágondolni is rossz, hogy érzem magam, ha nélküle kell dolgoznom.
– A filmet nem fejezték be; tudtommal egészében sose látta senki.
– Három nappal a befejezés előtt bekérték az összes felvett anyagot, megvitatták; mire évekkel később hozzájutottam volna, hogy megnézzem, kiderült, hogy egyszerűen nincs belőle kópia.
– Megsemmisitették?
– Tudtommal nem. A szokásos mai magyar slamposság tüntette el. Ahogy most se lehet megnézni például azokat a hihetetlen dokumentum-értékű próbafelvételeket, amelyek 1960–70 között készültek…
Elvesztek, kidobták őket… Az Úttörők kópiája is így veszett el.
– S mi volt a forgatás leállításának az oka?
– 1949 tavaszán a Pártban működött az úgynevezett Filmbizottság, ott ujjongva fogadták el a forgatókönyvet, egyszerre Háy Gyula Móricz Zsigmond Forró mezőkjéből írott forgatókönyvével, amit mellesleg alaposan kiveséztek. Közben megalakult a minisztérium; más lett az átvevő, mint a megrendelő. Nem is szólva arról, a filmünk sorsát nyilván döntően befolyásoló fordulatról, hogy Hont Ferencet mint Művészeti vezetőt leváltották; menesztették a filmgyárból is, a főiskoláról is. És minthogy ez a film volt a harmadik évfolyam vizsgafeladata, szétosztották az osztályt: Fehér Imrét és engem a Híradó- és Dokumentumfilmgyárba helyeztek, a többieket (Bacsót, Kovácsot, Nádasyt) a Magyar Filmgyártó Vállalat (utóbb Hunnia, majd ma ismét MAFILM) dramaturgiájára.
– De mik voltak a konkrét kifogások?
– Hogy micsoda unalmas csapat az úttörőké, és mennyivel színesebb az utcagyerekek bandája. Akkor még azt hitték, hogy a kötelező, katonás, „jófiús” úttörőélet vonzóbb, mint az önkéntes csoportosulás, bandába verődés. (Nem tudom, azóta mindenki kigyógyult-e ebből a mániából?) De hagyjuk ezt, olyan régen volt, hogy ma már nem fontos.
– Tudtommal egyhamar „megbukott” a dokumentumfilmgyárban is; olyannyira, hogy a pályáról is eltanácsolták.
– Kirúgtak. Azt a feladatot adták, hogy csináljak egy dokumentumfilmet a vasöntő sztahanovistákról. Addig soha életemben nem jártam gyárban; nem vállaltam a filmet. Ezt úgy minősítették, hogy:”a munkásosztály lenézése”. Adva volt egy fafejő, korlátolt filmigazgató, meg egy naiv és csacsi kis fickó: én; – indulatosan összekülönböztünk. Következmény: kitiltásom a filmgyárból is, a főiskoláról is. Traktoros lettem, ami akkor az igazságtalanság csimborasszójaként hatott rám; – mai eszemmel igen jó tréningnek tekintem, mert az addigi életemtől merőben más emberi közegbe keveredtem. A kirekesztettség-érzés megismerését; a csakazértis indulatát hozta meg számomra, és nem utolsó sorban a jó fizikai kondíciót, mert egy gépállomáson aztán nincs irgalom… Kemény fickókból összeverődött, eredeti banda volt a traktorosoké; évtizedekkel később is lejártam velük a szentendrei kocsmába sörözni. Egyébként azóta is imádok kültelki kocsmákban fuvarosokkal, sofőrökkel, rakodókkal dumálni; sok mindenről velősebben lehet velük eszmét cserélni, mint „értelmiségi” barátaim egy részével, vagy hivatalokban egyik-másik „illetékessel”; (persze, akinek nem inge…)
– És hogy került vissza a filmgyárba?
– Öt hónappal kirúgatásom után, 1950. május elején táviratot kaptam: „jelentkezzen a Kis Katalin házassága produkciónál”. Máriássy Félix akkor kapta az első szívinfarktusát, és tudtommal el akarták venni tőle a filmet. Mire ő azt mondta, ha kapna egy olyan asszisztenst, aki az előkészítést a szája íze szerint megcsinálná, szeretné leforgatni. Előzmény: Máriássy is „Radványi-boy” volt, vágója és asszisztense; a Valahol Európában külsőin is, a vágószobában is mellette lábatlankodtam, s noha komolynak mondható barátság akkor bizonyára nem alakult ki köztünk – ő nagyon is zárkózott ember volt az ilyesmihez –; talán úgy gondolta, hogy van valami érzékem a filmezéshez. így kerültem vissza a filmgyárba. Egyébként nem voltam jó asszisztense: túl rámenős, hangoskodó, az ő finom rezerváltságához képest túlpörgő figura lehettem; – de mindez csak jóval később jutott eszembe.
– A következő állomás: 1954, a nagy kiugrás: a Liliomfi…
– Előtte az Életjelben Fábrinak, a Simon Menyhért születésében Várkonyinak voltam társrendezője; szóval már nagyon „ott álltam a kapu előtt”. Kovács András volt a fődramaturg, Bacsó a helyettese; vagyis a mi generációnk foglalta el a pályának azokat a kulcspontjait, ahonnan a labdákat osztogatták. Bacsó vitt el a Madách Színházba, megnéztük a Liliomfit. Mészöly megírta a forgatókönyvet; megcsináltuk a filmet.
– Ami a lelkesnél is lelkesebb kritikai és közönségsikert aratott; egy-csapásra Makk Károly lett a magyar filmgyártás ügyeletes ifjú zsenije…
– Sose hittem volna, hogy egyik napról a másikra ilyen „menő” rendező lehet belőlem. Dehát akkor ez volt a „szereposztás”: vannak egyfelől a régi mesterek, közbül a megbízható szakemberek, és éppen szükség volt egy „ifjú titánra”.
– Aki, ha az anekdotáknak hinni lehet, magának Rákosinak is kedvence volt: lakást kapott tőle…
– A történetből annyi igaz, hogy tényleg felhívtam Rákosi titkárságát. A feleségem szüleinél laktunk, kibírhatatlan zsúfoltságban. Nagyon vágytam már egy önálló lakásra, és a Liliomfi visszhangja tényleg olyan volt, hogy vakmerően fölemeltem a telefonkagylót. A történethez tartozik, hogy Szász Péterrel, Bacsóval, Karinthy Cinivei akkoriban folyton ugrattuk egymást; a legképtelenebb, vadnál vadabb ötleteket agyaltunk ki. A 9-es kórtermet forgattuk a pasaréti műteremben, 1955-ben, amikor odajött a fahrtos, Muhari Balázs, hogy a Rákosi-titkárságról keresnek telefonon. Meg voltam győződve, hogy Bacsó, Karinthy vagy Szász hülyéskedik; jól el akartam küldeni valahová, míg a negyedik-ötödik mondatnál rájöttem, hogy nem ugratás: kapcsolták Rákosit. A zajos műteremből eldadogtam, hogy nincs lakásom. Ilyen ügyekben ő nem illetékes, mondta, de megpróbál segíteni. Néhány nap múlva a titkárságáról felhívtak, írjak kérvényt. Beadtam. Rákosinak szokása volt, hogy évente egyszer magához hívatta a szakma jeleseit; Bán, Gertler, Keleti, Fábri, Máriássy stb. mellett én is meghívót kaptam. Rákosinak volt egy listája a megjelentekről; a többieket ismerte, könnyen kitalálhatta, ki lehet „az új fiú”. Éppen a Körhinta forgatókönyvét vesézték ki, hogy nem elég pártos, meg nincs benne az igazi téesz-mozgalom… Mikor elbocsájtott bennünket, utánam szólt: „nem feledkeztem meg a kérvényéről, majd megpróbálok valamit csinálni”… A barátaim fogadásokat kötöttek: hány szobás villát kapok majd a Rózsadombon. Nos, némi adminisztrációs herce-hurca után kaptam a Párizsi utcában egy 59 négyzetméteres lakást, ami maga volt számomra a mennyország. 46-tól 55-ig albérletből albérletbe hányódtam; sose hittem, hogy önálló lakásom lesz. Ennyi.
– Az ünneplés, a diadalmámor után nem sokkal komorabb évek jöttek…
– A magam históriái helyett – a korszak jellemzéséül – másról beszélek: az Életjel forgatásánál több mint egy hétig áztattunk valami dombot, esőben, szélben, térdig érő sárban, hogy hiteles legyen a jelenet: látsszon a hősök munkájának heroiz-musa. Fábrit utána behívatják Révaihoz: „túl sok a sár”. „Dehát nem értik, hogy minél nagyobb a sár, annál nagyobb lesz a diadal…ő” – „A sár lehangoló, pesszimista”. Én egyszerűen nem értettem az egészet. Utána a Körhinta forgatókönyvével volt „baj”… Számomra mindig lehangoló azt látni, hogy egy apparátus nem ismeri föl a saját érdekeit, sőt sokszor éppen azok ellen küzd foggal körömmel. S noha én a pályámra visszagondolva szeretnék az abszolút győztes pózában tetszelegni, be kell látnom, hogy a saját érdekei ellen küzdő apparátussal szemben gyakran alulmaradtam.
– Egyik régebbi beszélgetésünk során – még a Szerelem forgatása közben – olyasmit mondott, hogy „sok témát, amit fontosnak éreztem, nem csinálhattam meg…” Ezek helyett készültek a ma már feledhetőnek ítélhető filmjei?
– Tény, hogy volt egy sereg forgatókönyvem, amiből sose lett film. Néhányból csak évek elmúltával. Nehéz itt meghatározni, hogy ebben a vonatkozásban mi sajátosan a mienk és mi az, ami általános a filmszakmában. Amióta gyakrabban kijutok a világba, látom, hogy sok rendező ír rengeteg olyan forgatókönyvet, amiből sose lesz film. Hogy ez kint, vagy, ha jobban tetszik, nyugaton egy olyan szakma, ahol napról napra, óráról órára változik a helyzet, ahol rendezőket váltanak le, ahol a producer nagyon erős, ahol igazi, valós érdekek ütköznek, és nem mindig győz az „igazság”… Ami leginkább bosszantó: az, hogy viszont nálunk gyakran apró időtlenségek, jelentéktelen félreértések miatt hiúsulnak meg ígéretes tervek is. Valahogy hiányzik a „jó pásztor” biztos szeme: a hosszabb távlatú ítéletalkotó készség. Nem szívesen sorolom fel évszámról évszámra, hogy mikor melyik forgatókönyvemet nem sikerült leforgatni; ugyanakkor, ha nem akarok egyoldalú lenni, azokat is föl kell említenem, amelyeket úgy „kaptam”. Például: a Ház a sziklák alatt forgatókönyvét. Vagy még előbb A 9-es kórtermet: „vedd át Keletitől” – mondták. Avagy később: „add át a Katonazenét Mártonnak, neked egy sokkal fontosabb filmet kell csinálnod. A forgatókönyv pillanatnyilag Rényi Tamásnál van, de hozzád kell, hogy kerüljön; hogy hogyan, az a mi dolgunk. A címe: Árnyék napfényben.” Elolvasom. Egészen különös. Kezdem látni, átírjuk, dolgozunk, a szerzőt „elszeretem” Rényitől. Már csak a leendő filmnek élünk; az igazgatónak, akitől az ötlet származik, álmomban is áldom a nevét, ő is fel van villanyozva: valami új születik. Mindenki boldog. Aztán jön a sommás ítélet „fentről”: sok az árnyék, kevés a napsütés. Film nincs. Ám az ilyesmi a jelek szerint együtt jár a rendező életével; különösen nálunk, ahol – pláne az 50-es 60-as években – viszonylag sok film jutott egy-egy rendezőre. Nézze meg például, hogy Forman Amerikában hány filmet csinált tizenöt év alatt…ő! Valószínűleg csak most, az Amadeusszal jutott el abba a helyzetbe, hogy maga döntheti el, miből csinál filmet. Ha akar dönteni…
– Fogalmazhatok ünneprontó nyersességgel?… Nem lehet, hogy néhányszor a könnyebb ellenállás felé fordulás, a pénzkeresés igénye késztette bizonyos filmek leforgatására?
– Meglehet. Egy filmrendezőnek a tejért, a benzinért, a lakásért, a gyerekcipőért ugyanannyi forintot kell fizetnie, mint bárkinek. És ezt a pénzt filmek rendezésével kell megkeresnie. De függetlenül a pénztől: ez részben természet dolga. Mindig hajlamos voltam a kalandos vállalkozásokra. A Megszállottakat úgy vállaltam el, hogy előtte nem olvastam a forgatókönyvet; (ugyanaz a drága igazgató passzolta hozzám a forgatókönyvet, aki az Árnyék napfénybent; egyszerűen nem tudtunk egymás szeretetéről leszokni); valami olyasmit gondoltam, miért ne hazardírozhatnék a saját tehetségemmel, elvégre az enyém… Könnyebb ellenállás? A Szerelem forgatókönyve öt évig állt a fiókban, a Macskajátéké szintén öt, az Egy erkölcsös éjszakáé tizennégy évig; – a most elfogadott, s hamarosan beinduló filmem könyve két évig várt válaszra; két évig várta, hogy valaki megszólaljon: igen vagy nem. De hogy van bennem valami dacos, talán kamaszos gőg –: ha nem kell a jó, hát megcsinálom azt, ami éppen adódik –, ezt nem tagadom.
– Harmincöt éves filmrendezői pályafutása során annyiféle címkének örvendezhetett, hogy felsorolni is nehéz.
A Liliomfi után, mint említettük, volt „A Nagy ígéret”, az „Ügyeletes Ifjú Zseni”; A 9-es kórterem után botrányhős; a Megszállottak nyomán pedig előbb a Miniszterhez címzett, felháborodott hangú „nyílt levél” feketebáránya; hogy néhány év elteltével ugyané filmet a „magyar új hullám” iskolateremtő alkotásaként emlegessék a filmtörténészek…
[…]
Filmvilág folyóirat 1985/12 13-21. old.
A cikk közvetlenül elérhető:
http://filmvilag.hu/xereses_frame.phpőcikk_id=5948
Forrás:
MTI
hu.wikipedia.org
filmvilag.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
