30. Felbukkan egy régi ismerős
A dac — „Csak azért se fordulok fel, hiába reméled!” — erőt adott Veronikának. Bár a bürokráciával vívott harca visszaadta küzdő énjét, a leküzdött akadályok sikerélménye nem tudta helyettesíteni veszteségeit. Rendszeresen rátörtek az emlékek: Ünige itt tette meg első lépését, Csaba ott esett el a biciklivel. Szülei és férje szelleme is kísérteni kezdték. Minden kiszuperált bútorral, melynek nincs helye rendelőjében, mintha lelke egy darabját dobta volna ki. A legnagyobb fájdalma Ünige maradt, aki él és szereti…
Ha lehetett, Gabinál keresett vigaszt. Neki újságolta örömmel azt is, hogy alig nyitotta meg rendelőjét, megtelt a váróterme. A praxishoz való visszatérésének híre hamar elterjedt a városban. Épp erről beszélgettek barátnőjével, amikor csengettek. Veronika már épp bemutatkozáshoz állt fel a fotelból, de keze elakadt félúton, mert a belépő fiatalasszony ismerősnek tűnt.
— Kezicsókolom, Veronika néni! Nem ismer meg? Enyedi Eszter vagyok, Ábelnek, Gabi néni unokaöccsének a felesége. Az esküvőmön találkoztunk. Egy havasigyopáros tálacskát kaptunk öntől nászajándékként! Ott van a nappali falán most is!
Hát igen, Ábelt, Sándor öccsének fiát látta az utóbbi időben, de Esztert utoljára menyasszonyi ruhában. Hány éve is? Már tíz? Jesszus, hogy telik az idő!
— Pszichológián voltál egyetemista… Ugye jól emlékszem?
— Igen — mosolyodott el. — Egy árvaházban kezdtem pályafutásomat. Hasznos tapasztalatnak bizonyult, sokat tanultam belőle. Nyitottam egy magánrendelőt Sepsiszentgyörgyön. Ott is gyermekekkel foglalkozom. Épp Brassóban vagyok egy továbbképzőn, és gondoltam belépek Gabi nénihez. Hoztam valami finomat! Piros áfonyalikőr, én készítettem.
— Akkor ezt azonnal megkóstoljuk! — vett elő Gabi poharakat és tálcát. — Te hoztad, tölts! — nyújtotta át vendégének, ki közben szintén helyet foglalt. — És mire képeznek ki?
— Az alkoholizmus problematikájában.
— Neked minek az? Hiszen gyermekekkel foglalkozol… — lepődött meg Gabi, miközben koccintásra emelte poharát. — Már a serdülőkorban van alkoholizmus? — kérdezte, majd csettintett. — Ez tényleg jó! Különleges aromája van!
— Finom gyümölcsből könnyű finomat készíteni. A Csukáson szedtük tavaly szeptemberben — szerénykedett Eszter, de láthatóan jólesett neki az elismerés. — Töltsek még? — nézett körül. Mindkét idős asszony azonnal nyújtotta a poharát. — Sajnos akad, de gyakoribb az az eset, amikor már ebben a korban néhányukról meg tudom jósolni, néhány éven belül azzá válnak — vett észre egy átsuhanó árnyékot Veronika szemén.
— Alkoholista szülők? — érdeklődött Gabi, majd önkéntelenül Veronikára sandított.
— Ha tudná hány „rendes” családban fordul elő! S bármilyen hihetetlen, ott még nehezebb kezelni… Ez a függőség nagy szégyen. Furcsa módon nem is az alkoholistának, hanem a család többi részének. Tagadják, magyarázzák a bizonyítványt, minimalizálni próbálják a jelentőségét, ha nem tagadható. Arra a problémára, ami „nem létezik” nincs megoldás. Hozzám a gyermek kerül, akinek magatartása zavarja környezetét, mintegy vészkiáltásként: „Vegyétek észre, mi történik velem!”, mert nem beszélhet róla. Sajnos sokan magukba zárják, a pedagógusok pedig örvendenek a „problémátlan, jó gyermeknek”. Eminens gyermekek válnak így potenciális alkoholistává.
— Mit tudsz kezdeni velük? — érdeklődött Gabi lopva barátnője reakcióit figyelve.
Eszter, bár látszólag rokonának felelgetett, de egy ideje szeme sarkából ő is Veronikát figyelte, szakmai tapasztalata azonban megtanította várni. Miközben mesélt, eszébe jutott róla, hogy esküvőjére Gabi néniék, a násznagyok, szinte erőszakkal hozták el, hiszen férje halála óta a gyászév már letelt. Ez nem tizenkét éves gyász… S az alkohol, mint téma felkavarta… Édesapja nemrég halt volna meg? S fia lehet, iszik?
— Szerencsésebb eset, ha el tudom fogadtatni, amit régóta tagadnak, s az alkoholista apa elmegy elvonókúrára. Sajnos gyakori a visszaesés. A gyermeknek még így is szüksége van pszichoterápiára, de főleg az anyának. Külön foglalkozom velük.
— Főleg az anyánaaak? — lepődtek meg Gabi és Veronika kórusban.
— Amíg őt nem kezelem, a gyermek nagyjából hiába jár a rendelőmbe. Ha az ok nem szűnik meg, a gyógyulásra kevés az esély. A májbeteg is hiába szedi a gyógyszert, ha nem diétázik, és alkoholt vedel. Ha az anya nem változtat magatartásán, a fiú követi az apai példát.
— Az anya? — vált élessé Veronika hangja. — De hát nem ő mutatja a rossz példát!
— Az alkoholizmus nem öröklődő, még senki nem találta meg a génjét, mégis mint egy családi átok generációról generációra közvetítődik, mintha a gyermeknek létezne a szülők által kora gyermekkorában megírt sorskönyve, melyet, ha tetszik, ha nem, követnie kell.
— Kora gyermekkorában? De hát kisgyermek, ritka kivétellel, nem vesz a szájába alkoholt! — ellenkezett Gabi is.
— Ezt a sorskönyvet senki sem adja át gyermekének szándékosan. Hadd érzékeltessem egy analógiával. Az anyát elhagyja a férje/párja, és kialakul benne az elhagyástól való félelem. A gyermeke egyrészt abban nő fel, hogy nem kellett az apjának. Másrészt édesanyjának aggodalma átragad rá, és magával viszi párkapcsolatába. Nehogy elveszítse a szeretett férfit, „ráakaszkodik” és valósággal megfojtja szerelmével. Az a csoda, ha a férfi nem menekül el tőle. Máris ott az átok a következő generáció nyakában is.
— Ez az alkoholnál szerinted hogyan működik? És miért az anya a hibás ebben? Miért nem az apa? Vagy a feleség? — tamáskodott ellenségesen Veronika.
— Egy ilyen családi játszmában mindenkinek megvan a maga szerepe. Tölthetek még egy pohárral? — fordult feléje Eszter.
— Nem kérek, köszönöm — hárította el, s a poharát biztonságba helyezte.
— Az előbb nagyon dicsérni tetszett. Csak még egy pohárral… Egy ujjnyit…
— Köszönöm, nem kérek — vált kategorikussá Veronika.
Nem erőszakoskodott tovább. Gabit nem is próbálta megkínálni, s ez nem kerülte el az éles szemű rokon figyelmét. Gyanakvó-kíváncsian pillantott hol egyik, hol másik vendégére.
— Mi a különbség ön és egy alkoholista közt? Mert nem az! — fordult Eszter ismét Veronika felé, a szemébe nézve.
— Nem iszom le magam a sárga földig nap mind nap… — háborodott fel a hasonlaton.
— Miért nem? Az alkoholista is e fogadalommal ébred: „Ma nem iszom le magam!” Ám képtelen betartani — tartott hatásszünetet. — Ön képes azt mondani: „Nem kérek többet!” és le tudja tenni a poharat. Egy alkoholista erre nem képes. Ezt a képességét az első korty alkohol előtt elvesztette. Egy újszülött kiköpi a cicit, ha már nem éhes. Édesanyjának nem kell erre vigyáznia. De számos hároméves betegre eszi magát csokival. Az egész a „töméssel” kezdődik. „Egy kanállal még Anyukának, egyet Apukának, még egyet Nagymamának…” A baba megtanulja, másnak kell eldöntenie, mikor elég — nézett a Veronikára, akinek szeme azt üzente: „Látszik, nem volt rosszul evő gyermeked!” — Később azért köszön, mert Anyuka akarja, akkor fekszik le, amikor Anyuka mondja, azért tanul, hogy a kedvébe járjon, és azért fogad szót nehogy elveszítse szeretetét. Hiszen ő mindenki, még Apu ellen is megvédi. Az így felnövő gyermeknek legnagyobb öröme, ha Anyu megbocsájt neki. Függővé válik édesanyjától.
— Nem kellene megvédelmeznie részeg apjától? — botránkozott meg a két idős asszony.
— A kérdés inkább az, miért tart ki mellette alkoholizmusa és agresszivitása ellenére.
— Ez a logika sántít. Nem minden szófogadó gyermekből lesz alkoholista. Másrészt, ha alkoholt venne a kezébe, édesanyjának csak annyit kellene mondania: „Ne igyál!” — ellenkezett Veronika.
— Igen, de itt kerül a képbe az alkoholista apa és a kamaszkor. Egy ennyire gondoskodó nőt, csak olyan férfi tud elviselni, aki „éhezik” rá. Emiatt nagy eséllyel választ olyan férjet, akit, mire fia kamaszodni kezd, már rég reménytelenül próbál leszoktatni az ivásról. Ezért neki is így tiltja: „Ne igyál még, hiszen nem vagy még felnőtt” — nyomta meg a két „meg” szócskát —, aki így értelmezi: „Ha bizonyítani akarom, hogy felnőtt vagyok, innom kell!” S ilyen anya mellett sok a bizonyítanivalója, apja pedig mutatja a „jó” példát. Ráadásul inni nem szüleivel, hanem barátaival szokott, akik azt mondják: „Na, mi az, nem mersz, jófiú?” Tökrészegen megy haza, de édesanyja ismét megbocsájt… Feltétel nélkül, mint mindig. A fiú pedig egykori mama-függését egy másikra cseréli, mint a megrögzött dohányos a cigarettát cukorkára.
— Ez badarság! A legtöbb kamasz átesik az alkohol tűzkeresztségén, mégsem válik függővé. Mire azzá válna, nincs „édesanyja szoknyája mellett” — vált élessé Veronika hangja.
— Értem mire céloz. Ám az anyuka fiacskái gondoskodó, olyan megbocsájtó feleségre vágynak, mint édesanyjuk… A két asszony közt pedig elindul az ádáz csata, ki tart ellenőrzést a férfi és a gyermekek felett. A tehetetlen férfi meg a csata elől az alkoholba menekül…
Gabi már egy ideje feszengett, tapintatlanságnak érezte a szavába vágni és hirtelen témát váltani. Ám az utolsó mondatok elhatározásra késztették.
— Eddig csak a fiúkról beszéltél. És ha lánya lenne? — hirtelen jobb elterelő manőver nem jutott eszébe. Ez legalább nem a fiúkról szól, és Veronika nem érzi céltáblának magát.
— Egy lány iránt mások a társadalmi elvárások, emiatt más nevelést kap. Nem kell bizonyítania, hogy férfi, ugyanakkor a lányok általában apásak. Egy ilyen jellemű anya féltékenyen szemléli kapcsolatukat, és kritikussá válik lányával szemben, aki a családi vitákban apja pártjára áll. Olyanná válik, mint édesanyja, és nagy eséllyel potenciális alkoholistát választ párjának, akiről gondoskodhat…
— Hallottam, doktorálni készülsz… — tett Gabi újabb kísérletet. — Miért nem inkább abban a témában jársz képzésekre?
— Mert ezt választottam a disszertációm témájának. „Az anya szerepe a fia alkoholizmusának kialakulásában” — látott át az elterelő hadműveleten.
— Inkább azt kutatnád, miként lehetne megelőzni, hogy a szende kislányokat megjátszó lelkiismeretlen fruskák a jóravaló fiúkat az alkoholizmusba, majd a halálba kergessék.
Esztert a felismerés döbbenete egy ideig nem hagyta megszólalni.
— Nem is olyan régen mintha más téma érdekelt volna… — tett Gabi újabb kísérletet a beszélgetés elterelésére.
— Valóban. Az árvaházban nagyon foglalkoztatott az elhagyási tünetegyüttes[1]. Milyen lelki sérüléseket okoz egy gyermekben, ha szülei elhagyják, hiszen sokszor szerettei halálát is elhagyásként éli meg… Mégis munkámat csalódások sorozatának éreztem, hiszen nem tudtam visszaadni szüleiket. Úgy éreztem, elkéstem… Nem voltam elégedett eredményeimmel. Azt szerettem volna, ha doktori disszertációmban valódi eredményeket, nem enyhüléseket tudok felmutatni — sóhajtott. — Mentorom, Dr. Temesvári Imre már első szupervíziós ülésen ráérzett, azért vagyok olyan érzékeny mások elhagyási traumáira, mert személyesen érint, hiszen elhagyott édesapám, emiatt feltehetően sohasem leszek elégedett eredményeimmel. Gondozottjaimmal családi hátterükről beszélgetve — soknak volt alkoholista a szülője — kezdtem felfigyelni összefüggésekre, s az irodalomban talált adatok feltételezéseimet megerősítették. Amikor magánrendelőmet megnyitottam, rájöttem, a potenciális alkoholisták sorsába még be tudok avatkozni, meg tudok előzni valamit.
— Mentorod miként jött rá családi hátteredre? — próbálta Gabi ismét elterelni a beszélgetést az alkoholizmusról. „Ha erre még válaszol, esküvőjére irányítom a szót, amelyen Veronika is ott volt…” — gondolta reménykedve.
— Pályafutásom legelején felfigyeltem egy kislány drámájára. Már érettségi előtt állt. Mindenki az egyetlen problémátlan gyermeknek tartotta, de én felismertem a magába fojtott lelki traumát. Összetűztem emiatt az igazgatóval. Szupervízión támaszt, megerősítést kerestem. Dr. Temesvári azonnal azt kérdezte, miért pont az ő drámája fogott meg. Szó, ami szó, nagyon megkedveltem azt a kislányt. Szívfájdalommal fogadtam meg tanácsát, a befejezetlen terápiával többet árthatok neki, mint amit használhatok. Azóta is sokszor eszembe jut, mi lett a sorsa. Mentorom elég fekete képet festett esélyeiről a családi életben. Aggódom érte, mert tapasztalatom azt súgja, feltehetően igaza van. De talán mégsem…
— Nem érdeklődtél mi lett a további sorsa, ha ennyire szíveden viseled?
— Érettségi után nővér lett a baróti kórházban. Onnan férjhez ment, és Brassóba került. Többet nem hallottam róla. Apropó, Veronika néni, nem tudja megérdeklődni, hol lehet most? Lányneve Zabolay Enikő…
Veronika színe változását látva, elakadt a szava.
— Az a „kedves kislány” jól meg tudta játszani magát, ha egy pszichológust is meg tudott téveszteni! Tudta ám kelletni magát szende kislányként, velünk is elhitette, de egy olyan viperát, mint ő még nem hordott a hátán a Föld! A halálba szekálta… az egyetlen fiamat… Unokámat sem engedi látnom — tört ki belőle a fájdalom, de bár arcizma remegett, könny nem hagyta el a szemét.
„…Túlgondoskodó, aggályoskodó anya lesz, mindenki csodálni fogja ezért, kivéve majd a gyermekei, ha kamaszodnak, no meg az anyósa…” — jutottak Eszter eszébe Dr. Temesvári szavai.
— Úristen… — futott ki a száján az egyetlen szó, amely átjutott a torkában hirtelen nőtt gombóctól. „Őszinte részvétem…” akarta kezdeni a magyarázkodást, de győzött benne a szakember. — Meséljen, Veronika néni… Ha beszél róla, az könnyít lelkén, olyan, mint egy szelep… Engedje meg! — szólt rá határozottan.
Gabi megütközött az erélyes hangnemtől, de egy szemvillantás elhallgattatta, főleg miután Veronika akadozó hangon, de szófogadó kisgyermekként tett eleget a felszólításnak, előadva verzióját családi tragédiájáról. Eszter megdöbbenve hallgatta, nem tett kísérletet a közbeszólásra, legfeljebb egy-egy bólintással jelezte, figyelme nem lankad. Néha látszott rajta, kétfelé koncentrál. Miközben odafigyel, értelmezni is próbálja a szubjektív történetet, keresi az ok-okozati összefüggéseket. Veronika költői kérdéssel jelezte meséje végét:
— Mondd, hogyan fér meg valakiben ennyi gonoszság?
— Bármit megtenne, csak láthassa unokáját, ugye? — válaszolt Eszter kérdéssel. — Mit akar tenni?
— Felutazom Kolozsvárra — válaszolt úgy, mintha most gyúlt volna ki a fény a fejében. — Megvárom Ünigét az iskola előtt!
— Egyetlen alkalommal szeretné látni, és örök búcsút venni tőle, vagy szeretné rendszeresen látogatni? Ha Enikő annyira gonosz, amilyennek leírta… — tartott Eszter hatásszünetet —, nem lesz alkalma beszélni vele. Ekkora gyermeknek kevés szülő akaszt kulcsot a nyakába manapság. Minimum rábízza valakire, ha ő nem tud utána menni. A bébiszittert pedig biztosan kioktatta az önnel való esetleges találkozásra. Ha mégsem, unokája otthon elmesélné az önnel való találkát. Akkor pedig garantáltan megteszi az előbbi óvintézkedéseket. Gondoljon felutazásukra Kolozsvárra… Mivel ön is várta a kislányt, azonnal kiadta a fia útját.
— S akkor üljek ölbe tett kézzel? Úgy talán látni fogom? — lázongott. — Vagy csússzak előtte térden, hogy megalázhasson? A sziklából hamarabb fakad forrás…
— Azt mondta, bármire képes, csak unokáját láthassa — nézett Eszter Veronika szemébe. — A megértés is beletartozik ebbe a „bármi”-be? Amíg nem érti meg, mi motiválja menye cselekedeteit, bármit tenne, pólyából kudarcra lenne ítélve.
— Motivációk? Azok a jellemébe vannak vésve!
— Jellemből az ember semmit sem cselekszik. Még a legsötétebb, legértelmetlenebbnek tűnő cselekedetek mögött is vágyak és félelmek rejtőznek. Amíg meg nem érti, Enikő mitől alakult egy szeretnivaló kislányból ilyen gonosz hárpiává, minimális esélye sincs…
— Szerinted én tettem azzá? A fiamat is én kergettem a halálba? Melyik anya lenne képes ártani saját gyermekének? Ha tudnád mennyi áldozatot hoztam, hogy nekik jó legyen és könnyebb, mi mindenről lemondtam miattuk, s mi lett érte a hála? Megalázott, unokám füle hallatára! Ha hallottad volna, miket vágott a fejemhez, nem beszélnél így! Miután fiamat is az alkoholizmusba kergette, még volt képe engem vádolni! — állt fel ingerülten a fotelból.
— Mi több, ha nem tanul egykori hibáiból, megélhet ennél is fájdalmasabbat. Netán menye megtűri e „tilos” találkozásait, de lehet, unokája adja ki az útját! Ne feledje, édesanyja befolyása alatt él majd!
— Az jellemző lenne rá, átmosni a kislány agyát, csakhogy ellenem fordíthassa. S még én nyaljak neki? Ő megért engem? Nem érdekli az sem, mekkora fájdalmat okoz saját gyermekének, akinek hiányzom! Mindent alávet gyűlöletének!
— Gonosz, vagy sem, minden adu a kezében van. Ha nem éri meg önnek a próba, hát ez is egy választás. Kérdés, mekkora önben a motiváció tartani a kapcsolatot unokájával?
— Ezt nem hallgatom tovább! — pattant fel Veronika a fotelből, majd kiviharzott.
Gabi eleinte bízott Eszter szakmai tapasztalatában, aki egész idő alatt nyugodt maradt. Mire észbe kapott, már elkésett, hiába sietett barátnője után. Elég epés hangulatban fordult vissza az udvarról, számon kérni Esztertől viselkedését.
— Muszáj volt? — kezdte meg a vádaskodást, de elakadt a szava, amint meglátta az átnyújtott a névjegykártyát.
— Ezt adja oda Veronika néninek, ha kéri.
— Te azt hiszed, ezek után, még hozzád fordul tanácsért? Nem ismered…
— Nem az a pszichológushoz forduló típus, az biztos — ismerte el Eszter is. — De ha mégis… Bármit megtenne, csak láthassa unokáját, talán még ezt is. S bármit tesz, még ha belenyugszik is, hogy nem látja többé, azzal is beleszól életébe. A kislány majd úgy érzi, a nagymamája megtagadta… És ő se szabadul a Zabolay-átok alól… Gabi néni, kérem, ne győzködje. Ha nem saját akaratából jön, sem én, sem valamely kollégám nem tudunk segíteni rajta. Csak segédkezet tudunk nyújtani a változásban a hozzánk fordulóknak.
— Én megeszem ezt a névjegykártyát, ha kérni fogja — tette el egyik fiókba.
— Meséljen róla, Gabi néni. Ha mégis megkeresne, tudjam, kivel állok szóba. Kialakítottam már egy képet róla, de a bizonyosság jobb, mint egy feltételezés.
[1] Ismertebb, de idegen nevén szindróma.
