NORA – II. – 9./2 Hemofília

Szerencsére ott termett Zsolti. Azt hiszem, leginkább a hangja alapján ismertem fel. Bár a telihold most is reflektorként világított a háta mögül. A haját láttam, amit ezüsttel fésült át a fény, arca és teste árnyékba burkolózott. Vállaimat erőteljesen a falhoz nyomta, és csak beszélt és beszélt. Néhány szót hallottam ugyan, de jelentésüket nem értettem. Mintha testem minden porcikája az ájulásért harcolt volna, alig tudott egyenesben tartani Zsolti karja.
Aztán tenyerét hirtelen a mellkasom közepére tapasztotta, majd pár másodperc múlva lazított a nyomáson. És megint az erő, aztán az elengedés. Akkor tértem vissza a valóságba, és értettem meg, hogy az elvadult légzőmozgásomat igyekszik visszahozni normál ritmusba.
– Ki… Be… Ez az! Ki-be – ismételte. – Nahát, itt vagy! – A hangja mosolygott, és egészen addig folytatta, míg meg nem ragadtam a csuklóját.
Karját eltoltam a mellkasomtól, de ujjaim úgy fonódtak az övéi közé, mintha mindig is így lettek volna.
– Mit keresel itt? – lihegtem.
– A… Kutyákat hoztam vissza, a házunk körül vinnyogtak – dadogta, és valóban, csak akkor vettem észre a körülöttünk csaholó állatokat.
– Most tudtam meg – vágtam bele egyből a közepébe –, hogy apám nem az apám.
– Azért, mert ő százharmincnyolc kiló, te meg csak harmincnyolc?!
A kezénél fogva a fal mellé húztam, hogy lássam az arcát, majd elengedtem.
– Én vérzékeny vagyok, de ő nem! – hadartam, figyelmen kívül hagyva szokásos poénkodását.
– Aha. Szóval ezért a pánikroham. Na, és hol van a belgyógyásznak készülő bátyád, hogy felhomályosítson?
– Miért, te minek készülsz, nőgyógyásznak?! – vágtam vissza.
Röhögött. És tette ezt egészen addig, míg rá nem jött, hogy komolyan kérdeztem.
– A sebészeten fogok dolgozni – válaszolta.
– Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy nők combjai közt szeretnél majd matatni.
Ismét röhögött, de közbevágtam.
– Most olvastam a hematológia könyvben, hogy… – soroltam nagy hévvel a szavakat.
– Hematológia?! – vágott közbe. – Nocsak, a végén még belőled is orvos lesz? – vigyorgott.
– Jaj, soha – legyintettem, majd folytattam abban a reményben, hogy képes lesz normális orvosi magyarázatot adni erre az egészre. – Azt írja, hogy hemofíliás lánynak az apja is az!
– Mert van a családban más hemofíliás is? – kérdezte, végre összeszedve magában minden komolyságot.
– Mit tudom én! – vágtam rá.
– Királylány, a hemofíliások egyharmada nem örökli a betegséget, génhiba okozza.
– Ó! – És ismét az érzés: hatalmas dráma a semmi miatt, a totális beégés!
Elmosolyogta magát, de kivételesen nem a szokásos gúnyos, kiröhögős módon. Kedvesen.
– Na, rendben vagy? – kérdezte, és zsebéből cigit vett elő.
– Azt hiszem – válaszoltam. – Szóval pánikrohamom volt? Ultra ciki! – nyögtem, vállammal a falnak dőlve, őt figyelve.
– Azért egy kicsit a speed is rásegített ám – mondta, miközben rágyújtott.
– Na, jó éjt! – vetettem oda sértődötten. Hátat fordítva igyekeztem faképnél hagyni.
– Várj! – Szabad kezével a csuklóm után nyúlt, és maga felé perdített. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani!
Szívott a cigiből, és megpróbálta hátrafelé fújni a füstöt, mintha bármit is számított volna az egészségem szempontjából. A kezünk ismét, hosszú másodpercekig egymást fogta.
– Ádi tudja?
– Ma buktam le – sütöttem le a szemem.
– Akkor biztos elmondta, hogy működik.
– Nem, mert… – makogtam. Nem mondhattam a belgyógyásznak készülő bátyámról olyat, hogy enged drogozni, de az okok súlyosságát sem ecsetelhettem. – Közbejött valami.
Összenéztünk. Szenvtelenül futtatta végig tekintetét a testemen. Alig volt rajtam valami a nyári hőség miatt: kis gatya, kis póló. Beleborzongtam a pillantásába. Szívott a cigiből, és folytatta.
– Közbejött Apád tenyere? – bukott ki belőle a kérdés, és mélyen a szemembe nézett.
Lenéztem a lábaimra, és eszembe jutott anyám tenyere. Nyomán feketén festenyződtek a foltok, ahogy az éjszaka átszínezte a lila vérömlenyeket. „Pestis, a fekete halál, a fekete lovas” – jutott eszembe a Jelenések könyve, a hatodik fejezet.
– A lovasok! – vágott fejbe a gondolat. Döbbenten jutott eszembe Dávid maszlagnak tűnő, esti szentbeszéde. – Úristen, pestises vagyok! – bukott ki belőlem.
Szemem Zsoltira meredt, az ajka mosolyra húzódott, benne a cigivel.
– Pestis? – eldobta a csikket, majd folytatta. – Lovasok? Norci, ez most sima spuri, vagy megfejelted egy kis ekivel is? Vagy trippel?
– Tripper?! – Egy szavát sem értettem.
Nagyot röhögött ismét.
– MDMA? LSD? Gőzöd sincs, hogy miről beszélek, mi? – nevetett még mindig, majd arca elkomolyodott. – Na, anyádék itthon vannak?
– Szerinted mernék itt heherészni veled? – rivalltam rá.
Komoly vonásai aggódóvá váltak.
– Nagyon szigorúak veled? – kérdezte, de ebbe nem mehettem bele.
Szemem a földre szegeztem. Közellépett hozzám, és mindkét kezével megfogta az enyémeket. Felnéztem rá.
– Holnap itthon lesznek?
Megráztam a fejem.
– Csak a hétvégi kórusversenyre jönnek vissza.
– Jaj, tényleg! – vigyorgott csillogó szemekkel. – Hallottam, hogy ministráns angyal lettél!
– Hm – morogtam rosszallóan –, anyám kényszerített.
Arca újra elkomolyodott.
– Mindenre ő kényszerít? Kezdem érteni az amfetamint – sóhajtotta.
A pánik majdnem újra elkapott. Félszavakból találta ki az egész életem. Még egy perc vele, és még nálam is többet fog tudni – gondoltam.
– A baletted egyszerűen fenomenális volt! Még sosem láttam senkit, ekkora szenvedéllyel táncolni! – dicsért túlzóan elfogultan. – Erre biztosan nem anyád kényszerített! Szívből jött! – Szeme csodálattól csillogott.
– Mert biztos annyi balettet nézel! – És persze nekem muszáj volt agyonvágnom a pillanatot. Legalábbis csak próbáltam.
– Téged minden nap néznélek! – válaszolta. Tekintete nyomán rám olvadt a hold… – Akkor holnap átjövök drogfelvilágosítást tartani!
– És mi lesz a barátnőddel? – jutott eszembe a keserű valóság.
– Majd elmegy az egyik barátnőjével moziba – vonta meg a vállát.
Hiába fogta az éjszaka közepén az én kezemet, hiába látszódott vonásain az a mérhetetlen közöny a csaj iránt – amire Ádám is utalt –, számomra ebben a pillanatban lett valós a lány.
Bólintottam. Kedvetlenül elvettem kezemet az övéből, és indulni készültem, amikor még utánam szólt.
– Hé, Norci! Ugye nem vagytok igazi Romanov-ok?!
Visszafordultam, és döbbenten kérdeztem vissza.
– Miért?
– Hát, azt mindenki tudja töriből, hogy a dinasztia tele volt vérzékennyel!
– Jól van zsenikém, nem mindenki olyan okos, mint te – vágtam vissza.
Ráncolta a homlokát, majd rátett még egy lapáttal:
– Csak nem vagy igazi királylány?!

 

56látogató,1mai

Szerző Lovász Évi 33 írás
Tizennégy éve csak írok és írok, s én már így maradok... "A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék." /Beethoven/

Legyél az első, aki hozzászól

Hagyj üzenetet