Lovász Évi : NORA – II. – 10./1 Doktor Zsolti

Már hajnalodott, amikor beértem a házba. Egyáltalán nem lettem jobban. Hibás gének, törött kromoszómák képei kavarogtak bennem, émelygésbe kergetve a gyomromat.
Néha elképzeltem, hogy egyetlen seben keresztül – mint kilyukadt gumimedence – perceken belül kifolyhat az összes vérem. Azon viszont soha nem agyaltam, van-e más hemofíliás is a családban.
Tulajdonképpen semmit sem tudtam a felmenőimről. Nem ismertem nagybácsit, nagynénit, unokatestvéreket. Amióta az eszemet tudom, mindig menekültünk és bujkáltunk, de a pontos okát sosem kötötték az orromra.
Még fel sem értem az emeletre, már a lépcső közepén iszonyú hányinger kerített hatalmába. Tömör bizonytalanságba gyűlt bennem a gyanú, hogy apám lánya vagyok-e. Ha választhattam volna, inkább anyám rokonsága alól kerültem volna ki. De azt nem lehetett, nagyon hasonlítottam rá. Apámra viszont valóban nem, de ahogy Zsolti mondta, nem biztos, hogy örököltem a betegséget. Kidobtam a taccsot, majd néhány pillanat elteltével ismét. Fenomenális! Legalább egy órát ültem a fürdőszoba kövén, lamentálva a rokoni viszonyokon, és azon, kell-e még hánynom…
Amikor végül felálltam, az émelygésem szédülésbe és fejfájásba csapott. A hasammal is volt valami furcsa: itt-ott szurkáló érzés. Besiettem a szobámba, és még sokáig nem tudtam elaludni. Bíztam benne, hogy még azelőtt felkel a bátyám, mielőtt álomba merülnék. Ki akartam faggatni, de végül elkésett.
A várkert ostrom alatt állt. Hamuból gyúlt a tűz, koromlelkei láthatatlan világok felé szálltak. A semmi hangja sikolyba torkollt, borzadálytól élesedett, kántálva rengette a várfalakat. Lópaták nyomán ömlött a vörös lé, macskakövön szennyes pocsolyákká gyűlve, és hullt a fehér lisztpor, rá a két lovas vörös és fehér gyilkos csuhájára. 
– Norci, már dél is elmúlt – Ádám hangja a távolból –, nem szeretnél felkelni?
– Beszélnünk kell – nyekeregtem a takaró alól.
– Mondjad gyorsan, mert be kell mennem a városba!
Válaszként csak nyöszörögtem, és a fejemre húztam a takarót.
– Akkor majd később, gondolom…
Alig lépett ki az ajtón, lábra pattantam, rettenetes hányinger tört rám. Nem törődve a hirtelen felkelés okozta szédüléssel, rohantam a fürdőbe. Toccs – és igazából csak ekkor tudatosult bennem, hogy lefekvés előtt is mennyire rosszul voltam.
– Jaj, ne! Beteg leszek! – nyávogtam félhangosan, és betámolyogtam Ádi szobájába.
Az övé a fürdővel szemben volt, így nem is próbálkoztam eljutni a sajátomig. Bevetődtem az ágyába. A plafon forgott, a szoba hullámzott. Ha behunytam a szemem, mindez csak fokozódott. Égett a bőröm, a hasamban bolyongó, szúró érzés egyre inkább jobb oldalra húzódott.
Meg fogok halni – rémisztett meg a gondolat, és már az sem érdekelt, kinek a lánya, fia, borja vagyok. Kezdtem igazán rosszul lenni.
Amikor kissé enyhült a szédülésem, az éjjeliszekrényen álló, kis órára pillantottam. Ádi alig egy órája ment el. Fantasztikus! Amikor orvos kéne, lelép. Tekintetem újra a plafon felé fordítottam. Fájt a hasam. Mintha apró lángnyilak fúródtak volna belém, egyre mélyebbre, egy pontba sűrűsödve, alul, a csípőm felett.
Biztos, a csípőm fáj, a „rossz lábam” végleg feladta a harcot! – gondoltam, majd megmozgattam a combomat. Hiba volt. A fájdalom úgy csapott bele a hasamba, hogy alattam az ágyat is kettészelte, nyüszítve gurultam a jobb oldalamra, esküdözve, hogy soha többé nem mozgok. Inkább kérek karácsonyra egy kerekes széket.
Hol van már Ádi? Mire hazaér, meghalok – villant belém a gondolat. Lelki szemem előtt megjelent saját holttestem, ahogy megmerevedve, hullafehéren, üveges szemmel hever a bátyám ágyán. Tekintetem hirtelen a könyvespolcra tévedt, azon egy könyvre, nagy, piros betűkkel állt a borítóján: „Hasfájás”
El kéne kúsznom odáig – gondoltam, és pont eddig tartott a nagy mozdulatlanságesküm. Nyikegve-nyekegve másztam le az ágyról. Négykézláb csúsztam a padlón, majd bal kezemmel vettem magamhoz a súlyos tárgyat. Próbáltam a földön ülve maradni, de egyre durvábban lüktetett a hasamban az a pont, így valahogy visszakínoztam magam az ágyba.
Oldalt fekvő helyzetben találomra csaptam fel a könyvet, és olvasni kezdtem:
„Graviditas extrauterina: minden olyan terhesség, amikor a megtermékenyített petesejt nem a méh üregében ágyazódik be, méhen kívüli terhességnek hívunk” –  Terhesség? Na ne… – sóhajtottam, majd jó pár lappal továbblapoztam.
„Pancreatitis: övszerű fájdalom, amely gyakran a hátba sugárzik” – Nem, ez sem jó – nyafogtam, és adtam egy utolsó esélyt a dolognak.
Becsuktam a könyvet, majd újra kinyitottam:
„Appendicitis acuta” – Hát, ez meg mi a cici fene? – olvasni kezdtem, és inkább többé, mint kevésbé, de stimmeltek a leírtak. „A kezelése: műtét, amelynek halogatása életveszélyes szövődményekkel járhat.”
Hát, ez nagyszerű! És akkor elképzeltem a testem, mint felfújt gumimedencét. Csak egy vágás, és már ömlik is ki a vér. Engem nem lehet megműteni! Én elvérzem! Viszont, ha nem vágnak belém, akkor is meghalok!
Döbbenten csuktam be a könyvet, és dobtam az ágy végébe. Felküzdöttem magam a párnáig, és a bal oldalamra kucorodtam.
– Oké, készen állok! – szóltam az ég felé, döntve sorsom felett.
És akkor csengettek. Szemem kikerekedett, és átkozni kezdtem magam. Nem vagyok normális, hogy idehívom a halált! Kulcsa is volt, és a biztonsági kódot is tudta! – konstatáltam magamban, amikor hallottam a zárcsörgést követő pittyegést. Aztán rádöbbentem, kissé mégis valószínűbb, hogy a bátyám jött haza…

Legutóbb szerkesztette - Lovász Évi
Szerző Lovász Évi 41 Írás
Tizennégy éve csak írok és írok, s én már így maradok... "A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék." /Beethoven/