NORA – I. Rész – 2./2 Szűz hólepel

Tüdőgyulladásom lett, és kórházba kellett mennem. Két hét szabadság a horrorházból… Aztán Isten mégsem volt kegyes hozzám, ezúttal sem, a kórház után újabb két hetet viszont otthon kellett töltenem. Legszívesebben ki sem másztam volna az ágyam alól, de nem szabadott feküdnöm, így aztán főként rabszolgamunkára voltam fogva, de legalább nem vertek annyit.
Míg házi őrizetre kényszerültem, az atya és Dávid többször is meglátogattak. Ferenc atya balgaságait mindig elengedtem a fülem mellett, mert végtére is, ki az a barom, aki ilyen szülőkkel még hisz Istenben?! Dávidot figyeltem, és rettenetesen idegesített a puszta jelenléte is. A vesémbe látott a srác. Nem tudom, hogyan, de éreztem, hogy mindent tud rólam, rólunk, a valóság minden egyes szeletét. Bár soha nem szólt egy kukkot sem, így még csak esélyem sem volt egy jót veszekedni vele, viszont az atyát egyre inkább megkedveltem. Nem bántottam volna meg erős hitében, a világért sem.
Pusztánkon a tél még mindig javában tombolt. A hópaplan magassága mit sem változott a négy héttel korábbi állapothoz képest. Apám két nappal az érkezésünk után hozta utánunk a kutyákat, a három medveölő juhászkutyát, akiket gondosan elzárt a ház bejáratához tartozó előkertbe.
Betegségem negyedik hetének végén kirugdostak a házból, mondván, hogy újra vissza kell szoknom a téli levegőhöz. Vágytam már én is a friss levegőre, és a kutyák is nagyon hiányoztak már. Az előkert tele volt a hatalmas lábnyomaikkal, míg hátul a hó szűz érintetlenségtől csillogott, ahogy a vakító, téli napfény végigpásztázta. Alig vártam, hogy a kutyákat hátraengedjem, és összerohangáljam velük az egész telket. Még akkor is, ha félpercenként még mindig köhögtem.
– Nem engeded hátra a kutyákat, és nem rohangálsz, mint egy őrült! – szakította félbe álmodozásomat apám, mintha csak olvasott volna a gondolataimban…
Akkor végre abbahagytam a sálam igazgatását. Apámnak szánt grimaszt az előszobatükörben saját magamra irányítottam, és lesújtva kicammogtam az ajtón – vigyázva arra, nehogy becsapjam magam után. Kedvetlenül szambáztam át a boldogan csaholó kutyák között, majd úgy bevágtam a kertkaput, hogy majdnem kiszakadt az egész kerítés…
Néhány másodpercig lélegzet-visszafojtva füleltem, meghallják-e bűnös tettem, de szerencsére nem követte retorzió. Köhögtem néhányat, majd otthagytam a nyüszítő állatokat. S mivel apám gondosan elzárta őket, fél perc sem telt bele, hogy szép sorban, minden erőfeszítés nélkül átugrálják a kerítést… Elfojtott nevetésem köhögésbe fulladt, így úgy döntöttem, tényleg nem fogok rohangálni, csak nézem a hatalmas kutyáinkat, ahogy felszabadultan játszanak a hóban. Pillanatokon belül magamra hagytak, ahogy sebesen elvágtattak a fehér messzeségbe. Elgondolkozva lépdeltem utánuk bele-belesüppedve a szűz fehérségbe, ám röpke álmodozásomat hirtelen fenyegető ugatásuk szakította félbe. Felkaptam a fejem, és láttam, ahogy veszetten száguldanak egy emberi alak felé. Rohanni kezdtem én is, miközben ordítani próbáltam, hol a kutyáknak, hol a férfinak, de minden hasztalan volt. A fullasztó köhögés térdre lökött, és rémülten vergődtem az oxigénhiánytól. Ám akkor belém hasított a felismerés, hogy csak a szomszéd srác lehet az, akit a kutyáim éppen holtra marcangolnak. Mit sem törődve testem kínjaival, újra két lábra tornáztam magam, és futni kezdtem. Mire odaértem, Zsolti már a földön feküdt, a három medveölő alatt. Zihálva mértem fel a helyzetet, majd az agyamban zakatoló rémképek egy pillanat alatt szálltak messzire. Kénytelen voltam hinni a szememnek: a kutyák össze-vissza nyalogatták az arcát, és hízelegve ugráltak körülötte. Csak álltam ott, vadul köhögve, könnyekkel az arcomon, míg próbáltam felfogni a helyzetet. Amint meglátott, arcáról lefagyott a kutyanyálas vigyor. Gyorsan eltolta magától a három juhászkutyát, és felpattant a földről. Odalépett hozzám, és erőteljesen felfelé nyomta a mellkasom, miközben a másik kezével a hátamat támasztotta. Egy ideig semmit sem szólt, csak mozgatta a testem, légzőmozgásokat erőltetve a mellkasomba. Majd mikor fuldoklásom már egész jól, normál légzésbe csitult, a belégzésnél annyit mondott: be – miközben mellkasomat felfele nyomta, majd halkan: ki.
– Jó, most már levennéd a kezed a mellemről? – szúrtam oda, amikor végre kaptam levegőt.
– Bocs! – emelte el azonnal a kezeit hátra lépve. Arca még mindig aggódóan figyelt.
– Miért nem öltek meg a kutyák? – kérdeztem. Hirtelenjében le sem esett, milyen hülyén jött ki a dolog…
– Ja, hogy ez lett volna a cél? – nevette el magát.
– Nem, csak… Ne röhögj már, be vannak idomítva! – A szavaim gondolkozás nélkül ömlöttek ki a számon.
– Jól van már! – emelte fel a kezeit bocsánatkérőn. – Végül is, ők is hibázhatnak, nem? – vigyorgott rám újra.
Hátranéztem, szememmel megkerestem az egymáson ugráló ebeket, és ahogy pillanatról pillanatra vált nyugodtabbá a légzésem, én is elnevettem magam. Magamon.
– Nem úgy értettem – kezdtem magyarázkodni, és ismét földmegnyílásért könyörögtem gondolatban.
– Jobban vagy? – kérdezte. Bólintottam. – Szóval, rég láttalak errefelé, beteg lettél, mi? – vigyorgott, és bennem megint kezdett felmenni a pumpa.
– Igazad volt, igen. Örülhetsz! – böfögtem oda kamasz krízisem minden indulatával.
– Tüdőgyulladás?! – meredt rám meglepődve. – Nem, nem örülök! – Arca komolyra váltott, én pedig azon lepődtem meg, hogy ilyet is tud. – Akkor meg mit rohangálsz itt megint? – vont kérdőre.
– Már meggyógyultam – vontam meg a vállam.
– Na, azt látom… – válaszolta szigorúan, és rágyújtott.
Néhány másodpercig ide-oda rugdostam a havat a csizmámmal, majd megkérdeztem azt, amit megint nem kellett volna.
– Adsz nekem is cigit?
Karja azonnal megállt a levegőben és úgy nézett rám, mint aki szellemet lát.
– Az előbb még majdnem megfulladtál! – kezdte. – A tüdőd meg olyan lehet, mint egy sziget, amit letarolt a cunami! És egyébként is, mennyi vagy? Tizenhat-tizenhét? – eldobta ő is a cigit.
És akkor! Akkor tűzijáték robbant! Győzelmi himnuszt harsonázott az ég! Hogy akár tizenhatnak, és akár tizenhétnek is kinézek! Na, abban a pillanatban gyógyultam meg.
– Jól van, mit tudjam én, nem vagyok orvos! – vetettem oda csalódottan, mire még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Öngyilkos akarsz lenni, vagy mi van? – bukott ki belőle.
S akkor minden lelkesedésem összeomlott. Beletrafált. Idáig nem jöhetett be, idáig soha, senki nem jöhetett be! És akkor egyszer csak tudta. Látta a szemeimben, hogy túl messzire ment. Másnál talán nem így alakult volna, de nálam igen.
Sarkon fordultam, és ott akartam hagyni.
– Ne haragudj! Hé, Norci, ne menj el! – Utánam lépett, és óvatosan meghúzta a kabátom.
– Ti orvosok mind egyformák vagytok! – pördültem vissza. – Nagyképű, egoista barmok, akik Istennek képzelik magukat!
Tudtam, hogy túl messzire megyek, hogy a kamaszkori melodráma már elvette az ép eszemet, de gyűlöltem élni, és valakin le kellett töltenem a feszkót. A feszkót, amitől otthon levegőt venni sem lehetett.
– Hogy mindenhatóak vagytok – folytattam –, hogy mindenről mindent tudtok, hogy mindenkinél okosabbak vagytok! Miért nem otthon cigizel, miért itt bujkálsz a mi telkünkön?
– Ne haragudj! – ismételte komoly arccal, majd folytatta egyre szélesebb vigyorral. – De ez a mi telkünk! Nézd meg, melyik ház van közelebb!
– Na, mindegy… – sóhajtottam. – Megyek…betegnek lenni.
– Holnap ugyanekkor? – kérdezte a távolodó hátamnak.
Megálltam egy pillanatra, és csillogó szememmel az égre vigyorogtam, majd közömbösséget tettető arccal visszafordultam.
– Nem lenne öngyilkosság?
Szemei alig láthatóan, de megremegtek a döbbenettől. Magába nézett, és őszintén válaszolt.
– De lehet.

Szerző Lovász Évi 42 írás
Tizennégy éve csak írok és írok, s én már így maradok... "A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék." /Beethoven/

2 Komment

Hagyj üzenetet