Avi Ben Giora. : Az aranyifjú 42.

Nyomtatás

42.

Robert egy egész kupét bérelt ki. A pénztáros akadékoskodott is vele, mivel nem törvényes, hogy egymaga akar nyolc helyet lefoglalni.

— Nem egyedül fogok utazni. Elővigyázatosságból veszem meg az összes helyet. Még nem tudom, hányan csatlakoznak hozzánk.

Végül aztán megkapta a jegyeket.

— Legyenek kint egy félórával előbb az állomáson — tanácsolta búcsúzóul a pénztáros. — Zsúfoltság lesz a vonaton.

— Mi történt? — kérdezte Robert. — Eddig az éjszakai szerelvények félig üresen jártak.

— Én nem tudom. Talán a háború újabb fordulatai.

Robert visszament a szállodába. Felkeltette Engelt és a kisfiút.

— A bőröndöket hagyhatja még. Megvacsorázunk az étteremben, utána visszajövünk a csomagokért.

Alig akadt szabad asztal. Mivel ismert pár felszolgálót az előző látogatásainak köszönhetően, biztosítottak helyet számukra.

— Mi van, hogy ennyi a vendég? — kérdezte az egyik pincért. — Nem szoktak itt ennyien lenni este. Már az állomáson is figyelmeztettek, hogy sok lesz az utas.

— Szerintem azért, mert Franciaországban a németek nagy erőket kezdtek összevonni. Mindenki arról beszél, hogy rövidesen megnyitják, pontosabban kiszélesítik a nyugati frontot. Ezek az emberek javarészt menekültek. Igyekeznek biztonságos helyet találni maguknak.

A vacsora végén Engel akart fizetni, de Robert nem hagyta.

— Majd elszámolunk, ha Genfben leszünk.

— Van néhány ékszerem, amiket meg tudtam menteni. Lehetne majd rá vevőket találni?

— Keresünk. Nekem jóformán szakmám, de sajnos itt nem űzhetem. Csak a szüleimnek volt üzlete itt, és Zürichben, Megszabadítottak mind a kettőtől.

— Ön svájci, Herr Feinsilber?

— Nem egészen. Ám ez most nem fontos.

Magukhoz vették a bőröndöket kimentek a vonathoz. Legnagyobb meglepetésükre tele volt az állomás. Nagy nehezen sikerült megtalálniuk a vagont, ahova a jegyük szólt. A kalauz elcsodálkozott, hogy csak hárman vannak, de az egész fülkét lefoglalták.

— Még megérkezhetnek az ismerőseim — átnyújtott egy övenest. — Tudom a szabályt, hogy hárman nem vehetünk igénybe egy teljes kupét. Kérem, gondoskodjon róla, ne zavarjanak minket, ha mégsem jönnének azok, akiknek ide jegyet vettem.

A vasutas eltette a pénzt, és hamiskásan mosolygott vissza.

— Biztosíthatom, Genfig nem lesz, aki zavarhatná önöket. Kellemes utat. Ha valamire szükségük van, gyakran fogok erre elsétálni…

Minden különösebb esemény nélkül utaztak. Egy darabig Robert és Engel diskuráltak, aztán akárcsak a kisfiút, elnyomta őket is az álom. Genf előtt a kalauz ébresztette őket.

— Remélem jól utaztak. Hamarosan Genfben leszünk.

Segített a koffereket kivinni az ajtóig, hogy a leszálláskor ne kelljen már bajlódniuk.

Az állomásról egyenesen Sara befogadóihoz mentek. Mikor az ajtóban álltak már, Robert odaszolt Engelnek.

— Álljanak kicsit oldalt, ne láthassák meg rögtön magukat.

Sara nyitott ajtót. Robert igyekezett amolyan famosolyt erőltetni magára, pedig nem kis teljesítményébe került, hogy leplezze indulatait.

— Egyedül van? — kérdezte Robert.

— Ezt, hogy értsem? — lepődött meg Sara.

— Úgy értem, jobb, ha nincsen most tanú. Indiszkréciótól nem kell tartania.

— Mondja már, mi történt? — kezdett Sara vörösödni.

Robert ekkor oldalra fordult és az ölébe emelte a gyereket. Egy pillanat alatt az egekbe csapott az öröm, és ezt fokozta a férj megjelenése is.

— Magukra hagyom önöket. Nem kell senkinek tudnia, hogy ismét együtt a család. Úgysem tudják titkolni, de elég lesz, ha csak a befogadói tudják. Nem akarok magamnak ingyen reklámot. Van hál’isten éppen elég dolgom, és egyéni akciókra a továbbiakban nem vállalkozom. Nincsen rá sem pénzem sem energiám.

— Apropó pénz — vágott közbe Engel. — Mondtam, hogy szeretnék túladni pár ékszeren, hogy kifizethessem a tartozást.

— Nem tartozik semmivel. Halasszuk el holnapra. Maga is fáradt, meg nekem is dolgaim vannak. Holnap valamikor jelentkezem.

Robert egyenesen Kleinhez sietett. Pont ebédidőre érkezett.

— Velem tart? — kérdezte a doktor.

— Ha meghív egy szerény ebédre, igen.

— Mit intézett? — tette fel a kérdést Klein miután helyet foglaltak a szokott helyükön.

— Sikerült. Épségben itt vannak, az imént „adtam át őket” Saranak.

— Volt valami komplikáció, vagy simán ment minden?

— Korrektül járt el, és máris egy kapcsolatot ajánlott. Nem akárkit. Magát Adolf Eichmant a zsidó kérdések főnökét. A türelmét kértem, hogy önnel megbeszélhessek részleteket. Ám nekem az a véleményem, ne kezdjünk velük. Veszélyes, és drágák is. Elmondta, hogy valakit Franciaországból átvitetett Spanyolországba. Az áron ne lepődjön meg. Félmillió dollár,

Kleinnek az arca kissé eltorzult.

— Emberéletekről van szó, de ennyit ennek a véreskezű hóhérnak akkor sem fizetnék, ha családtagról lenne szó. Inkább keresztül lőném, mint egy veszett kutyát.

— Állítólag a helyettese, Weesenmayer olcsóbb.

— Nem fogunk velük tárgyalni, az biztos. Gondolom, maga sem akar egyéni akció keretében.

— Semmiképp sem, doktor úr.

— Szerintem sokkal célravezetőbb lesz ha Mandellt elküldjük Budapestre. Az eredeti terveink szerint próbálunk meg menteni. Este várom magát természetesen.

Robert ismét utolsónak érkezett.

— Nem tud sohasem pontos lenni? — korholták többen is.

— Elnézést, de egész éjszaka utaztam, és még most is érzem a fáradságot. Mielőtt szétszednének friss híreket akarva, elmondom, hogy sikerült. Minden az előzetes tervek szerint alakult. Ám ez az út nem járható, ha több embert akarunk így kihozatni. Drága, és körülményes. Túl sok embert kellene beavatni, és megvesztegetni. Sőt! Előre be nem látható nehézségek is felmerülhetnek. Kaptam egy ajánlatot, amivel összehoznának a zsidó ügyekért felelős Herr Eichmannal, vagy a helyettesével Weesenmayerral. Én nem járulok hozzá. Lesz még módjuk ezt jobban kitárgyalni egymás közt, uraim. Nem adtam választ az összekötő embernek. Türelmét kértem, meg kell beszéljem másokkal is, egyedül nem dönthetek. Tehát ez az út nyitva van, de mint említettem kockázatos és drága. Javasolnám az eredeti tervet.

— Mandell — szólította meg a doktor —, menyire van felkészülve? Gondolom, némi terepismerete azért van. Nem fog eltévedni Budapesten. Ami majd nehézséget okoz, hogy szüksége lesz egy lakásra. Egy olyanra, ami a Gestapó és a magyar hatóságok érdeklődési körén kívül van.

— A testvérem férjének a lakásában biztosan kaphatok helyet.

— Nem volna ezzel semmi baj. Ám Feinsilbertől tudom, hogy hiába nem zsidó a testvére férje, a nyilasok zsidónak fogják minősíteni. Még akkor is, ha a hölgy időközben kikeresztelkedett. Ugyanúgy kezelik ezeket az embereket, mit bármely más zsidó felmenőkkel rendelkezőket. Tehát ez a megoldás nem éppen a legjobb.

— Menjek szállodába? Ott szinte naponta tarthatnak razziákat.

— Azt javasolnám, hogy az ottani újsághirdetések alapján keressen egy albérletet, illetve egy havibéres lakást. Ami a kapcsolattartást illeti: Onnan idetelefonálni most ugyanolyan körülményes és veszélyes, mint bármely, a nácik által megszállt országból. A levél az lassú és felbonthatják, cenzúrázhatják. Egyedül a bankon keresztüli levelezés, ami még biztonságos. Megadom az iroda banki postafiókját. Ide írjon, vagy ha nagyon sürgős, még táviratozni is tud. Gondoskodtam arról, hogyha pénzre van szüksége, a bank budapesti fiókjából fel tud venni. Megtettem a szükséges intézkedéseket. Tessék, adok önnek egy csekkfüzetet. Mire Budapestre ér, elintézem, hogy az aláírásával ellátott váltó beváltható legyen. Nem nagyon halaszthatjuk az utazás időpontját. Minden perc emberélet. Holnap reggel már becsomagoltan jöjjön ide. Mielőtt vonatra ülne, a bankban elintézzük a formaságokat. Egyszerre százezer frankot tud kivenni. További kivétekhez az én engedélyem is kell. Ám ha nagyon fontos a tranzakció, akkor táviratozzon, én azonnal intézkedem. Holnap reggel itt várom — fejezte be az eligazítást Klein doktor.