Tasev Norbert : Románc-rapszódia

kortárs, epika, próza, elbeszélés, novella, romantikus

 

 

Csupán néhány hete ismerhették meg egymást abban a bizonyos hangyabolyszerű sokadalomban, melyet egyesek hajlamosak merő könnyelműségből, és lazsáló nemtörődömséggel az egyetemek, avagy a főiskolák szokásos nagy zsúfijának mondani; közismertebb nevén nyüzsgésének!

Kriszta a Dózsa György úti kollégiumban lakott, pontosabb abban a kisebb „hancúr fészekben” — amennyiben a kifejezés még egyáltalán helytálló, és pontos, ahol egy fiatal, tanulékony, és nyitott, ugyanakkor pallérozatlan, értelmiségi elmének sokkalta inkább az használ, ha elvonulhat kis elefántcsonttoronyszerű kuckójába, hogy a jelentős tanulmányi mennyiséget egyenletesen, és lehetőleg a lehető legnyugodtabb körülmények között agyi labirintusai közé táplálja! Ez volt ugyanis, talán a legnehezebb megszerezhető, és ugyanakkor kivitelezhetetlen feladat!

Mindannyian tisztában vagyunk azzal — legalábbis az azon szerencsétlen helyzetbe kényszerültek —, akik már megjártak, és hasonló cipőbe kényszerülve átéltek ilyesmit, hogy egy kollégium minden, csak nem az a fajta meghitt, harmóniateljes és kiegyensúlyozott környezet, ahol egy hallgatódiák minden körülmények között is képes jeles, vagy ne adj’ isten annál jobb eredményt produkálni!

— Ha választhatok, akkor úgy szeretnék egy panellakást, ahol nyugodtabban élhetnék, és végre nem kergetnének az őrületbe azok a fránya és semmirekellő lakótársaim.

Sajnos a mindig bölcs, és mindig fellegekben járó, és sajnos — főképpen a mai világban —, helytelenített, álmodozó típusú Áron megreszkírozott egy helytelen kérdést, és csupán az utolsó végzetes mondatnál gondokozott el azon, hogy talán nem is volt olyan igazán jó, és mindenképpen hasznos ötlet ezt most feltenni:

— Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de megengedsz egy kérdést? Mi a csudáért nem hagyod az egészet ott a fenébe, és költözöl albérletbe; Ordas Gizusék is Kőbányán laknak, lehet, hogy ott még akadna is a számotokra egy-két hely. Mostanság én is rendszeresen olvasgatom az internet portáljait, hátha megürül egy szabad hely, és akkor kicsit lenyugodhatnak a kedélyek! Mit gondolsz?

Megsimogatta tölgyfavállait, és hattyúkézfejét egyszerre, és hirtelen megmagyarázhatatlansággal átjárta valami belső, mélységig fölfokozott, ismeretlen áram.

— Nagyon ari vagy, hogy segíteni akarsz, kismackóm, de lenne itt egy aprócska gond!

Áron titkon megsejtette, több, mint valószínű, hogy a piszkos anyagiakra céloz; ugyanis Krisztának még két tesója van. Igaz közülük az idősebb már vagy három éve párkapcsolatban élve lebabázott, és rég el is költözött a szülői háztól, de ott volt még a kisebbik húg, aki egyelőre az utolsó éveit koptatta valamelyik menő belvárosi gimiben, és neki még ezután következett az érettségi is!

— Ne haragudj! Butaság az egész, ha gondolod, beszélhetünk másról is.

A templombelsőnek is beillő, cirádás márványokkal körbe-tarkított aulában ücsörögtek; várták, hogy szabadidejüket talán még tartalmasabban, és még jobban ki lehessen használni. Ilyen áldott, és egyben sorstól kissé agyonveretett pillanatokban, amikor mindenki a várás szigorú rabigáját kénytelen szenvedtetni, nem is tud annyira felüdíteni valakit más, mint egy kiadós dumcsizás!

— Nyugodtan elmesélheted nekem, hogy példának okért te, amikor hazamész, hogyan tanulsz?

— Hát, kérlek szépen… — önkéntelen is vett egy nagyobbacska levegőt. — Én szó szerint bezárkózom a szobámba és remélhetőleg senkit sem vagyok hajlandó beengedni, csak ha már végeztem a feladataimmal!

— Ez nagyon diplomatikusan hangzik! — huncutkásan elmosolyodott és ekkor volt talán a leggyönyörűbb, akit valaha is láthatott. Aki megtisztelte őszinteségével és bizalmával. — De azért csak kijössz, mondjuk… levegőzni, vagy kajolni valamit, ha megéhezel?

— Hát persze! Csak tudod, lehet, hogy szúrós szemmel néznek majd rám, de kedvelem a magányt, mert sokat kellett csalódnom az emberekben! Érted te ezt?!

— Te most viccelsz?! Volt egy pasim! Már eléggé régi a történet, de azért elmesélem, mert tanúságos história! — keresztbe fonta karcsú, hosszú lábacskáit egymás fölött. — Annyira jóképű, és sármos volt, hogy az nem létezik! Nekem személyes döntésem, hogy az első randi után még nem akartam szexet! — elhalkult a hangja; érzékennyé vált. — Aztán megtörtént, de a lehető legrosszabb pillanatban!

— Őszintén sajnálom! Én nem is tudom… hogy mit mondjak, ezen kívül?! — nézett vissza rá megszeppenten, tanácstalanul.

— Elég az, hogy most itt vagy mellettem! — hálásan azért, hogy ilyen gondoskodó barátja is akadt.

— … És neked mi a fontos az életben? Mármint… szóval tudod! A pénzen kívül?

— Nagyon szerettem volna harmincéves koromra családot alapítani, meg gyerekeket, meg minden, de úgy látszik az ex barátnőm ezt másként gondolhatta, mert elhagyott!

— Jaj, már megint feleslegesen járt a szám! Bocsáss meg! Ha gondolod, beszélhetünk másról?

— Nem! Nem történt semmi baj! Az az igazság, hogy gyerekesen naiv voltam, és leszek még egy darabig, pedig néha jó volna, ha két lábbal a földön állnék! Az ember belekerül egy váratlan helyzetbe, és egyszercsak, puff! És nem tudja megoldani a saját problémáit, mert nincs hozzá elegendő rutinja! De ez még nem a tapasztalat hiánya, sokkal inkább talán a segítség elmaradása!

— Hu! Ennyire komoly emberel még eddig nem találkoztam! Mondták már neked, hogy nagyon szexis tudsz lenni, ha komolyan nézel! Van valami markánsság az arcodban, ami megfog! — kicsit közelebb húzódott hozzá. Érezte, hogy dobbanó szíve csilingelni kezd és hevesen megdobban, amint a másik csenevész kisfiúságát figyeli. Bizsergető ösztönök kerítették hatalmába, amit egyelőre önmaga előtt is titkolni látszott. 

Áron szemlátomást elpirult, mert még soha nem hallott ennyire kedves bókot egy igazi nőtől sem! Ezért is lepődött meg nagyon:

— Nos hát… megtisztelsz! És nagyon örülök neki!

— … És egyébként hogy állsz az ősökkel?

— Már úgy érted, hogy a szüleimmel milyen a jelenlegi kapcsolatom? Erre célzol?!

— Ahogy mondod! — kis kezeit kedvesen a szája elé emelte, mint aki töpreng.

— Jó volna elköltözni végre egy albérleti kéglibe, de sajnos nincs túl sok pénzem! Egyébként még mindig velük élek!

— Ne haragudj, ha ilyet mondok, de ez egy kissé…

— Ciki…? Különös…?

— Inkább úgy fogalmaznék, hogy egy kicsit gázos! Én már húsz évesen döntöttem, hogy nem akarok a szüleimmel együtt lakni, mert abból semmi jó nem származik!

— Nézd! Nekem is nagyon jól hangzana egy önálló, kisebbfajta lakás, aminek alacsony a rezsije! De hol kapsz a mostani fővárosban olyan kéglit, ami minden szempontból megfelel, és kevesebbe kerül, mint egy havi fizetés? — Áronon meglátszott, hogy tapasztalt az életben már egy-két dolgot, és nagyon is értette, hogy miről beszél. Ez egy újabb titkos pirospont volt a hölgynél.

— Figyelj csak! Támadt egy ötletem! Mit szólnál hozzá, ha egy ideig meghúznád magadat nálam! Van egy megüresedett kisebb szobám! Igaz, ami igaz! Nem valami lakályos, de talán egy megrögzött agglegénynek azért pont jó lehet! Mit szólsz hozzá? — kíváncsian várta a reakcióit.

— Ezt a figyelmességet! De ne haragudj, még alig ismerjük egymást!

— Jaj, te kis aranyos! Nem hallottál még arról, hogy az ember lakva is megismerheti a másokat?

— Hát persze, hogy hallottam róla, de… — újból elfogta a kételkedés, mert csak nagyon nehezen tudott megbízni az emberekben!

— Nézd! Nem házassági ajánlatot tettem neked! Oké! Csupán felajánlottam egy lehetőséget! Ha kell, akkor tartom szerencsémnek, ha nem, a te dolgod! Szerintem már eléggé értett vagy hozzá, hogy eldönthesd, mit akarsz magaddal kezdeni! — csilingelő hangja most inkább úgy hangzott, mint egy olyan talpraesett nőé, aki világ életében mindent egymaga vitt véghez, és senkire se számíthatott, csakis saját magára!

— Örömmel elfogadnám, csak tudod, azért jó volna erről édesanyámmal is beszélgetni!

Kriszta értetlenül nézett rá; úgy nézett ki, mint aki először hall ekkora sületlenséget, és sokáig bamba szemekkel néz ki a fejéből.

— Figyelj! Talán mással kellett volna megismerkednem ezen a kis bulin! — már arra készült, hogy fogja magát és lelép, amikor Áron megfogta a kezét; érezte, hogy a kellemes, dobogó bizsergés újból feltámad, és alig tud neki ellenállni.

— Jaj, bocsáss meg! Most biztosan azt gondolod, hogy egy idióta vagyok, mert kikérem a szüleim véleményét mindenről? Csak kíváncsi voltam pszichológiai szemszögből, hogy hogyan reagálsz a dolgokra! — próbált könnyed, laza stílust megütni, hogy elősegíthesse a magabiztosság érzetét, de még mindig nem tudhatta, hogy a hölgy hogyan fog minderre reagálni.

Kriszta kedvesen visszahuppant a helyére, és valamivel megértőbbnek mutatkozott:

— Hát kedves mackóm! Így mindjárt érthetőbb az összefüggés! … És mondd csak? Mi leszel, ha nagy leszel?! Vagy ezt már kérdeztem?

— Ami azt illeti, még nem! Nos, rengeteg tervem lenne, de mindig attól félek, hogy a pénz az egyetlen ellenség, mely az álmok útjában áll, és akadályokat képez!

— Pályázatokról esetleg még nem hallottál?

— Tudod, szerintem a pályázatoknak sincsen semmi értelme! Mire az ember kitölti azt a mérhetetlenül sok, felesleges hivatalos papírt, és benyújtja a pályaterveket az adott pályázatot meghirdetőknek, addigra már valaki más, előnyösebb fél rögtön elhappolja előle a lehetőséget!

Kriszta egyre jobban kezdte élvezni a közös kis beszélgetésüket, mert volt Áronban valami különleges, ami a többi pasiból hiányzott: ebben a fiatalemberben költői vénát, és egyedi személyiséget érzett. Még akkor is, ha túlzottan sokszor dobta be az önsajnáló szövegeket!

— Én eddig kétszer próbáltam megpályázni a Móricz Zsiga ösztöndíjat! Persze mindig volt valami gikszer, ami miatt nem én lettem a tökéletes befutó, de akkor kérdezem magamtól! Most kezdjek el sápítozni, meg sajnálni magam, amiért nem jöttek össze a dolgaim?! Szarok bele! Majd egy újabb kínálkozó lehetőségbe csak belekapaszkodom! A lényeg, hogy sohasem szabad feladni!

Áron még sohasem volt szerelmes! Kisebb bók-kísérletek, és széptevések már történtek, de egyelőre semmi olyan komoly, amiért egy hölgy teljes személyiségében odaadta volna magát neki! Az önbizalomhiányát még mindig nem tudta levetkőzni, és egy kicsit kikupálni! De nagyon imponált neki Kriszta tettrekész, karakán harciassága!

— Figyelj csak! Miért nem barátkoztál a többiekkel az egyetemi csoportból? Annyira komoly voltál, hogy sokan azt hihették, hogy házas vagy, vagy felelősségteljes apuka, amiért nem mentél egyszer sem sörözni Olivérrel, meg a többi surmó sráccal! Megkérdezhetem, hogy mi volt ennek az oka?! — kedves liliom-fejecskéjét komolyan két tenyerébe fogta, mint aki töpreng.

— Tudod, én mindig is nagyon nehezen építettem ki magam körül kapcsolatokat, mert sajnos nem jól alakult a gyerekkorom! Persze pszichológiai értelemben természetesen!

— De ugye még normális vagy? — mosolygott kedvesen, mint aki egy viccre kérdez éppen rá.

— Persze, semmi gond, csak az a baj, hogy mindent magamra veszek, és sajnos ezekből van később a bonyodalom!

— Jaj, te szegény! — közelebb helyezkedett, és megszorította a másik szőrös mancsait, együttérzése jeleként. — Azt érzem veled kapcsolatban, hogy hihetetlenül aranyos, elbűvölő pasi vagy, csak… ne volna benned az a különleges kisfiús magadra hagyatottság! Érted, hogy mit szeretnék mondani?!

— Ez most nem egy szakítási jelenet akar lenni, ugye?! — kérdezte kissé bizonytalanul, attól való félelmében, hogy Kriszta föláll, és szó nélkül faképnél hagyja.

— Miért, annak hangzott? —lepődött meg, és ebben a percben ragyogó őzikeszeme maga volt a valóságos földi mennyország!

— Tudom, hogy bizonyára nem szereted a gyáva férfiakat, de egy kicsit megijedtem!

— Jaj, de aranyos vagy! Vigyázz magadra, mert én hajlamos vagyok hamar szerelembe esni! — kacsintott feléje, és Áron tudta, hogy minden lelki érzelemmel máris hozzá kötődik.

— … És te mihez szeretnél kezdeni majd az egyetem után? Vannak már konkrét terveid, vagy elképzeléseid? — kérdezte. Megpróbált természetesen, és fesztelenül viselkedni, de ez valahogy nem sikerült.

— Hát tudod, drágám! Csak a szokásos! Az őseim mindenáron azt szeretnék, ha szülnék egy macsónak egy rakat gyereket, és boldog férjes asszonyka lehetnék! Aztán, ki tudja? Elvégre, még annyi minden változhat ebben az életben! — kortyolt egyet az üdítőjéből. — És veled?

Mintha minden gondolatát kitalálta volna, amint flörtölő őzikeszemeivel egyenesen farkasszemet nézett.

— Beszélhetek őszintén? — kisfiús árvasága mély érzelmeket kavart a lány lelkében.

— Csak bátran! Nem akadályoz meg benne senki!

— Nagyon szerettem volna forgatókönyvet is írni, és jó lett volna irodalomtörténésznek, vagy klasszika filológusnak lenni! Sokszor úgy érzem, mintha az élet meggyötörne és eltaposna! Egyébként nem vagyok annyira önsajnáló!

— Ezt már eddig is bebizonyítottad! — közelebb ült, szoknyácskáját szépen elrendezte, hogy ruhája tovább már ne gyűrődjön. Megfogta a kezét; ajkaihoz vonta és babusgatni kezdte.

— Te vagy a legönzetlenebb ember, akivel valaha is találkoztam! Megtisztelnél azzal, ha örök barátok lehetnénk! — megcsókolta szőrös mancsait.

Áron úgy meglepődött, hogy percekig nem jött ki egyetlen árva hang se a torkán. Kézcsókot adott illedelmesen:

— Én volnék a legboldogabb ember!

— Hát akkor, pubi! Ezt megbeszéltük! S ha bármikor úgy érzed, hogy szükséged van valakire, aki meghallhat, én mindig ott leszek!

Áron még soha nem érezhette magát ennyire lelkiekben felkészültnek és stabilnak, ahogy mondják.

Együtt távoztak a buliról, és ameddig a tömegközlekedésen együtt utaztak, beszélgettek, beszélgettek! 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Tasev Norbert
Szerző Tasev Norbert 67 Írás
1983.11.30-án születtem Budapesten! ELTE-TFK, BTK-n folytattam magyar-történelem szakos tanulmányokat; történelem tanár. Ebookokat szerkesztek! Eddig szerzői könyvkiadás keretében a Publió kiadónál jelentettem meg köteteimet!