Még néha napján megjelensz csillagok gyémánt nyoszolyáján, s hattyús-arcod liliomfehér udvarában életre kelnek a hamuba holt parázs-érzelmek! Egy alig látható tüske-akadály szurkálja örökkévalón rátarti gőgösen szívünk érzékeny szirmát! Szemeinkből lassan, megsemmisülten elvérzik minden könny, amit valaha is egymás vigaszára ejtettünk. S titkos jeladás szólít minket ajkainkról!
Elindultam volna már rég utánad, de hűségesküd áthatolhatatlan akadályt épített s bebörtönözte független szerelmedet felém!
Pesszimizmusom tartalmait megpróbáltam még egyre – most oly jó s fennkölt lenne, ha itt lennél mellettem, s optimistáknak való, bájos vitézséged megvigasztalná, s önbizalommal hintené tele lyukas lelkemet: Te miattad nem lehetek Szabad! Lefegyverző mosolyod körbe kerít s tévútra vezérel, – tán magam is érzelmi zsákutcák szánalmas, béna foglya vagyok. Kétkedések holtága most még körbe vesz, tulajdon szeretet-önzőségemet csak veled együtt kerülgethetem.
Tudom már magam is: csüggedésem senkit sem boldogít, hiába is tárnám széjjel tölgyfa-vaskos karom, nem lehetek oltalmazód, ezt a büszke feladatot rég elragadta tőlem más; szívem hiába is reszket s vérzik teérted, föl nem szabadíthatom, s meg nem vigasztalhatom! Áldott pacsirtahangod tőlem végleg elköszönt!
Kit nem vezet a létösvényen át biztos út, félúton könnyelműen az is megbicsaklik! Hűség-sebem érted még most is lüktet, s éget. Fájdalmaim béklyói görcsösen mind belém csimpaszkodnak!
Sohasem tudta igazán megérteni, sem pedig elfogadni, hogy miért mindig ő volt minden szituációban az ún. feketebárány? Miért állandóan őt bántották, alázták, verték, vagy kedvtelésből rugdosták össze a nagy általánosságban azok az antiszociális, vagy pszichológiailag súlyosan degenerált idióta kamaszok, akikkel rendszerint még a saját anyuk sem bírt?
Egy ember totális fizikai, és pszichológiai tönkretételének több lehetséges forgatókönyvváltozata is létezik.
Könnyedén előfordulhat, hogy akár az évtizedek alatt összegyűjtött égető, és pokolian fájdalmas lelki sebek egy nap elfertőződhetnek, és akár még az is könnyen megeshet, hogy az ember egy átkozott bosszútörténet kellős közepén találja önmagát, ahol a vérengző farkasfalka csupán csak néhány nyüszítő kiskutyusnak tűnhet a brutális bárányok társaságában.
A végtelenített elkeseredettség pszichikai állapota teljesen képes megváltoztatni, majd totálisan elidegeníteni az egyes rettegő, árnyékuktól is megijedő embereket kortársaiktól. Nem kellene bonyolult segédeszközök néhány ördögien galád terv végrehajtására.
Vegyünk egy bulldog, vagy rottweiler-típusú félig normális kutyát, akit a gazdája szükségképpen a torkok megfelelő átharapására idomított be, vagy mondjuk a csábítóbb vérszagra, és akkor az általában szerencsétlenül járt áldozat futhat minden összekapart, maradék lelki energiájával az adott vérengző harci eb bárhol, bármikor megtalálja, és felfalja.
Vagy egy másik kézenfekvő példa. Van egy rendes diák, akinek az apja történetesen rendőr, és mivel általában a rendőrök viselnek szolgálati fegyvert, és azt gondosan elzárva tartják családtagjaik elől mi a helyzet akkor, ha az illető diák megtalálja a megfelelő kulcsokat, és másnap titokban a hátizsákjába rejti az adott fegyvert, hogy kicsit is megleckéztesse galád, folyamatosan szemétkedő rosszakaróit?
Igen! Minden kétséget kizáróan a kés lesz a megfelelő fegyver! Elvégre az legalább minden háztartásban alapeszköz, tehát könnyedén beszerezhető. Kivételek a börtönök! És különben is a fiatalkorúak mindig kevesebbet kapnak, vagy jobb esetben megússzák a dolgokat.
Általában minden esetben ő volt az áldozat, vagy az üldözött akit aznap újfent móresre szándékoztak tanítani, tehát mintegy szükségből a leckéztetést választották ahelyett, hogy megpróbáltak volna vele kompromisszumot kötni, vagy ne adj ’isten megismerkedni.
Igazából sosem tudhatta meg igazán, hogy mások mit is gondolnak róla, vagy hogy egyesek miként vélekednek, hiszen senkinek sem engedte meg, hogy igazán megismerjék. Persze ha tegyük fel csak úgy gondolatban ásott volna egy titkos alagutat az iskola alatt, mint Edmund Dante, vagy Andy Dufresne akkor egészen biztosan megúszhatta volna az ellene elkövetett elvetemült, ízig-vérig gonosz ütlegeléseket.
Megtanulta a hazugságok, és a szavak értékét. Rászokott a hazugságokra. Egyáltalán nem azért, mert ez valami menő, vagy éppen jópofa, vicces dolognak, mókának tűnt kezdetben – sokkal inkább azért, mert túl kellett élnie a mindennapokat vagy így, vagy úgy. És amennyiben rendszerint nincs az ember kezében legalább két mentőötlet, vagy egy harmadik terv, akkor valamit kénytelen muszájból improvizálni.
Ha bárki megkérdezte tőle, hogy mivel töltötte az idejét engedelmesen azt felelte, hogy a szobájában üldögélt és leckét, meg házi feladatot írt. Aminek csak egy része fedte a valódibb igazságot. Később olyannyira belejött a hazudozásba, hogy hamis információkat kezdett el kamuból, és persze szándékosan terjeszteni osztálytársai között. Például, hogy megdöglött a tengerimalaca, és az ékszerteknőce, és azért nem nem tudott iskolába menni, mert temetésükre kellett mennie. Amikor később ez a kissé házsártos, és marcona osztályfőnöknő fülébe is eljutott, és behívatta magához a tökéletesen gyanútlan, és semmiről sem tudó szülőket az apuka főként az utcán tajtékzani kezdett, majd heves, kiszámíthatatlan dühkitöréseket produkált, míg a gondoskodó anyuka csak a fejét csóválta, és nem egészen értette, hogy egy szem fiacskájának miért is kellett ezt művelnie.
– Kicsim! Miért csináltad ezt? Csak nem bántottak megint?! – nézett vele farkasszemet az anyja, mert tudta, hogy ezt ki nem állhatja, mintha vallatnák. De azonnal magához ölelte, amikor szivárgó krokodilkönnyeket vélt felfedezni a megviselt pufók arcon.
Valahogy mindig is érezte, hogy a végletekig leegyszerűsített hüppögés, vagy megviselt, fájdalmasan kínzó sírással előnyösebben sikerül manipulálni az embereket. Már akit lehet. Apja kisebb-nagyobb dühkitöréseit, vagy nehezményező haragját még így sem tudta sok esetben kikerülni.
– Átlátok ám én rajtad kis haver! Anyádat elcsábíthatod, de engem nem fogsz! – állt elé egy nap. –Miért kell neked mindig balhét keverned? Miért nem tudsz úgy viselkedni, mint a többi normális gyerek, akik kicsit az életet is élvezik a változatosság kedvéért?! – apja nagyon is értett hozzá, hogy miként fossza meg a soványka önbizalmat, és ingatag lábakon álló talpraesettségtől, és a nyilvános megszégyenítés volt az egyik specialitása. Erre többek között akkor jött rá, amikor kontroll vizsgálatra kísérte a kórházba, mert autóbalesete volt.
Világ életében úgy érezte senki sincs akiben igazán megbízhat, legfeljebb anyjában, de hát ő is állandóan dolgozott, és nem szabadott túlzottan megterhelni az apró-cseprő mindennapi problémákkal.
Hogyan is állhatna az őt ért szánalmas sérelmekért elegáns bosszút? Na nem olyan megtorlásról, vagy elégtételről beszélünk, melynek lehetséges, vagy járulékos veszteséggel járhatnának – sokkal inkább egy olyan komolyan, jól átgondolt döntésről, mely mindenképp gyökeres hatással lehet egész további életére, mert ezt a mostani életet már egészen egyszerűen nem bírta sem eltűrni, sem elviselni. A mindennapok sokszor úgy összefolytak előtte, mintha egyetlen tömör, folyékony, ragadós fekete iszap, vagy massza lenne, melybe az ember, mint a ragasztóba egyszerre csak beleragad, és akkor agyő további életlehetőségek.
„És ha ellopná a Fűrész Laci apjának rendőrségi riasztópisztolyát?” – törte a fejét, és az ötlet egyre csábítóbb felállást képviselt kamasz fejében.
Egyik nap iskola után totálisan kimerülve, és leigázva az aznapi újabb macska-egér háborúskodástól, és ütlegek egész sorozatától éppen hazafelé lopkodott, mint egy fürge tolvaj, amikor az egyik vegyesbolti eladó – aki szerencsére szüleit is ismerte -, behívta magához a boltba, és kérdőre vonta.
– Nézd! Semmi közöm az életedhez, de nem gondolod, hogy ideje lenne már végre megvédened magad, mert ha nem teszed még jobban a fejedre nőnek ezek a gonosztevők! – megfontolt, bölcs szavaival mindig a lényegre tapintott. Sohasem használt felelőtlenül, vagy meggondolatlanul olyan semmitmondó kijelentéseket, minthogy „egy férfi mindig megteszi ami egy férfinak meg kell tennie” stb.
– Igen János bácsi! Megértem! – horgasztotta le bűnbánó fejét. Enyhén telt ajkain éppen csak megszáradt az alvadt fémesízű vér, mely a legutóbbi vesztes verekedésének sajgó, égő emléke volt.
– Szüleiddel beszéltél? És mi a helyzet az iskolai tanárokkal? Senki sem tudna neked segíteni? – az öreg boltoson látszott, hogy őszintén aggódik, mert neki is volt két unokája, így teljesen természetes, ha előtörtek belőle a szülői védekező ösztönök.
– Sajnos nem… – felelte kissé bizonytalanul, és már közel állt hozzá, hogy sírósan legörbült szájjal kisírja magából aznapi megszégyenített fájdalmát.
– Ugyan már! Ne keseredj el! Inkább azon gondolkozz hogyan tudnál úgy túljárni az eszükön, hogy az nekik legyen rossz! – jutalomként, vagy inkább hősies viselkedéséért szürke papírba csomagolt neki húsz szem smaragdzöldszínű gumibékát.
– Igen… köszönöm szépen János bácsi! Viszontlátásra… – felelte, majd továbbra is a panelházak tövéhez lapult, mert eggyé szeretett volna válni saját árnyékával.
Régebben szeretett volna önvédelmet tanulni, de persze megint apja volt az, aki lebeszélte róla, mondván totális időpocséklás az egész.
– Még hogy önvédelem! Nevetséges vagy! Akkora a segged, hogy még az oktatód is kiröhögne! Ezt akarod?! – apja újságjába mélyedt cinikus mosollyal egy újabb ürügyet szolgáltatva rá, hogy minden maradjon a régiben.
Valósággal viszolygott az „én mindig megmondtam” és a „bezzeg az én időmbenezés” anekdotáitól.
Másnap néhány osztálytársa már várt rá az iskola melletti gusztustalan vörössalakos színű sportpályán, ahol rendszerint oltári nagy balhék, és verekedések zajlottak a tanárok pedig rendszerint minden esetben úgy tettek, mintha nem történt volna semmi.
– Szevasztok! Na mi a pálya? – kérdezte egyiket a másik után.
– Figyuzzál! Mit nyúltunk le az egyik köcsög faterjától? – egy kisebbik srác máris egy komolynak látszó, fekete krómszínű pisztolyt húzott elő hátitáskájából, és roppant büszke volt, hogy egyáltalán megmarkolhatja a fegyver hideg testét.
– Ti nem vagytok eszeteknél! Elment a józan eszetek?! És ha valaki beköp, vagy meglát a végén még igazgató fegyelmi lesz ebből! – kezdett aggódásba, de igaza volt, mert ez már nem tréfa dolog.
– Hé, haver! Most akarjuk, hogy a rohadékok egyszer és mindenkorra leszálljanak végre rólunk vagy nem?! A dolog két esélyes! Mert ha nem akkor továbbra is folytatni fogják újra és újra te meg a hájas seggeddel naponta telesírhatod anyuci párnáját. – kicsi a bors, de mindig erős. Gyurka mindig a lényegre tapintott.
– Figyelj! Én is szívesen elintézném egy életre ezeket a szemétládákat, de börtönbe akar kerülni csak mert kinyírtál pár srácot akik szívóztak a kisebbekkel?! Szerintem ez akkor sem helyes megoldás!
– Ki a szart érdekel, hogy mi helyes és mi nem?! Szerinted a drágalátos szüleinket érdekli, hogy mi folyik a suli falain belül? Vagy az igazgatót a fizetésén kívül érdekli, hogy mit csinálnak a diákok egymás között? Szerintem kurvára nem! Én mindenesetre nem fogok tétlenül ülni a seggemen, amíg megrohadok inkább cselekszem! – a kisnövésű srác szavait heves tapsolás, és tetszésnyilvánítás fogadta.
– Döntsd el, hogy velünk vagy, vagy ellenünk!
– Én mindenkit egyformán a barátomnak tekintek! De ezt ne kérd tőlem!
– O.K. Nyúlbéla! Akkor ezennel jelképesen is ki lettél szavazva a körből! Volt nincs! – azzal mindenki hátat fordított neki, és bementek az osztályterembe.
A nagyszünetben a szokásosnál valamivel vészterhesebb csend telepedett az egész iskolára…
A legtöbb gyerek azonnal rohant az udvarra játszani, vagy szórakozni kicsit, még a nagyobbak is. A teremben egyedül az öt legjobb barát csoportja feszengett, topogott, mert senki sem akarta magára vállalni, hogy meghúzza a ravaszt.
– Tudjátok mik vagytok ti? Idióták gyülekezete! Az bizony! Ne csináljatok semmi olyasmit, amit később meg kell majd bánnotok! – mondta mindenkinek a padban szorongva. Éppen annyira volt feszült, és ideges akár a többség, csak valakin ez meglátszik, valakin pedig nem.
– Ohó! Nézzétek csak! Megszólalt véleménykisasszony! Hát mondok én neked valamit! Gyáva nyápicokra nincs szükségünk! Majd megteszem én, ha senki másnak nincsen töke hozzá! – azzal tűntetően kivette az egyik fiú zsákjából a fegyvert, majd amikor a filmekből ellesve megpróbálta megnézni, hogy megvan-e töltve a pisztoly mintha önálló életre kelt volna automatikusan elsült.
A nyurga, kisnövésű srác pólóján hirtelen egy szivárgó folt kezdett el fokozatosan növekedni, mely aztán vérfoltot hagyott mellkasán.
A többi barátja csak állt feje felett tétlenül, míg a pufók srác megpróbálta újra éleszteni sikertelenül.
Mikor az iskola vezetősége, és az osztályfőnök is megtudta, hogy mit terveztek, és hogy mi történt az egykori öt jóbarát igazgatói megrovást kapott, míg a nagyobb gonosztevők továbbra is ott folytatták a zsarnokoskodást, és a kisebbek nyomorgatását ahol abbahagyták.
Nyári, fülleteg kánikula tombolt, ami nem volna éppen baj, ha az ember a Balatonon vagy éppen egy kellemes, homokos, nem agyonzsúfolt tengerparton süttethetné magát, és nem egy szeptemberi hónapban azon törné a fejét, hogy hogyan lehet annyira szerencsétlen matekból, hogy egy nyomorult elégséges jegyet ne tudjon összekaparni.
Már azokra a jellegzetes koppanásokra is felkapta szinte mindenki a fülét. Úgy hatoltak át az izgatott, duruzsoló csöndön, mintha megfejtendő morze-jelei lennének egy új kezdetnek, mely a bizonytalanság hátborzongató mivoltával kecsegtet…A tanár úr akkor az ötvenes éveiben járhatott. Fess volt és roppant elegáns. Szálfaegyenes testtartását nem görbítette meg a gyorsuló idő. Mégis amit az ember szinte azonnal észrevett, amint belépett az osztályterembe, az a hamisítatlan marhabőrből készült cowboycsizmája volt, és páratlan ritkaságnak számító rózsaszín öltönye.Később meglehetősen sokat törte a fejét szinte mindenki, hogy ki vesz és hord rózsaszín öltönyt? Elvégre a tantestület formális ruhája általában a sötét vagy szürke öltöny, és ezt a tradíciót a legkevésbé sem szerették volna sem megtörni, sem kockáztatni, még egy olyan rendkívüli koponya kedvéért sem, mint amilyen Dr. Hódos János tanár úr volt.
Már a legelső – afféle bemutatkozós órán -, amikor rendszerint a lelkes, élénken csillogó szemű, kamaszos diáksereg köteles kartonpapírból vagy rendes rajzlapból névtáblát készíteni, hogy az adott tanár könnyebben jegyezhesse meg a nehezebb vagy bonyolultabb neveket, sikerült kihúznom a gyufát, hiszen szinte semmit sem tudtam a prímszámokról, legfeljebb csak annyit, hogy önmagukkal oszthatóak egyedül.A tanár úr méltóságteljes komolysággal beírta az aznapi napló oldalakat, majd kicsit ideges türelmetlenséggel, mintha bolha vagy szúnyog csípte volna meg, máris föl-alá kezdett járkálni a tágas teremben, és mindenki asztala előtt elidőzött annyi ideig, míg az illető egy kis segítséggel vagy anélkül be nem mondta számára a helyes prímszámokat. Mivel akkoriban a középső padsor legelső padjában üldögéltem, és szánalmas eminensnek csúfoltak, mert szerettem tanulni. Csupán a reál tantárgyakat utáltam abban a pillanatban, hogy Hódos tanár úr fenyegető cowboycsizma koppanása hozzám is elért. Igyekeztem felkészülni az elkerülhetetlen apokaliptikus katasztrófára.
– Sorold fel a prímszámokat! – kérte erélyesen, követelőző hangnemben, mégis barátságosan.
– Ö… ö… hát… – zavaró, idegesítő csend keletkezett, mint amikor a rossz tanuló felelne is meg nem is, bár bizonygatja, hogy készült az aznapi órára. – Nyolc, tíz? – kérdeztem.
– Ki tudná megmondani ennek az úriembernek, hogy mik azok a prímszámok? – fordult most egyenesen a teljes osztály felé, mintha én már járulékos veszteség volnék, akiből egy tucat létezik. Valaki hátulról benyögte, hogy az önmagukkal osztható számokat nevezzük így!
A tanár úr megint felém fordult, és élésen villogó mogyoróbarna szemeivel szinte követelte a helyes megfejtést. Torkom elszorult. Mintha egyszerre túlságosan sok csoki fagyit vagy fahéjas túrógombócot szerettem volna leerőszakolni tokás nyelőcsövemen. Utána heves köhögési roham fogott el. Magamban abban bizakodtam, hogy ez minden bizonnyal hatásos lehet, mert hátha eltereli a figyelmét, amíg én egy titkos könyvből kilesem a jó megoldást. Homlokomon liftezni indultak a kövérre duzzadó, tartósan sós verejtékcseppek. „Mi szükség van rá, hogy minden áldott nap kisebb-nagyobb formában meg legyek szégyenítve?!” – gondoltam végig. Mivel a tanár úr választ nem kapott, ezért megint hátat fordított nekem, és az egész osztállyal skandálni kezdte a nullától legalább ötven számjegyen át, hogy mik is lehetnek valójában azok az átkozott prímszámok?
– Hogy hívnak? – kérdezte, ezúttal már korántsem barátságosan. Sőt! Meglehetősen kihívóan és sértetten, mintha sérelem érte volna a matematika szent tudományát, és most ő volna a hóhér, aki bosszút áll.
– Tokodi Róbert – feleltem, de olyan halk motyogással, melyhez képest a süketek is jobban hallanak.
– No, akkor Róbert, kedves! Mik azok a prímszámok?
– Melyek önmagukkal oszthatóak egyedül! – a tiszavirág életű bátorság apró lángocskáját megpróbáltam magamra erőltetni, változó eredménnyel, mert amint lesütöttem zöldes szemem, magamon éreztem folyamatosan bíráló, kritizáló tekintetét. Mintha egy zsákmány állat lennék, akit mindenáron el kell pusztítani, vagy fogságba ejteni, hogy meg ne szökhessen sohasem.
– Ez így helyes válasz! De mondj példát is! – követelte. Ekkor meglátta hajótörött, szánalmasan meggyötört arcomon, hogy kis híja csak, és az a bizonyos mécses gyorsabban eltörhet, így nem egzecírozott és szekírozott többet, hanem komótosan tovább ballagott.
Később sokszor visszagondoltam erre a kis kalandra. Mintha mindenkit tesztelt volna aszerint, hogy kik az agyas kockák és kik a fejletlen elméjűek. Az igazság pedig egyértelműen kiderült. Nem voltam, és sajnos soha nem is lesz már belőlem matekzseni.
A valóban kiábrándító és mindenki számára megsemmisítő, tragikus felismerést a próbaérettségi hozta meg. Ugyanis bármennyire is rendesek, tüneményesek voltak az adott felügyelő tanárok – valami titkos, megfejthetetlen okból, melyre azóta sem derült fény -, bizonyos matek tételsorok az istennek sem rögzültek fejemben, így az egész feladatlap gyakorlatilag kisebb zsivajgó hangyák szorgos közösségére bomlott, melyek kedvükre mászkálhattak hófehér lapomon, melyre igyekeztem legalább annyi bődületesen sok marhaságot és sületlenséget ráfirkálni, amennyit csak az adott felügyelőtanárok mondogattak. Imádott magyar tanárnőm volt az egyik helyettesítő tanár, aki – annak ellenére, hogy szigorú szabályok vonatkoztak az érettségizőkre -, zokszó nélkül leült mellém, és máris szorgalmasan számolgatni kezdte az egy és kétismeretlenes egyenletek megoldásait, és gyököt is vont. A többi osztálytársam mindig szólt, ha egy másik fenyegető tanár a közeledett.
Végül a próbaérettségi csúfos vereséggel záródott, mely rám nézve azzal a kissé groteszk és bizarr következménnyel járt, hogy szóbeli vizsgát kellett tennem matekból, méghozzá az elnöknő személyes jelenlétében, aki viszont – mint később kiderült -, valósággal rajongott a szépirodalomért, és így könnyebb volt elhitetni vele, hogy Tokodi Róbert valóban egy rendkívüli és megbecsült társulat tagja lesz!
– Hát, hát… Róbert kedves! Nem fogok hazudni neked! A szénád… meglehetősen rosszul áll! – vizslatott nagy barna dülledt szemeivel az igen tisztelt tanár úr.
Lehajtottam nagy zihált fejemet, mint aki már valósággal azt is megbánta, hogy a világra jött, és hogy nem vihette el egy álomrandira azt, akibe fülig beleszerelmesedett. Szemeimet vastag pára,majd könnyzápor lepte el. Mintha az ember a valóban rázós, rizikós élethelyzetekben parancsszóra is képes volna sírva fakadni.
– Enyje, no! Nézze meg az ember! Húzd ki magad! Ne itasd itt az egereket, mert a végén még megszólnak! – mondta kedvesen, de erélyesen.
– Nem lesz semmi baj! Átvesszük együtt a feladatokat, és a vizsgán is segíteni fogok majd neked! – alkut ajánlott, és mivel más ötletem nekem sem igen volt, kezet ráztam vele.
A vizsga előtti éjjel jóformán alig jött álom a szememre. Folyamatosan őrölt, és gyúrta lapátjait agyam diódái között a nagy malomkerék. Ha a holnapi nap megbukom a szóbeli matek érettségin, akkor a teljes továbbtanulási lehetőség is ugrott, és persze apám mindenkinek elkürtöli a maga szarkasztikus, nyers módján, hogy mekkora egy eget rengető idióta az egy szem fiacskája!
A legtöbb humán tantárggyal olyan gyorsan végeztem, hogy meg se kottyant. Kedvenceim közé tartoztak az irodalom, történelem, rajz és földrajz. És végül következett a rettegett, legutolsó mumusvizsga, a matek! Mintha folyton azt éreztem volna, hogy én vagyok az Aranysárkány című Kosztolányi regényből Novák Antal tanár úr ellenlábas diákja, aki nem tudja a matekpéldát, bár Novák tanár úr minden igyekezetével azon van, hogy segítsen, amiben csak tud!
Felálltam a kissé idiótán feszülő fekete öltönyömben és vörös ingemben, melyet egy szabó csinált a Nefelejcs utcában az egész osztálynak. Kicsit idétlenül festhettem a tablóképen is, mert egyedül csak rajtam volt póló, miután elfelejtettem, hogy az érettségi előtti napokban lesz az osztályfotózás.
– Hát akkor, kedves Róbert! Milyen tételt húztál? – kérdezett kíváncsi türelemmel Hódos tanár úr.
– A hanghullámok változásait! – válaszoltam kimérten és halotthalványan. Úgy festhettem, mint szegény Nyilas Misi, akit mindenki piszkált, mert a legjobb tanuló volt. Valóságos mintadiák. Később magam is meglepődtem, mert matekból nem szoktak, vagy csupán csak elvétve foglalkozni a hanghullámokkal. Ez sokkal inkább a fizika tárgyköréhez tartozott. „Lehet, hogy az éj leple alatt akadt egy jóakaróm, aki jóindulatúan kicserélte a tételsort?” – gondoltam, de nem tudtam meg.
– Fáradj kérlek a táblához, és vezesd le szépen a példát!
A legtöbben, akik az összetolt, hosszú asztalnál foglaltak helyet középpontban a folyamatosan vizslató elnöknővel és az osztályfőnökkel, mintha kicsinyes gonoszságukban tobzódtak volna, és arcukra máris kiült a kaján öröm, hogy lám csak! Ez a nagy melák marha most fog egy irdatlanul keményet taknyolni matekból. Az elnöknő inkább érdeklődő arckifejezéssel engem kezdett vizsgálgatni. Mintha minden porcikámat precízen szemügyre vette volna.
– Nohát akkor! Róbert, kedves! Rajzold fel a hanghullámokat első lépésként.
Még szerencse, hogy beszédhangok fekete-fehér felvételeit megmutatták már nekünk ének-zene órán, így két hullámos vonal húzása nem okozott nagy fejtörést.
– Remek! Most jelöld meg a szinusz, koszinuszt, majd a tangenst és a kotangenst!
„Már megint ez a sok baromság! Hol fogom én ezt valaha is használni életem során?!” – méláztam a bizonytalan jövőmről, de felrajzoltam, és egy percre kisebb büszkeséget láttam csillogni az öreg arcán, mint Matula bácsién.
– Nagyszerű! Nemsokára készen vagy! Írd föl a megfelelő számokat, és helyettesítsd be az egyenletet! Nem kell sietni! Időnk van bőven! Tudod, ahogyan gyakoroltuk!
Már megint ez a lekicsinylés. „Tudod, ahogy gyakoroltuk” – hát persze, hogy tudom! Mást se csináltunk az elmúlt két hónap során, mint töviről-hegyire újra átvettük a teljes könyv minden anyagát, úgy, hogy a végére már a fejem is jócskán megfájdult.
Gondosan felírtam az egyenleteket is a táblára, és igyekeztem olyan magabiztos bátorsággal helytállni, akár egy vesztes hadvezér, aki katonáinak nem meri megmondani, hogy a csatát elvesztették, és az életben maradás is körülményes. Közel fél órát voltam kint a tábla előtt, mire megszületett a döntés és az elégséges érdemjegy nagy nehezen belekerült a hivatalos érettségi bizonyítványomban egy szóbeli értékelés kíséretében, miszerint: „Az adott hallgató elkövetett mindent, ami emberileg lehetséges volt, hogy a humán kultúrát megőrizhesse és átörökíthesse az emberek felé!” – később is mindannyiszor újra és újra elolvastam ezt a mondatot, és mindig meglepett, hogy mennyire körülményesen lett megírva.
A végső finálé zárásaként pedig elszavaltam Tóth Árpád: Arany tó az égen és Arany János: Tengeri hántás című költeményeit hatalmas tapsvihart és zajos sikert teremtve a patinás teremben.
Bonifert Imre sok mindenre lehetett volna büszke, amikor életének eredményeit szomorkás agy nehéz napjain számba vette. Elsőként kisebbfajta vállalkozását értékelte sokra, mely a kistermelői húsiparra szakosodott, és szépen hozott a konyhára – főként ünnepnapokon. Járda felé nyúló húsboltjában mindig volt egy-két henteslegény,akiktől megkövetelte a kimért, kellőképpen közvetlen, udvarias modort a kedves vásárlók felé, még akkor is, ha a húskészítmények világpiaci, vagy felvásárlói ára szinte naponként jelentősen változott.
Második büszkeségét az a kis nyaralóféleség képezte a Balaton partján, melyet – a legtöbb ott lakóval ellentétben -, sohasem kerített el, legfeljebb csupán a gondozott kertes házat védte jó minőségi kovácsoltvas kerítés. Hirdetve, hogy azért itt mégiscsak ,,nagy ember” lakhat, és bár sokszor meggyűlt a baj a helyi illetéktelen betőrőkkel, és fosztogatókkal, a legtöbb helybéli önkéntes polgárőri szolgálattal kívánta segíteni a derék Bonifert urat, hogy zökkenőmentes, és remélhetőleg felejthetetlen lehessen minden nyári vakációja, melyet a vízpart mellett szándékozik eltölteni. És ha ez nem lett volna elég, egy-két vendéglátós ismerőse ingyen szolgálta fel számára a vasárnapi sült halból és ínycsiklandó, szálkamentes halfiléből készített ebédet, mely egy újabb szívesség volt Bonifert továbbra is bővülő életében. Bár nemrégiben a bombázó, egzotikus szépséggé felnőtt lánya ajánlotta, hogy jutányos áron vehetne egy motorcsónakot, quadot, vagy jetskit, Bonifert megmaradt a jól bevált fából épített, kis lélekvesztő tutajánál, melyet – mint azt roppant büszkén állította -, Tersánszky Józsi Jenő segített személyesen kifaragni még a hatvanas években.
– Jaj, apus! Te mindig annyira szorgalmas voltál! – puszilta meg rajongásig áhított szeretettel nagylánya Bonifert kopaszodófélben lévő feje búbját, és cirógatta meg enyhén borostás állát.
– Édes kislányom! Tudod drága jó apádnak sokszor kihagy az esze, de sohasem lehetünk eléggé óvatosak a mostani világban! – igyekezett figyelmeztetni mindig lányát, aki imádta a zsongó, éjszakai, bulizós partikat, és talpraesett hölgyként már volt biztonságos szexuális kapcsolata.
Végül Bonifertnek volt egy felbecsülhetetlen ritka kincse álom gyönyörűséges felesége, aki – bár eredetileg menyasszony volt, és csupán csak nagy erőfeszítések árán sikeredett megszöktetni. Apósa egyenesen vadászpuskával és verőlegényekkel fenyegette meg szegény Bonifertet, hogy amennyiben nem adja vissza neki egyetlen lányát, akit nagyon gazdag embernek szánt, Bonifert az életével fog fizetni!
– Ugyan már, drágám! – babusgatta arcát csinos, stílusos fürdőruhába bújt felesége, aki imádott sütni-főzni, bár az ételt rendre odaégette, vagy elfűszerezte. – Te is tudod, hogy apuka tisztel téged, csak éppen annyira makacs, és önfejű, mint te. Ezért is kedvel annyira – igyekezett megmagyarázni a dolgokat az asszony, és persze tiszta vizet önteni a pohárba.
– Galambocskám! Nem nyugtattál meg! Akkor miért kellett a minap is rám uszítani azt a három benga vadállat kutyáját, akiket valósággal embervadászatra idomított be? – Bonifert hátát kiverte a jeges veríték, bár a késő tavasz legszebb, napsugaras napja volt.
– Bolondokat beszélsz drága férjem! – cirógatta, gyöngéden simogatta maradék haját az asszony.
Bonifert dolgozó ember lévén kora hajnalban már talpon volt, mert úgy tanulta, hogy a munkának becsülete van, és minél korábban kezdi el az ember, annál hamarabb is fog vele végezni. Ezért családjával ritkán, vagy csupán a hétvégeként tudott találkozni. Ez azonban semmi esetre sem akadályozta abban, hogy méltó módon, sietség nélkül fogyaszthassa el csokis péksüteményből, és müzliszeletből álló fejedelmi reggelijét. Felesége ugyan sugárzó mosollyal ajánlotta, hogy üt egy kis kolbászos tojásrántottát, ám Bonifert gyomrát egy idő után megfeküdte az állandó jelleggel odaégett házi koszt.
– Majd később mókuskám! Most rohannom kell! Hogy nézek ki? – még egy utolsó pillantás az előszobai tükörben.
– Várjál mucuska! Csálé a nyakkendőd! – szaladt oda hozzá szinte szárnyalva gyönyörű angyala. –Így már sokkal jobban áll! – igazította meg a félrecsúszott nyakkendőt, majd megcsókolta munkába igyekvő, szorgalmas férjét.
Azért szerette a kora hajnalt, mert így legalább kiküszöbölhetőnek vélte a reggeli csúcsforgalmat, és mindig a megbeszélt időpontban ott lehetett munkahelyén, ahol az élet egyetlen pillanatra sem állt meg.
Régi típusú Zsigulijába ülve – mely vadonatújnak nézett ki, garázsban tartottan -, úgy érezte szinte röpülnek vele a megtett városi kilométerek. Bár retrós kocsija bátran kibírta volna akár a százhúsz kilométer/órát, mi értelme lett volna a megszokott utazósebességet kockáztatni, amikor hatvannal is nyugodtan ellötyöghetett a főváros utcáin.
– Hé, tata! Húzzon el ezzel az ócska matuzsálemmel de gyorsan, mert mindjárt letolom! – fenyegetőzött éppen egy pihenő idejét töltő kamionos.
– Önnek is kellemes, napsugaras jó reggelt! – válaszolta fülig érő szájjal, mosolyogva Bonifert.
– Mi van nagyapó, most meg engem akar kóstolgatni?! – förmedt rá ugyanaz a kamionos. – Mindjá’ azt a jólfésült képét, ha még egyszer köszön!
– Önnek is további kellemes napot! – meg se hallotta a káromkodó szidalmazásokat. Hosszú, elnyújtott, nagy gázt adott, és a Zsiguli már röpült is át vele az Erzsébet-hídon. „Hogy micsoda emberek vannak manapság!” – töprengett.
Szerette ezt a várost, mégis az utóbbi tizenegy nehány évben Budapest mintha már nem lett volna a régi. Az emberek egyre gonoszabbak, hitványabbak, barátságtalanabbak lettek, talán még egymással is, és eltűnőben volt az a jól megszokott baráti, és családias társas légkör, mely egykoron talán az egész város hangulatát szervesen meghatározta.
Régi életére kellett gondolnia. Vajon hol tartana most a XXI. században, ha annak idején nem lett volna rendszerváltás? Vajon még most is hallgathatná az apja becsmérlő prédikációt arról, hogy ő egy senkiházi, és soha az életben nem fogja semmire se vinni. Lánya születésekor halt meg infarktusban az apja, és nem tudott elbúcsúzni tőle.
Egy anyóka totyogott kerekes, húzható minikocsijával előtte, és pont hentesvállalkozásába tért be. „Na! Lássuk! Mi sül ki ebből!” gondolta, és mintha ő is vevő volna köszönt illedelmesen, ahogy az anyóka előtt óvatosan beoldalgott az üzlethelységbe, ahol már javában mentek a húsok bontási munkálatai, és a friss árukat is kihelyezték a hűtőpultba, hogy a vásárlók kedvükre gyönyörködhessenek bennünk.
Az egyik henteslegény persze azonnal felismerte főnökét, ám Bonifert felemelte tiltó mutatóujját, és pisszt jelzett neki, hogy még véletlenül se jusson eszébe őt lebuktatni, mert akkor nem kap fizetésemelést, vagy prémiumot.
– Mit tetszik parancsolni? – kérdezte hangosan a legény, mert az anyóka nagyot hallott, és csak tétován feszengett.
– Kérem szépen fiatal úr kérnék két kiló krumplit… négy vajas zsömlét, tíz deka párizsit, egy kisebb rúd szalámit, néhány hagymát, és ha volna egy szép, szaftos lacipecsenyének valója azt szívesen elfogadnám!
– No de drága asszonyom ez itt egy hentesüzlet! Hússal szolgálhatok, de attól tartok, hogy a zsömlét, és a hagymát máshol kell beszereznie.
Bonifert elfojtotta magában a jóízű mosolyt. Annak idején a vásárcsarnokban a nagymamájával de sokszor segítettek a segédeknek, hogy idejében kiszolgálhassák a vevőket. Kellemes emlékeket idézett maga elé.
– Tudja mit kedves fiatalember? Adjon inkább tíz deka pörköltnek valót! Tudja nem eszem én olyan sokat! Madáradagokkal is beérem!
Bonifert idő közben odapillantott az anyóka kiskocsijába, ahol tejföltől kezdve a túróig szinte majdnem minden megvolt található. Egy kis anyókánál ez meglehetősen szokatlan, hiszen hol volt még a következő nyugdíjosztás ideje. Bonifert mentségére legyen mondva, nem szólt semmit.
A henteslegény kissé furcsán, de annál nagyobb segítőszándékkal kimérte a kért tíz deka pörköltnek való húst, és igyekezett színhúsokat adni, hogy az anyóka is ehessen végre egy jót, mert nagyon meglátszott rajta, hogy le van soványodva.
Akkoriban jöttek divatba a negyvenezer forintos bankjegyek, amiről az anyókának fogalma sem lehetett. Szinte büszkén húzta elő kis kocsija mélyéről kisebbfajta bőrerszényét, és vette ki belőle tüntetően lobogtatva Deák Ferenc képmásával díszített vadonatújnak látszó, ám valójában hamisítvány bankjegyet, és mintha egy grófné, vagy híres ember volna szépen ketté hajtva adta át a meglepődött henteslegénynek a bankjegyet.
– Bocsásson meg kérem kedves fiatal úr, de csak nagy pénzem van… a többi a magáé, ha nem bánja… – nézett vizenyős, szomorkás, madárarcával a fiatalemberre, aki megsajnálta az asszonyt, és nem volt szíve megmondani neki, hogy a bankjegy, amivel fizetett értéktelen.
– Köszönöm a vásárlást, kedves asszonyom! Minden jót! Kellemes napot! – felelte udvariasan mosolyogva. Még integetett is egy párat, amikor a sugárzóan boldog, és elégedett anyóka kitotyogott az üzletből.
Bonifert is majdhogynem könnyekig meg volt hatva. Nagymamája nevelte fel, mert szülei folyton folyvást dolgoztak. Ő tanította meg számára az elesettek, és a szegények iránti feltétlen segítő szándékot, és a szeretetet.
– Gratulálok kedves kollega úr! Megemelem a fizetését – tapsolta meg beosztottját -, mert emberséges volt.
– De hát… főnök úr kérem… nem is értem, hogy miért…?
HAJNALI ÓRA
Egész éjjel ordas szelek fújtak. Kemény, süvöltő, komisz szelek, melyek egyszerre fölzaklatott, kialvatlan idegeket, és megfáradt csontokat repesztenek. A buszvezető éjjeli műszakos lévén szinte mindig korán ébredt. Bár Farsang volt, szombat este, a munkához szokott ember számára egyik munkanap olyan, mint a másik. Hajnalok sötétjében úgy burkolta be magát pufajkaszerű, kényelmes, meleg kabátjába, akár egy hangtalan, fájó érzés, mely lopakszik, vagy éppen érzések után szeretne kutatni. Mintha elvesztett volna valamit, amit – tudhatja -, ritkán találhat meg az ember, ha eléri a bűvös negyvenes időhatárt.
A kora hajnali derengésben senkit sem akart megzavarni. Fél háromkor a normális emberek többsége rendszerint még a legjobb álmaiban kalandozik, vagy éppen a másik oldalára fordul, csak a műszakosok tudhatják egyedül mit is jelenthet egész álló nap megfeszített végtagokkal nyomni a pedált.
Sokszor úgy gondolt magára mint egy hontalan, vagy éppen idegen kamionsofőrre, aki végestelen kilométereket tesz meg a lakatlan, elhagyatott, ismeretlen földrészeken, csakhogy rakományát mindenáron leszállíthassa, és megkaphassa érte csekélyke fizetését. „De milyen áron?” – tette fel magának unos-untalan a megkerülhetetlen kérdést. Szinte kibírhatatlannak tetszett, hogy ne találkozhasson imádott feleségével, és egy szem fiával, aki – önmagának sem merte beismerni -, olyannyira különleges lett az évek során, hogy kizárólag csak az irodalom érdekelte. Pedig mennyire vágyott rá, hogy abban a pillanatban, hogy betölti a tizennyolcat ha törik, ha szakad megfogja tanítani vezetni. Mániákus szorgalommal minden autóvezetéssel kapcsolatos szórólapot, és hirdetést kivágott, vagy összegyűjtögetett amit csak talált, és nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne rakosgatta volna fia szobájának íróasztalára, mert azt akarta, hogy fia igenis kezdjen valamit az életével.
„Bezzeg én az ő korában! Érettebb gondolkodású voltam!” – gondolta, miközben átvágott a csípős szeles, totálisan kihalt lakótelepen. Mintha őt az egyszerű melós embert már nem érthetné meg senki és semmi. Mintha egy spirálba került volna negyvenéves korára, mely állandó forgó mozgásával arra kényszerítette volna, hogy rab legyen, és ne boldog férj, és családapa.
Talán autókonstruktőrnek kellett volna mennie a karosszérialakatosi szakma után. Annyira szeretett szerelni, bütykölni, hogy legszívesebben a rendszerváltás után máris nyitott volna egy kis, hangulatos autószerelő műhelyt, ahol autócsodákat szerelnek össze, javítanak meg. De közbejött a gyerek, és a családalapítás, ami miatt az álmok is átmenetileg a szőnyeg alá lettek söpörve, vagy kiestek a zsongó emlékezet szálai közül.
Mindig szerencséje volt a vezetésben. Olyannyira jól megtanult manőverezni és a szakmai rutint, hogy még a legképtelenebb szituációkban sem engedte meg, hogy elveszítse a fejét. Legfeljebb, mint a többi autós sok esetben, az ő száját is elhagyták azok a koránt sem kellemes, obcén, és csúnya szófordulatok, melyeket a legtöbben nemzetközi kézjelekkel karöltve alkalmaztak, ha valaki végett a KRESZ-szabályok ellen.
– Mozogj már te tetű! Rád várunk egyedül! – mondta bele egyszer a mikrofonba, mikor buszából egy ismeretlen valaki kiszerelte a beszédszintetizátort, mely a megállók bemondásáért volt felelős. Utólag a műszakja végén ezt a könnyelműen felelőtlen, és gyerekesen bosszús viselkedését meg is bánta, és rádión üzent a szolgálati diszpécsernek, hogy őszintén sajnálja, hogy úgy fölidegesítette magát, és kijött a sodrából.
Nemsokára közeledik majd a Húsvét, és lesz végre négy teljes nap szabadsága, amikor nem kell idegesíteni, izgatnia magát feleslegesen, és pihenhet, és kedvére lazíthat egy jó minőségi dobozos sörrel a kezében. Sokszor elgondolta már, hogy talán jobb lenne egész nyárra lemennie az anyósa kertes házába, mert ott szabadnak és függetlennek érezhette magát, és ott érdekes módon nem köhögött, és krákogott, mint panellakásukban.
Hogy változhatott meg minden ennyire? Már nem tudta volna megmondani. Talán jó lett volna még egy gyerek, hogy vigyázzon rettegő, sebezhető fiára, akit mindennap istenesen elvertek osztálytársai, és aki képtelennek mutatkozott, hogy visszaüssön, és megvédje magát. Talán nem kellett volna eleinte olyan vaskemény szigorral bánnia vele. Elvégre még alig múlt el tizenhat éves.
A nap első mézsugarai váratlanul jelentek meg, mintha orvul, lesből akarnák megvakítani ellenfeleiket. Még szerencse, hogy berakta az Armani-napszemüvegét, mit még egy Krétai nyaraláson felesége vett neki, amit azóta legalább három-négy alkalommal sikeresen eltörött. De aztán újra és újra megragasztott, és büszkén viselte, mert az ember nem mindig kaphat ennyire minőségi, és márkás cuccokat, amiket illő módon szükséges megbecsülnie. Hirtelen új erőre kapott, és úgy érezte még képes volna bevállalni egy dupla, váló műszakot is, csakhogy családjának megtudja venni azt, amit szeretnének.
Még most is élénken élt az emlékezetében, amikor a kilencvenötös karácsonyon összetörte fia egyetlen, régen áhított Transformerses robotját, és a gyerek úgy jajveszékelt, acsarkodott, hisztizett, és sírdogált, mintha egy egész világ dőlt volna össze benne. Akkor is ő volt a hibás! Igen! Miért kell állandóan a szőnyegen sertepertélnie, amikor éppen fát díszítenének? „A gyerek azért gyerek, mert nem tehet a dolgokról!” – hallotta anyja hangját, akit bár szeretett, mégis idegesített körülményeskedő stílusa.
Egy percre mámoros érzés futott át rajta. „Mi lenne, ha megnézné mennyit bír a busz? mekkora lehet a végsebessége, miközben rettegő, és rimánkodó utasokkal lenne tele az utastér?” Tőle várná mindenki a megváltó, biztos segítséget.
Mikor észrevette, hogy a hajnal első sugarainál egy töpörödött kis anyóka áll a rideg buszmegállóban, azonnal odavezette buszát, és a mikrofonnal köszöntötte az első utast a nap folyamán.
– Sok szeretetett köszöntöm legelső utasomat! – felelte a mikrofonba, mire a nénike annyira megilletődött a kedves, közvetlen szavak hallatán, hogy egy jelentős könnycseppet sikerült kitörölnie SZTK-keretes szemüveges szeméből. A nénike lábánál egy kis, görgős, húzható kocsi lapult; láthatóan bevásárolni indult, és két kissé elnyitott, piszkos nejlonszatyor.
Rögtön elfogta a lelkiismeretfurdalás és az általános szégyenérzet. Ő sohasem engedte meg az idős anyjának, hogy egyedül menjen bevásárolni. Még akkor sem, amikor elfogyott a kenyér, vagy a legszükségesebb élelmiszer anyja otthonában. Mindent pontosan, precízen előre megvett, hogy sohase kelljen nélkülöznie az asszonynak. Most legszívesebben előkerítette volna az idős anyóka hozzátartozóit, és leordította volna a fejüket, hogy mit képzelnek magukról, így kihasználni egy védtelen, idős embert? Hová lett manapság az illem?!
Aztán eszébe jutott a fiával történt legutóbbi veszekedése, amikor a fia megvallotta az anyjának, hogy szerelmes lett egy barna hajú, barna szemű, világszépe lányba, akit nagyon szeretne már bemutatni, és hogy elhozhatja-e vacsorára? De ő határozottan, és kategorikusan visszautasította.
– Már pedig, ha a fene fenét eszik akkor sem! Képtelen vagyok megbízni a barnaszemű emberekben! – jelentette ellenkezést nem tűrve, mint akiben fölrobbant a lappangó, parázs indulat, és otthagyta a vacsoraasztalt.
Ez a fajta különös viselkedésforma gyakorta megesett a családjukban, mégsem kért sohasem bocsánatot. Ahhoz ő túlontúl is büszke természet volt világ életében.
A néma hajnalban csupán egy-két busszal találkozott, akik szintúgy lustán vánszorogtak még csak a kihalt forgalomban, mint éppen ő, de azért jókedvűen, felszabadultan integetett nekik. Karjelzésében is volt valami hamisítatlan, önmagát meg-nem-adó öntudat.
Egy szemlátomást kissé idegeskedő anyuka ráncigálta kisfiát föl a buszra, aki annyira visított, hogy szinte képtelenségnek tetszett őt megvigasztalni. Ismételten beleszólt a mikrofonba, hátha fel tudja legalább vidítani a gyereket:
– Halló, halló kedves hallgatóink! A főnyeremény bátor nyertese az a fiatalember az anyukájával, akik éppen most szállt fel a buszra! Kérem a fiatalembert fáradjon előre, és vegye át a nyereményét. – néma csend támadt. Még a kisfiú is abbahagyta a sírást, és csupán visszafojtott szipogást hallatott önmaga után.
„Micsoda szemtelenség ez, hogy valaki díjat kapjon egy egyszerű dühös, szánalmas hisztiiért!” – gondolta a feszült, és keveset aludt anyuka, de azért előre ment a vezetőüléshez, hogy kiderítse milyen kicsinyes tréfát akar játszani vele a buszvezető.
– Már megbocsájtson, de milyen jogon avatkozik bele a magánéletünkbe?! – fakadt ki, és már azon volt, hogy a vezető fejét is leordítsa, de a másikat nem ilyen fából faragták.
– Jó reggelt kívánok asszony! Szervusz fiatalember! – nyújtotta kedvesen vaskos öklét a megszeppent kisgyerek felé, aki inkább dühöngő anyja kezébe csimpaszkodott, és a világ összes kincséért el nem engedte volna. – Tudja nekem is van ám egy nagy fiam, és szerettem volna megvigasztalni a kisfiát! – azzal fogott egy tejes karamellás cukrot – amit a legtöbb gyerek valósággal imád -, pláne, ha egy kis tábla csoki is jár mellé, és kedvesen odaadta a gyereknek.
A gyerek valósággal rettegett, akár egy szél cibálta nyárfalevél, és tanácstalanul, még mindig az anyját bámulta: vajon elfogadja-e a felkínált ajándékot, vagy sem?
A dühös anyuka átmenetileg megenyhülni látszott. – Mit illik mondani a kedves buszvezető bácsinak Alfréd? – nézett rá szigorúan, rendreutasítóan.
– Cukolom? – jött ki a gyerek pösze száján. Olyan aranyos, és mégis védtelen volt ebben a percben, hogy a vezető önkéntelenül is megkérdezte.
– Mondd csak, Alfréd? Szeretnéd megnézni hogy működik a busz?
A félős kisgyerek megint anyjára nézett, mint aki életek felett parancsol.
– Ez… igazán nagylelkű Öntől kedves uram, de attól tartok sajnos nem lehet, mert… késésben vagyunk… – azzal visszaráncigálta talán egy fokkal kíméletesebben a félszeg kisfiút a hátsó ülések egyikére.
– Én is nagyon örültem a találkozásnak! – mondta be a mikrofonba, majd nagy sebességre kapcsolt szándékosan, elvégre, ha valaki késésben van, annak valószínűleg minden perc számíthat.
Hogy ujjongott virgoncan, mint egy eleven kis állatka annak idején az ő fia, amikor először ültette be a vezetőűlésbe. Valósággal megbűvölve, máris nyomkodni kezdte a változatos színekkel villogó gombokat, és folyamatosan belebeszélt a mikrofonba, mert nem tudhatta, honnan jönnek a visszhangszerű hangok. Egyszerre volt felemelő, jelentőségteljes és nagyon is büszke pillanat. De az idők sajnos változnak! Annak idején, amikor tizenhat lett, arra gondolt, vesz neki egy használt motorbiciklit, amit kedvére bütykölhet, szerelgethet, de könnyen rájött, hogy fia nem egy műszaki érdeklődésű ember, sokkal inkább humán beállítottságú.
Azt szerette a vezetésben, hogy itt a saját maga ura volt, és nem kellett senki akaratának engedelmeskednie. A kis hangulatos utcák, melyek különleges kertvárosias környezetet adtak a környéknek, mindig is vonzották. A kanyargós szerpentinen pedig úgy tűnt, hogy senki sem zavarhatja meg a magával ragadó, és romantikus panorámakilátást. A kertes házak szinte egymás után sorjáztak, akár csak a külső kerületekben, ahol felnőtt.
Bárcsak újra vidéken élhetnének a családjával. Talán ott béke, nyugalom, és harmónia várná, és nem kellene szükségképpen megőrülnie ettől az állandó feszültséggel, stresszel járó munkakörben, amiben jelenleg – ki tudja miért -, bent ragadottnak érezte magát. Szemét enyhén megvakította a napsugár, ezért máris felvette feleségtől kapott, aztán később állandóan megragasztott napszemüvegét. Hiába! A minőségnek nincs párja! Hamarabb leért a gyér forgalom miatt a BACH-csomópontra, ahol a kongresszusi épület feküdt burjánzó, dús fenyőágak társaságában, hogy védve legyen a kíváncsiskodni vágyó szemek sokadalmától.
Itt nem kellett pásztázni utasok után. Máris talált négy-öt jómadarat, akik teátrálisan mutogatni kezdtek feltűnően tüntetve a karórájukkal, míg mások mobiltelefonjaik kijelzőjével zsonglőrködtek, hogy késett pár percet.
– HOL A JÓ ÉDES ANYÁADBA VOLTÁL TE ÁLLAT?! – ordította hangosan egy szemlátomást részeg, alig tizennyolc éves suhanc feléje, aki bár fogalma sem lehetett, hogy mit fecseg, jócskán kihúzta a gyufát a sofőrnél.
Kinyitotta a vezetőülést, leszállt és egy jókora tenyeres pofont kevert le a megszeppent kölyökképű, gizda srácnak, aki a váratlan meglepetéstől seggre ült.
– Ezt soha többé meg nem halljam! Amíg nem józanodsz ki, addig nem szállsz fel a buszomra! Megértetted aranygyerekem?! – nézett ellenséges farkasszemet a most már megszelídült fiatallal. Mivel az nem válaszolt, visszaült a vezetőülésbe, és folytatta tovább megkezdett útját, miközben a többi utas élénk tapsviharba kezdett, vagy mobiljával lelkes amatőr videókat készített arról, hogyan tanította móresre az egyik városi buszvezető az illuminált állapotú, fiatal srácot.
Most gondolt csak bele. Mi lett volna, ha saját fia is rászokott volna az alkoholra? Még szerencse, hogy az anyja természetét örökölte! – s vett egy mély, beletörődött lélegzetet.
A gyermek meglehetősen halkan pityergett, de ez is elég volt, hogy Koris meghallja, amikor dinoszauruszos pizsamájában a mellékhelységből visszament közös hálószobájukba.
Már régóta pedzegette gyönyörű barátnőjének, hogy talán túlzottan szigorúan ítélték meg azt, hogy közös gyermekük önállóan aludjon csak egymaga a gyerekszobában, elvégre azért van. Csupán egyetlen pillanat is elég volt hozzá, hogy bűntudata masszív, és tartós lelkiismeretfurdalást okozhasson lelkiismeretében. Kislánya halk szipogására inkább azonnal besietett a gyerekszobába.
– Szívem? Hol vagy már?! – ébredt fel a fiatalasszony, mert sehol sem találta a barátját.
Koris kedvesen kislánya ágya mellé terítette meleg pokrócát, kispárnáját és úgy hitte, hogy jelenléte és szeretete előbb, vagy utóbb, de mindenképpen megnyugtatja majd a sírdogáló gyereket.
– Jól van kincsem! Apu itt marad, jó, kis drágám, amíg el nem alszunk! – azzal már le is heveredett a kemény fapadlóra, mely azért eléggé huzatos, és hideg szokott lenni még nyáron is, és maga is jól betakarózott, hogy legalább a dereka meg ne fázzon.
– Apu… egy kicsit megijedtem! – jelentette ki a kislány kis egérke hangján, és önmaga mellé húzta bolyhos, nagy puha Teddy-mackóját, hogy vigyázzon rá, míg ő aludni próbál.
– Nem lesz semmi baj kincsem! Itt maradok melletted! – aznap nagyon fáradt volt, és valami különös, megmagyarázhatatlan borongós hangulat, kisebbfajta melankólia, és kedvetlenség telepedett rá egész nap a munkahelyén.
Észre se vette, és már enyhén horkolt, míg kislánya hosszú percekig a plafont figyelte éber érdeklődéssel. A fiatalasszony azonnal átrohant az egész előszobán, és előbb furcsállotta, majd szívében egyre meghatóbban vette szemügyre, hogy a legfantasztikusabb emberrel kötötte össze az életét, egy felelősségteljes és aggódó apukával, akinek a mindene a kislánya boldogsága! Nem is kellhet ennél több!
A fiatalasszony is úgy döntött, hogy megfogja takaróit és nagypárnáját, és csendesen letelepedik a kisszoba sarkában, és most már nem csak magára, de két értékes emberre is vigyáz!
Több szó már nem hangzott, mert fokozatos lassúsággal adták át már magukat az álom jótékony, és zsongító hatásainak!
Másnap Koris kissé elzsibbadt végtagokkal, és jelentős hátfájásokkal ébredt fel. Először persze hosszú percekig töprengett magában, hogy mi az ördögöt keres a gyerekszoba jéghideg padlóján, de ujjongó, és sugárzóan életvidám kislánya meglepően hamar tisztázta számára ezt a kivételes helyzetet!
– Jó reggelt apu! Hogy aludtál? – kérdezte valósággal apja nyakába csimpaszkodva és össze-vissza puszilva.
– Jó reggelt kis hercegnő! Inkább arról mesélj nekem, hogy neked milyen volt az éjszakád? Biztosan nagyon megijedtél, vagy történt veled valami az iskolában, hogy alig tudtál aludni! – nézett rá kíváncsian, és a kislány megtanulhatta, hogyha apja grimaszos mosollyal felel, akkor az azt jelenti, hogy jó lesz mindent őszintén bevallania!
– Jó reggelt drágáim! – nyújtózkodott párduc kecsességével a fiatalasszony, és szívét öröm, és boldogság járta át, amiért mind a két, számára nagyon fontos embert biztonságban, és épségben találhatta!
– Szia Karina! Jól telt az éjszakád? – kérdezte a kislány.
– Nekem remekül drágám! Csak miattatok aggódtam nagyon, hogy bajotok ne essen! Mit szólnátok hozzá, ha ma nem mennénk be dolgozni, és elmennénk együtt hármasban valahova? Na? Jól hangzik?!
Korisnak még sok teendője lett volna aznapra, és fogalma sem volt arról, hogy mit fog majd mondani a főnökének, hogy ő, mint a pontosság királyi példánya miért késett el a munkahelyéről?
– Ez remekül hangzik életem, csak az a helyzet… hogy ma is nagyon sok munkám lesz, és szerintem a főnököm nem fogja egykönnyen megbocsátani, hogy már megint elkéstem! – gondolatmenete mindig logikus és egyszerű volt, és mégis elszorult a szíve, ha azt kellett látnia, hogy kis családjától önként megvonja az értékes időt.
– Akarod esetleg, hogy lerendezzem a főnöködet? – tett javaslatot a karakán, nagyon is talpraesett barátnő.
– Ez tényleg nagyon jól hangzik, csak attól tartok, hogyha te megmondod a véleményedet a magad vagány, és csajos temperamentumával, akkor én még aznap repülhetek az állásomból, és akkor aztán végképp nem fogom tudni, hogy hogyan is keressek pénzt!
– Jaj, édesem te is tudod, hogy nem úgy gondoltam! – kért tőle bocsánatot, miközben megcsókolta. Még most is imádta, hogy barátja valósággal úgy viselkedett vele, mintha igazi lovag lenne a középkorból, a tenyerén hordozta, mindig előzékeny, kedves, és roppant udvarias volt vele, és imádott bókolni, ami a versfaragási szokásain is nagyon sokat javított!
– Semmi gond! Ti érezzétek magatokat nagyon jól, és amint tudok, én is azonnal rohanni fogok majd hozzátok!
– Apu! Miért kell neked folyton dolgozni? – kérdezte kissé bosszúsan a kislány.
– Azért kisasszony, mert apádnak sajnos fontos dolgai vannak, és nélkülözhetetlen a vállalata számára! – adta meg figyelmes gyöngédséggel a választ a fiatal asszony.
– De ugye hozol nekem fagyit? – kérdezte még egy utolsó lehetőségként, hogy az apja csakis egyedül vele foglalkozzon.
– Kis virágom, hát persze! Tudod, amit az apu megígér, az úgy is van! Viselkedj rendesen! – megpuszilta homlokát, majd egy sebtében bekapott reggeli után máris elviharzott hazulról, mert nem akart még egy idegeket kifeszítő vitát kiprovokálni a főnökével, aki vélhetően már most a tűkön ül, hogy egyik legprecízebb, és legpontosabb beosztottját nem találja sehol.
A napsugár már a szemébe tűzött jelentőségteljesen, mikor nem sokkal délelőtt fél tíz magasságában parkolóhelyet talált, és ha ez még nem volna elég, akkor nem a céges parkolóban talál magának helyet – ahol köztudott volt, hogy ingyenes mindenki számára a parkolás -, hanem a legalább négy utcányival arrébb fekvő kereszteződésben, ahol parkolóórák egész sorozata jelezte, hogyha itt akar parkolni, akkor az bizony nem lesz olcsó mulatság!
Amikor felért az ormótlan nagy irodaház központi, felső szintjére már majdnem mindenki feszengett, és türelmetlenkedett a székében, mert egy igen-igen fontos üzleti szintű befektetés kellős közepét sikerült késésével félbeszakítania.
– Hát maga meg, hogy kerül ide?! – kérdezte kivétel nélkül mindig szőrszálhasogató és zsémbes főnöke, aki nem tűrt meg maga mellett semmilyen magyarázkodást, vagy ellenvéleményt.
– Igazgató Úr kérem… ha esetleg lehetőséget adhatna rá, hogy elmagyarázhassam… – már nem tudta végig mondani, mert az igazgató máris vitát provokálva rádörrentett:
– Maga azt gondolja Koris Úr, hogy mi itt ugye lóbázzuk a lábunkat és kényelmesen elvagyunk miközben maga éppen ki tudja hol sütteti a hasát?! Ha csak fele annyira volna képes eredményesen dolgozni, mint a vállalat itt megjelent beosztottjai, akkor a minőség, és nem a hatékonyság fémjelezné cégünk eredeti profilját.
Ekkor rendszerint mindig az következett, hogy rikácsoló hangú főnöke előbb a vállalat adott költségvetését és nyereségét kezdte el taglalni, és persze mindig oda lyukadt ki, hogy a tavalyi, megelőző évekhez képest a haszon, és a profit szinte mindig kivétel nélkül átlagon aluli. S hát ahol bűnbakokra van szükség, ott Korisnak sem szükséges magyarázkodnia!
– Igazgató Úr kérem… ha volna szíves meghallgatni egy rövidke pillanatra… elmagyaráznám… – már megint ez a velejéig megalázott alkupozíció. Mintha egy olyan szánalmas féreg, vagy véglény volna, akinek mindenhez engedélyre volna szüksége, hogy egyáltalán létezni tudjon. A XXI. század totális kálváriája.
– Engem fikarcnyit sem érdekelnek Koris a maga lelki nyavalyái! Megértette?! Engem az elvégzett munkája, teljesítménye izgat! Ha nem termel, vagy kereskedik, és nem teljesít akkor a cég a további profitról is könnyedén lemondhat, és akkor tudja mi lesz? – rikácsolta. –Megmondom magának barátocskám! Leépítések lesznek, és akkor maga is meg a szánalmas csoportja utcára kerülnek, mert ezt diktálja a világ törvénye!
– Igazgató úr kérem szépen… – még volt benne annyi elegendő, és előrelátó lélekjelenlét, hogy ne hátráljon meg a gusztustalanul arrogáns, és pikírt főnöke hangnemétől. – A kislányom rosszul érezte magát tegnap éjjel, és ma reggel is alig tudtam elvinni őt az iskolába! Ezért késtem ennyit! De megígérem, hogy többször nem fog előfordulni! – hajolt meg engedelmesen akár valami ostobán hűséges robot, vagy éppen rabszolga.
– Hát arra aztán fogadhat is, Koris Úr! Mostantól kezdve Koris úrra legyenek tekintettel – harsogta ezúttal a jelenlevők ámulatára -, ha csak megtudom, vagy a fülembe jut, hogy maga akárcsak egyetlen percet is késett, azonnal felmondok magának, és a végkielégítésétől is elbúcsúzhat! Remélem eléggé világos voltam Koris?!
Koris alig tudott már megszólalni. Látszott rajta a viszontagságos, és nehéz éjszaka, ami sebeket égetett a lelkén. Így csupán csak bólintani tudott, mint aki se lát, se hall, és valami átmenetileg kutatón állapotban leledzik.
– Uraim! Hölgyeim! Munkára fel! – adta ki a vezényszót az elszántan rabszolgahajcsár főnök, és máris tüntetően bevonult irodájába, hogy ott pöffeszkedhessen gondosan telepakolt íróasztala mellett.
Senki sem tudta később megmondani se a mentősöknek, sem a rendőrség munkatársainak, hogy mi lelhette szegény Korist? A délelőtti órákban szorgalmasan kedélyes volt, aztán amint elfogyasztotta megrendelt ebédjét, egyszer csak irodájában találtak rá székében ülve. Arcára kiült valami rejtélyes, titkos nyugalomféle, mely rendszerint azokat a harmonikus embereket keríti hatalmába, akik egyszersmind befejezték földi pályafutásukat, vagy egyensúlyba kerültek eredetibb, ellenséges környezetükkel.
A halottkém azonnal megállapította, hogy Korissal érrendszer elzáródás végzett, és miután nagy hipochonder hírében állott, aki – sokszor előfordult, hogy saját magát is diagnosztizálta -, nem szenvedett sokat. A pillanat tört része alatt csöndes méltósággal örökre elaludt.
Azt mondták legközelebbi munkatársai, hogy rajongásig imádta feleségé és kislányát, és mindig értük dolgozott, az ő anyagi biztonságukat tartotta mindenáron élete értelmének és fő céljának.
H.K. sohasem volt valami szerencsés ember. Ha úgy hozta a sors, hogy talált az utcán száz forintot, inkább visszaadta jogos tulajdonosának, vagy, ha a tulaj már régen messze járt, egyszerűen bevitte a kerületi rendőrőrsre, és leadta, mint talált tárgyat. Amikor ez a kisebbfajta incidens bizony többszörösen is megtörtént, a legtöbb rendőr gyanakodni kezdett, hogy ez az ember vagy ostoba, vagy nincs ki a négy kereke, hogy ilyen pitiáner összegekért képes ekkora kerülőt tenni, ahelyett, hogy megtartaná, és magára költené a talált bankókat.
Tíz-tizenöt évvel ezelőtt azt mondták rá, hogy jóképű, és markáns vonásokkal rendelkezik, még akkor is, ha az idő múlásával kellemes, pulykákra jellemző tokát, és sajnos kisebbfajta sörhasat is kezdett növeszteni, ami – azért valljuk be -, hogy egy egészségmániás korban meglehetősen kirívó, és megbámulni való eset.
Később már ideje korán harmincévesen megőszült, és bár kisebb családtagjai közül mindenki egyetértett azzal az elképzeléssel, hogy be kellene festenie egykor dús, sötétbarna haját, H.K. mindvégig ellenállt, és szentül hitte, hogy ez is hozzátartozik természetes vonzerőjéhez. Persze minden arrogancia, vagy nagyzolás nélkül. Szinte kisfiúsan szomorú tekintetében mindig bujkált valami magára hagyatott sebezhetőség, mely a legtöbb hölgyet arra késztette, hogy babusgassa, vagy gyámkodjék felette, míg a teremtés koronáiként becézett Alfa-hímeket egyenesen agresszióba hozta, és jócskán felidegesítette.
Ha munkahelyén hiány támadt létszámban, ő boldogan, szolgálatkészen helyettesített, még ünnepnapokon, így karácsony tájékán is. Ha a fodrásznál – ahol egykoron többször is megfordult -, nem lehetett a girbegurba hajfürtöket rendesen összetakarítani, egyenesen a kivételes emberek sorába emelkedhetett pusztán csak azzal, mert zokszó nélkül megfogta a partvist és a hozzávaló műanyag lapátot, és munkamegosztás címén, amíg a fodrász hajat vágott, addig H.K. is elvégezte a maga egyéni takarítási akcióját a törzsvendégek legnagyobb megrökönyödésére. Amikor aztán elment, és a vendégek összesúgtak a háta mögött, szinte mindig akadt egy vagy két kotnyeles özvegyasszony, akik máris pletykálkodásba fogtak.
– Ildikém, drága! Téged nem zavar, hogy ez a különös, kelekótya fiatalember állandóan összesöpröget mások után? Akár még alkalmazhatnád is!
– Úgy ahogy mondod, Gizikém! Ildike még fizetést is adhatna neki nyugodtan! – helyeselt a másik idős nő.
– Hölgyeim! Ha megkérhetném Önöket, ne avatkozzanak bele az én üzletvezetési szabályaimba! H.K. egy valóban rendkívül udvarias és szolgálatkész ember, és én nagyon kedvelem őt, mert mindig kiállt mellettem! – zárta rövidre a beszélgetést a két matrónával a fodrász.
Történt egyszer, hogy H.K.-ra valóban rámosolygott a szerencsés véletlen, nem is akárhogyan. Amikor egyik kollegája fogadás gyanánt meghívta egy amolyan igazi, év végi kis összeröffenésre a cégen belül, és mivel a családosoknak már ideje korán haza kellett menniük, így stílusosan egyszerű volt a csapdahelyzet, hogy csakis azok maradtak, akikről mindenki tudhatta, hogy szinglik, és egyedül állók.
H.K.-ról azért illik tudni, hogy szinte sohasem vetemedett olyan spontán, vagy gyerekesen meggondolatlan cselekedetre, hogy önkéntesen és szabadon feladhatta volna személyiségének jól berendezkedett komfortzónáit, hiszen hajlamos volt a váratlan történt szituációkat is potenciális veszélyforrásokként értelmezni, és azonnal totálisan bepánikolni. Így gyakorlatilag semmi olyan rendkívülinek nevezhető szenzáció nem történt H.K. életében, amit ne akart volna megtörténté tenni, csakhogy sodródhasson az árral.
Nemsokára aztán valóságos legendává vált minden körben. A titkárságtól kezdve eljutott a híre a nagyobbacska igazgatóságok zártkörű konferenciáig is! Népszerűségének legfeljebb csupán átmeneti jelentéktelensége szabhatott határt.
Egyszer például kitakarította a teljes negyedik emeleten lévő összes mellékhelységet egészen egyszerűen csak azért, mert az egyik kicsit merész, és ravasz titkárnőcske bátorkodott megemlíteni, hogy vannak napok, amikor kimondottan elviselhetetlen, és valósággal orrfacsaró ott a bűz.
Amikor ennek híre ment, a legtöbb nagyfőnök már másnap személyesen rontott be, hogy szabályosan megragadhassa H.K. mancsos kezét, és mint régi ismerőssel szoríthasson vele kezet, amiért ennyire szívén viseli a vállalat sorsát, és érdekeit.
Azután, mint az lenni szokott, három-négy hónap leforgása alatt ez a történet is szépen kifutotta magát, lecsengett, hogy átadja a helyét egy újabb, fantasztikusabb, és még hihetetlenebb legendás történetnek.
Majd elérkezett az ideje az év végi összejövetelnek, amikor mindenki igyekezett kirúgni a hámból, és egy kicsit szórakozni. Kivétel persze H.K.-t, aki legfeljebb most is annyit tehetett, hogy udvariasan, és kissé tétován megállt a sarokban, mint aki valami bagatell hibát követett el, és csöndes mélabúsággal figyelni kezdte kollegáit.
Mivel akadtak nagy tisztelői, és becsülői, akik máris szívükbe zárták őt, és rajongtak érte, megbeszélték egymás között, hogy összehozzák egy sugárzó, gyönyörűséges hölggyel, hátha jó barátok lesznek!
H. K. mint mindig – ha zavarban, és túlzottan is feszélyezve érezte önmagát -, üdítőpohárral a kezében megállt az egyik nagyméretű panorámaablak mellett, és lebámult a tátongó mélységbe, ahol mind az autók, mind az emberek csenevész, szinte jelentéktelen hangyáknak tűntek. Közben folyton az járt a fejében: „Mi az ördögöt keresek itt?!”
Az egyik szépfiús kinézetű kollegája azonnal odament, és próbálta oldani hangulatát:
– Hékás! Édes egy öregem! Ez egy buli! Miért nem érzed jól magad?!
– Jól vagyok! Vagy nem látszik?!
– Inkább úgy nézel ki, mint aki karót nyelt, vagy most tudta meg, hogy kirúgták! Kicsit engedd el magad öreg harcos! Ígérem, nem fogod megbánni! – különös mosollyal száján máris pár lépést hátrált a többi egybegyűlthez, akik szintén be voltak avatva a kisebb, személyre szabott összeesküvésbe. Pár szót váltottak egymással, de úgy, hogy H.K. még véletlenül se vehessen észre semmit.
Néhány perc múlva egy sötét fekete estélyi ruhába öltözött, rendkívül egzotikusnak ható, mogyoróbarna szemű hölgy lépett be a terembe.
Úgy sétált végig az egybesereglett emberek között, és nézett át a szomjazó tekintetek kereszttüzén, mintha világ életében fotómodell lett volna, vagy a rivalda fényében élte volna az életét. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon csak egyszerű fogadásból-e, vagy jól megtervezett beugratás címén, de senki mással nem vette fel szándékosan a szemkontaktust, csupán a valóban megilletődött H.K.-val.
– Üdvözlöm kedves H. – nyújtott kezet.
H.K.-t udvarias embernek nevelték óvatosan, leheletfinoman megérintette a feléje nyújtott angyali kezet, majd kézcsókkal üdvözölte vendégét. A teremen halk, romantikus szisszenések és sóhajok hullámoztak végig.
– Ön… igazán kedves, kellemesnek tűnik a parti, nem?! – kérdezte pusztán csak azért, hogy valamiképpen beszélgetést kezdeményezzen.
– Eddig ez volt az első alkalom, hogy itt vagyok!
– Hát ez valóban meglepetés! Talán nem szereti a társasági rendezvényeket? – kíváncsian H.K. szeme közé nézett, de úgy tűnt felesleges minden erőfeszítés, mert H.K. szándékosan igyekezett kerülni a szemkontaktust, mintha rab volna egy ketrecben.
– Az igazság az, hogy az utóbbi időben kicsit visszavonultam az emberek társaságától! Remélem nem veszi nagyon zokon!
– Egyáltalán nem! – mosolyodott el kedvesen, közvetlenül. – Érdekesnek, titokzatosnak találom a viselkedését kedves H. – Megkérdezhetem, hogy miért döntött így?
– Kicsit nehéz kérdés! Talán elegem lett abból, hogy a világon minden arról szól, hogy legyünk sikeresek, és gazdagok, és aki ezt a két követelményt nem teljesíti azt már nem is veszik emberszámba! Szerintem a fizetések alacsonyak!
– Nem is tudtam, hogy Önt ilyen komoly témák érdeklik! És mondja csak? Mi a meggyőződése? Ön szerint többet kellene dolgozni, hogy sikeresek legyünk, vagy kevesebbet, de azt jobban, és színvonalasabban megfizetni? – látszott a hölgyön, hogy vág az esze, mint a beretva, és nem hagyja magát eltántorítani a fő céljától!
– Nekem az a véleményem, és bocsássa meg, ha túlzottan pesszimista vagyok, de legalább hatvan évre le vagyunk maradva a nyugat európai gazdasági piaci szférától! Mire azt behoznánk, a többi állam már jócskán leelőzött minket! Sajnos az átlag, dolgozó kisember hazánkban egyre kevesebbet tehet! Befizeti a számláit, eljár dolgozni, és életét ebben a körforgásban forgácsolja szét!
– Ön nem viccelt! Meglehetősen szkeptikusan, és szomorúan látja a világot! És mit gondol az őszinte emberi érzésekről? Ön szerint mindenki megtalálhatja a boldogságot? Egyáltalán miként lehetne élhetőbb életkörülményeket teremteni? – továbbra is szilárdan kitartott amellett, hogy keresztkérdéseivel megpróbálja kiugrasztani H.K.-t a bokorból.
– Hát… nézze kedves hölgyem! Most egy kicsit csúnya dolgot mondok, de külföldön sokkal jobb állás, és piaci lehetőségek kínálkoznak. Pláne akkor, ha vannak az embernek odaát ismerősei, akik megint csak ismernek embereket! Én mindenképpen kimennék, de felelősséggel tartozom a szeretteimért! – annyira szomorúan, szinte beletörődötten hangzott szájából ez az utolsó mondat, hogy a hölgy önkéntelen is megsimogatta mancsos kezeit.
– Sajnálom! Megkérdezhetem, hogy miért nem sikerült a külföldi munkavállalás? – bár egyesek ezt szándékos tolakodásnak, rámenősségnek vehetik H. K.-nak tetszett az egyszerű őszinteség, amit kihallani vélt a hölgy hangjából.
– Semmi baj! Tudja sajnos két éve elvesztettük az apámat, és én visszaköltöztem a szüleim lakásába, hogy édesanyám ne maradjon egyedül!
– Jaj, bocsásson meg! Őszinte részvétem! – enyhén hebegett-habogott, mert azt gondolhatta, hogy az önsajnálat sokszor a legjobb menedék. – Kérem, ne haragudjon.
– Igazán nincs miért! Előbb-utóbb a többi ember is megkérdezi! Ez természetes! – most először vette a bátorságot, és merte zöld színű, tétova, árva szemét a hölgy kedves, megértő barna szemére vetni. Érezte a mágneses bizsergést, akárcsak a hölgy, mégis titkolta. A hölgy kellemesen elpirult, és nem szégyenkezett.
– Azt hiszem, hogy a mostani korban minden ember arra kényszerült, hogy álarcot viseljen, mert túl sok sebet szedett össze. Aztán észre se vesszük, és beüt az életünkben a nagy krach!
A zsibongó termen végigfutott valami különös, meghitt csendesség. Mintha mindenki meghunyászkodott volna egy kicsit, hogy a bizalmasnak mondott együttlétek jobban, tartalmasabban kibontakozhassanak. A legtöbb ember visszafogott, szinte suttogó hangra váltott a csevegések meneténél.
– Mennyire igaz! – helyeselt kissé bugyután H. K.
Egy felszolgáló pezsgős tálcával a kezében kisebb zsonglőrködéssel körbejárt a nagyalakú teremben.
– Parancsolnak egy kis frissítőt? – ajánlotta inkább az angyali hölgynek, semmint H.K.-nak.
– Igen, köszönöm! – a hölgy finom, porcelánszerű, hosszú kezecskéivel szinte alig érintette meg a pezsgőspohár kristályszínű, hosszú poharát, amikor a pincér már ment is volna a többi vendéghez, a hölgy még odaszólt neki:
– Bocsásson meg kedves uram, de az úriembert már meg se kérdezi?! – selymes hangja egyszerre volt kellemes hangzású, mégis erőt, és talpraesettséget sugárzott.
Meglehet, hogy a hölgy lelke mélyén nagyon is úgy érezhette, hogy H.K-ért igenis ki kell valakinek állnia, ha eddig senki nem tette.
H.K. ebben a percben úgy elpirult, akár egy túlméretezett gyümölcs, melyet elfelejtettek betakarításnál leszedni, és most a többi élősködő darázs előszeretettel lakmározik a húsából. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, mert valamikor apjától úgy tanulhatta, hogyha egy férfit egy nő véd meg, akkor az már szégyen, és gyávaságnak minősül. Mégis most sokkalta magabiztosabbnak, elszántabbnak, és erősnek gondolta magát.
– Miattam igazán nem kell… fáradnia… – nyelte le kortyokként kétségeit, és hezitálását.
– Nem, minden rendben van! – intette le tekintetével megértőn, és szívélyesen a hölgy. – Megvárjuk amíg az úr visszajön a tálcával, és Önt is kiszolgálja!
A pincér szemlátomást tűkön ült, és fortyogott benne valami visszafojtott indulat, attól, hogy egy egzotikus, igazi nő kicsit nyilvánosan megszégyenítette, holott ez csupán kérés, és felhívás volt.
– Parancsoljon! Mivel szolgálhatok? – már megint elkövette a sarkalatos hibát, és előbb a vonzó hölgyhöz ment, semmint H.K.-hoz.
– Legyen kedves, és kínálja meg az urat is! – hangzott az egyértelmű utasítás a hölgy szájából.
A pincér úgy nyújtotta oda H.K.-nak a nagyobb méretű ezüsttálcát, mintha legalább is leprás, vagy pestises lenne a keze.
– Uram? Parancsol egy kis pezsgőt?!
– Nem, köszönöm! De egy kis üdítőt, vagy kólát szívesen fogyasztanék! – a pincér mindvégig a hölgyet bámulta árgus szemekkel, és mivel nem mert neki ellentmondani elsietett gyorsan, és néhány perc múltán hozta a kólát. – Tessék parancsolni!
– Köszönöm szépen! – elvette a kristálypoharat, melybe azelőtt csak márkás, és minőségi nedűket szolgáltak fel. A Pincér pedig megszégyenülten azonnal elkullogott.
A legtöbben érdeklődve figyelték a kisebb drámaiságot kiváltó eseményt, majd mindenki hangosan megtapsolta a talpraesett hölgyet. H.K. csupán csak jóval később vette észre, hosszas gondolkodás után, hogy a taps kicsit különc természetének is szólt, és azért, mert ki mert állni magáért.
– Bocsásson meg, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de nem lesz ebből baja? – reszkírozott meg egy gyámoltalan kérdést.
A hölgynek nagyon imponálhatott ez a fajta ismeretlen, merőben szokatlan kisfiús nyegleség, szende gyámoltalanság, mert kedvesen, gondoskodón elmosolyodott, és titokban még a szíve is megdobbant:
– Sőt! Éppen ellenkezőleg! Önnek is joga van hozzá, hogy kiszolgálásban részesüljön. Vagy talán nem?!
– Azt szerettem volna elmondani, hogy miattam igazán… felesleges ekkora… bajba keverednie…
A hölgy gyöngéden H.K. vaskos karjába karolt, és tett vele pár lépést, ameddig elkerülték a morajló tömeget. A nagyobb üvegfal mellett álltak meg, amiken kasmír szerű drapp függönyök függtek.
– Nincsen semmi baj! Látom, Ön egy rendkívül megfontolt, és felelősségteljes ember! Tetszik, hogy a mostani világban még léteznek igazi lovagok!
– Én köszönöm, ha megtisztel!
– Szeretném megkérdezni, hogy volna-e kedve eljönni egy kötetlen baráti beszélgetésre valamelyik hétvégén? Semmi kényszer!
– Hát… nagyon szívesen! – kissé váratlanul érte a felkérés, hiszen ennyire vonzó, álomszép hölgyek nem szokták megkérni ilyesmivel.
– Pompás! Várjon csak! Itt van a mobilja?
– Természetesen! – már be is nyúlt szürkés színű aktatáskájába, hogy kihalássza okos telefonját, melynek valami okból mindig ideje korán lemerült az akkumulátora.
– Mindjárt beírom a számomat! Ha az egyiken nem venném fel, akkor a másik lesz a nyerő! – gyöngyházfényű ujjai annyira sebesen jártak az érintőképernyős billentyűzeten, hogy H.K. nem győzött csodálni. Ő annak is örült, ha legépelt önerőből egy teljes A/4-es oldalt. Bárcsak megtanulhatta volna a gyors és gépírást.
– Tessék! – adta vissza gyönyörűséges mosoly mellett a telefont H.K.-nak.
– Tudom, hogy bizonyára még nem hallotta senkitől sem, de van Önben valami, ami megfogja az embert, és arra készteti, hogy elbeszélgessen Önnel! – megint elpirult, és H.K. – ha csak órákra is -, úgy érezhette, hogy mindent megérdemel az életben.
Amikor a hölgy ismét karon fogta, és kisétáltak a teremből H.K. kollegái, és persze a többi egybegyűlt vendég is hangos tapsviharral jutalmazta őket.
Hullámzó, tevékeny homlokomban most még elszántan küzdve csikorgok; akaratos, tántoríthatatlan hittel kultúrát majszolok, miközben a kinti, félelmes világ rendre letörné szárnyasan ítélkező hangjaim. Az elemek titkos pattanása egészen a lélek zsigeri mélységig hallható. A Mindenség-babonázó pillanatokban már csak mi lehetünk eléggé éberek, hogy önmagunkat menthessük a jelenvaló pokloktól.
A titkos aszkézis-önkény önzésre tanít. Álcázott, kényszerű teremtésből, munkálkodásból kihozni a legtöbbet és mindenképp. Létemet megmártják sebesült lelkem tükrei, mely egyaránt visszafordítják arcok könnyezőn igazi őszinteségét. Olcsósított, hibernált-gonosz szavak egyszerre égetnek, megátkoznak – Kharübdisz védtelenségem mélységeibe belelökve naponta. Szükséges, hogyha előbbre akarok jutni önmagamat minél jobban megismerhessem.
Az álom hiába-vágyva fenyegetőn mindig szétszabdalja próbálkozásaimat mélyre rántott bukásaim után. Bíbor kehelyként dobbanó szívemben szándékosan harácsolódik a tetetett harag s mélabú, bosszúálló ellenállás: minden esetben rendhagyó, alattomos szempilla rebegtetések árulkodnak, hogy hölgy-tekintetek csalfán kicsúfoltak. Összeszorított lélekkel, mégis kiszolgáltatottan a végtelenített Időben megállok.
S még tűrve reménykedem hátha sebezhető szívem az utolsó napon Valaki mellett végzeteset dobban. – Belemerülve facsarodott, síkosított csöndbe, mely balzsamként tapad rám metafizikai, ellenálló halmazállapotba vagyok kénytelen vesztegelni, hogy még bizton rátalálhassak titkokat s szerelmeket dédelgető, szűzies szempárok megváltó merengéseire!
Remegő-hezitáló tudatosan kiszolgáltatott szájszéli bizsergés titokban elkapott romantikus csókok mindensége előtt; álom s ébrenlét egyaránt váltakozva hullámzik többszörösített érzelmi spirálgyűrűkben amikor az elnyerhető boldogság hamvas-szirmai lüktető szívekre települnek. Gyöngéd igazgyöngyök ékszer láncolatából nőtt, mezítelen bőrünk pórusain át hallgató lelkünkbe kúszik hűséges érzelmi tükörként a rózsaujjú Egy-érzelem.
Romantikus éjjelek holdsugarában megváltó, ezüst-csillagos árny-áldozat virraszt fejünk felett védelmezőn. Mohó vágyhangokat kortyolgat az esti szél, míg egymásért élő, borsódzó végtagjainkat jótékonyan járja át a bimbódzó, könnyed remegés. Körülöttünk már minden Egy s oszthatatlan. Akár az összetetten balzsamos parádés csempész erotika; egzotikus domborulatokba burkolja a gazdag zuhanyrózsa az angyal elegánsan hölgyies mozdulatait, míg csókjaink halhatatlan Mindenség-dobbanását szándékosan elnyújtjuk.
Két jótékony csípés közt a cupidói kedvezményes nyíl még mindig akciós. – Igazgyöngyök gyöngéd láncolatán megbűvölt bőrünk alatt ott bujkál az ünnepi csönd. Kozmikusan kitágítható idők repedéseiben aprócska szerelmi lampionok ragyogva világítanak. Megszűrt, fotó szintetizált fénybe illesztett belső lélek-tükrök kapcsolódnak s szemek titkaiban is új értelmet nyerhet a valódi, emberibb megismerés.
Letanított szavak pezsegnek egymás bimbós ajkain jótékony meggondolatlanságukban; a magány mélységében mindig kacifántos-csalóka minden sziluett. A felszínes vakság mindig kártékonyan befolyásolható!
Hajléktalan boldogság-töredékekből még utolszor jó volna teremteni valami megismételhetetlen, lehetséges boldogság-vágyat. Dédelgető, idill romantikát, mikor a kedves ölébe hajthatjuk elcsigázott, megfáradt fejünk, hogy ne szólíthasson vagy darálhasson be egy újabb végek nélküli kálvárianap golgotás-szolgás keresztre feszítése.
Csattogó őrletés, önemésztés titkon már így is régtől ott zsibong zabálja az önzetlen, emberi lélek mentsvárait, még szilárdított eresztékeit. Lehet-e még száműzni bátran a spongya-magányt, mely mint dudva-gaz telepedőn lélek-mélyekre telepszik a növekszik? – Ha a nehezen értelmezhető bizonytalan Jelenben végre kinyúlhatna s felemelhetne valaki gyilkos csöndek néma katlan-országából s megfogná kitaszított, göcsörtös kezeimet a megérdemelhető Mindenség egységes boldogsága – meglehet -, végre bizton engem is megtalálna.
Vájkáló emlékidézések, mint sercenő gyufaszálak a kifújható lélegzettel könnyedén tovatűnhetnek; az öröklét a hallgatás szent elefántcsonttornyába belefeszül s sokadszor hozzáidomul a még formálható, ünnepi pillanatok halmazállapotaihoz. – Bensőséges mozdulatainkat az exhibicionista külvilág lépten-nyomon pásztázza s nyomon követi.
Arcunk: kivilágított sziklafal, s neonreklám egy személyben! Érezzük kétségek közt veszteglő szerelmeink, s felszínes kapcsolataink közben csupán dobbanó szíveink lehetnek egyedüli önmagunkban is bizton visszatérő hűségesek; a szél könnyed, lefényképezhető hullám-spiráljai romantikával borzolják bronz barna szirén-bőrüket. A balzsamos holdvilág méla, hajótörött várakozó rácsaiban egyre jobban körbe keríti a meghitt, különbékés perceink hangulatait, titkos összefüggéseit!
