Hullámzó, tevékeny homlokomban most még elszántan küzdve csikorgok; akaratos, tántoríthatatlan hittel kultúrát majszolok, miközben a kinti, félelmes világ rendre letörné szárnyasan ítélkező hangjaim. Az elemek titkos pattanása egészen a lélek zsigeri mélységig hallható. A Mindenség-babonázó pillanatokban már csak mi lehetünk eléggé éberek, hogy önmagunkat menthessük a jelenvaló pokloktól.
A titkos aszkézis-önkény önzésre tanít. Álcázott, kényszerű teremtésből, munkálkodásból kihozni a legtöbbet és mindenképp. Létemet megmártják sebesült lelkem tükrei, mely egyaránt visszafordítják arcok könnyezőn igazi őszinteségét. Olcsósított, hibernált-gonosz szavak egyszerre égetnek, megátkoznak – Kharübdisz védtelenségem mélységeibe belelökve naponta. Szükséges, hogyha előbbre akarok jutni önmagamat minél jobban megismerhessem.
Az álom hiába-vágyva fenyegetőn mindig szétszabdalja próbálkozásaimat mélyre rántott bukásaim után. Bíbor kehelyként dobbanó szívemben szándékosan harácsolódik a tetetett harag s mélabú, bosszúálló ellenállás: minden esetben rendhagyó, alattomos szempilla rebegtetések árulkodnak, hogy hölgy-tekintetek csalfán kicsúfoltak. Összeszorított lélekkel, mégis kiszolgáltatottan a végtelenített Időben megállok.
S még tűrve reménykedem hátha sebezhető szívem az utolsó napon Valaki mellett végzeteset dobban. – Belemerülve facsarodott, síkosított csöndbe, mely balzsamként tapad rám metafizikai, ellenálló halmazállapotba vagyok kénytelen vesztegelni, hogy még bizton rátalálhassak titkokat s szerelmeket dédelgető, szűzies szempárok megváltó merengéseire!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.30. @ 10:21 :: Tasev Norbert