Tasev Norbert : Egy hajnali órán

HAJNALI ÓRA

Egész éjjel ordas szelek fújtak. Kemény, süvöltő, komisz szelek, melyek egyszerre fölzaklatott, kialvatlan idegeket, és megfáradt csontokat repesztenek. A buszvezető éjjeli műszakos lévén szinte mindig korán ébredt. Bár Farsang volt, szombat este, a munkához szokott ember számára egyik munkanap olyan, mint a másik. Hajnalok sötétjében úgy burkolta be magát pufajkaszerű, kényelmes, meleg kabátjába, akár egy hangtalan, fájó érzés, mely lopakszik, vagy éppen érzések után szeretne kutatni. Mintha elvesztett volna valamit, amit – tudhatja -, ritkán találhat meg az ember, ha eléri a bűvös negyvenes időhatárt.
A kora hajnali derengésben senkit sem akart megzavarni. Fél háromkor a normális emberek többsége rendszerint még a legjobb álmaiban kalandozik, vagy éppen a másik oldalára fordul, csak a műszakosok tudhatják egyedül mit is jelenthet egész álló nap megfeszített végtagokkal nyomni a pedált.

Sokszor úgy gondolt magára mint egy hontalan, vagy éppen idegen kamionsofőrre, aki végestelen kilométereket tesz meg a lakatlan, elhagyatott, ismeretlen földrészeken, csakhogy rakományát mindenáron leszállíthassa, és megkaphassa érte csekélyke fizetését. „De milyen áron?” – tette fel magának unos-untalan a megkerülhetetlen kérdést. Szinte kibírhatatlannak tetszett, hogy ne találkozhasson imádott feleségével, és egy szem fiával, aki – önmagának sem merte beismerni -, olyannyira különleges lett az évek során, hogy kizárólag csak az irodalom érdekelte. Pedig mennyire vágyott rá, hogy abban a pillanatban, hogy betölti a tizennyolcat ha törik, ha szakad megfogja tanítani vezetni. Mániákus szorgalommal minden autóvezetéssel kapcsolatos szórólapot, és hirdetést kivágott, vagy összegyűjtögetett amit csak talált, és nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne rakosgatta volna fia szobájának íróasztalára, mert azt akarta, hogy fia igenis kezdjen valamit az életével.
„Bezzeg én az ő korában! Érettebb gondolkodású voltam!” – gondolta, miközben átvágott a csípős szeles, totálisan kihalt lakótelepen. Mintha őt az egyszerű melós embert már nem érthetné meg senki és semmi. Mintha egy spirálba került volna negyvenéves korára, mely állandó forgó mozgásával arra kényszerítette volna, hogy rab legyen, és ne boldog férj, és családapa.
Talán autókonstruktőrnek kellett volna mennie a karosszérialakatosi szakma után. Annyira szeretett szerelni, bütykölni, hogy legszívesebben a rendszerváltás után máris nyitott volna egy kis, hangulatos autószerelő műhelyt, ahol autócsodákat szerelnek össze, javítanak meg. De közbejött a gyerek, és a családalapítás, ami miatt az álmok is átmenetileg a szőnyeg alá lettek söpörve, vagy kiestek a zsongó emlékezet szálai közül.

Mindig szerencséje volt a vezetésben. Olyannyira jól megtanult manőverezni és a szakmai rutint, hogy még a legképtelenebb szituációkban sem engedte meg, hogy elveszítse a fejét. Legfeljebb, mint a többi autós sok esetben, az ő száját is elhagyták azok a koránt sem kellemes, obcén, és csúnya szófordulatok, melyeket a legtöbben nemzetközi kézjelekkel karöltve alkalmaztak, ha valaki végett a KRESZ-szabályok ellen.
– Mozogj már te tetű! Rád várunk egyedül! – mondta bele egyszer a mikrofonba, mikor buszából egy ismeretlen valaki kiszerelte a beszédszintetizátort, mely a megállók bemondásáért volt felelős. Utólag a műszakja végén ezt a könnyelműen felelőtlen, és gyerekesen bosszús viselkedését meg is bánta, és rádión üzent a szolgálati diszpécsernek, hogy őszintén sajnálja, hogy úgy fölidegesítette magát, és kijött a sodrából.

Nemsokára közeledik majd a Húsvét, és lesz végre négy teljes nap szabadsága, amikor nem kell idegesíteni, izgatnia magát feleslegesen, és pihenhet, és kedvére lazíthat egy jó minőségi dobozos sörrel a kezében. Sokszor elgondolta már, hogy talán jobb lenne egész nyárra lemennie az anyósa kertes házába, mert ott szabadnak és függetlennek érezhette magát, és ott érdekes módon nem köhögött, és krákogott, mint panellakásukban.

Hogy változhatott meg minden ennyire? Már nem tudta volna megmondani. Talán jó lett volna még egy gyerek, hogy vigyázzon rettegő, sebezhető fiára, akit mindennap istenesen elvertek osztálytársai, és aki képtelennek mutatkozott, hogy visszaüssön, és megvédje magát. Talán nem kellett volna eleinte olyan vaskemény szigorral bánnia vele. Elvégre még alig múlt el tizenhat éves.

A nap első mézsugarai váratlanul jelentek meg, mintha orvul, lesből akarnák megvakítani ellenfeleiket. Még szerencse, hogy berakta az Armani-napszemüvegét, mit még egy Krétai nyaraláson felesége vett neki, amit azóta legalább három-négy alkalommal sikeresen eltörött. De aztán újra és újra megragasztott, és büszkén viselte, mert az ember nem mindig kaphat ennyire minőségi, és márkás cuccokat, amiket illő módon szükséges megbecsülnie. Hirtelen új erőre kapott, és úgy érezte még képes volna bevállalni egy dupla, váló műszakot is, csakhogy családjának megtudja venni azt, amit szeretnének.
Még most is élénken élt az emlékezetében, amikor a kilencvenötös karácsonyon összetörte fia egyetlen, régen áhított Transformerses robotját, és a gyerek úgy jajveszékelt, acsarkodott, hisztizett, és sírdogált, mintha egy egész világ dőlt volna össze benne. Akkor is ő volt a hibás! Igen! Miért kell állandóan a szőnyegen sertepertélnie, amikor éppen fát díszítenének? „A gyerek azért gyerek, mert nem tehet a dolgokról!” – hallotta anyja hangját, akit bár szeretett, mégis idegesített körülményeskedő stílusa.

Egy percre mámoros érzés futott át rajta. „Mi lenne, ha megnézné mennyit bír a busz? mekkora lehet a végsebessége, miközben rettegő, és rimánkodó utasokkal lenne tele az utastér?” Tőle várná mindenki a megváltó, biztos segítséget.
Mikor észrevette, hogy a hajnal első sugarainál egy töpörödött kis anyóka áll a rideg buszmegállóban, azonnal odavezette buszát, és a mikrofonnal köszöntötte az első utast a nap folyamán.
– Sok szeretetett köszöntöm legelső utasomat! – felelte a mikrofonba, mire a nénike annyira megilletődött a kedves, közvetlen szavak hallatán, hogy egy jelentős könnycseppet sikerült kitörölnie SZTK-keretes szemüveges szeméből. A nénike lábánál egy kis, görgős, húzható kocsi lapult; láthatóan bevásárolni indult, és két kissé elnyitott, piszkos nejlonszatyor.
Rögtön elfogta a lelkiismeretfurdalás és az általános szégyenérzet. Ő sohasem engedte meg az idős anyjának, hogy egyedül menjen bevásárolni. Még akkor sem, amikor elfogyott a kenyér, vagy a legszükségesebb élelmiszer anyja otthonában. Mindent pontosan, precízen előre megvett, hogy sohase kelljen nélkülöznie az asszonynak. Most legszívesebben előkerítette volna az idős anyóka hozzátartozóit, és leordította volna a fejüket, hogy mit képzelnek magukról, így kihasználni egy védtelen, idős embert? Hová lett manapság az illem?!

Aztán eszébe jutott a fiával történt legutóbbi veszekedése, amikor a fia megvallotta az anyjának, hogy szerelmes lett egy barna hajú, barna szemű, világszépe lányba, akit nagyon szeretne már bemutatni, és hogy elhozhatja-e vacsorára? De ő határozottan, és kategorikusan visszautasította.

– Már pedig, ha a fene fenét eszik akkor sem! Képtelen vagyok megbízni a barnaszemű emberekben! – jelentette ellenkezést nem tűrve, mint akiben fölrobbant a lappangó, parázs indulat, és otthagyta a vacsoraasztalt.

Ez a fajta különös viselkedésforma gyakorta megesett a családjukban, mégsem kért sohasem bocsánatot. Ahhoz ő túlontúl is büszke természet volt világ életében.

A néma hajnalban csupán egy-két busszal találkozott, akik szintúgy lustán vánszorogtak még csak a kihalt forgalomban, mint éppen ő, de azért jókedvűen, felszabadultan integetett nekik. Karjelzésében is volt valami hamisítatlan, önmagát meg-nem-adó öntudat.
Egy szemlátomást kissé idegeskedő  anyuka ráncigálta  kisfiát föl a buszra, aki annyira visított,  hogy szinte képtelenségnek tetszett őt megvigasztalni. Ismételten beleszólt a mikrofonba, hátha fel tudja legalább vidítani a gyereket:
– Halló, halló kedves hallgatóink! A főnyeremény bátor nyertese az a fiatalember az anyukájával, akik éppen most szállt fel a buszra! Kérem a fiatalembert fáradjon előre, és vegye át a nyereményét. – néma csend támadt. Még a kisfiú is abbahagyta a sírást, és csupán visszafojtott szipogást hallatott önmaga után.
„Micsoda szemtelenség ez, hogy valaki díjat kapjon egy egyszerű dühös, szánalmas hisztiiért!” – gondolta a feszült, és keveset aludt anyuka, de azért előre ment a vezetőüléshez, hogy kiderítse milyen kicsinyes tréfát akar játszani vele a buszvezető.
– Már megbocsájtson, de milyen jogon avatkozik bele a magánéletünkbe?! – fakadt ki, és már azon volt, hogy a vezető fejét is leordítsa, de a másikat nem ilyen fából faragták.
– Jó reggelt kívánok asszony! Szervusz fiatalember! – nyújtotta kedvesen vaskos öklét a megszeppent kisgyerek felé, aki inkább dühöngő anyja kezébe csimpaszkodott, és a világ összes kincséért el nem engedte volna. – Tudja nekem is van ám egy nagy fiam, és szerettem volna megvigasztalni a kisfiát! – azzal fogott egy tejes karamellás cukrot – amit a legtöbb gyerek valósággal imád -, pláne, ha egy kis tábla csoki is jár mellé, és kedvesen odaadta a gyereknek.
A gyerek valósággal rettegett, akár egy szél cibálta nyárfalevél, és tanácstalanul, még mindig az anyját bámulta: vajon elfogadja-e a felkínált ajándékot, vagy sem?
A dühös anyuka átmenetileg megenyhülni látszott. – Mit illik mondani a kedves buszvezető bácsinak Alfréd? – nézett rá szigorúan, rendreutasítóan.
– Cukolom? – jött ki a gyerek pösze száján. Olyan aranyos, és mégis védtelen volt ebben a percben, hogy a vezető önkéntelenül is megkérdezte.
– Mondd csak, Alfréd? Szeretnéd megnézni hogy működik a busz?
A félős kisgyerek megint anyjára nézett, mint aki életek felett parancsol.
– Ez… igazán nagylelkű Öntől kedves uram, de attól tartok sajnos nem lehet, mert… késésben vagyunk… – azzal visszaráncigálta talán egy fokkal kíméletesebben a félszeg kisfiút a hátsó ülések egyikére.
– Én is nagyon örültem a találkozásnak! – mondta be a mikrofonba, majd nagy sebességre kapcsolt szándékosan, elvégre, ha valaki késésben van, annak valószínűleg minden  perc számíthat.

Hogy ujjongott virgoncan, mint egy eleven kis állatka annak idején az ő fia, amikor először ültette be a vezetőűlésbe. Valósággal megbűvölve, máris nyomkodni kezdte a változatos színekkel villogó gombokat, és folyamatosan belebeszélt a mikrofonba, mert nem tudhatta, honnan jönnek a visszhangszerű hangok. Egyszerre volt felemelő, jelentőségteljes és nagyon is büszke pillanat. De az idők sajnos változnak! Annak idején, amikor tizenhat lett, arra gondolt, vesz neki egy használt motorbiciklit, amit kedvére bütykölhet, szerelgethet, de könnyen rájött, hogy fia nem egy műszaki érdeklődésű ember, sokkal inkább humán beállítottságú.

Azt szerette a vezetésben, hogy itt a saját maga ura volt, és nem kellett senki akaratának engedelmeskednie. A kis hangulatos utcák, melyek különleges kertvárosias környezetet adtak a környéknek, mindig is vonzották. A kanyargós szerpentinen pedig úgy tűnt, hogy senki sem zavarhatja meg a magával ragadó, és romantikus panorámakilátást. A kertes házak szinte egymás után sorjáztak, akár csak a külső kerületekben, ahol felnőtt.

Bárcsak újra vidéken élhetnének a családjával. Talán ott béke, nyugalom, és harmónia várná, és nem kellene szükségképpen megőrülnie ettől az állandó feszültséggel, stresszel járó munkakörben, amiben jelenleg – ki tudja miért -, bent ragadottnak érezte magát. Szemét enyhén megvakította a napsugár, ezért máris felvette feleségtől kapott, aztán később állandóan megragasztott napszemüvegét. Hiába! A minőségnek nincs párja! Hamarabb leért a gyér forgalom miatt a BACH-csomópontra, ahol a kongresszusi épület feküdt burjánzó, dús fenyőágak társaságában, hogy védve legyen a kíváncsiskodni vágyó szemek sokadalmától.
Itt nem kellett pásztázni utasok után. Máris talált négy-öt jómadarat, akik teátrálisan mutogatni kezdtek feltűnően tüntetve a karórájukkal, míg mások mobiltelefonjaik kijelzőjével zsonglőrködtek, hogy késett pár percet.
– HOL A JÓ ÉDES ANYÁADBA VOLTÁL TE ÁLLAT?! – ordította hangosan egy szemlátomást részeg, alig tizennyolc éves suhanc feléje, aki bár fogalma sem lehetett, hogy mit fecseg, jócskán kihúzta a gyufát a sofőrnél.
Kinyitotta a vezetőülést, leszállt és egy jókora tenyeres pofont kevert le a megszeppent kölyökképű, gizda srácnak, aki a váratlan meglepetéstől seggre ült.
– Ezt soha többé meg nem halljam! Amíg nem józanodsz ki, addig nem szállsz fel a buszomra! Megértetted aranygyerekem?! – nézett ellenséges farkasszemet a most már megszelídült fiatallal. Mivel az nem válaszolt, visszaült a vezetőülésbe, és folytatta tovább megkezdett útját, miközben a többi utas élénk tapsviharba kezdett, vagy mobiljával lelkes amatőr videókat készített arról, hogyan tanította móresre az egyik városi buszvezető az illuminált állapotú, fiatal srácot.
Most gondolt csak bele. Mi lett volna, ha saját fia is rászokott volna az alkoholra? Még szerencse, hogy az anyja természetét örökölte! – s vett egy mély, beletörődött lélegzetet.

Legutóbbi módosítás: 2020.04.22. @ 15:30 :: Bereczki Gizella - Libra

Szerző Tasev Norbert 68 Írás
1983.11.30-án születtem Budapesten! ELTE-TFK, BTK-n folytattam magyar-történelem szakos tanulmányokat; történelem tanár. Ebookokat szerkesztek! Eddig szerzői könyvkiadás keretében a Publió kiadónál, és a Publishdrive-on jelentettem meg köteteimet!