Hajléktalan boldogság-töredékekből még utolszor jó volna teremteni valami megismételhetetlen, lehetséges boldogság-vágyat. Dédelgető, idill romantikát, mikor a kedves ölébe hajthatjuk elcsigázott, megfáradt fejünk, hogy ne szólíthasson vagy darálhasson be egy újabb végek nélküli kálvárianap golgotás-szolgás keresztre feszítése.
Csattogó őrletés, önemésztés titkon már így is régtől ott zsibong zabálja az önzetlen, emberi lélek mentsvárait, még szilárdított eresztékeit. Lehet-e még száműzni bátran a spongya-magányt, mely mint dudva-gaz telepedőn lélek-mélyekre telepszik a növekszik? – Ha a nehezen értelmezhető bizonytalan Jelenben végre kinyúlhatna s felemelhetne valaki gyilkos csöndek néma katlan-országából s megfogná kitaszított, göcsörtös kezeimet a megérdemelhető Mindenség egységes boldogsága – meglehet -, végre bizton engem is megtalálna.
Vájkáló emlékidézések, mint sercenő gyufaszálak a kifújható lélegzettel könnyedén tovatűnhetnek; az öröklét a hallgatás szent elefántcsonttornyába belefeszül s sokadszor hozzáidomul a még formálható, ünnepi pillanatok halmazállapotaihoz. – Bensőséges mozdulatainkat az exhibicionista külvilág lépten-nyomon pásztázza s nyomon követi.
Arcunk: kivilágított sziklafal, s neonreklám egy személyben! Érezzük kétségek közt veszteglő szerelmeink, s felszínes kapcsolataink közben csupán dobbanó szíveink lehetnek egyedüli önmagunkban is bizton visszatérő hűségesek; a szél könnyed, lefényképezhető hullám-spiráljai romantikával borzolják bronz barna szirén-bőrüket. A balzsamos holdvilág méla, hajótörött várakozó rácsaiban egyre jobban körbe keríti a meghitt, különbékés perceink hangulatait, titkos összefüggéseit!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.24. @ 09:49 :: Tasev Norbert