SASI

Naplóm margójára

RÖNTGEN 

Péntek, 13. 

A derengő reggelen sejtelmek foszlányában ébredünk. 
- Nagy a forgalom – mondja, miközben átbújtatja fején a kissé fényesre kopott oldaltáskája szíját.

– Menj a másik boltba, a zebrán keresztül biztonságosabb – fordulok hozzá. 
Gyors ölelés, leheletnyi puszi, mint mindig, ha rövidke időre szétválnak útjaink. Életünk összefonódott hét év alatt, zsigereinkben a szerelem, az összetartozás érzete. Szeretetünk a kölcsönös bizalom, az egymás iránt érzett tisztelet, humánum, empátia erjével úgy nőtt, ahogy az összetartozás elvesztésétől való félelem, aggódás. Az Égiek kitüntető szeretetének köszönjük, s hálásak vagyunk, hogy egymásra találtunk. Férjem halálát követően lelki válságba kerültem, míg ő siketségét elfogadó, megértő társra talált bennem. 
- Vigyázz magadra, mire megjössz, a reggelihez is megterítek. 
Gyors ajtócsukás, kulcsfordítás. 
- Ne zárd be az ajtót – kiáltok reménytelenül, erőtlen hanggal. Tudom, a zárt ajtón túl úgy sem hallja. Furcsa érzések futnak át rajtam… Mindent rendben csinált! Féltjük a családi otthon nyugalmát, melegét, kizárva a városi forgatag izgága, nyüzsgő zaját. Borzongat a bezártság tehetetlensége… Mit csinálok, ha baj van? Nyugtatom magam, csak pozitívan, mindjárt itt lesz, alig száz méterre a bolt. A másik pillanatban magam hibáztatom, miért nem csináltattam pótkulcsot?! Volt, de szétosztottam. Legyen a családnál, a szomszédban is hagytam, bármilyen külső, belső gond esetére, legyen mentő segítség. Elég nekünk egy kulcs, úgyis mindíg együtt! Gondolataim össze-vissza cikáznak. Zöldséget tisztítok, vizet teszek fel forrni. Folyvást nyomaszt egy belsőmből induló, görcsös érzés. Most tessék! Itt állok kulcs nélkül, bezárva, az ablakon sem tudok kimászni, magasföldszinti lakás! 
Kintről visító szirénaszó… Nem tűzoltókocsié, az mélyebb, öblösebb…! 
Zubog a víz, fő a leves, az edény alatt takarékra veszem a lángot. Pereg a perc… Várok… Mindjárt itt lesz, úgy tesz, mint mindig… Elém áll, huncut mosoly, incselkedő tekintet, s valami kitalált mókás fordulattal nevettet. “Drágám, nincs még kenyér, elaludt a pékmester!…” 
Már itt kellene, hogy legyen! Igen! Ő ez! Nyílik a lépcsőház bejárati ajtaja, léptek… Fordulj már, kulcs! 
Miért nem?… A távolodó léptek kopogása egyre erősebben zakatol bennem. Rossz érzés, kavargó gondolatok, kuszált pergő képeken tehetetlen, segélykérő kezek, tompa ütés, vér, forgó utcakép…  
Gyors elhatározással nyúlok a telefonért, hívom a szomszédom. Sajnálkozva vigasztal, nyugodjak meg, igaz, nincs itthon, de siet haza, nem történt semmi baj! 
Ólom kezekkel teszem le a készüléket. Mint ketrecbe zárt oroszlán, föl-le járkálok a szobában, minden pillanatban az órát nézem, feszült figyelemmel hallgatom mikor nyílik újból a bejárati ajtó. 
Nem jön…! Neeem jön! Istenem…, miért nem jön! Már tudom, hogy bajban van! Mit csináljak? 
- Bajban vagyok! SOS! Kapcsolatot kell teremtenem a közvetlen környezetemben élők segítségét kérve. A legsűrűbben látogatott közösségi oldalhoz fordulok. SOS! Aki ismeri és szereti…, nem jött haza… SOS, siket! 
Mélyből fakadó erő indítja a gyors mozdulatokat, az értelemben cikázó fények egyre világosabbá teszik a teendők sorrendjét. Számok… Remegő kézzel telefon gombok, kórház, sürgősségi felvétel. Néhány szóban összefoglalt érdeklődés… Siket…kulcsszó, közös támpont, igen…! Személyiségjogok tisztázása közben az adrenalin legmagasabb készültségi szinten tart, körülöttem megszűnik minden, csak egyre koncentrálok, élet legyen!! Minden idegszálam pattanásig feszül… 
- Igen…, most hoztak be egy siket bácsit, baleset érte az utcán. Ne tessék idegeskedni, meg fog gyógyulni! Tessék a rendőrséget hívni!  
”Él! Hála az Égieknek, hála az Istennek, hála Mindenkinek, aki segített abban, hogy siketen, kommunikációs nehézségek ellenére, gyors orvosi segítséghez jutott! Hála, hogy a legjobb kezek közé, a legbiztonságosabb helyre került, oda, ahol azonnal, a legnagyobb szakértelemmel kaphat ember segítséget! Hála… Mindenkinek! Ki akarok szabadulni, ki akarok menni, oda akarok menni, látni akarom a saját szememmel, hogy segíthessek, ha csak azzal, hogy fogom a kezét…, hogy néhány szóban jelnyelven megnyugtassam, mert tudom…, ha éber, olyan szüksége van minden apró információra, mint szomjazónak az áhított vízre.  
SOS…! Segítség. Telefon, számok…, 107. Rendőrség! Kétségbeesett segélykérés, egyeztetés közben, folyamatosan nyugtatnak, közúti baleset. A szabályosan közlekedő bácsit elgázolta egy autó, zebrán, gyalogos átkelés közben. A vizsgálat folyamatban van, minden rendben lesz, nyugalom, a bácsi meg fog gyógyulni. Azonnal bemennek a kórházba, hozzák a lakáskulcsot, kinyitják az ajtót!
Újból a hála melengető érzése töltött belém erőt, abból a leírhatatlan, megmagyarázhatatlan mélységből, ahová a fojtogató sírás szorítását gyűrtem, s olyan szeretet sugárzott, mérhetetlen energiát, hogy nyomában a tisztánlátás rendezettsége, határozottsága szőtte át minden mozdulatom. A legszükségesebb személyes tárgyait, eszközeit, ruháit csomagolva repült az idő, s a rendőröknek boldog örömben köszöntem a gyors intézkedés által visszakapott szabadságom.

 A kórház sürgősségi folyosóján váró betegeken átfutó szemmel nem találom, izgatottan tekintek jobbra-balra. Benn a vizsgálóban beszélnek… Majd hirtelen a meglebbenő zöld függöny mögül kitolnak egy ágyat, rajta lepedővel letakart ember. Feje nyakmerevítőben, emelt, rögzített bal lábát sarkánál átfúrt súllyal húzatva, fekszik.
Nevén szólítom, pedig tudom, nem hallja, s még csak a számról sem olvashat, mert nem tudja felém fordítani a fejét. Gyors léptekkel az Őt kísérő orvosokhoz sietek, rövid bemutatkozás után korrekt tájékoztatást kapok az első sürgős vizsgálatok eredményéről. Állapota stabil, a lábát, sajnos, műteni kell. Közben mi már szemkontaktusban, örülünk egymásnak. Gyors tolmácsolás, kézmozdulatokkal jelnyelven, fogjuk egymás kezét…

…
Néhány nap múlva a kórterem ajtajában a másfél éves unoka pici angyali kezecskéjével integet, csöpp szája lassított mozgásával hívja: – SASI! SASI! 
Ki tud egy ilyen aranyos angyalkának ellent állni? Mert angyalok vigyáztak Rá ott, akkor is, mikor valaki felelőtlen gondatlansággal cserben hagyta Őt. Gyógyulni, gyógyulni, mert szép az élet, jó együtt, a szerető családban!

—————————————————————————————————-

SASI. Naplóm margójára

 

RÖNTGEN

 

A hűséges társ iránt érzett féltő szeretet, majd fokozódó aggódás, jól megfogalmazva. A tördelt, rövid mondatok érzékeltetik a feszültséget, és végül a tömör kifejletben a feloldást.

A helyesírási hibák megleptek. Kékkel írtam a javítási javaslatokat.

 

Péntek, 13. A derengő reggelen sejtelmek foszlányában ébredünk. 

  — Nagy a forgalom – mondja, miközben átbújtatja fején a kissé fényesre kopott oldaltáskája szíját. Megszokott mozdulatokkal rakja bele a reggeli, gyors bevásárláshoz szükséges dolgokat (olyan, mint az izé) kellékeket,: pénztárca, cigaretta, öngyujtó öngyújtó, textil szatyor textikszatyor

  — Menj a másik boltba, a zebrán keresztül biztonságosabb — fordulok hozzá. 

  Gyors ölelés, leheletnyi puszi, mint mindíg mindig, ha rövidke időre szétválnak útjaink. Életünk összefonódott hét év alatt, zsigereinkben a szerelem, az összetartozás érzete. Szeretetünk a kölcsönös bizalom, az egymás iránt érzett tisztelet, humánum, empátia erjével ereje úgy nőtt, ahogy az összetartozás elvesztésétől való félelem, aggódás. Az Égiek kitüntető szeretetének köszönjük, s hálásak vagyunk, hogy egymásra találtunk. Férjem halálát követően lelki válságba kerültem, míg ő siketségét elfogadó, megértő társra talált bennem. 

  — Vigyázz magadra, mire megjössz, a reggelihez is megterítek. 

  Gyors ajtócsukás, kulcsfoditás kulcsfordítás

  — Ne zárd be az ajtót — kiáltok reménytelenül, erőtlen hanggal. Tudom, a zárt ajtón túl úgy sem hallja. Furcsa érzések futnak át rajtam… Mindent rendben csinált! Féltjük a családi otthon nyugalmát, melegét, kizárva a városi forgatag izgága, nyüzsgő zaját. Borzongat a bezártság tehetetlensége… Mit csinálok, ha baj van? Nyugtatom magam, csak pozitívan, mindjárt itt lesz, alig száz méterre a bolt. A másik pillanatban magam hibáztatom, miért nem csináltattam pótkulcsot?! Volt, de szétosztottam. Legyen a családnál, a szomszédban is hagytam, bármilyen külső, belső gond esetére, legyen mentő segítség. Elég nekünk egy kulcs, úgyis mindíg mindig együtt! Gondolataim össze-vissza cikáznak. Zöldséget tisztítok, vizet teszek fel forrni. Folyvást nyomaszt egy belsőmből induló, görcsös érzés. Most tessék! Itt állok kulcs nélkül, bezárva, az ablakon sem tudok kimászni, magasföldszinti lakás! 

  Kintről visító szirénaszó… Nem tűzoltókocsié, az mélyebb, öblösebb…! 

  Zubog a víz, fő a leves, az edény alatt takarékra veszem a lángot. Pereg a perc… Várok… Mindjárt itt lesz, úgy tesz, mint mindig… Elém áll, huncut mosoly, incselkedő tekintet, s valami kitalált mókás fordulattal nevettet. “Drágám, nincs még kenyér, elaludt a pékmester!…” 

   Már itt kellene, hogy legyen! Igen! Ő ez! Nyílik a lépcsőház bejárati ajtaja, léptek… Fordulj már, kulcs! 

  Miért nem?… A távolodó léptek kopogása egyre erősebben zakatol bennem. Rossz érzés, kavargó gondolatok, kuszált pergő képeken tehetetlen, segélykérő kezek, tompa ütés, vér, forgó utcakép…  

  Gyors elhatározással nyúlok a telefonért, hívom a szomszédom. Sajnálkozva vigasztal, nyugodjak meg, igaz, nincs itthon, de siet haza, nem történt semmi baj! 

  Ólom kezekkel Ólomkezekkel teszem le a készüléket. Mint ketrecbe zárt oroszlán, föl-le járkálok a szobában, minden pillanatban az órát nézem, feszült figyelemmel hallgatom, (vessző) mikor nyílik újból a bejárati ajtó. 

  Nem jön…! Neeem jön! Istenem…, miért nem jön!? Már tudom, hogy bajban van! Mit csináljak? 

  — Bajban vagyok! SOS! Kapcsolatot kell teremtenem a közvetlen környezetemben élők segítségét kérve. A legsűrűbben látogatott közösségi oldalhoz fordulok. SOS! Aki ismeri és szereti…, nem jött haza… SOS, siket! 

  Mélyből fakadó erő indítja a gyors mozdulatokat, az értelemben cikázó fények egyre világosabbá teszik a teendők sorrendjét. Számok… Remegő kézzel telefon gombok, kórház, sürgősségi felvétel. Néhány szóban összefoglalt érdeklődés… Siket… kulcsszó, közös támpont, igen…! Személyiségjogok tisztázása közben az adrenalin legmagasabb készültségi szinten tart, körülöttem megszűnik minden, csak egyre koncentrálok, élet legyen!! Minden idegszálam pattanásig feszül… 

  — Igen…, most hoztak be egy siket bácsit, baleset érte az utcán. Ne tessék idegeskedni, meg fog gyógyulni! Tessék a rendőrséget hívni!  

    “Él! Hála az Égieknek, hála az Istennek, hála Mmindenkinek, aki segített abban, hogy siketen, kommunikációs nehézségek ellenére, gyors orvosi segítséghez jutott! Hála, hogy a legjobb kezek közé, a legbiztonságosabb helyre került, oda, ahol azonnal, a legnagyobb szakértelemmel kaphat ember segítséget! Hála… Mindenkinek!  Ki akarok szabadulni, ki akarok menni, oda akarok menni, látni akarom a saját szememmel, hogy segíthessek, ha csak azzal, hogy fogom a kezét…, hogy néhány szóban jelnyelven megnyugtassam, mert tudom…, ha éber, olyan szüksége van minden apró információra, mint szomjazónak az áhított vízre.  

  SOS…! Segítség. Telefon, számok…, 107. Rendőrség! Kétségbeesett segélykérés, egyeztetés közben, folyamatosan nyugtatnak, közúti baleset. A szabályosan közlekedő bácsit elgázolta egy autó, zebrán, gyalogos átkelés közben. A vizsgálat folyamatban van, minden rendben lesz, nyugalom, a bácsi meg fog gyógyulni. Azonnal bemennek a kórházba, hozzák a lakáskulcsot, kinyitják az ajtót!

  Újból a hála melengető érzése töltött belém erőt, abból a leírhatatlan, megmagyarázhatatlan mélységből, ahová a fojtogató sírás szorítását gyűrtem, s olyan szeretet sugárzott, mérhetetlen energiát, hogy nyomában a tisztánlátás rendezettsége, határozottsága szőtte át minden mozdulatom. A legszükségesebb személyes tárgyait, eszközeit, ruháit csomagolva repült az idő, s a rendőröknek boldog örömben köszöntem a gyors intézkedés által visszakapott szabadságom.  A kórház sürgősségi folyosóján váró betegeken átfutó szemmel nem találom, izgatottan tekintek jobbra-balra. Benn a vizsgálóban beszélnek… Majd hirtelen a meglebbenő zöld függöny mögül kitolnak egy ágyat, rajta ruhátlan, lepedővel letakart embert. Feje nyakmerevítőben, emelt, rögzített bal lábát sarkánál átfúrt súllyal húzatva, fekszik.

 — Sándor! – szólítom, pedig tudom, nem hallja, s még csak a számról sem olvashat, mert nem tudja felém fordítani a fejét. Gyors léptekkel az Őőt (a személyes névmásokat nem írjuk nagybetűvel!) kísérő orvosokhoz sietek, rövid bemutatkozás után korrekt tájékoztatást kapok az első sürgős vizsgálatok eredményéről. Állapota stabil, enyhe agyraázkódás, a bal lábát sajnos műteni kell. Közben mi már szemkontaktusban, örülünk egymásnak. Gyors tolmácsolás, kézmozdulatokkal jelnyelven, fogjuk egymás kezét… 

  &

  Néhány nap múlva a kórterem ajtajában a másfél éves unoka pici angyali kezecskéjével integet, csöpp szája lassított mozgásával hívja: — SASI! SASI! 

  Ki tud egy ilyen aranyos angyalkának ellent állni? Mert angyalok vigyáztak Rrá ott, akkor is, mikor valaki felelőtlen gondatlansággal cserben hagyva Őőt, miután az életére tört. Igen, gyógyulni, szép az élet, s mert olyan jó együtt, a szerető családban! 

 

P. Aranka

 

 

Kedves Sasi!

 

Az „élménybeszámoló” nagyon jól érzékelteti két egymást szerető ember kapcsolatát, a semmiből előbukkanó megérzéseket, melyeket nem lehet tudományosan megmagyarázni.

A történet, ami sajnos igaz, megható és a témához illően, a zaklatottságot, az egyre fokozódó aggódást a rövid mondatok remekül kifejezik.

Amit viszont nem értettem, hogy miért teszel gyakran három pontot vagyis hármaspontos írásjelet? Ezt akkor szokás használni, ha befejezetlen a gondolat. Ebben az elbeszélésben én nagyon is konkrétnak találtam a mondatokat, gondolatokat. Olyat pedig főként nem enged a helyesírás, mint pl. az „elaludt a pékmester!…” esetében: felkiáltójel, hármaspont és még idézőjel is.

Tehát több helyen, a piros javításom ezeknek a hármaspontoknak szól.

Egyébként jól kivitelezett írás, fenntartja a figyelmet, és még a hálálkodás sem eltúlzott, mivel az előzőekben felfokozott aggódást jól levezeti.

Gratulálok.

Bereczki Gizella – Libra.

 

 

Péntek, 13.

 

            A derengő reggelen sejtelmek foszlányában ébredünk.

            – Nagy a forgalom – mondja, miközben átbújtatja fején a kissé fényesre kopott oldaltáskája szíját.

            – Menj a másik boltba, a zebrán keresztül biztonságosabb – fordulok hozzá. Gyors ölelés, leheletnyi puszi, mint mindig, ha rövidke időre szétválnak útjaink.

            Életünk összefonódott hét év alatt, zsigereinkben a szerelem, az összetartozás érzete. Szeretetünk a kölcsönös bizalom, az egymás iránt érzett tisztelet, humánum, empátia erejével úgy nőtt, ahogy az összetartozás elvesztésétől való félelem, aggódás. Az égiek kitüntető szeretetének köszönjük, s hálásak vagyunk, hogy egymásra találtunk.

            Férjem halálát követően lelki válságba kerültem, míg ő siketségét elfogadó, megértő társra talált bennem.

            – Vigyázz magadra! Mire megjössz, a reggelihez is megterítek.

            Gyors ajtócsukás, kulcsfordítás.

            – Ne zárd be az ajtót! – kiáltok reménytelenül, erőtlen hanggal. Tudom, a zárt ajtón túl úgy sem hallja.

            Furcsa érzések futnak át rajtam. Mindent rendben csinált! Féltjük a családi otthon nyugalmát, melegét, kizárva a városi forgatag izgága, nyüzsgő zaját. Borzongat a bezártság tehetetlensége.

            „Mit csinálok, ha baj van?” Nyugtatom magam, csak pozitívan, mindjárt itt lesz, alig száz méterre a bolt. A másik pillanatban magam hibáztatom, miért nem csináltattam pótkulcsot?! Volt, de szétosztottam. Legyen a családnál, a szomszédban is hagytam, bármilyen külső, belső gond esetére, legyen mentő segítség. Elég nekünk egy kulcs, úgyis mindig együtt mozgunk/megyünk/indulunk! Gondolataim össze-vissza cikáznak. Zöldséget tisztítok, vizet teszek fel forrni. Folyvást nyomaszt egy belsőmből induló, görcsös érzés. Most tessék! Itt állok kulcs nélkül, bezárva, az ablakon sem tudok kimászni, magasföldszinti lakás!

            Kintről visító szirénaszó. Nem tűzoltókocsié, az mélyebb, öblösebb! Zubog a víz, fő a leves, az edény alatt takarékra veszem a lángot. Pereg a perc. (Peregnek a percek. – A „pereg a perc” – egyes számban nem használatos, egy perc nem igazán tud úgy peregni, hogy az idő múlását jól érzékeltesse.) Várok… Mindjárt itt lesz, úgy tesz, mint mindig… Elém áll, huncut mosoly, incselkedő tekintet, s valami kitalált mókás fordulattal nevettet: “Drágám, nincs még kenyér, elaludt a pékmester!”

            Már itt kellene, hogy legyen! Igen! Ő, ez! Nyílik a lépcsőház bejárati ajtaja, léptek. Fordulj már, kulcs! Miért nem? A távolodó léptek (ide lehetne a „lépések” kifejezést, elkerülve a szóismétlést.) kopogása egyre erősebben zakatol bennem. Rossz érzés, kavargó gondolatok, kuszált pergő képeken tehetetlen, segélykérő kezek, tompa ütés, vér, forgó utcakép.       

            Gyors elhatározással nyúlok a telefonért, hívom a szomszédom. Sajnálkozva vigasztal, nyugodjak meg, igaz, nincs itthon, de siet haza, nem történt semmi baj! Ólom kezekkel teszem le a készüléket. Mint ketrecbe zárt oroszlán, föl-le járkálok a szobában, minden pillanatban az órát nézem, feszült figyelemmel hallgatom, mikor nyílik újból a bejárati ajtó.

            Nem jön! Neeem jön! Istenem! Miért nem jön? Már tudom, hogy bajban van! Mit csináljak? Bajban vagyok! S.O.S! Kapcsolatot kell teremtenem a közvetlen környezetemben élők segítségét kérve. A legsűrűbben látogatott közösségi oldalhoz fordulok. S.O.S! Aki ismeri és szereti, nem jött haza, S.O.S, siket! Mélyből fakadó erő indítja a gyors mozdulatokat, az értelemben cikázó fények egyre világosabbá teszik a teendők sorrendjét. Számok. Remegő kézzel telefon gombok, kórház, sürgősségi felvétel. Néhány szóban összefoglalt érdeklődés. Siket a kulcsszó, közös támpont, igen! Személyiségjogok tisztázása közben az adrenalin legmagasabb készültségi szinten tart, körülöttem megszűnik minden, csak egyre koncentrálok, élet legyen!! Minden idegszálam pattanásig feszül.

            – Igen, most hoztak be egy siket bácsit, baleset érte az utcán. Ne tessék idegeskedni, meg fog gyógyulni! Tessék a rendőrséget hívni! 

“Él! Hála az égieknek, hála az Istennek, hála mindenkinek, aki segített abban, hogy siketen, kommunikációs nehézségek ellenére, gyors orvosi segítséghez jutott! Hála, hogy a legjobb kezek közé, a legbiztonságosabb helyre került, oda, ahol azonnal, a legnagyobb szakértelemmel kaphat ember segítséget! Hála. Mindenkinek!

            Ki akarok szabadulni! Ki akarok menni, oda akarok menni, látni akarom a saját szememmel, hogy segíthessek, ha csak azzal, hogy fogom a kezét, hogy néhány szóban jelnyelven megnyugtassam, mert tudom, ha éber, olyan szüksége van minden apró információra, mint szomjazónak az áhított vízre.

            S.O.S! Segítség! (szerintem ide nem kell még egyszer a „segítség”, hiszen az S.O.S – már ezt tartalmazza) Telefon, számok, 107. Rendőrség! Kétségbeesett segélykérés, egyeztetés közben, folyamatosan nyugtatnak, közúti baleset. A szabályosan közlekedő bácsit elgázolta egy autó, zebrán, gyalogos átkelés közben. A vizsgálat folyamatban van, minden rendben lesz, nyugalom, a bácsi meg fog gyógyulni. Azonnal bemennek a kórházba, hozzák a lakáskulcsot, kinyitják az ajtót!

            Újból a hála melengető érzése töltött belém erőt, abból a leírhatatlan, megmagyarázhatatlan mélységből, ahová a fojtogató sírás szorítását gyűrtem, s olyan szeretet sugárzott mérhetetlen energiát, hogy nyomában a tisztánlátás rendezettsége, határozottsága szőtte át minden mozdulatom.

            A legszükségesebb személyes tárgyait, eszközeit, ruháit csomagolva repült az idő, s a rendőröknek boldog örömben köszöntem a gyors intézkedés által visszakapott szabadságom.

 

            A kórház sürgősségi folyosóján váró betegeken átfutó szemmel nem találom, izgatottan tekintek jobbra-balra. Benn a vizsgálóban beszélnek. Majd hirtelen a meglebbenő zöld függöny mögül kitolnak egy ágyat, rajta lepedővel letakart ember. Feje nyakmerevítőben, emelt, rögzített bal lábát sarkánál átfúrt súllyal húzatva, fekszik. Nevén szólítom, pedig tudom, nem hallja, s még csak a számról sem olvashat, mert nem tudja felém fordítani a fejét.

            Gyors léptekkel az őt kísérő orvosokhoz sietek, rövid bemutatkozás után korrekt tájékoztatást kapok az első sürgős vizsgálatok eredményéről. Állapota stabil, a lábát, sajnos, műteni kell. Közben mi már szemkontaktusban örülünk egymásnak. Gyors tolmácsolás, kézmozdulatokkal jelnyelven, fogjuk egymás kezét.

            Néhány nap múlva a kórterem ajtajában a másfél éves unoka pici angyali kezecskéjével integet, csöpp szája lassított mozgásával hívja:

            – SASI! SASI!

Ki tud egy ilyen aranyos angyalkának ellent állni (ellenállni)? Mert angyalok vigyáztak rá ott, akkor is, mikor valaki felelőtlen gondatlansággal cserben hagyta.

            Gyógyulni, gyógyulni, mert szép az élet, jó együtt a szerető családban!

 

 

 

 

34látogató,1mai

Szerző dudás sándor 792 írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.

11 Komment

  1. Tehát: kattints a “beállításokra” ott keresd a ” megjelenítést” kattints rá, előjön a betűk, itt válaszd ki a kozepes, vagy nagy méretet. Ennyi. Nem kell neked ahhoz külön segítség.

    Word ügyben pedig kattints a ” Play Árúház” -ra, ott az Eszközökre és abban megtalálod a Wordot.
    Kattints rá a telepítésre és kész.

Hagyj üzenetet