Avi Ben Giora. : Az aranyifjú 36

36.

 

Robert úgy érezte, tennie kell valamit, hogy elterelje gyötrő gondolatait. Mielőtt visszament Klein úr irodájába, felkereste a bankfiókját. Kért egy gyors számlakimutatást, hogy mennyi pénze maradt. Az eredmény meglepte. Az egyenlege százezer frankon felül volt. Játszadozott a gondolattal, hogy tizezer frankkal szerencsét próbál a tőzsdén, illetve elmegy a Casinóba. Végül nem vett ki egy fillért sem. Az egész összeget hagyta továbbra is ugyanazokkal a feltételekkel. Ha keveset is, de kamatozzon a pénze.

Gondolkozott még egy sort, hogy mivel üsse agyon a még hátralevő idejét. Végül beült egy étterembe és bevacsorázott. Közben észrevett egy asztalnál ülő családot, akikről lerítt, hogy menekültek. Két gyerek meg a szülők. A kisebb alig lehetett három éves, egyfolytában sírt, hogy éhes és mit szeretne enni. A pár évvel idősebb bátyja próbálta csitítani, miközben az apa lázasan tanulmányozta az étlapot. Többen is felfigyeltek a vendégek közül a síró gyerekre, de szó nélkül hallgatták tovább. Gondolták, majd abbahagyja, vagy ha nem, akkor majd a főpincér felkéri őket a távozásra. Robert magához intette az egyik pincért. Ismerték már ebben az étteremben, noha nem volt mindennapos vendég itt.

— Ismeri ezt a családot?— kérdezte.

— Most látom őket először. Biztosan menekültek.

— Itt van kétszáz frank. Vigyen ki nekik vacsorát, amit csak tud ezért a pénzért. Ha kérdezik ki az, aki megvendégelte őket, mondja azt, hogy a cég ajándéka ma este. Ők ma az akárhányadik vendégek, és nem kell fizetniük.

— De uram ebből a pénzből az egész étlapot végigehetik, úgy hogy még marad is.

— Magára van bízva. A lényeg az, hogy az egész család jólakottan távozhasson. Ha marad valami pénz, az a magáé lehet.

Robert ezután fizette a saját számláját és távozott. Kicsit előbb ért az irodához, mint ahogy megbeszélték. Gondolta, várakozik a kapu előtt, de éppen jött két ember, akik megálltak mellette és csengettek.

— Maguk is Klein úr vendégei lesznek este?

Azzal bemutatkozott az ismeretleneknek. Kis idő múlva nyílt a kapu. Maga doktor Klein invitálta a társaságot a házba.

— Fáradjanak beljebb, uraim.

Az iroda és a váró közti szárnyas ajtót kinyitották, ezáltal nagyobbá téve a teret.

— Maguk az elsők. Még van húsz perc a megbeszélt időpontig. Ismerkedjenek meg az új taggal, Feinsilber úrral.

— Már megtörtént, ugyanis a kapuban várakozva bemutatkozott nekünk.

— Szeretnék valami fontosat mondani. Magukat ez nem fogja meglepetésként érni, ám Robert barátunknak biztosan hasznos lesz az információ. Svájc manapság egy trambulin. Menekültek, kémek, ügynökök. Tehát nem árt az óvatosság. A Gestapo emberei itt ugyanolyan otthonosan, és gond nélkül tudnak mozogni, mint ön, kedves Robert. Nem is gondolná, hogy mire képesek. A kinézett áldozatukat elcsalják valahová, mint valami rossz útonállók. Elveszik az összes értéktárgyaikat és utána végeznek velük. A svájciak mindenegyes ügyet nem tudnak felderíteni, ám amit felderítenek, azt is igyekeznek úgy beállítani, hogy az elkövetők rablógyilkosok voltak, és nem a német birodalom emberei. Tehát legyen óvatos. Sajnos sok olyan menekült van, akik úgy érkeznek ide, hogy van némi készpénzük és ékszerük. Ők teszik ki az áldoztaik nagy részét. Nemsokára itt lesznek a többiek is. Ők többet fognak tudni mesélni.

Hamarosan megtelt a terem. Robert látásból ismert párat a jelenlévők közül. Soha sem gondolta volna róluk, hogy tehetős emberek, avagy csak pusztán humanitárius meggondolások alapján próbálnak segíteni a menekülteknek. Elég sok témát vitattak meg, de nem sikerült mindenben egyezségre jutniuk. Valamikor tízóra felé, amikor lezárni készültek a megbeszélést, csengettek az utca felöli bejárati kapun.

— Várt még mára valakit, doktor úr? — kérdezték többen is a jelenlevők közül.

— Senkit sem vártam, hiszen mindenki itt van, ha jól látom. Maradjanak, megnézem, ki lehet az. Vasárnap lévén, még sürgős esettel iderohanó ügyfél sem lehet.

Klein lement, majd pár perc múlva egy kisírt szemű nővel tért vissza. Nagyon nehezen értette meg, amit a hölgy mondott, mert minduntalan elakadt a hangja a zokogástól, és keverten beszélte a németet. Képtelen volt eldönteni. mi az a másik nyelv, amit belekever a németbe. Robert volt az egyetlen a társaságban, aki azonnal rájött, hogy a hölgy magyarul beszél.

— Nyugodjon meg, asszonyom. Vegyen mély levegőt és próbáljon meg koncentrálni a mondandójára. Ha nehezére esik a német nyelv, mondja magyarul, majd lefordítom a többieknek.

Ezután a zokogó nő folyékonyan kezdett el beszélni németül.

— Van véletlenül itt egy rádió? Azonnal be kellene kapcsolni. Nemrégen találkoztam valakivel az utcán, mikor hazafelé tartottam, és a tőle hallottak miatt kezdtem sírni. Azonnal a doktor úr irodája jutott eszembe. Nem mertem még felkeresni, mivel nem állok úgy anyagilag, hogy ki tudtam volna fizetni egy tanácsadás árát. Pedig már ide kellett volna jönnöm. Lehet, hogy már késő, és nincsen segítség.

— Mondja el asszonyom, ami a lelkét nyomja, és azt is, amit hallott — fordult hozzá doktor Klein.— Ha tudunk, akkor segítünk minden ellenszolgáltatás nélkül.

— Magyarországról menekültem el. Már több mint egy éve élek itt. Egy régi barátnőmnél lakom, aki ide jött férjhez. Van egy kisgyerekük, és én ellenszolgálatásként, hogy befogadott, vigyázok rá. Nekem is van egy kisfiam és férjem Budapesten. A férjem egy vaskalapos bolond. Mielőtt eljöttem, mondtam neki, hagyja az üzletet, vesszen, pusztuljon minden, de legalább az életünket mentsük, meg a gyermekét. Ő nem volt hajlandó, egy bolond hisztérikának nevezett. Azt mondta, pont most hagyna mindent, amikor ilyen jól megy az üzlet? Ha akarok, mehetek, fel is út le is út. Ám a fiúnkat nem vihetem. Én rászántam magam a menekülésre. Egy darabig leveleztünk a férjemmel, amig tudtunk. És most sajnos beigazolódott a félelmem. Ma hajnalban a németek bevonultak Magyarországra. Ezért kérdeztem, van-e rádió, hogy meghallgathassam a híreket.

Mindenki ledöbbenve állt. A bénultságból először Klein úr tért magához.

— Van egy rádió a földszinten. Talán sikerül életet lehelnünk bele. Már vagy egy éve nem használtam. Nem csupán azért, mert nem sok időm lett volna. Van rádióm az otthonomban is, de ritkán hallgatom. Néha egy kis zenét. Kérném, jöjjön valaki segíteni, hogy felhozzuk ide.

Hárman is ugrottak, hogy segítsenek Klein úrnak felcipelni a készüléket. Hosszas vesződség után sikerült bekapcsolni és hangot is kikényszeríteni a szerkezetből. Éppen arról beszélt a bemondó, hogy a német csapatok megszállták Magyarországot.

— Ezt nem értem — nézett maga elé az egyik hallgató a csoportból. — Minden erejüket leköti a „rugalmas visszavonulás”, ahogy a birodalmi rádió mondja. Ám az igazság az, hogy szinte minden fronton vesztésre állnak. Mióta a szövetségesek egyre jobban szorongatják őket, nem egészen érthető, hogy miért szállták meg Magyarországot. A magyarok a szövetségeseik voltak.

A hölgy ekkor ismét elkezdett beszélni.

— Horthy kormányzó már próbálkozott titkos csatornákon kapcsolatot teremteni a szövetségesekkel. Úgy okoskodott, hogy ha sikerül megegyezésre jutnia az angolszász államokkal, akkor Magyarország megmenekülhet a megszállástól és a felesleges vérontástól. Volt egy félresikerült rádiós beszéde, de nem hozta meg a kívánt eredményt. A nyilasok meg jó alkalmat véltek találni, hogy ők vegyék át majd a hatalmat. Mindenki elhitte azt, amitől én már több mint egy éve tartottam, hogy nem igaz, miszerint Magyarország megússza a háborút. Most aztán itt baj. A nyilasok átvették az uralmat, ebben biztos vagyok. Ezért kaptam sírógörcsöt amikor meghalottam a hírt. Ott van a férjem és az ötéves kisfiam. Mi lesz velük? Nekem sajnos nincsen sem pénzem, sem kapcsolatom, hogy kimentsem őket. Ahogy a legtöbb megszállt országból, úgy Magyarországról is deportálni fogják a zsidókat. Pláne, hogy ebben az országban még segítségre is számíthatnak. Kérem önöket, ha tudnak, segítsenek. A férjem, ha sikerül kijutnia a gyerekemmel, kárpótolni fogja önöket.

— Azt ajánlanám hölgyem, hogy most azonnal térjen vissza a barátnőjéhez. Későre jár, és nem tudják, merre lehet. A felesleges bonyodalmak elkerülése végett azonnal induljon el. Holnap reggel keressen fel ismét. Addigra mi is okosabbak leszünk valamivel.

— Köszönöm a segítségüket. Remélem még nem lesz késő, és sikerül kihozni a gyerekem és a férjem abból a borzalomból.

A hölgy távozása után, szinte tapinthatóvá vált a feszültség.

— Mihez fogunk kezdeni mostantól? — tették fel a kérdést többen is. — Eddig is rengeteg nehézséggel kellett szembe néznünk, és nagyon minimális eredményeink voltak. Át kell majd mindent szerveznünk.

Robert ekkor közbeszólt.

— Nekem volna néhány ötletem, talán lehetne hasznosítani. Persze nem tudom, milyen kapcsolatokkal rendelkezünk. Szerintem csak úgy leszünk képesek hathatósan segíteni, ha valaki ott, Budapesten is magára tudja vállalni a felelősséget, hogy segít.

— Mire gondol konkrétan? — kérdezték többen is.

— Kellene valaki, aki a helyszínre utazna.

— Maga szeretne odautazni? — kérdezte Klein.

— Sajnos nem mehetek. Én a magyaroknál „persona non grata” vagyok. Annó ki lettem toloncolva. Az okokat most nem részletezem önöknek, majd más alkalommal. Ám a legfőbb akadály abban áll, hogy nem hagyhatom el Svájcot. De ez még nem is lenne elég. Akit oda küldenénk, annak svájci iratokkal kell rendelkeznie. Csak olyan tud szabadon mozogni, aki semlegességet élvez. Ám nem hiszem, hogy a németek mostanság tiszteletben tartanák azt, hogy valaki svájci okmányokkal rendelkezik, de számukra egyáltalán nem tetsző cselekedetekbe kezd. Olyan személy kellene, aki diplomáciai védettséget is élvez.

— Szóval maga belevonná a svájci hatóságokat is ebbe? — kérdezte Klein.

— Ha kell, igen. Másképpen mozdulni nem fogunk tudni.

— Mondjon le erről a tervéről. Svájc eddig sem mozdította a kisújját sem menekültek, illetve rászorulók miatt. Most sem fogja. Teljesen halott ügy. Remény nincsen arra, hogy a svájci külügynél találnánk valakit, aki hajlandó volna bármiféle mentő munkára. Felejtse el az egész tervét, Feinsilber.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.