Pápay Aranka : A nussdorfi fivérek – 7.

Josef nélkül az élet

 

Az, hogy Matild még nem utazott vissza Bécsbe, természetes, hisz Karolát ápolni kellett, és a tanti azonnal kézbe akarta venni szeretett húga jövőjének irányítgatását is. Hanem Franci maradása teljesen feleslegesnek nyilváníttatott, mivel nem vették semmi hasznát. Mégsem szólhattak rá, hát tűrték, hogy ott tébláboljon, gondterhes, megnyúlt képpel… már amikor a kis Karl és Maria engedte, mert folyton rajta csüngtek. Játék közben is elkalandoztak a gondolatai, de a gyerekek visszarángatták a hancúrozásba, ami soha nem állt távol tőle.

 Egyelőre Hilda józan gondolkodására és helyismeretére kellett bízni az azonnali intézkedéseket, miután már alaposan kikérdezték az itteni tudnivalókról, Karolának a városhoz, itteni emberekhez való kötődéseiről, anyagi lehetőségekről, az épülő házról.

 Matild nem tudta, mitévő legyen.

 Mialatt Josef már békésen pihent, Karola napokig félig eszméletlen, félig éber állapotban, fel-leszökő lázzal hánykolódott, a baba gyakori sírására azonban néha feleszmélt, és kérte.

 — Meg kell etetnem a kisfiamat, hozzátok ide — aztán percekig nézte átszellemült gyönyörűséggel a mohón cuppogó gyermekét. Magas láza, ahogy jött az első ájulása után, úgy szelídült hőemelkedéssé, mégis úgy tűnt, nincs túl a krízisen. Még egyetlen szóval nem kérdezett semmit a férjéről, nem akart szembesülni a valósággal, és olyan erőtlen volt, hogy egy párnával kellett a karját alátámasztani, míg a kicsi szopott, aztán ahogy jóllakottan elaludt a mellén, ő is visszazuhant valami természetellenes álomba, ami egyetlen jótékony menedéknek bizonyult az elfogadhatatlanból.

 A másik két gyereknek nagyon hiányzott, amikor senki nem figyelt rájuk, a kicsi Maria ismét bemerészkedett, az ágy szélébe kapaszkodva szólítgatta a mamát, keljen fel, játsszon már velük.

 Karola kinyitotta a szemét. Abban a pillanatban oszlani kezdett a védekezésül magára erőltetett álomvilág, a kedveskedő arccal ránevető kislányt bár azt a tanti már eldugta egy szekrény mélyébe ő abban a rémisztő, fekete bársony ruhácskában vélte látni… Két kezével eltakarta arcát, rekedtes hang tört fel a torkán:

 — Nem akarom… neeem! — és fuldokló zokogásba ment át a kiáltása.

 Az ajtót feltépő Matild karjába kapta a kifelé botorkáló rémült pici lányt, magához szorította, de máris átadta a nyomában berohanó Hildának, hogy Karolához siethessen. Csitítgatta, becézgette, míg csendes sírássá nem szelídült a görcsös zokogása, végül álomba sírta magát. Homlokát érintve a tantinak rá kellett döbbennie, hogy forró… újra felszökött a láza.

 A két asszony agyon aggódta magát, ráadásul azért is, hogy a lázas tej megárthat a csecsemőnek, mégsem mertek ellenkezni Karolával, akit újra, meg újra magához térített a fiúcska követelő sírása. Az orvos nyugtatta őket, hisz semmi fertőző betegségről nincs szó, az asszonyka csupán gyenge, ami nem csoda, még ki sem heverte a szülést, a férje elvesztését ebben az érzékeny állapotban képtelen feldolgozni. Ahhoz idő kell, de anyai ösztöne erős, rendbe fog jönni, a babának meg addig hozzanak Bécsből tápszert.

 Ugyan, már! Bécsből!?

 Egyben nagyon is egyetértettek, de nem az orvossal, hanem egymással. Az anya beteg, a teje nem elég, az újszülöttnek pedig táplálékra van szüksége, méghozzá azonnal.

 — Nemrég egy székely gazda házánál többször megfordult a doktor úr, annak a felesége akkoriban szült, attól a gazdától látta ég felé emelni az újszülöttet, el-elgyönyörködött benne még a minap is… emlegette őket. Takaros, tiszta teremtés, gyönyörű, egészséges a kisbabája… — jött az ötlete Hildának. — Ha megengedi, asszonyom, én elmennék megkérdezni, hogy elvállalná e tejtestvérnek az övé mellé ezt a kis ártatlant…

 Matild kapva kapott az ötleten, és együtt mentek, hogy ketten alaposan felmérhessék, valóban annyira tiszta-e az a takaros asszony, és talán hatásosabb lesz a győzködés, ha a nő ellenkezne.

 Kicsit bizalmatlanul fogadta őket a székely gazda és felesége. Hilda magyarul szólította meg őket, amiből Matild nem sokat értett, de nagyon figyelt, és amit látott, az kedvére való volt. Megnyugtató a tisztaság a portán is, a házban is, és a nő valóban takaros, blúzának felső gombjánál fehér zsebkendő csücskét fedezte fel, amit tejtől duzzadó mellére gyűrt. Arcán a kezdeti tartózkodó merevség fokozatosan lágyult Hilda szavai nyomán… és értően bólogatott. Az ember figyelt. Hosszan tárgyaltak, Matild csak a gesztusokból fogott fel valamicskét a nő vonásain az érzelmek hullámzásaiból, és Hilda heves győzködését meg a gazda komoly közbeszólásait látta. Végül Hilda lefordított mindent, amiből megértette, ahol nagy a szükség, valóban közel a segítség.

A fiatalasszonynak bőven van teje, megértik a kedves doktor árván maradt családjának a gondját, és mivel a pénzt sem vetik meg, a férjnek nincs kifogása, szívesen segítenek. Az asszony hajlandó egész nap Frau Fröhlich házában tartózkodni, mint dajka, de csak saját gyermekével együtt…

 Otthon aztán meghányták-vetették, hogyan lehet ezt az egész új helyzetet elfogadtatni a beteg kismamával.

 — Nézz rám, Karola… tudom, hogy hallasz engem. Most nagyon bátornak kell lenned és akarnod, hogy meggyógyulj, de ezt egyedül nem tudod megoldani. A tejed nem elég, a kisfiadnak élnie kell, ezért szereztünk egy kedves asszonykát, aki táplálni fogja, amíg fel nem erősödsz… Nézd, itt áll mellettem. 

 Karola előtt állt egy fehér ingvállas, kerek arcú, vidám szemű nő, karján egy kicsattanóan egészséges csecsemővel… Lassan tisztult a kép és a tudata, de nem akart még beszélni…

 — Jó… — sóhajtotta nagyon fáradtan, de jelezte, látni akarja, hogyan szopik a kicsi. Nézte őket, a gyengéd öleléssel etető nőt, elmosolyodott, aztán egy egészen más, gyógyító álomba merült.

 Elfogadta a dajkát… elfogadta az ételt… Hajlandó volt már Hilda finom húsleveseiből enni, napról napra erősödött. Még hallgatott, de már visszajött…

Csak akkor sírta el magát, amikor a kis Mariát látta… Olyankor igyekeztek eltávolítani a kislányt, Matild ölbe vette, kényeztetgette, ő meg védelmet keresve egyre többször bújt a nénikéjéhez, aki majdnem úgy tudott mesélni, mint a mama, és még a szeme is olyan szeretettel ragyogott rá.   

 — Ahogy jobban lesz Karola, összepakoljuk, és hazaviszem őket… —, közölte a tanti, de a halott férj mindig beszédes öccse ezúttal nem sietett helyeselni, tőle szokatlan hallgatag töprengésbe merült… — Mit gondolsz erről, Franci?    

 Egyáltalán nem érdekelte a sógor véleménye, csak úgy vélte, ha már ott ül köztük, megilleti a kérdés, egy fokkal jobban, mint a mégiscsak idegen Hildát.

 A kérdezett meg sem rezdült.

 — Franz!? — emelte fel hangját Matild, mire, mint akit álmából keltenek, nézett rá a férfi. — Egyetértesz? —

Erre sem válaszolt, hanem felállt és határozott léptekkel indult a másik szoba felé, ahol aprócska sógornője harmatgyengén, fel-feleszmélve félálmából, feküdt a felpolcolt párnákon.

Szótlanul ereszkedett féltérdre a férfi, ajkához emelte Karola ujjait, épp csak rálehelt, aztán két tenyerébe zárta kezét. Lassan fordította felé arcát az asszony. Tekintetéből eltűnt az elmúlt napokban megdermedt üresség. Könny gyűlt a szemében, aztán lassan legördült a nagy csepp. Hagyta… arca nem rándult.

— Itt hagyott engem… — súgta.

— Hazaviszünk. Akarod? — Lassan, nagyon lassan ingatta fejét Karola a damaszt párna felett. — Várj, még ne dönts! Arra gondolj, mihez kezdesz itt egyedül.

Halvány mosolyféle jelent meg a szája szögletében. Nem válaszolt azonnal, de a sógor értette, már nem a kiszolgáltatott kislány néz szembe vele. Most még bilincsbe veri gyarló testét a gyengeség, de a lelke már épül, nemsokára repülni kész. Asszonnyá érett, felnőtté, aki tudja, mit akar.

— Éppen ez az… nem egyedül, három gyermekemmel, nekik vagyok én egyedüli… csak rám számíthatnak — szólalt meg végre, aztán akadozva, mégis valami nagy-nagy komolysággal folytatta, mint aki már végiggondolta, mit kell tennie. — Hova mennék én haza?…  Szeretlek benneteket, de itt az én életem, nem mások óvó árnyékában… folytatni akarom, amit szülés előtt félbehagytam, igaz, Josef nélkül, mégis itt, ahol ő nyugszik… és ahol én először éreztem felnőttnek magamat… Tanítottam… Itt elfogadtak. Dolgozom tovább, és felnevelem a kicskéimet. Tudom, hogy nehéz lesz… nekik is, nekem is hiányzik az apjuk, de egy valaki van, aki nem akar helyettem intézkedni, irányítgatni, csak mellettem áll majd, hogy levegye vállamról a feladatok egy részét… ahogy eddig is megtette… Hilda az én szövetségesem.

Franci értette, mindig is drukkolt ennek a kemény kis asszonykának, akit mindenki alakítani akart, akit a kényszerű szokásrend irányított, és akibe ő első találkozásukon beleszeretett. Nem alkalmas még az idő, hogy kimondja, aminek nemrég a gondolatát is el kellett temetnie magában, most meg a kegyelet tartja vissza, hogy bátyjának özvegyét azonnal feleségül kérje, pedig azonnal karjába kapná, hogy magával vigye.

— Pihenj — simogatta meg az ernyedt kis kezet, felállt, az ajtóból még visszanézett, az asszony szemét lecsukva, nyugodt arccal feküdt, a napokban zilált vonásai kisimultak.

— Hogy van? — emelkedett fel Matild a szőnyegről, ahol a színes fakockákból várat épített a gyerekekkel.

— Azt hiszem, jobban… Matild tanti — váltotta csendes hangját határozottá Franci —, tudom, hogy a legjobbat akarja neki, mint ahogy én is… Pontosan tudom azt is, hogy mit fogok tenni, csak azt nem, hogy mikor és hogyan kezdhetek hozzá… Nekem be kell végre fejeznem az egyetemet, hogy önállósíthassam magam, de ahogy letelik a gyászév, megkérem Karola kezét… fogalmam sincs, milyen választ kapok tőle…  

 Matild meghökkent, aztán épp csak átvonult arcán a felismerés, máris felmerült benne egy régi leánykérés emléke… Mennyire különbözött ez a két testvér, és még abban is, ahogyan Karolát szerették.

 Előtte régen nyilvánvaló volt, hogy Franci mellett mindig perceken belül kivirult ez a kislány, még akkor is, amikor legjobban szenvedett abban a családban, miközben a férje alig látszott észrevenni asszonykája bánatát. Josef magának akarta őt, Franz pedig boldognak akarta látni.

 — Azt hiszem, te vagy az a férfi, aki boldoggá is tudná tenni… — mondta vontatottan, elgondolkodva, de meggyőződéssel.

 Mintha Franci füléig el sem értek volna ezek a szavak. Ő épp úgy beszélt Matildhoz, mint fordítva, nem igazán érdekelte egyiküket sem, a másik véleménye arról, amit magukban már eldöntöttek.  

 Hanem, ami megismétlődött, az mégis összehozta őket, mindketten meggyőződtek arról, hogy egy valamin nem tud átlépni a frissen megözvegyült asszonyka: A fekete bársony ruhácska borzasztó élményén.

 — Szerintem nem szabad őt kimozdítani ebből az otthonból, hanem Mariát magunkkal kellene vinni Bécsbe — nézett végre szembe a tantival a férfi, és arcáról azt olvashatta le, hogy mindenáron védeni akarja Karolát, mindentől, ami fájhat neki.

 Matild szeme fátyolos lett ettől az aggódó szeretettől. Sokat mondani nem, csak integetni tudott:

 — Gyere ide, te… te… — húzta arcához a nagy lakli fiatalember fejét, aki hirtelen még a valóságos magasságánál is nagyobbra nőtt a szemében.   

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/