Ha merném, fennhangon dicsőíteném
( de félek, hogy más férfi meghallaná )
‘s így sosem lehetne végül az enyém,
mert Önre igényt tartana ( naná )
’s észrevenné valami gengszter vagy divatmajom,
mikor szóvá tettem báját, kellemét,
és régen késő lesz: sirathatom,
mert aztán, többé nem kellenék,
és minden igyekezetem hiába volna,
ha még egy versenytárssal is küzdenem kellene
– nem elég, hogy érveimre kacagva, rácáfolva –
bosszantásomra oszt másoknak mosoly – kegyet…
Pedig számomra istennői kegy ez a mosoly
( a szívét koldulónak éltető erő, manna )
ki Önért lassan hamvad, akár lámpaizzón a moly,
vagy anno, Rouen főterén Szent Johanna…
Hát magamba zárom e zengeni vágyó magasztalást,
míg bánatomat visszafojtottan takarja a csend,
mint koporsómat majdan sötét damasztpalást,
csak egy érzelem – szú perceg szívemen, odabent,
mert az élet szerelem híján nem marasztalt.
Hát, így vagyok ezzel első találkozásunk óta:
elakadt lélegzettel, belülről sorvadó szavakkal,
de csak Magáért vagyok egy két lábon járó, néma óda.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:54 :: Schifter Attila
