Kevesen tudják, hogy nem tudok helyesen írni. Nem sajátítottam el a helyesírást, úgy ahogyan „illett” volna, és ezért egyáltalán nem a volt tanáraim a bűnösek. A kék dolgozatokból pirosak lettek, amikre mégis ötösöket kaptam. Jóindulattal úgy magyarázom, hogy nincs „hallásom”, viszont ha ráérzésre megy a dolog, akkor nálam egészen más szabályok uralkodnak e téren.
Mindegy, mindig voltak nekem drága osztálytársaim, akikkel kompenzáltam, és ők nekem helyesen írtak, én pedig cserébe szavat adtam a mondanivalójukhoz. Mostanság eltűnődöm néha dolgokon és azon is, hogy legalább fejből, hogy nem tanultam meg az írás szabályait, ha már rá soha nem éreztem. A helyesen írásban is az érzelmek és a megérzések vezettek, a logikát keresem ma is, és mindaddig — hogy az „áll” szó magától értetődő a két láb miatt, vagy a „hall” szó a két fül örömére — nincs is gond. Mialatt a magyar nyelv elragadtató szótára az, ami engem izgalomba hoz, az a kimeríthetetlen szó-kombináció, amivel életre lehet kelteni érzékszerveink által tapasztalt dolgokat, a helyesen írott, választott, értelmezett szavakkal vergődök a saját világomban. Azám!?
A lélek érzékszervnek számit? Mert ebből ered nálam a gond, mivel ma sem tudom, hogy a szerelem szót egybe vagy külön írjuk-e? A szerelem az egy szó? Vaaagy… csak ketten kellenek hozzá — kellenének, mert akkor helyes — megélve. De ha a fülemmel hallom, hogy kettő „l”, akkor, ha a lelkemmel érzem, hogy szerelem, valami nem elég. Ja, hogy egybe írjuk, csak külön éljük meg, vagy idővel kettőt csinálunk belőle?! A te szavad és az én szavam, amit egybeírunk, ugyanazokkal a betűkkel, melyeket nem kettőzünk, de másként értelmezünk. Mivel, hogy nincs mit egybeírni, mert egy szó, de ha azt mondom szerelem, miért gondolok én egész másra, mint TE…? Nem egy szóról beszélünk? De akkor az már a szó értelme, annak pedig nyelvtanilag semmi köze a helyesen íráshoz.
Kétféleképpen érezzük, mégis egyformán írjuk, egybe! Aki formálta ezeket a szabályokat nem gondolt arra, hogy az író, ha szerelemről beszél, néha jól esne neki szótagolva értelmes két… jaj nekem, adott esetben több értelmes szót kapni!? De, hogy könnyebben véget vessek a filozofálásnak, a gólya, ha egy lábon áll, akkor is két „l”-lel írjuk, viszont az „ly” nem „j”. El kell fogadni, hogy helyesen nem érzésből, hanem tudásból kell írni.
Drága barátnőim! Vagy esetleg írhatom, hogy „és barátaim”, vagy az már gyanús? Elméletben mindannyian tudjuk mi a szerelem, de csak akkor tanuljuk meg, hogy hogyan helyes (írni) ha meg is történik velünk.
Isten arról gondoskodott, hogy még nem jön el, addig is tudatlanságunk kellemes tévhitben tart bennünket, élhetünk „boldogan” és azt hisszük, hogy tulajdonunkban van, érezzük, és elégedetten helyesen írjuk, és amikor megérkezik — már akinek — akkor, megtudjuk, hogy a boldogság az intimitás megélésének képessége, nem a szó. Elégszer nem tudom mondani, hogy mindenki hiszi, hogy érzi, még meg nem történik vele, azután már tudja. Ha van valaki, akiért érdemes, akkor a helyesen írt és érzett szó: szerelem, minden szabályt kielégít, és valósan érzed, érted, hogy a szót egybe írják helyesen, és nem kell világot váltani, se filozofálni, csak a megtanult írt szabályt, megérteni.
Február a szerelem hónapja, ünnepeljünk! A szerelmet nem lehet akarni, elkezdeni és abbahagyni, a szerelmet a szexuális vággyal sem kell keverni, szerelem nem igényel nemet, kort, időt, nemzetiséget, és elmúlásának ideje sem tervezhető. Magyarázták tudósok, művészek, pszichológusok, szó esett kémiáról, hormonokról, érzelmi intelligenciáról és mi mindenről nem, csak arra nincs még definíció, hogy miért szeretlek!
Így, hogy közeledik a Valentin nap, kedvet kap az ember, hogy megköszönje az óvodáskori izgalmas játékot egy kreolbőrű kisfiúnak, a kisiskolás korban megélt rejtett tekinteteket egy-két fiú utitársnak, mindazoknak, akik a lelki fejlődésem útjának ily formájában utasai voltak. Azokat a napokat ünneplem, amikor tomboló lélekkel a felhőkön sétálva, legszebbnek érezve magam, balett-táncot járva a szerelemmel hosszabbítottam napjaim. Ma ezen az ünnepélyen többen vagyunk, ismerlek benneteket egyenként, és így raklak össze Téged, hogy finoman koccintsunk, egészségetekre. Életem férfijaiból építettelek, benned minden megvan. Neked Valentin-napra írtam ezt a pár sort, hogy tudd, a szerelem él! Fáradtabb testben, a vágy ugyanúgy remeg és bizsereg, kívánva azzal a régi fiatalos lendülettel — a közelséged.
Selyemruhába öltöztetem lelkem, és február 14-én vállalom a szerelmet, mert összeforrt lelkünkbe könnyedén önállóságot lehel ez a felismerés. Mindig elengedsz, és mindig visszavársz, fogadsz, és jövök. Ez a szerelem egy képesség a boldogságra és ez az érzés több ember felé is táplálható, megint csak a szó definíciójában, de szerintem a valóságban is.
A szerelem nem kapcsolat, csak kapcsolódás, ami megtörténik szavak nélkül, anélkül, hogy anyag érintené az anyagot. A kapcsolat viszont nemi megszokás, ragaszkodás, bizonyos cselekvések folytonos gyakorlása, ami biztonsággal jár, de ne keverjük a szerelemmel, ami az EQ — az intimitás megélésének képessége, amiről nem beszélünk, nem mutatjuk ki, nem éreztetjük, tudván tudva, hogy ez nem jó hozzáállás, de elfogadva, hogy minden nap nem lehet Valentin nap, amikor a kapcsolatunkban — kapcsolódva küldöm Neked ezen ünnep legősibb üzenetét:
„A Te Bálintod!”
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: Pergel Zsaklina
