Ismét ránk borul az Isten estje,
Bevonja a mindenséget mázzal,
Őrzi álmunkat bódító leple,
Hol fájdalommal, hol méla lázzal.
Ilyenkor lágyan szusszan ki fáradt,
Altat a huhogó hívogató,
A nesztelenség szellője árad:
Csillagragyogás-éji takaró.
Ciripel a fák lenge árnyéka:
Holdsugárban fürdő levélhomály,
A hideg, az est mumusos játéka
Emészti most a mindenség-uszályt.
Csöppnyi állatok kimerészkednek,
A kopott-rengeteg sűrűjébe,
Duzzadva egyre-egyre hemzsegnek – miért duzzadnak?
Míg láthatatlan a semmi éle.
Merengő, lenge parázsolással – a hold nem parázslik
Nyugszik a hold leselgőn,szelíden, – leselgő… ez egy fura szó,nem ismerem.
Ezernyi parányi horkolással – a parányit térbeli kiterjedésre használjuk, egy horkolás ne legyen parányi.
A mély örökkévalóság pihen.
—————————-
Ha nem hígítottad volna fel a verset, elvinné ezt a pár bibit.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.13. @ 13:10 :: Bálint Szilárd
