Két év telt el ebben a hihetetlen boldogságot jelentő nyugalomban, dolgos hétköznapokkal és csendes ünnepekkel. Még nem készült el a házuk, mert nem sürgették, inkább gyűjtögették hozzá a pénzecskéjüket, hogy minél kényelmesebb legyen majd az a véglegesnek szánt hajlék.
Ám egy új kis élet jelezte jöttét, az öntudatos apa pedig a már öttagúra növekvő családjának mielőbb saját otthont akart teremteni. Heves természetének minden eszközét felhasználva vetette bele magát az építkezésbe. Minden mozzanatba beleavatkozott, nem egyszer szállt vitába a mesterekkel. Ő pontosan kimérte az ablakok, ajtók helyét, elképzelte a bútorok elhelyezkedését… látta már az úgy óhajtott, kedvükre berendezett lakást. A tervrajzot kiterítve ellenőrizte, minden a helyére került-e, amikor egy készülő közfalnál valami nem stimmelt.
— Emberek, ennek az ajtónak egy méterrel arrébb kell lenni, tegyék át a rajz szerint, mielőtt felfalazzák.
— Meglesz, doktor úr… — bólintott a kőműves.
Kevés időt töltött otthon, jobbára csak az étkezések alatt és este találkoztak.
Karola jól viselte újabb várandósságát, közben tanított is, és háborítatlanul nevelte, becézte cseperedő gyermekeit, Hildával pedig majdnem anya-lánya kapcsolatban vezették a háztartást. Kicsit mégis magányosnak érezte magát. Ha tehette, élete új színterével ismerkedett, bejárta a környéket és a Maros partját, sokszor vitte sétálni gyermekeit a város főterére, a sétatérre. Ha szeme a távoli hegyek fenyvesein pihent, vagy a hatalmas legelőkön, a látvány nyugalommal töltötte el lelkét. Békésen várakozott… Bármit hozzon a holnap, erős, megbízható férje oltalmában állnak, ő és a gyermekeik.
Hildát meg mintha Matild helyett küldte volna mellé a fennvaló.
Amikor megszületett a kisfiú, a büszke apa magasra emelte, mint ahogy nemrég egy székely gazdától látta az Úr oltalmába ajánlani újszülöttjét. Másnap nem maradhatott otthon, de pár percig elgyönyörködött a kis jövevényben, megsimogatta Karola boldog arcát.
— El kell mennem, van két beteg jószág, azokat nem hagyhatom sorsukra, két napja nem láttam a házat, oda is benézek… mielőbb el kell készülnie a mi kis fészkünknek… de sietek vissza hozzátok.
Ám abból az ígért sietésből nem lett semmi. A nap végén, mire Josef végre elszabadult, elég fáradtan egy elhúzódó, nehéz elletés után az építkezésre érkezett, már nem talált ott munkásokat. Már-már elégedetten sarkon fordult, hogy ez a szoba végre kész, amikor megakadt szeme valamin, előbb azt hitte, nem jól lát, aztán hatalmas haragra gerjedt, mert azt az összekötő ajtót mégsem helyezték át, és a helyiség már be is volt vakolva. Ha ekkor legalább szót válthat valakivel, talán lecsillapodik… de senki nem volt a közelben, senki, akin számon kérhette, vagy akitől megértést kapott volna, hogy levezesse mérgét. Első dühében nekiesett az ajtó keretének, kirángatni a már száradni kezdő falból. Ellenállt a falazás, pedig jól megtermett, erős férfi volt Josef, és ekkor még az építőmester értetlensége is tüzelte az erejét. Mégis, mire a kiékelés és a malter engedett, a szárfa végre a lábai előtt hevert, addigra egész testén ömlött a verejték.
Az ott heverő tervrajzokat idegesen feltúrta, az ajtó kívánt helyét vastagon újra megjelölte, majd nem csillapodó méreggel hazáig rohant. Így nem akart találkozni a ház asszonyával, neje sem láthatta ilyen állapotban… Egyenesen a pincébe ment, ahol jegelve tárolta a gyógyszereket, és köztük mindig tartott néhány üveg sört. Leroskadt és felhajtotta a jégből kivett italt.
Hilda épp egy tálcával sietett gyerekágyas védencéhez, amikor látta berontani a pinceraktárba vezető ajtón, gondolta, beteg állatnak lehet olyan sürgős gyógyszert vinni… Jóval később mégis nyugtalanította az a szokatlan rohanás… valami azt súgta, meg kell néznie, mi van ott lent.
Josef karjára borulva a jeges láda felett aludt, és ahogy megérintette vállára vetett kiskabátját, alatta meglátta a testére tapadt átázott inget.
Zavaros szemmel nézett fel a férfi, mint aki azt sem tudja, hol van, és amikor Hildára támaszkodva felbotorkált a lépcsőn, már úgy rázta a hideg, hogy ajkai sem vágtak egynyomba…
— Úgy látszik, ela… aludtam… csak egy kicsit le akartam hűteni a dü… dühömet, mielőtt…
— Azt hiszem, jobb is, ha előbb alszik egyet, szerintem a felesége még nem látta így kétszeresen elázva — zsörtölődött Hilda, és bekísérte a kisszobába.
Ezalatt Karola türelmetlenül várta urát, kicsit csalódottan, hogy nem őket tartja fontosabbnak az állatainál, de Hilda erélyesen rászólt, nehogy pityeregjen, mert elapad a teje… az a haszontalan majd hazatalál, mint eddig mindig.
A kis cseléd éjszaka futott az orvosért, mert József félre beszélt, és majd elégett a láztól.
— Leforrázta a tüdejét, tüdőgyulladás…
— Akkor én most mit mondjak a feleségének? — emelte másnap az orra alá köténye csücskét Hilda asszony.
— Semmit… azaz, majd én — sóhajtott az orvos, és mielőtt átment a hálószobába, elgondolkodva állította meg a kifelé igyekvő asszonyt. — A hozzátartozók címét tudja, Frau Fröhlich?
— Én adtam fel a táviratot, hogy megszületett a kis lelkem…
— Akkor nem ártana erről is értesíteni őket…
— Jaj, Mein Gott — jajdult fel Hilda, de az orvos ujját szájához emelve intette hallgatásra.
A két gyermek a szőnyegen játszott, előbb hozzájuk guggolt le a doktor bácsi, hogy időt nyerjen, össze szedhesse gondolatait… Mit is mondjon, hogy hihetően hangozzon…? Karola szoptatott, karjában a pici fiával, álmodó szemmel nézett fel.
— Ugye történt valami, doktor úr? Nekem nem mondanak semmit.
— Nyugodjon meg, asszonyom, valami járvány van az állatok között, Jósef nem akar bacilust behozni, a rendelőben lakik, amíg elmúlik a veszély.
Az asszonyka hitte is, meg nem is az egészet.
— Pont most?! És ez meddig tarthat?
— Pár nap alatt lezajlik, Frau Schorn — hangzott a válasz, amiből a figyelmes hallgató inkább baljós hangsúlyt hallott volna ki, mint bíztatást, de nem volt elég éber, figyelmét a csöppség jobban igénybe vette. Azért később Hildának a lelkére kötötte, gondoskodjék a férjéről is… ne szenvedjen hiányt, ha már gyönyörű gyermekeit nem láthatja egy ideig.
Pedig Hilda szapora helyeslése is gyanús lehetett volna.
Három nap múlva a Bécsből azonnal unokahúga mellett termő Matild tanti, fekete bársony ruhácskába öltöztette a kis Mariát, és szigorúan megtiltotta neki, hogy a mamához bemenjen, amíg ő meg nem engedi.
Készülődtek, senki nem figyelt a kislányra, csak egy éles sikolyra lettek figyelmesek.
Berohantak… Karolát ájultan találták, feje a párnára hanyatlott. Maria három éves alig múlt, nem értette, csak érezte, rosszat tett… megszeppenve kapta legörbült szájába csöpp hüvelykujját.
— Semmi baj, kicsim, csak megijesztetted a mamát. Mit mondtál neki? — emelte karjába Matild.
— Meg akajtam mutatni a sép új juhámat… adtam pusit, hogy ne féjjen, beenged a tanti nem sokája, cak előbb papát kiséjjük a temetőbe.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:17 :: Pápay Aranka
