Hideg hajnalok
Ahogy az éjszaka omlik a tájra
megjelensz előttem.
Újra s újra mellém álmodlak
és megteremtelek,
mint Isten az eget.
Végtelen vagy, éteri lágy zene,
körülötted felsejlik a kép,
a vágy, a test és minden ami szép,
minden ami szerelem,
most bennem hevül.
A szobában őrjítő a csend,
csak az agyamban zakatolnak
gyönyörű melódiák…
Egy mozdulat, egy rezgés, egy dal,
az itt felejtett illatod,
mind, mind vadul tépkedik
a lelkemre varrt szoros csadort.
Ám előtted pőrére vetkőznek sejtjeim,
tudom Te látsz és érzel,
mégis lassan eltűnsz az éjjel,
miközben a hajnal fénye rámvetül.
– Fázom, már régóta…
„Szerelmi álmok”
E dallamokra újra visszatérnek
a holtig vágyott, szép, szerelmes álmok.
Ha meglelhetem dalban, verszenében,
ez álomban már végleg maradok.
A zene az, a vers ritmusa nékem,
ami álmodásból élni visszahoz.
E vágyódásban néha kínnal égek,
mely sok más földi vágyat eloroz.
Sorsomnak a metrum örök része már.
S ha fáradtan majd végső útra térek,
és szívemért csak koldus-érdem jár,
elringat e dallam szenvedéllyel,
e határtalan, áradó zenével,
s ez a dal lesz szerelmünk teteme.
(másképp) voltál, (s már nem) leszel
voltál nekem
két pólus között a vonzás
számodra száraz fizika
két szeretkezés között
kötésben oldás
hogy feltöltődj
tudod ez nagy hiba
lehettél volna szellő
suttogó erdőm
földszagú estéken
sírig románc
harangkongásban
isten igéje
a férfi akire
minden nő vár
de átok voltál
fertőzőforrás
egy csepp belőled
végzetem lett
gennyedő sebeket
bennem okoztál
röhögj csak rajtam
ez nem szerelem
már elenyésztél bennem
s nem leszel semmim
a jelen is múlt
a múlt gyötrelem
a jövő
nélküled rothadó testem
de e pár sort mi hazugság
bocsásd meg
kedvesem
Éhség
Egyetlen óriási táncparkett a lét;
amerre nézek szerteszét,
csetlő-botló léptekkel járjuk mind,
keringünk ősi szerelmek hullámain,
megannyi pillangó szálldos,
és nem számít idő, se távol,
repülni készülök én is,
a bennem zsongó tébolyult zenére;
arra várok elragadj végre,
s ahogy a nap vetett ágyába tér,
úgy érjünk egymáshoz te meg én,
mint két kiéhezett lélek…
…de félek
felébredek,
mielőtt még egészen
jóllaknék…
Szerelmek elillant álmok
francia kertek sövény mögött
csak illatosan szemérmes virágok
színes szalagok öröm
fogócska illem s szíved lángot
fogott billen a kéz holnapot
nem keres szentimentális hangközön
*
felépül hangonként a vágy csak álmodás
kacér lény amelyre rejteken nem találsz
a kedves aki ostromod elől még elszalad
csintalanul csalogat csókokat
enged perzselő érzéseket kamaszálmok
és boldog ébredés új reggel
a gyep ágaskodik friss és harmatos
járkálnál józan fejjel
de eljön a báli este pezsgős hangulat
már nem hiába illet szűzi vagy tudós ajkakat
ahogy a szenvedély mély húrokra csap
lágy futam és kemény ölelés
este van holdfény a csók kevés
futamokat kelt a szenvedély
habzik a pezsgő már nem habozol
szerelmet ingerel egy félmosoly
karod a táncból kitépi omolj
karomba megszűnt a világ
tárd fel a rejtett titkodat
mert bolond aki most kivár
elfogyhatnak kísértő holnapok
várnak nyoszolyák perzselő láng
ahogy öleltem mint csapongó madár
mely szobádba téved s ablakon kiszáll
ha eljön búcsú a postakocsi felveri a port
a feledést s minden édes ami volt
zenébe olvad zengnek őrjítő futamok
és egy árva kókadt virág marad ott
kitűzve hervadtan a rózsaszín báli ruhán
egy sodró dallamú csillagos éjszakán
s a pezsgő foltot ejtett rajta
szederjes kéken remeg ajka
ha odakint lehull egyetlen levél
mint vágott virág idebent elalél
*
francia kertben örökzöld sövény
újhold kialszik az utolsó fény
sok színes szalag őszi szélben bujdokol
szentimentális szűz elfagyott lehelet
felhagyott illem korai csók meglakol
csukott az ablak zene nem hallatszik a kertbe
Lehull a virág
Amikor minden megszűnik,
nem fáj, akkor kezdd csak az
álmodozást, lassan árad benned
a vágy, a felejtés gyógyít,
s ki nem szeretett, azt is
kebledre öleled.
A lélek sóhajt, bezárul
egy virág, szíved nem dobban,
semmit sem vár.
Szerelem? Nyugalom?
Nincs már sehol, de elrejt
mindent ez a dal, felszáll
egy harsány madárraj, lesz majd
újra talán valami alt…
Télbe fordul a táj, a
tettes szabadon jár,
sima szárnyú szellő didereg,
sötéten sétálnak a fellegek,
ez egy kiürült világ,
s lehull a virág.
ma újra
két kéz suhan a zongorán
és száll a dal és nincs halál
te jutsz eszembe szüntelen
ki voltál és mindig leszel
mindig leszel
jössz álmaimban s feldereng
a régi vágy – ma felsebez
karodba kapsz és zúg a vér
szerelmi táncunk újra él
ma újra él
a halk szavú örömzene
áradni kezd a tengeren
hullámok hátán sistereg
a régi tűz – örök legyen
örök legyen
még zeng belül a dús akkord
de lassúdik vihar mi volt
elcsendesül a hang a szó
a káprázatba ringató –
a ringató
Harmónia
Őszi fények ringatóznak,
ma táncot lejt a szerelem,
ámulatból ámulatba
esem.
Vérembe csordogál az est,
akkordjaim lélekké rendeződnek,
mellémszegődik egy ének,
a dal angyali arcot fest.
Merítek belőle mélyen,
majd álmába csobbanok,
itt nincs talán, meg ígérem,
ő lettem, s ő én vagyok.
Négykezes
Meg-megszökik, majd lassul újra,
szívdobbanásom nem rugóra jár,
hisz minden ütem tőled indul útra,
és hozzád is tér vissza már,
ha elkószál szűk utcák közein.
Ugye azt álmodod te is amit én?
Lepedőnk, ágyunk összeköltözött,
takarónk kölcsönös álom vízén
siklik, s mi egymáshoz kötözött,
holtomiglan zongorafutam vagyunk.
lágyság(om)
éretlen értettem meg mim van
semmim ha szívem vak
felfogtam elmém hiába hisz
életem kisemmiz
mert azt akit az Úr
csak halandóvá tesz
élhet és mása nincsen
érdektelen szerves
mit az eltorzult sors
tervez
éretlen fogtam fel sorsom
tervében találtam meg mi vár
háborgó érzék ár
vágyódtam szűznek szült hajlatban
magamat átadjam
mi párban kelt mámor
közös érlelt lázbor
és nem teher mert test-kegyelem
remény a vesztesnek
kéjsikolyos befejezéssel
mi az ablakra párát fagyaszt
méhig jut boldog-hang – magas –
szűntelen vágytam boldogság-hang
tapasztalatokra szükség van
tanuljuk aztán csak
test hajt
felnőttem fűszeres csókjaim
ízezik álmaim
lépéseim korokkal kopnak
ám lágyan kopognak
cédaként mozgok az időben
csáb éled kedvemben
mert egynek kevés belőlem
szenvedély mellettem
rabbá tettem én volt szűz céda
égető lágysággal
Álomban, ébren
Ujjad játszott kezemen,
finom mozdulattal, kedvesen.
Pergő levél, tovafutó akkord,
mondhatod, akkor volt.
Most van, s lesz mindig,
álomban, ébren, velem.
Nem veheted el, ajkamon
hagyott, meleg sóhajod.
Nézem a kanyargó utat,
az idő ma illanó pillanat.
tény – ősszel is –
nincs szebb mint a nyári ég
mikor madárszót gyűjtöget
felhőin kék foltok fodrozódnak
de annál sem mikor avart látva
az eső cseppjeivel zöldet sirat
vagy a gyenge sugarak
mik utolsó erejükkel is
bánatot oldanak
mikor hűssel töltött őszfegyverek
harmóniát bombáznak
kertekben és odvakban
haldoklik a nap
de dallammal jár a szél
olyannal mit nem kéz szab
hanem a szerelem
miénk
– álomanyagból glória
rikító fényvarrattal –
egy időtlennek alkotott
lelkek között feszülő
változás de sóhajtó
perceknek nem bántalma
míg csók éleszt tényt
életben tartó összetartozást
Liebestraum
Ad, és ad míg él,
vajon ránk fér-e ennyi érzés?
A szív terhein kacagva szalad át a szó,
lelkem balettozva válaszol.
Lenge
Minden rejtekembe
egy elcsendesült dallam bolyong,
feszülő testembe zeng.
Őszi ábrándok csitulnak,
törékeny álmunk leng.
Éhező lelkemben
földi hangod visszhangzik,
tisztul a csend.
Suttogva dalold
Tegnap éjjel elkerült az álom.
Mélysötétlő kis neszek között
meleg fényű emlékekkel lelkem,
dallam szárnyán régmúltba szökött.
Zongoraszó hangjainak ívén
suhant ide boldog ifjú nyár…
„Kéz a kézben andalogva sétál
égő szemű fiú és a lány.
Akácillat üli meg a tájat,
bódítóan föléjük hajol,
szégyellősen takarják az ágak,
mikor vágyuk egymásba karol…”
Megkomponált zene ez az élet.
ívelő, majd mélyülő akkord.
Lelkünkben már lecsendesült álmok,
őszült párom suttogva dalold!
ÁLMOK. VÁGY. VALLOMÁS
Szívekhez szelídült,
lélekben lappangó,
melengető melódia,
s benne a lényeg,
a nagy harmónia,
vallomás,
rejtőzködő vágy.
Csak a zene, mi hallható…
Ujjaid alatt elhaló moll akkordok
verőfényemen újra virulnak.
Minden bú, mi fojtogatott
szertefoszlik a dallamokkal,
s trillázó igazgyöngyként
gurulnak szét ajkamon…
Ha te muzsikálsz, kigyúl napom,
Korábban ragyognak fel a csillagok…
Az őszi ködben eltévedt álmaimat
felborzolja egy zengő dúr,
fergeteggé dúsul bennem,
vérembe szánt, elringat,
szívem peremén a jég felenged,
szerelmem újra lázba sarjad…
Sosem múló káprázatával
indul Ámor lángoló diadalára.
Szemem tükrében titkok üzenete,
mélyében fürdik a kimondhatatlan,
majd könnyezve megered. –
Zubog a zene, a test ring,
sejtelmes táncba, édes kábulatba visz. –
Zsongó, halk futam a zongorán
zöldbe hajló álmaimmal
szárnyat bontva, karodban talál…
Megbabonáz a kéz,
mely száguld a billentyűkön.
Oldás és kötés, mindegy már.
A szerelem forró, lázas éjszakán
mézet és csókot lopni jár…
A Vénusz bekacsint ablakomon,
test a lélekkel helyet cserél,
hangtalan készülődik a szenvedély. –
Elszégyelli magát a Hold,
egy felhőbe burkolózik,
mielőtt a pirkadat anyjának
végleg átadná helyét…
Volna még
Tagjaimon ólom súlyú ráció,
nem nyúlok utánad,
– mintha elengedhetnélek –
de ha egy lépést távolodsz,
gondolatom utánad fordul,
s már visszarántanálak:
csak egy harapást a nyakadból,
ingedből egy tépést,
csak a szádat egy pillanatra…
Akarom tovább
illatodba bújt egyperces álmaim,
a valóság és az elképzelés határain tántorgó
sürgető vágyat, mi beutazza utolsó sejtem is
a vérkörön,
s feléd terelne untalan,
ha ennék, ha álmos vagyok, ha mennem kéne,
ha munka van.
Félt öröm.
Hangod körbe jár,
gerincem feszíti,
felkúszik a combomon,
körülzsongna, borzong, levegőm veszi,
gyáva leszek, nem hagyom.
Most – hiányoddal –
tüntet az óra,
ajkamon elmaradt csókod ég,
egy perc,
párnámba ölellek,
maradni kellett volna még,
álmosodom, homlokom mögött
apró csodák.
Bőrömön sejtelmes, nekibátorodó futamok,
félálmok sóhajos fele… akarom tovább,
hallgatni terveztelek,
de hangszered vagyok,
idebenn egyre szólnak
– mintha nem engedhetnének –
az ujjaid lefogta harmóniák.
Vágyak között
Féltelek.
Az éjszaka figyeltem
nyugtalan álmod szemhéjad mögött,
megannyi régi, szép emlék s vágy között,
nem látom magam.
Lehetnék porszem,
egy tiszta dallam,
amely ott simul hozzád egyedül,
hol tiszta fehér volt még lelked,
s csend trillákkal a hajnal érkezett,
játszva, fonva karját tested köré.
Évezredek fájdalma lüktet benned,
veled futnak az elmúlás démonjai,
jajszavak csorognak a falakról.
Vigyázlak, takarlak, együtt tisztulunk,
melegséget kutatunk a föld sarkában,
ujjaink a húrokon elcsendesedve
sebeinkre ejtik a rőt takarót.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Zengő
