H.Pulai Éva : 104 éve született Faludy György

Könyveim sorsát kérdezem, de a menny nem felel nekem, / és még ha százszor kérdem is, és még ha kőbe vésem is / e verset, akkor is tudom, hogy nincs ott irgalom, ahol / a másodpercek sarka jár, oly csendben, mint a hangyaláb. ( Li Ho: Ne lépj ki házad ajtaján! Faludy György fordítása)

Pokolbéli világnéző – Faludy György versszínház

 

 

Turek Miklós monodrámája Faludy György kalandos életéről

2014. szeptember 23.  19.00 – Tabán Kinotéka

 

 

Faludy György volt talán az utolsó élő képviselője irodalmunkban annak az egyetemes görög és latin kulturális értékeket ismerő költő-gondolkodó generációnak, amely a századelő magyar irodalmát meghatározta.

 

E rendhagyó irodalom- és történelemórának is beillő előadásunk ennek a páratlan, sokat vitatott, sokak által szeretett és sokak által nem szeretett költő-kalandornak állít emléket.

 

Elgondolkodtató, hogy a József Attilánál mindössze 5 esztendővel, Radnóti Miklósnál egy esztendővel fiatalabb költőt kortársunkként emlegetjük. Ez a tény igazán izgalmas gondolatokat indít el a sors és az egyéni vállalások kérdésében.

 

Faludy két alkalommal is emigrált hazájából. Először a fasiszta diktatúra elől menekült, majd pár évvel később a kommunista diktatúra kényszerítette országa elhagyására.

 

Bejárta, belakta a fél világot. Élt Párizsban, Marokkóban, New Yorkban, Torontóban, Máltán és még sorolhatnánk.

 

Még életében bekerült az Encyclopedia Britannicá-ba, parkot nevezett el róla a kanadai állam Torontóban és egyes források szerint irodalmi Nobel-díjra is jelölték az ’50-es években.

 

De ki volt ez a világfi, akiről az átlag magyar ember annyit tud, hogy nem hordott zoknit, 60 évvel fiatalabb feleséggel bosszantotta az irigyeit, és az irodalomban jártasabbak azt is, hogy Francois Villon költészetét ő tette ilyen népszerűvé Magyarországon az átköltéseivel.

 

Az előadás csodálatos nyelvi anyaga, a XX. századon átívelő lebilincselő és humoros élettörténet, Faludy könnyeden drámai kedélye tanulságos és szórakoztató színházi program fiataloknak és idősebbeknek egyaránt.

 

UPDATE: Az előadást megelőzően fél 7-kor nyílik Nágel Kornél Faludy illusztrációs kiállítása a költő 104. születésnapja alkalmából!

 

TABÁN KINOTÉKA

1016 Budapest, Krisztina körút 87-89.

 

Információ: (1) 459 5050, (30) 731 4975

E-mail: tabanmozi@bpfilm.hu

 

 

Forrás: tabankinoteka.hu

 

 

 

 

Faludy György:

Bordáim rácsa közt

 

Bordáim rácsa közt, mint a vadállat
négy puha talpon jár a szenvedély
s érted liheg. Csókoltalak, de számat
bőrödbe vertem. Nincs se nap, sem éj:

 

téged kutatlak. Közénk bújt a tested:
hol voltál, míg magamhoz húztalak?
Hiába alszol, csak téged kereslek
e titkos lánggal égő húsfalak

 

mögött. Bőrtömlő, nem neked könyörgök!
A lelkeddel szerződtem, mint az ördög,
s mit bánom olcsó, pőre testedet,

 

farod két gömbjét, szeplős válladat?
Elfordulok, hogy megkeresselek.
Szemet hunyok, hogy jobban lássalak.

 

(Málta, 1966)

 

 

Faludy György (született Leimdörfer György Bernát József [1]) (Budapest, 1910. szeptember 22. – Budapest, 2006. szeptember 1.) magyar költő, műfordító, író.

 

Budapesten született jómódú polgári családban. Édesapja Faludy Jenő vegyész, édesanyja Bieringer Erzsébet Katalin volt. 1928-ban érettségizett a fasori Evangélikus Főgimnáziumban. Ezután a bécsi (1928–30), a berlini (1930–31), a párizsi (1932), és a grazi (1932–33) egyetemen tanult. 1933–34-ben katonai szolgálatot teljesített zászlósi rendfokozatban, amelytől később megfosztották. 1937-ben jelentette meg a Villon-átköltéseket, mely jó időre meg is határozta pályáját.

 

1938-ban elhagyta Magyarországot. Erre többek között az kényszerítette, hogy úgy érezte hazájának az a legrosszabb, ha a háborút a hitleri Németország nyeri meg, így a németek oldalán semmiképp sem akart volna harcolni. Párizsig menekült, itt találkozott többek között Koestler Artúrral és az emigráns magyar művészek közösségével. Később a német megszállás miatt innen is távozni kényszerült. Marokkón keresztül az Amerikai Egyesült Államokba jutott, ahol a Szabad Magyar Mozgalom titkáraként és lapszerkesztőjeként tevékenykedett, majd három évig az amerikai hadseregben szolgált tisztként. Eközben húgát, aki az országban maradt, a fasiszták meggyilkolták.

 

Levél,
melyet Françoise Villon mester, mikor
nem volt már egy büdös vasa, így írt
Jehan de Bourbon herceghez

 

Tisztelt uram, fenség, vagy mi a fene, bevezetésül
fogadd üdvözletem. Bár nem vagyok ficsúr, kit a babája fésül,
sem gróf, aki a népet nyúzza, sem Monsignor, ki hintón jött az égből.
Nevem kurtán Villon. Szeretőm utcalány. (Úgy hívják: Mirjam.)
És én? Én eddig néhány verset írtam,
persze, csak úgy privát gyönyörűségből.
Máskülönben pedig boldog vagyok,
hogyha vasárnap nem látok papot.

 

Arról van szó tehát, hogy múltkor este – úgy értem
hajnalfelé, mikor a kocsmából hazatértem –
egy pimasz gavallér belémkötött.
S mikor pisztolyt húzott, én is kivettem övemből
a tőrömet s tiszta önvédelemből
egyszerűen leszúrtam a dögöt.
S most azt harangozzák, hogy bűnbe estem,
s ezért itt rohadok e majomketrecben.

 

Egy ily bitang, mint én persze, csak szarik rája,
hol éri majd az angyal trombitája.
De szörnyűség, ha nincs egy vasa.
Úgy lóg a levegőben, mint az akasztott ember,
ha a zsaru ráköp, még csak szólni sem mer,
és nadrágjából kiáll a fara.
Szóval, uram, tőled függ a dolog,
ha Villon gyomra többet nem korog.

 

Világéletemben embert még meg nem vágtam
soha pénzért. A legtöbb, úgy találtam,
túl ordenári ehhez énnekem.
De te ezt a kitüntetést majd csak megbecsülöd…
Úgy ötven fontot gondoltam aranyban. Ha egészségesen kikerülök
a kóterből, vissza persze a dupláját fizetem.
És addig vedd, ha félsz, hogy kitolok veled,
zálogul az akasztófakötelet.

 

Post Scriptum:

 

Mint nem tesz egy ily szegény proletár,
ha a prófunttól segge szüretre jár?
Ilyenkor már bagó sem kell neki.
De most, mikor kalapját leveszi,
s a rohadt pénzért térdre állva
úgy mászik eléd, mint a majom:
hát azt hiszed, hogy nem sül ki a pofája,
te barom?

 

Faludy György fordítása

 

 

1946-ban tért haza, a Népszavánál helyezkedett el. 1947-ben megjelent az Őszi harmat után című verseskötete, illetve a Villon balladák már a 14. kiadásnál tartottak. Noha baloldali érzelmű maradt (vezetésével döntötték le kommunista munkások 1947. április 26-áról 27-re virradó éjjel Prohászka Ottokár Károlyi-kertbéli szobrát), a kommunista hatalom is ellenségesen viszonyult hozzá, további művei nem jelenhettek meg. 1949-ben hamis vádak alapján 3 évre a recski kényszermunkatáborba zárták. Itt írt versei 1983-ban Münchenben jelenhettek meg Börtönversek 1949–1953 címmel. Szabadulása után fordításokkal kereste meg a kenyérre valót, majd 1956-ban ismét elmenekült az országból.

 

Faludy György:

Monológ életre-halálra

 

Úgy, mint az őrült szerető szeret
vizes fejjel, beomló ég alatt
taposni őszi fasor avarán:
e földön úgy szerettem járni én.
Vagy mint utas idegen városokban,
ki első este sétaútra megy,
ide-oda fut, néz, nem tud betelni,
megizzad s boldog révületben érzi,
hogy álmainak városába ért,
hol minden új: a kirakatok fénye,
a kávéházi italok színe,
a sok sétáló – mintha ünnep volna –
s a szabadság vad kakukkfű-szaga
s vágyik maradni már itt mindörökre –
mint ő, úgy voltam e világgal én.

 

Én tudtam: itt minden új, meg nem térő,
páratlan, ritka s múló fenomén.
Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed,
először és utólszor látod ezt.”
Ha jóbaráttal boroztam, oly szívvel
és szóval láttam, mintha reggelig
meg kéne halnom – és mindezt azért,
mert folyton féltem a hajnaltól, melyen
nem lesz barát, se bor, se ébredés.
Érez így más is, de agyába gyűri.
Ám én a homlokomban hordtam ezt.
Súgólyukából tudatom csak egyre
fenyegetődzött: „Minden elmúlik.”
S e szikra itt a nemlét vasfogói
között, a lét csodája, hogy vagyok,
a pusztulás fogatlan állat-ínyén
még felvillanó szentjánosbogár,
az ellentétek izzó sistergése
s az elmúlás örökös, csontig vájó
tudata: ezek adtak életemnek
ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,
ezek tettek bolonddá, mámorossá
s ezek bűvöltek kacsalábon forgó
kastélyt a puszta létből énelém.

 

Ittasan a föld egyszeri borától,
reáfonódva, úgy öleltem át
minden fogalmat, tárgyat és személyt,
mint részegek a lámpaoszlopot.
Így lett világom szép. A csillagég
gobelinekkel tapétás múzeum,
a tér három dimenziója körben
élménybálákkal telt raktár, ahol
órám számlapja tizenkét személyes
terített asztal, s másodperceim
nehéz mézcseppek csöppenései.
Így lettem én a föld szerelmese,
a nagy rajongó, felhők Rómeója,
holt városok alatt a trubadúr,
gót csipkedíszek faragója rímben,
s éjféli fürdés pogány ünnepének
mezítlen papja, míg időm lejárt
s eltűntem én, a múló fenomén
a fenomének örök tengerén.

(Recsk, 1952)

 

Faludy György életrajzi regényében az ávós őrnagy beszéde jellemzi az 1953 szeptemberi szabadonbocsátások légkörét:

“A Magyar Népköztársaság nevében bocsánatot kérek öntől azért az igazságtalanságért, jogtalanságért és méltatlanságért, melyet el kellett szenvednie. …figyelmeztetett, hogy a törvény hatévi fegyházbüntetést ír elő, amennyiben rabságunk körülményeiről, helyéről, okairól akár bármit is elárultunk. Azzal a jó tanáccsal szolgálhat, hogy a kérdezősködőket jelentsük fel, közvetlen hozzátartozóinknak pedig mondjuk, hogy tanulmányúton voltunk a Szovjetunióban.”[2]

 

Londonban települt le, ahol 1957-től az Irodalmi Újság szerkesztője. 1961–62-ben írta a Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi visszaemlékezéseit, eredetileg angolul (My Happy Days in Hell, 1962). A könyv 1987-ben jelent meg először Magyarországon az AB Független Kiadónál – a kommunista cenzúra által betiltott szamizdat kötetként. 1963 és 1967 között Firenzében és Máltán élt. 1967-ben költözött át Torontóba. Kanadában és az Egyesült Államokban különböző egyetemeken tartott előadást, miközben a Ötágú síp és a Magyarok Világlapja című lapok munkatársaként dolgozott. 1980-ban New Yorkban jelentek meg összegyűjtött versei. Közben Magyarországon tiltott költő volt, a könyvtárakban még a katalógusból is kiszedték azokat a cédulákat, melyen a neve szerepelt. Megjegyzendő azonban, hogy a pártállam idején kiadott A magyar irodalom története több helyen említi, sőt bővebben is tárgyalja és idéz tőle.[3]

 

1988-ban másodszor is hazatelepült. A rendszerváltás után korábban szamizdatban terjedő műveit is ki lehetett adni. Új verskötetei és fordításai is megjelentek. Faludy 1994-ben a Kossuth-díjat is megkapta. 1998-ban alapító tagja volt a Digitális Irodalmi Akadémiának. Személyét többnyire érdeklődés övezte, bár 90 éves kora felett sem szűnt meg polgárpukkasztónak, meghökkentőnek lenni. Pokol tornácán című kötetének bemutatóját már nem érhette meg, a Kossuth-díjas költőt 2006. szeptember 1-jén, otthonában érte a halál.

 

Tiszteletére 2006. október 3-án, Torontóban, a közvetlenül az egykori ottani otthona melletti parkot hivatalosan is George Faludy Place-re keresztelték át. Bár az elnevezési procedúra még életében elkezdődött, a névadási ünnepségre időközben bekövetkezett halála miatt már nem tudott elutazni.

 

 

Faludy György

Szépség, boldogság

 

Szépség, boldogság – csak négy éves voltam,
amikor télen kivittek egy este
s a Ligetben, éjfekete faágak
közt ragyogott a hold mezítlen teste;

 

tíz évvel később az evangélikus
gimnázium könyvtárából kivettem
Shakespeare Összest, olvastam és lihegtem –
mind közt legjobban a Vihart szerettem;

 

később megláttam Kosztolányi Éva
kis mellbimbóját, mely skárlát zománc volt,
miközben ruhája egy pillanatra
meglebbent mellén, mikor velem táncolt;

 

majd a veres mauretán sivatagban
a gyönyörű gazella, mely szerényen
megállt előttem, nem félt és csak nézett
halványkék fényű, vágyódó szemével;

 

s Új Guinea borzalmas, déli partján
ahogy a sziklák közé csúszott térdem

a halványan hajlongó és narancsszín
halakhoz a Korál tenger vizében;

 

vagy amikor az éhségtől remegve
a recski sötétzárkában megálltam
s a kulcslyukon egy sugár tört be hozzám
mint a tébolyult napfény Számoában; –

 

a huszadik század véres borzalma
közt mennyi boldogság s gyönyörűség volt:
könyv, állat, ember, szó, virág, kép, szobrok,
míg nem borult hitvány ködbe az égbolt.

 

Most nyolcvannyolc éves lettem és tél van
s Karácsony és még éjszaka felettem
a hold fagyott, ezüst gyümölcse fénylik,
melyet az ősz kertjében itt feledtek.

 

(Budapest, 1998)

 

 

Faludy György – Karoton

 

 „Odüsszeuszi kóborlásai folyamán Faludy György egy kisebb életműnyi kéziratot veszített el. A saját verseken kívül több száz versfordítás, Rabelais Gargantuájának (a megmaradt Pantagruelből megítélve) briliáns átköltése, a Karoton című regény, a Rotterdami Erasmusról szerzett regényes monográfia, és persze cikkek, esszék, alkalmi írások tömkelege tűnt el.

Két művel mégis szerencsénk van: a Karoton és a Rotterdami Erasmus angol fordításai fennmaradtak, lehetőséget biztosítva a rekonstrukciónak.

A Karotonnal mostohán bánt a sors – és mi tagadás, maga a szerző is. Önéletrajzi írásaiban, interjúiban, jegyzeteiben Faludy említést sem tesz a könyvről, mely a hatvanas évek közepén íródott, és 1966-ban két angol nyelvű kiadást is megért (Karoton címen Londonban, az Eyre Eyre & Spottiswoode, City of Splintered Gods címen New Yorkban, a William Morrow kiadásában).

[…]

A Karoton cselekménye a 4. században, a keresztényüldözések idején játszódik, Alexandriában, a korai kereszténység egyik fellegvárában. Főhőse egy ifjú patrícius, Niphetodes, akit ismerősei rőt hajáért Karotonnak becéznek. Karoton keresztény aktivista, és minduntalan a mielőbbi mártírhalálról álmodozik; ugyanakkor az erotikus szenvedélyek rabja is, eme ellentétek között izzik sorsa.

Tekintve, hogy a regény tele van csattanókkal és meglepetésekkel, óvakodunk a tartalmi beszámolótól…

Karotonon kívül a műben még számos izgalmas figura érdemel figyelmet – papok-teológusok, politikusok, költők, no meg császárok is, hiszen abban az időben a Római Birodalomnak öt is volt egyszerre. Izgalmas filozófiai és hitviták mutatják be az akkoriak gondolkodásmódját – de egyúttal sejtetik Faludy filozófiai és teológiai világnézetét is. Ám ha valaki azt gondolná ez alapján, hogy a Karoton pusztán elméleti munka, téved. Izgalmas, mint egy kalandregény, a horror kedvelői is megtalálják a vérpatakokat, s míg egyik oldalon Faludy Rejtő Jenőt is felülmúló módon kacagtatja meg olvasóját, a másikon könnyekre fakasztja. Mesteri egyensúlyban van líra és epika, komédia és tragédia, és mindezt a hol leheletfinom, hol pedig lázító erotika szövi át meg át, oly megvilágításokban, melyeknek Faludy György a legnagyobb mestere.”

Orbán János Dénes

Karoton – Egy Faludy-regény feltámadása

Faludy György:

Karoton

 

A prokonzul gyaloghintója

(részlet a regényből)

 

Tizenkét évvel ezelőtt, amikor Sebastianus hivatalba lépett, és Diadumenos festőműhelyét választotta első hivatalos látogatásának céljául, az alexandriaiak úgy vélték – az új helytartó húsos képe és hatalmas termete alapján ítélve -, hogy ezúttal egy nagyobb rablót varrtak a nyakukba, mint az összes elődei együttvéve. De legalább, kuncogtak, nem kell félteni tőle a város asszonyait.

Alaposan félreismerték emberüket. A prokonzul nem árulta pénzért az állásokat, és csak szerény hálaajándékokat fogadott el. Jó nevét ezen a téren főleg annak köszönhette, hogy Konstantin betiltotta a szabad fosztogatást. A prokonzulnak jogában állott megtartani egy bizonyos százalékot a behajtott adóból, saját használatra. Ez a szabályzat lehetővé tette, hogy Sebastianus ugyanúgy megtollasodhasson, mint tolvaj elődjei, csak sokkal kényelmesebben. Ráadásul az egyiptomiak úgy érezték, hogy ő csak egy részét kapja annak, amit a császár amúgy is elvesz tőlük.

De az igazi népszerűséget számtalan szerelmi viszonyával és állandó botrányaival vívta ki. Minden nőnek ajánlatot tett, aki csak útjába került, függetlenül attól, hogy eladó lány volt, vagy tiszteletre méltó özvegy. Minden nőbe belekapaszkodott, a terhes fiatal feleségektől egészen a kikötői kurvákig. Minél jobban öregedett, és minél kövérebbre hízott, annál jobban nőtt benne a nemi vágy is. Felesége, Lolla Paulina, egy római szenátor alacsony, sovány, hisztérikus leánya, aki húsz évvel volt fiatalabb férjénél, kétségbeesett kitartással próbálta megakadályozni a férjét abban, aminek legfeljebb csak a kasztrálás állhatott volna az útjába. Kémkedett utána, ráakaszkodott, mint egy pióca, szutykos lebujokban csapott le rá, kapualjakban, kertekben, pincékben, bordélyokban és hivatalos fogadásokon. Amikor rajtakapta, Lolla Paulina szembeköpte a nőt, és kimeresztett körmökkel vetette rá magát a férjére, miközben úgy káromkodott, hogy még egy kerítő vagy egy rabszolgahajcsár ereiben is megfagyott volna a vér.

Nem vette észre, hogy mindenki a férjét pártfogolja. Az egész város ellene szövetkezett. Ha rajta akarta kapni a férjét egy szerelmi légyotton, egy szigeten, akkor biztos, hogy vagy eltűntek a hajósok, vagy a csónakok feneke lett lyukas. Ha gyaloghintóval közeledett a kocsma felé, utcakölykök hálózata adta tovább a hírt háztetőről háztetőre, úgyhogy hamar a helytartó fülébe jutott, mielőtt ő odaért volna. Az alexandriaiak még tíz év alatt sem unták meg Sebastianus kalandjait. Őt tartották a nyilvános szórakozás hősének, Konstantin hatalomra jutása óta.

Lolla Paulina pontosan tudta, hogy férje hány perc alatt végez bármilyen hivatalos tennivalóval, hogy mennyi idő alatt ér vissza egy gyaloghintó a hivataltól a Balzsamozó negyedbe. Szinte percre ki tudta számítani, hogy éppen felszarvazni készül-e a férje, vagy máris azt csinálja, és olyankor rohant, mint aki megveszett.

Az egyetlen, akivel Lolla Paulina bizalmasan tudathatta kétségbeesését, az Petros volt, a rendőrfőnök. A rendőrfőnöknek nyugodtan a szemére lehetett hányni, hogy nem akadályozza meg az ehhez hasonló botrányokat. Petros persze unta a nő folytonos panaszait. Hogy megszabaduljon tőle, pompás tervet agyalt ki: egy tágas, dupla fenekű gyaloghintót rendelt a helytartónak. Ketten is elfértek a búvóhelyen, ha kissé kényelmetlenül is. Attól fogva Paulina semmi gyanúsat nem észlelt. Elragadtatva jelentette be minden ismerősének, hogy végre, ötvenhat éves korára a férjének megjött az esze. Minden reggel kacagva búcsúzott el tőle a palota lépcsőjénél, még csókot is küldött neki. A helytartó kissé meghajolva ült a gyaloghintóban, vígan integetve, miközben másik kezével a lábánál kuporgó kéjhölgyet simogatta.

Aztán bekövetkezett a katasztrófa. A helytartónak a kikötő melletti hajójavító műhelyt kellett meglátogatnia. Fényes nappal, az Akhilleon mellett, alig hatlábnyira a császár szobrától, a gyaloghintó feneke leesett. Először egy kövér lotyó pottyant ki belőle, utána meg a helytartó. Mindketten anyaszült meztelenül gurultak a porban, és kékre-zöldre zúzták magukat. Mint mindig, a helytartó most is kifogástalanul viselkedett: “Köszönöm, távozhatsz” – mondta udvariasan a sikítozó kurvának. Kísérője kétségbeesetten öltöztette, ő pedig kegyes mosollyal fogadta a járókelők köszönéseit. Az eset nagy tömeg bámészkodót vonzott oda. Az első sorban állók csendes meghatódással nézték, míg a hátsók majd feldűltek a röhögéstől.

 

 

Faludy György:

Óda a magyar nyelvhez

 

Kéri Pálnak

 

Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
        itt, idegenben.

 

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
        mennyei poggyász.

 

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: –
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
        sem haditörvény.

 

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonykor krúgató ludak,
s minden szavamban százszor látom orcád,
        bús Magyarország.

 

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
s ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
        lápos aszókon.

 

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
        s búzavirágkék.

 

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére vereslőn
        lóg az ereszről.

 

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
és E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
        könnyű harangszó.

 

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
        messze mutatna?

 

És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, elmozdíthatlanok,
s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
        és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva –
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
        és a jövendő.

 

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
        tárogatószó.

 

(Páris, 1940)

 

Anyanyelvünk szépségét dicsértük

 

    Ezt a verset Párisban írtam, méghozzá abban az időben, amikor a németek 1940 nyárelején már feltartóztathatatlanul közeledtek a város felé. A vers megírásának ötletét egy kis bisztróban, a Boule d’Ore-ban kaptam barátomtól, a nálam közel dupla idős Kéri Páltól. Kéri Pál a század elején neves magyar újságíró, híres, példátlanul bátor riporter és közismert szerető volt, akit Budapest, sőt Bécs és Róma legszebb női adtak egymásnak kézről kézre, pontosabban combról combra. A húszas évek elejétől Kéri emigrációban élt Bécsben, Pozsonyban, majd Párisban. Én is emigráns voltam ugyanott, másfél esztendeje.

    Anyanyelvünk szépségét dicsértük nagy lelkesedéssel. Ugyanekkor tudtuk, hogy ábrándunk, mégha tizenkét millió személy is osztja, merőben individuális, hiszen minden nemzet fia tulajdon nyelvét tekinti legszebbnek a világon. Majd Kéri elkezdett szólni a tárgyeset t-jének és a ragok kapcsolásának semmi törvénnyel meg nem határozható szabálytalanságáról. Mikor ez ellen tiltakoztam, néhány tucat példát sorolt fel. „Tűz-tüzet,” mondta, „szűz-szüzet, de bűz-bűzt. Vagy dél-délben, tél-télen, és cél-célba. Vagy sár-sarat, nyár-nyarat, de gyár-gyárat, zár-zárat, és kár-kárt. Vagy tő-tövet, kő-követ, cső-csövet, de nő-nőt, vő-vőt és hő-hőt, de inkább hevet – nyári hevet.” A továbbiakban elmondta: nem ismer francia verset a francia, angol költeményt az angol nyelvről. Mi magyarok viszont többet törődünk önmagunkkal, mint mások, amiért van versünk a magyar nyelvről Endrődy Sándortól. Sajnálatos módon szónokias és hencegősen üres poéma. „Írj jobbat. Nem esik nehezedre,” bíztatott. Ezért ajánlottam néki az Ódát. Néhány nap múlva – úgy emlékszem, május 31-én délután szállodai szobámban, négy vagy hat sor kivételével, megírtam az egész verset. Mikor írni ültem, feleségem mellé bejött Ács Hellén, egy munkácsi kommunista nő, aki arról kezdett szónokolni: ne féljen, Sztálin minden bizonnyal hadat üzen a napokban Hitlernek, hogy megmentse Franciaországot. Miután láttam, hogy ilyen idiotizmus hallatán verset írni nem tudok, kirúgtam a nőt szobánkból. Feleségem is vele ment, inkább irgalomból, mint egyetértésből. (Ács Hellén egy évvel később részt vett a francia ellenállásban és hősiesen viselkedett. 1946-ban, Budapesten láttam újra, mikor férjével, egy fiatal francia kommunista katonával a szovjet Paradicsomba igyekeztek. Próbáltam lebeszélni őket, de kiröhögtek. Munkácsra érkezésük után letartóztatták őket és eltűntek.)

    Mikor egyedül maradtam, nekiláttam a munkának. Annak ellenére, hogy Párisban nyomott volt mindenki a nácik közeledése miatt és nem tudtam, mi lesz a sorsom, a verstől felderültem. Biztonság kedvéért először az utolsó versszakot írtam meg, hogy tudjam, merrefelé kell tartanom. Aztán kezdtem elölről. Rendesen körülbelül el szoktam képzelni, mit akarok megírni, noha megesik, hogy mást gondolok ki munka közben. Ezúttal ugyan tudtam, miről akarok (vagy inkább: miről kell) írnom, de nem határoztam el, mit. Mondanivalóm sorra, automatikusan és rendkívül könnyen jött. Merem mondani, hogy élvezettel és rendkívül könnyen írtam a verset, alkonytól talán éjfélig. Nem vettem észre, hogy feleségem közben hazajött. Aztán csodálkoztam, mert leírhatatlan fáradságot éreztem, majdnem összeestem. Feleségemnek sikerült Brie sajtot, kenyeret és egy üveg vörösbort kerítenie, úgyhogy vacsorázni ültünk. A vers csak hét esztendővel később jelenhetett meg, Őszi harmat után című verseskönyvemben. Érdekes módon viszont néhány hónappal később napvilágot látott a budapesti, szociáldemokrata Népszavában. A cenzor akkoriban a kiszedett lapot, az ólomszedést cenzúrázta, vagyis kivétette az ólmot. A 12 versszakból 8-at meghagyott, 4-et kidobott. Azaz a vers úgy jelent meg, hogy a szövegben négy nagy fehér folt volt. A Kádár korszak alatti (sőt fölötti) emigrációm idején szinte meghatódva gondoltam erre. Mert a Horthy időkben, ha ugyan megcenzúrázva, de a Népszavában sok minden megjelenhetett tőlem. Kádár idején, 1956-tól 1988-ig semmi. Ha pedig postán küldtem Angliában vagy Észak-Amerikában megjelent magyar vagy angol nyelvű könyvet itthoni barátaimnak, vagy ismerősök hozták poggyászukban, azt elkobozták. Mint ahogy később megtudtam, nem égették el, hanem méregdrágán árulták. Így a belbiztonságiak lettek könyvárusaim.

 

Faludy György:

Német zsoldosdal

 

Mink volnánk hát a foltozott
irhájú hirhedt zsoldosok,
kiknek egészen egyremegy,
hogy völgybe, avagy hegyre megy,
parasztra, úrra, papra megy,
bitóra vagy csak babra megy.
Háltunk már puszta ég alatt,
füvet kaszáltunk jég alatt,
láttunk Brédában lángokat
s űztünk tízéves lányokat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.

 

Láttatok zsenge gyermeket,
akit a strázsa kergetett?
Így verbuváltak minket is,
kaptunk páncélt és inget is,
korbáccsal vert a hadnagyunk,
így nőttünk fel s most itt vagyunk,
nem kímélünk férfit, se nőt,
falhoz kenjük a csecsemőt
és elfoglaljuk ágyadat,
aztán rád gyújtjuk házadat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.

 

Kiirtottunk már hét megyét,
s megmásztuk Róma hét hegyét,
kullogtunk őszi sáron át,
vérfürdőt vettünk nyáron át,
úsztunk már téli réteken
s patkánymód át a Weseren,
izzadtunk lenn a Pó megett,
s hörböltünk szomjan hólevet,
ettünk sáskát, döglött lovat,
s hallottunk szörnyű átkokat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.

 

Nem ismerünk apát, anyát,
kivágunk minden almafát,
megmérgezzük a kútvizet,
s azt szolgáljuk, ki megfizet,
annyit se mondunk: jónapot,
s kinyitjuk a hordó-csapot,
széthordjuk ingóságodat,
kurvának visszük lányodat,
s ha nem mondod, hogy: köszönöm
lebunkózunk a küszöbön,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.

 

S ha egyszer majd megvénülünk
és lócákon hülyén ülünk,
s lábunkat köszvény marja már,
s nehéz lesz Frundsberg kardja már:
obsitba küld a hadnagyunk
és várról várra baktatunk,
s azt lessük, hogy a szeretet
hol nyes egy darab kenyeret,
s így érünk oda, hol az út
végén azt kérdezi Belzebúb:
hol jönnek már a foltozott
irhájú német zsoldosok?

 

Itt jönnek már a foltozott
irhájú hirhedt zsoldosok,
kiknek egészen egyremegy…
            (Elölről)

 

(Budapest, 1937)

 

A háború rémségei előtt

 

    E versem, Német zsoldosdal a XVI. századból címen először a Gyöngyhalász nevű, fiatal írók szerkesztette folyóiratban jelent meg, ha jól emlékszem, 1936 legvégén, vagy 1937 legelején. Költeményeimet akkor a Magyar Hírlap nevű napilap közölte rendszeresen. Oka volt, hogy ettől eltértem, ugyanis féltem, hogy versem miatt elkobozzák, vagy akár be is tiltják a Magyar Hírlapot és nyomdászokkal együtt 30 ember veszti kenyerét. A cenzorok a 300 példányban évente tizenegyszer megjelenő irodalmi folyóiratot jóval kevesebb figyelemre méltatták, mint a sok tízezer példányban megjelenő, élesen ellenzéki napilapot. Ráadásul az egyébként nagyon rövid életű Gyöngyhalász betiltásával senki sem vesztette volna állását vagy kenyerét. Ezenkívül, elővigyázatosságból és védekezésül, a magamírta verset németből való fordításnak tűntettem fel. Hivatalos részről így semmiféle megmozdulás nem történt.

    Tizenöt hónappal később Magyarország helyzete lényegesen rosszabbra fordult. Hitler 1938 márciusában bevonult Ausztriába, a magyar jobboldali szélsőség lényegesen megnövekedett és a náci veszély egyre fenyegetőbbnek tűnt. Horváth Bélával, József Attilával és Cserépfalvi Imre kiadóval ezt már 1936 vége felé sejtettük és elhatároztuk, hogy a béke és a szabadság magyar meg európai költőinek antológiáját közreadjuk figyelmeztetésül, akkor is, ha ilyen antológiának semmi hatása nem lesz és akkor is, ha a kormányzat majdnem minden bizonnyal elkobozza. Sajnálatos módon Attila csak két versfordítást tudott adni és Victor Hugo egyik költeményén dolgozott, amikor a nehéz betegség megtámadta. Horváth Béla is csak egy Petrarca meg egy Chesterton-verssel szolgált, vagy amikor egész váratlanul manrézába vonult imádkozni. Így egyedül maradtam, mint az Antológia fordítója, majd, miután Cs. Szabó László félt, hogy kiteszik a magyar rádiótól, lemondott a szerkesztésről, úgyhogy a szerkesztő is én lettem. Miután a Német zsoldosdal kevés példányban jelent meg és kevesen ismerték, betettem az Antológiába, nem a magyar, hanem az idegenből fordított versek közé. Az Antológia 1938 könyvnapján meg is jelent, a Német zsoldosdallal a 213-15 közti oldalakon. A könyvnek sikere volt, mint „az utolsó bátor műnek a háború rémségei előtt” és nem kobozták el. Alighanem, mert Cserépfalvi csak saját boltjában árulta a könyvet és recenziós példányt sem küldött jobboldali lapoknak, nehogy feljelentsék. Viszont a könyvnapok egyikén, mikor váci utcai könyvesboltjában tartózkodtam, rendőrautó jött érte és elvitte. Feleségével együtt attól féltünk: az Antológia miatt akarják letartóztatni. Másfél óra múlva megjelent és elbeszélte, hogy könyvesboltja kirakatában látható Voltaire nevű francia hetilap miatt vitték be. A folyóirat ugyanis képet közölt Horthy Miklósról, melyet a rendőrség karikatúrának ítélt. Cserépfalvi elmagyarázta: ő nem cenzor, a lap átment a hivatalos cenzúrán, ő a képet nem is látta. Mikor ezzel nem ment semmire, előszedett bugyellárisából egy ötpengőst Horthy arcképével és rögtön láthatóvá vált, hogy Horthynak nagyobb a magyar pénzen az orra, mint a párizsi hetilapban, mire Cserépfalvit kiengedték. Még szerencse, hogy a kép alatti cikket nem vették észre, vagy nem tudták elolvasni. Ebben az állt, hogy egy hajóról, mely a pozsonyi kikötőben állt és zsidókat szállított Izraelbe, megszökött a kapitány. A cikkíró azt ajánlotta, hogy Horthy tengernagy, kinek se tengere, se hajója, vegye át a hajó parancsnokságát, miután magyarországi kormányzóságának semmi haszna.

    Következő verseskönyveimben, a Londonban megjelent Emlékkönyv a rőt Bizánctól kezdve, a Német zsoldosdal tulajdon verseim közt kapott helyet, miután magam írtam és nem fordítás.

    A költeményt haragomban és elkeseredésemben jegyeztem fel. Ugyanekkor jókedvvel, mert éreztem: kötelességem első politikai versemet papírra vetni. Évek óta sejtettem Hitler eljövendő hatalomra jutását, kivált amióta 1930-ban kilenc hónapig jártam a berlini egyetemre. Nemcsak az ország nyomorát, a szociáldemokrata és konzervatív pártok tehetetlenségét láttam, de a német nácik alávalóan ügyes és féktelen demagógiáját is. De versem megírásának főoka az volt, hogy Hitler uralomra jutását nemhogy a magyar és nyugati kormányok vezetői nem vették háborús előjelnek, de még az uralkodó rétegek, a polgárság, az értelmiség, sőt a legjobb barátaim sem. A számtalan példa közül felhozhatom Chamberlain angol miniszterelnököt, aki miután Münchenben eladta Hitlernek Csehszlovákiát, a hendoni repülőtérre érkeztében tartott szónoklatot, mely szerint békét szerzett egy emberöltőre. Beszédét a második világháború kitörése előtt egy évvel tartotta. Mikor a háború kitört, a francia parlament jobb- és baloldala egyformán, sőt a szociáldemokrata párt egyik jelentős része (Paul Fort csoportja) azt hangoztatta, hogy „Danzigért nem érdemes meghalni.” Nem vették észre, hogy Danzig helyett az európai civilizációról és kultúráról folyik a háború. Egyébként már akkor, 1937 legelején is világosan látható volt – Hitler sietős és roppant fegyverkezéséből, a Rajnavidékre való bevonulásából, az Ausztria, Csehszlovákia és Lengyelország elleni politikából – a kétségtelenül közelgő háború. Ezt egyébként még az is láthatta, aki Hitler könyvét, a Mein Kampfot nemhogy elolvasta, de csak éppen belenézett. Ennek ellenére Európa vezető politikusai sem gondolták még az utolsó pillantban sem háborúra. Érdekes viszont, hogy a párizsi Deux Magots vagy a pesti New York kávéházak pincérei jól tudták, mi következik.

    Nem gondoltam, hogy versemmel a hazai közvéleményt akár egy pillanatra is megrezdítem. A verset belső muszájból írtam, tekintet nélkül arra, hogy bármilyen következménye lesz. 1937 elején viszont még senki sem gondolt arra, ami bekövetkezett: hogy a németek „kiirtanak hét megyét s megmásszák Róma hét hegyét,” sem pedig, hogy oroszországi visszavonulásukkor szomjukban „hólevet hörbölnek.” Megvallom, hogy én magam sem gondoltam erre, ahogyan semmiféle jóstehetséggel sem rendelkezem tudomásom szerint. Mindezt mégis leírtam, mindenfajta töprengés nélkül. Barátaim ezért akkor, 1937-ben őrültnek neveztek. Csodálatosképpen sohasem éreztem magam annak.

 

 

Forrás:http://www.forrasfolyoirat.hu/0107/faludy.html

 

 

Művei

 

1937-ben jelentek meg Villon-átköltései a Magyar Hírlap-ban[3]. Ezek profán szövegeit egyesek visszatérésnek tekintették Villon stílusához, mások csak közönségesnek tartották pld. Szabó Lőrinc fordításaihoz képest. Mivel egyetlen kiadó sem merte vállalni a kiadást, saját költségén jelentette meg a kötetet, amely nem várt sikert aratott, és még további negyven (részben szamizdat) kiadást ért meg.

 

Heinrich Heine: Németország. Faludy György átköltésében. Kolozsvár 1937. Korunk, 102 p.

François Villon balladái. Bp. 1937. Officina, 96 p.; 34. kiadás: Bp. 1988. Magyar Világ, 94 p.

A pompeji strázsa. Versek. Bp. 1938. Officina

Dícsértessék. Középkori himnuszok. Műfordítások. Bp. 1938. Singer és Wolfner, 96 p.

Európai költők antológiája. Műfordítások. Bp. 1938. Cserépfalvi, 320 p.

A felszabadultak az elnyomottakért. Emlékalbum a spanyol földalatti mozgalom támogatására. Bp. 1946. Szociáldemokrata Párt, 32 p.

Őszi harmat után. Versek. Bp. 1947. Officina, 146 p.

Rabelais Pantagruelje. Műfordítás. Bp. 1948. Cserépfalvi, 304 p.; 2. kiadás: Szeged 1989. József Attila Tudományegyetem, 458 p.; Második rész: Bp. 1993. Magyar Világ, 326 p.

Tragödie eines Volkes. Ungarns Freiheitskampf durch die Jahrhundert. Tatár Máriával, (Faludy Zsuzsával) és Pálóczi Horváth Györggyel. Wien 1957. Europa Verlag, 116 p. + 37 t.

Emlékkönyv a rőt Bizáncról. Válogatott versek. London 1961. Magyar Könyves Céh, 207 p.

My Happy Days in Hell. [Önéletrajz.] Ford.: Kathleen Szász. London, 1962. Andre Deutsch, 470 p. (London 1963, 1987, New York, 1963, 1964, Toronto 1985. Magyar: Bp. 1987, 1989, 1999.)

[németül:] Heitere Tage in der Hölle. Ford.: Hans Wagenseil. München 1964. Rütten und Loening Verlag.

[dánul:] Myne lykkelige Dage i Helvede. Ford.: Lotte Eskelung, Koppenhága 1964. Forlaget Fremad, 392 p.

[franciául:] Les beaux jours de l’enfer. Ford.: Gara László. Paris 1965. John Didier, 376 p.

[magyarul:] Pokolbéli víg napjaim. Bp. 1987. AB Független (szamizdat), 544 p.; 2. kiadás: Bp. 1989. Magyar Világ

Karoton. A Novel. Ford.: Flora Papastavrou. London, 1966, Eyre and Spottiswoode, 304 p.

[ugyanez:] City of Splintered Gods. New York 1966. William Morrow, 304 p.

Erasmus of Rotterdam. Életrajz. Ford.: Eric Johnson. London 1970. Eyre and Spottiswoode, 298 p.; New York 1971, 1974.

[németül:] Erasmus von Rotterdam. Ford.: Walter Seib és Waltraut Engel. Frankfurt am Main 1973. Societäts Verlag, 290 p.; 1981. uo.

Levelek az utókorhoz. [Versek.] Toronto 1975. Institut Marsile Ficin, 206 p.

Ballada a senki fiáról. Villon-átköltés. Andruskó Károly 48 fametszetével. Újvidék 1975. Udruzjene Kolekcionare Jugoslavije, 61 p.

East and West. Selected Poems. Ford.: John Robert Colombo. Toronto 1978. Hounslow Press, 148 p.

Faludy György összegyűjtött versei. New York 1980. Püski Sándor, 635 p.

Börtönversek. 1949–1952. Az ávó pincéjében és Recsken. München 1983. Recski Szövetség, [lapszámozás nélkül]. Ugyanez 1950–1953. Bp. 1989. Magyar Világ, 93 p.

Learn This Poem of Mine by Heart. Sixty Poems and One Speech by – –. Ford.: John Robert Colombo. Toronto 1983. Hounslow Press, 128 p.

Twelve Sonets. Ford.: Robin Skelton. Victoria, British Columbia 1983. Pharos Press, 24 p.

Selected Poems of George Faludy. Ford.: Robin Skelton. Toronto, 1985. McClelland and Stewart, 232 p. Ugyanez: Athens, Georgia, USA, 1985. University of Georgia Press, 232 p.

Ballad for Isabelle. Ford.: Robin Skelton. White Rock, British Columbia 1985. White Rino Press

Hullák, kamaszok, tücsökzene – Corpses, Brats and Cricket Music. Ford.: Robin Skelton. Vancouver 1987. Tanks, 67 [2] p.

Faludy György–Eric Johnson: Notes from the Rainforest. Esszék. Toronto 1988. Hounslow Press, 128 p.

 

Magyarul megjelent művei

Jegyzetek az esőerdőből. Bp. 1991. Magyar Világ Kiadó, 208 p.

Test és lélek. A világlíra 1400 gyöngyszeme. Műfordítások. Szerk.: Fóti Edit. Ill.: Kass János. Bp. 1988. Magyar Világ, 760 p.

200 szonett. Versek. Bp. 1990. Magyar Világ, 208 p.

Erotikus versek. A világlíra 50 gyöngyszeme. Szerk.: Fóti Edit. Ill.: Karakas András. Bp. 1990. Magyar Világ, 72 p.

Dobos az éjszakában. Válogatott versek. Szerk.: Fóti Edit. Bp. 1992. Magyar Világ, 320 p.

Jegyzetek a kor margójára. Publicisztika. Bp. 1994. Magyar Világ, 206 p.

100 könnyű szonett. Bp. 1995. Magyar Világ, [lapszám nélkül].

Versek. Összegyűjtött versek. Bp. 1995. Magyar Világ, 848 p., 2001. Magyar Világ Kiadó 943 p.

Vitorlán Kekovába. Versek. Bp. 1998. Magyar Világ, 80 p.

Pokolbeli víg napjaim. Visszaemlékezés.

Bp., 1987, AB Független K.

ISBN 963 7815 00 7 (Bp., 1989, Magyar Világ)

ISBN 963 9075 07 8 (Bp., 1998, Magyar Világ)

ISBN 963 9075 34 5 (Bp., 2005, cop. 1998, Magyar Világ)

Pokolbeli napjaim után. ISBN 9639075094.

A Pokol tornácán. ISBN 9633699452.

Faludy tárlata: Limerickek. Glória kiadó. 2001.

A forradalom emlékezete (Faludy Zsuzsával közösen). ISBN 9633700337

Heirich HeineVálogatott versek Faludy György fordításában és Németország Faludy György átköltésében. Egy kötetben. Alexandra Kiadó. 2006.

 

Kitüntetései

A Magyar Köztársaság rubinokkal ékesített Zászlórendje, 1991.

A Soros Alapítvány Életműdíja, 1993.

Nagy Imre-emlékplakett, 1993.

Budapest Főváros Díszpolgára, 1993.

Kossuth-díj, 1994.

A MÚOSZ örökös tagja, 1997.

Pulitzer-emlékdíj, 1998.

Aranytoll, 2000.

Don Quijote-díj, 2001.

Obersovszky emlékplakett, 2002.

Gundel Művészeti-díj, 2002.

A Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal, 2002.

A Magyar Köztársaság Érdemrend Nagykeresztje 2006.

 

 

(Nágel Kornél linómetszete)

 

Villon balladái

A testamentum

(részlet)

 

Utóirat, mely temetésemet illeti

 

XLII.

Ha visszatérek majd a barna földbe,
amelyből gyomnak nőttem egykoron:
azt kérem, hogy a Saint Avayl-i völgyben
pihenjen egykor elfeledt porom.
E temető már régen drága nékem:
oly csendes, mint egy álmos, zöld öböl,
s két összehajló, selymes domb tövében
puhábban vár rám, mint az anyaöl.

 

XLIII.

És olcsó könnyeket senki se ríjon,
ha majd a sírba tesznek egy napon,
szegény fiam, Pierre Armand de Villon
is ott pihen, ki bénán és vakon
jött a világra: de az Úr kitárta
feléje lágy kezét harmadnapon,
s el nem játszott játékait ott játssza
valahol a cukorszín csillagon.

 

XLIV.

De mégis azt kérném, hogy ne tegyétek
Armand fiam mellé testem porát:
ott szeretnék pihenni, hol a rétek
benőnek már a korhadt lécen át
a sírdombokra: a temető szélén,
s ott nézném, mint fáradt, vén szerető,
amint az évekkel lassan és békén
a búzaföldbe vész a temető.

 

XLV.

Meg aztán a kocsma sincs onnan messze,
hol jó bornál egy kis kvartett zenél
gonosz nótákat minden nyári este,
s daluk botrányos szövegét a szél
a zöld sírokig hozza el magával.
Ne szóljatok meg: ki tudja, halott
szívem egy csendes május éjszakában
talán meghallja még a dallamot.

 

XLVI.

Ültessetek fejem fölé egy árva
kis szilvafát s mellemre pázsitot,
de a kék ég szerelméért ne drága
márványtömböt vagy gőgös gránitot:
rendjeleket s díszsírhelyt sohse kértem,
s bár hóhérkézben lengett életem:
az úgynevezett úri tisztességhez
mégis túl tiszta volt az én nevem.

 

XLVII.

S ne törődjetek halotti torommal,
jó lesz nektek, ha van, dohos kenyér,
s ha nem nagy munka, írjátok korommal
vagy kátránnyal egy szürke vagy fehér
középnagy kőre, amilyen a réten
a lábatok alatt ezer akad:
hogy úgy ki és mi volt az életében,
ki itt enyészik lenn a föld alatt.

 

XLVIII.

S menjetek, hátat fordítva a sírnak,
oda, hol szebben szaglik a virág;
s talán, ha majdan kettőezret írnak
Krisztus után, még tudja a világ,
hogy csókolt egykor Villon, a csavargó,
s mély serlegekből hogy itta a bút,
s hogy indult végül álmos és kanyargó
vizekre, honnan nincsen visszaút.

 

Faludy György,
Budapest, 1935

 


 

Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám · / · FIGYELŐ

Devecseri Gábor: VILLON “ÁTKÖLTÉSE

 

Szerb Antal szerint az elfásult, kiöregedett irodalmi-sznob apák fiai reakcióképpen ellensznobizmusba estek, «bridgeznek, sportolnak és illendőnek tartják a könyv szagától is iszonyodni.» Azóta, hogy Szerb Antal ezt írta, döntő szerephez jutott egy újfajta olvasóközönség, melyet talán «postsznob»-nak nevezhetnénk. Sznobizmusa abban tér el a «nagyapák»-étól, hogy kevésbé áldozatos. Ismertetője, hogy hétköznap nem olvas. Nem a könyvekkel, hanem önmagával szemben támaszt igényeket: elvárja magától, hogy «igazi irodalommal» foglalkozzék. Bizonyára erre céloz Schöpflin Aladár, mikor valakiről azt írja, hogy közönségének nemcsak szórakozást nyújt, hanem azt az illúziót is, hogy magasabbrendű irodalmi művet olvas. A postsznobok nem hallgatnak Dantéra, nem «ülnek meg a padkán és élesítik eszüket.» Végeredményben az izgalmat keresik és ezt ponyvától, félponyvától és Dosztojevszkijtól egyaránt megkapják. Lusták a nagy szellemekhez fölemelkedni de üdvrivalgással fogadják azt, aki a nagy szellemeket lerántja hozzájuk. Így kerül a legkevesebb fáradságba elhinniök azt, hogy ambíciójukat siker koronázta s ha ilyen módon még verseket is olvasnak, kicsit elérzékenyülve ünneplik magukat: íme, milyen emelkedett élvezetekre képesek.

 

Ez magyarázza a sikert, mely Faludy György Villon-«átköltéseinek» osztályrészül jutott.

 

Kazinczy és az általa csodált poéták mind «átköltöttek.» De számukra ez költői feladat volt: anyanyelvünket minden gondolat kifejezésre alkalmassá tenni. Antik vagy külföldi választottjaiktól ihletett saját verseik pedig, nem mint mankóra támaszkodtak az eredeti költeményre (mely nem egyszer alacsonyabbértékű volt az övéknél), hanem ugródeszkának használták, róla vetették magukat a magyar nyelv akkor még nem ismert lehetőségeinek tengerébe. Mi lesz Gessner Morgenliedjéből Csokonai tolla alatt! A német verstől hirtelen csillagmérföldnyi távolságba lendült Csokonai egyedül muzsikál tovább, saját, pillanatra sem felejthető hangján. De találunk-e Faludy átköltésében egy jellegzetes egyéni, Faludy-hangot? Aligha. Ellenben találunk jellegzetes Bert Brecht-hangot, találunk jellegzetes Kästner-hangot…

 

Azonkívül nagyjaink évszázadokon át gazdagították «átköltéseikkel» a magyar költői nyelvet, s ez éppen az ő áldásos munkásságuk eredményeképpen, minden árnyalat kifejezésére alkalmas. Ma már az «átköltés» nem csak nem szükséges, de súlyos visszaesést jelentene. A fordítások ma már nem a magyar nyelvet ajándékozzák meg új eszmék új kifejezéseivel, hanem a magyar nyelven olvasó közönséget, nemmagyar mesterek remekeivel. A babitsi elv vezérli a költőket: az «egyetlen lehetséges fordítást» akarják mennél inkább megközelíteni, a művet maradéktalanul átültetni. A feladat nehézsége maga vonzza őket, erejüket próbálgatják rajta. Faludy e feladat alól is kibúvik. A «mai magyar fül»-re hivatkozva lemond a tömörségről, szétbontja a zárt ballada-formát, felhígítja a mondanivalót. A «közönség kevésbé finom érzékenységé»-re hivatkoztak mindig azok a fordítóink, kik nehéz formákat könnyebbé változtattak. Kevés kivétellel, vagy maguk sem értették, élvezték a formát, vagy a cél felé vezető út meredek voltától riadtak vissza.

 

Visszatéve Brechtékre, vagy akár Klabundra, aki szintén «átköltötte» Villont, ők gyakran, mulatságos módon eltalálták Villon hangját nem Villontól való soraikban is. Ez többször előfordul Faludynál is, többek között egy olyan versben, melynek eredetijét Villonnál nem is, csak Brechtnél találjuk meg. Faludynak ez a képessége tagadhatatlan. Mint ügyes társasjáték rendkívül élvezetes volna, így azonban más nevet, mint «az utánzás másolása» nem adhatunk neki.

 

Csokonaiék azért fordítottak idegen költőket, mert szépnek, jelesnek, «mennyei lelkű»-nek találták őket. Faludy egy-egy verset abból az alkalomból fordít le, hogy nem tetszik neki. Legalábbis erre vall az, hogy formájukat megváltoztatja, szövegükből kihagy, szakaszokat hozzájuk told s szükségesnek tartja őket, mintha annyira vérszegények volnának, saját aforizmáival fűszerezni. Meglepően önérzetes utószavában a magyarázat, hogy neki így «jobban tetszik». S ugyanitt, egy rosszul alkalmazott hasonlattal «szerénység»-et emleget. Furcsa és újfajta módja szerénységnek nagy költők álarcát venni fel. Mintha valaki Shakespeare álnéven írna színműveket. S mivel erre semmi nem kényszeríti, érthetetlen is. Ha ötleteit kiadásra érdemesnek véli, adja ki őket, de ne ajándékozza meg velük Villont, aki erre nem szorul rá.

 

Fantáziaszegénységre vall az, hogy nem tudja magát a szegény «átköltött» helyébe képzelni. Mit érezne Villon, a költő, ha olvashatná ezeket az átköltéseket? Jó, jó, vethetnék ellen Faludy védelmezői, mindig várható a fölfortyanás akkor, ha valaki valami újat mer hozni. De hiszen nem hozott újat, hanem az utánzásnak egy német földön termett fajtáját terjesztette tovább. Az, hogy valaki író létére, viseltetik-e minimális tisztelettel az irodalom iránt, mindenkinek legbelsőbb magánügye s elsősorban ízlés dolga. De az már nem lehet közömbös számunkra, hogy fáradságos munkával elfarag már meglévő műveket, vagy, hogy álnevet keresve, a világirodalomban egyszer már lefoglalt névre esik választása.

 

Még ha el is fogadnók azt az esetleges ellenérvet, hogy a játékosságnak e területen is van polgárjoga, ha minden húzódozásunk ellenére csak «műveknek» tekintenők e verseket, származásukat nem firtatva, akkor is vissza kellene riadnunk a magyartalanságoktól, a gyakran döcögő ritmustól, az egész munka gyanús és olcsó könnyűségétől…

 

Aristophanés Madarak-jában az istenek és halandók közzé Fellegkakukvárat építő madarak elfogják az áldozati füstöt, mely az istenek felé szünet nélkül gomolyog, de az ő birtokukba kerül s nem jut el a halhatatlanokhoz, kiket így az éhhalál fenyeget. Németh László ezt a helyzetet látja közönség és író viszonyában. Az olvasó egyre «bemutatja áldozatát»: olvas, de az irodalom felé áradó érdeklődését felfogják a felhők alatt tanyázó majdnem-írók.

 

Így állja el a közönség utját Villon felé az átköltött Villon, a szépirodalom felé az irodalmi félponyva. A kultúra felé a felületi tájékozódás.

 

Kár, hogy Faludy György még e fordításokból is kitűnő képességeit ilyen méltatlan műfaj szolgálatába állítja. S mi szükség volt éppen új Villonra, a Szabó Lőrinc kiváló munkái után?

 

 

Blénesi Éva:

Olvass, bolyongj, szeress

A humanista Faludy önteremtése és világteremtése

(részlet)

 

Faludy György kritikusi fogadtatása sem mentes az olykor mulatságos, máskor nem egészen jóindulatra utaló ellentmondásoktól. Népszerűsége közismert, villoniádáit tartalmazó kötetei valószínűleg jó eséllyel pályáznak a minden idők legkeresettebb magyar verseskötete címére, magam is láttam gépírásos sokszorosítású példányt, fénymásolatos kalózkiadást; régebben került a kezem ügyébe a Londonban 1961-ben megjelentetett verseskötet, az Emlékkönyv a rőt Bizáncról szamizdatos, stencilezett darabja, hallottam megzenésített Faludy-verset énekelni-előadni füstös bárban, színházban, »sanzonesten«, ifjúsági klubban egy árva gitár kíséretével. Tanúja voltam annak, hogy Ifjúsági Művelődési Házban, az egyetem Auditórium Maximumában zsúfolt ház előtt beszélt a költő életéről, a világ dolgairól, a beszélgetést követő dörgő tapsvihar nem akart szűnni, majd csak akkor, amikor a rajongók Faludy-köteteikkel dedikálás céljából szabályosan megrohamozták a nyolcvanadik életévén túl járó költőt. Tanúja voltam annak is, hogy egy vendéglőbe betérve egy ismeretlen férfi szólította meg, csak a kezét akarta megszorítani a költőnek, és megköszönni verseit (Faludy elmondta, hogy nem egyedi est ez). Ugyanakkor a Sőtér István összeállította és valóban legendássá vált antológia, a Négy nemzedék (1948) csupán két versét hozta, s a bemutató sorokat nem Sőtér írta. Nem tudok arról, hogy bármikor is nevezetes »vezető« kritikus rászánta volna magát, hogy fölmérje ennek a költészetnek jelentőségét, átvilágítsa természetét, fürkéssze e páratlan népszerűség titkát. Ha ugyan titokról van szó egyáltalában… irodalomtörténetekből Faludy ki szokott maradni, egy-egy verseskötetének, prózai kötetének megjelenése a számára esemény, nem a kritikusok számára.

Egykor villoniádáit egyként támadta a szakkritika, a »rabi« fordítás törvényeit szegezve a Faludy-líra ellenébe (és nem K. L. Ammer vagy Paul Zech, sem Brecht nevét, estleges előszöveg-voltát, nem vette észre, hogy Faludy a Villon-kötet utószavában kiadta magát), meg a költőtárs, aki a maga »igazi« (= unalmas) Villonjára esküdött. Még inkább árulkodó az alább idézendő néhány megjegyzés, amely azonban (lehet, hogy akaratlanul?) Faludy jelenség-voltára utal, amely talán több mint irodalom, talán kevesebb, de amelyet felmutatva közelebb juthatunk ahhoz, ami a népszerűség mögött rejtőzik, ami hitelesíti ezt a népszerűséget, és ami jelzi: Faludy rendelkezik olyan hangvétellel, olyan költői beszédmóddal, olyan »poétiká«-val, amely csak az övé, amely része a XX. század magyar irodalmának, és amely, ha nem volna, hiányozna, vagy csak alacsonyabb szinten volna meg.”

A számos probléma közül, amelyet Fried István felvet a Faludy-művek recepciójával kapcsolatban, a költő mellőzöttségét érintőket ragadom ki. Fried gondolatmenetéből kiindulva Csehy Zoltánra szeretnék hivatkozni, aki a költőt méltató Hermész földi látogatása című cikkében úgy fogalmaz: „Faludy Györgyről a ma leghasználatosabb (talán inkább: legdivatosabb) irodalomtörténet, a Kulcsár Szabó Ernőé, egy szót sem szól. Persze, ez nem Faludy hibája. Kulcsár Szabó Ernő Kovács András Ferenc költészetét is »utólag« fedezte föl. Szándékosan említem a nagy transsylvaniaival való párhuzamot: biztos vagyok benne, hogy Faludy hatása nélkül a már-már »erdélyi iskolaként« is emlegetett szereplírát művelők aligha volnának azok, akik. (Gondoljunk csak Orbán János Dénes Faludyról írt cikkeire!) Faludy saját énjéről is szerepekbe bújva ír, s csak a felszínes olvasó közelít a referenciálhatóság felől.”

De nemcsak Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetéből maradt ki Faludy, hanem a Gintli Tibor főszerkesztésében legutóbb megjelent Magyar Irodalom című átfogó kötetből is, ha csak figyelembe nem vesszük azt a tényt, hogy egy rövid mondatbeli felsorolás legvégén megemlítik a nevét. „Az 1956-os forradalom idején, illetve az azt megelőző hetekben az Írószövetség tényleges politikai szerephez jutott, az ellenállás egyik szellemi központja volt. (Standeiszky Éva 2005: 172.) A forradalom bukása után a kádári vezetés egyik célja az írók politikai befolyásának tartós visszaszorítása volt. Ennek érdekében és az új pártirányítás, az összes önmagát korábban hatalmi tényezőnek ismerő írói csoporttal, a kommunista írókéval és a népiekével felmondta a bizalmas, illetve a szövetségesi viszonyt. Eközben számos írót letartóztattak. […] Voltak, akik kivándoroltak. Ekkor hagyta el az országot mások mellett Határ Győző, Ignotus Pál és Faludy György. (Kiemelés tőlem: B. É.)” Az idézett rész Az irodalom intézményrendszerének újjászerveződése 1956 után című alfejezetből való. A könyv olvasói értetlenül állhatnak e rövid passzus elolvastán, hiszen nem derül ki számukra belőle, hogy az említett íróknak miért kellett elhagyniuk az országot? De nem esik szó az Irodalmi Újságról sem, így a szóban forgó irodalomtörténetből az sem derül ki, hogy Faludy milyen szerepet töltött be a külhoni magyar irodalom újjászervezésében.

Még mindig az előbb említett irodalomtörténetnél maradva elmondható, hogy az előbbi idézet az említett irodalomtörténet 8., vagyis A második világháború befejezésétől a 70-es évek elejéig című nagyobb fejezet egyik alfejezetéből való. Ha jól belegondolunk, akkor Faludy gazdag költői/írói pályájának minden szakaszában akad olyan alkotás, amelyik beleillene az adott irodalomtörténeti áttekintésbe mind az időkeret, mind pedig a tematika szempontjából. Szerény véleményem szerint egy irodalomtörténésznek, ha egy ilyen nagyszabású vállalkozásba kezd, már csak a szakmai tisztesség okán is valamilyen módon viszonyulnia kell egy Faludy-kaliberű életműhöz, hiszen az – tetszik valakinek vagy nem – egyszerűen MEGKERÜLHETETLEN.

Kiváltképp szembeszökő és elfogadhatatlan a mellőzés, ha egy irodalomtörténeti kiadvány megjelenésének éve egybeesik a Faludycentenárium évével.

 

Irodalmi Jelen (2011. május 25.)

 

 

Faludy György:

Tanuld meg ezt a versemet

 

Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég –
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

 

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

 

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

 

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacillusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó –
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?

 

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed –
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

 

Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.

 

(Toronto, 1980)

 

„Kevés költő írt magyarul olyan pesszimista verseket, mint ő 1980 táján Torontóban: ”Tanuld meg ezt a versemet”! ez annak az emlékezetesen komor versének a címe,  ami mintegy előre vetíti a Gutenberg-galaxis végét: “mert nemsokára könyv se lesz”! (Lenni lesz, csak a nyomtatás alakul át, szorul háttérbe). Ennek a versnek a harmadik versszakában Faludy szinte profetikus erővel mond ki egy már-már megvalósulni látszó lehetőséget:

 

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a légtől poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet akár a csiganyál…

 

Igaz, ezen a heveny pesszimizmuson valamit enyhített a személyes hazatérés öröme, s az az érzés, hogy az ország végül “hűséges fiává” fogadta, és megbecsülte a kétszeres emigráns  Faludy Györgyöt. Akinek sok híve van Magyarországon csakúgy, mint Nyugaton, s akinek a temetésén (magam is ott voltam a Kerepesiben) több vallás lelkésze búcsúztatta a szinte matuzsálemi kort megélt költőt. De annak örülök, hogy Faludy nem élte meg 2006 októberének szégyenletes utcai tragikomédiáját – akkor és nem sokkal azután bizony oka lett volna a magyarságot illető pesszimizmusra. Tegyük hozzá: egy költő sem feddhetetlen, s Faludy magánéletének bizonyos vonatkozásai még sokáig sokkolni fogják a konzervatív gondolkodású magyarokat. De el kell választanunk az embert a költőtől, az írótól, aki két diktatúrát szenvedett meg és élt túl, s akinek vannak versei, amelyeket még akkor is fognak magyarul idézni, amikor egyes, ma felkapott íróknak vagy költőknek már a nevét sem ismerik széles e földtekén.

Gömöri György: A pesszimista Faludyról (részlet)

Irodalmi Jelen (2010. szeptember 13.)

 

 

Faludy György : Monológ életre-halálra

 

 

 

 

Források:

 

[1] Születési anyakönyv, Bp. VII. kerület, 1910/2392. Budapest Fővárosi Levéltár, 263. tekercs. Forrás: Csiszár Gábor

[2] Faludy György: Pokolbéli víg napjaim, Budapest, Magyar Világ Kiadó, 1989 ISBN 963 7815 00 7 önéletrajz

[3]Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945–1975 I–IV. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981–86. ISBN 963 05 3601 3, ISBN 963 05 4304 4, ISBN 963 05 4305 2, ISBN 963 05 2919 X

[4] A népek olvasótégelye blog: [1] (2010. február 1.)

 

MTI

hu.wikipedia.org

forrasfolyoirat.hu

mek.oszk.hu

alexandrakonyveshaz.hu

PIM DIA

Forrás szépirodalmi, szociográfiai, művészeti folyóirat

Irodalmi Jelen

 

Fotó:

Huszti István (Faludy György 95 éves)

index.hu

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1133 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva