Talán sosem volt költői vénám,
ülök a papír előtt most bénán.
Te rút, kísértő, kóros képzelet,
szívembe tűzöl szöggel képeket.
Mi végre tennék olyat tinéktek,
hogy hamis gyöngyöt szórnék elétek?
Dühös szavak fészkelnek agyamba,
lávavers olvad körém, s magamba.
Valaki lökne, hogy induljak el…
Szóljon-e szavam, vagy némuljak el?
Ha rám vetülne az ihlet fénye,
végre érteném, mi Isten lénye.
