Szilágyi Hajni - Lumen : Kávé négy cukorral

 

 

Fakad, bomlik arcunkon a tél.

Talán sírsz. Talán hiányzom.

Talán, te is hiányzol. De ma

csak faltól falig létezünk. Lélegezz

nagyokat, ebben a bádoghangú

estben. Rosszkor érkezett

vallomásokat, szavakat

préselek közénk. Elfér még

rajtunk néhány folt, egy-két

betű, bűn, átok, néhány

rongyossá álmodott világ.

 

Szorítsd össze a szemed. Mögötte

békésen alszik a táj. És hirtelen

nincs tovább. Zaj. Szakadás.

Zuhanás. Fullasztó éjszakák.

Te is vagy, én is vagyok.

Meghasadt felhőkön, láthatatlan

korlátokba kapaszkodunk.

 

Horpadt arcú hold gabalyodik

a törékeny fákra. Betakar. Kitakar.

Éjszaga. Ködszaga. Rajtunk.

Bennünk. Húst mar, csontokat tör.

Szétpattan a fény. Fordul a föld.

Kifordul az ég. Érdes szél cibálja

a felhők csipkeszélét. Itt hagyott

minket az idő, fel alá járkálunk,

a szélhordta lomok közt.

Enyém, Tied. Édes semmiségek

zuhannak a semmi közepébe.

 

Szögre akasztjuk a gyenge napokat.

Összekoldult életeket. Szerelmeket.

Benned vetkőzöm. Lehunyt szemed

mögött. A fényt. Megszeretlek újra,

és újra. Felolvasom kedvenc

versedet, míg te kávét főzöl.

(négy cukorral )

Legyen ma Ady. Kifosztott

színterek. Időtlen, szitakötő-

hangú szerelmek.

Holnap József Attila lesz –

ott várlak, kezemben halott

galambbal, hol a megfagyott

sínek párhuzamosan futnak.

 

Mostoha ma ez a csend.

A falak helyettünk lélegeznek.

Üres átjárók, félig hitt világok.

A szerelem ma csak egy jel…

Szádon, számon.

 

A kéz lassul, öleletlenek a téli

hajnalok. Összegyűrt arcú álmok

szemében árva  csillagok.

Mégis utánam jöttél.

S most úgy járkálunk át egymás

szívébe, és rázzuk ezeket az

átkozott, hideg rácsokat,

mint két, éhes elítélt.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"