Nagyok a sivatagok és sivatag minden.
Néhány tonna kő és tégla
Nem tudja eltakarni a felszínt, ami puszta föld, mint minden.
Nagyok a sivatagok és a lelkek elhagyottak és nagyok—
Sivatagok, mert saját magukon kívül más nem járja útjaikat,
Nagyok, mert belőlük mindenhova ellátni, és ahova ellátni, minden halott.
Nagyok a sivatagok, én lelkem!
Nagyok a sivatagok.
Az élethez nem volt soha menetjegyem.
Az érzésekhez rossz ajtót választottam.
Minden kívánságot elvesztettem, minden alkalmat elszalasztottam.
Mára, az utazás előtti estére, nem maradt semmim.
Nyitott bőröndöm még mindig várja, hogy bepakoljam, miközben én, egy halom inggel,
– ami már nem fér be a bőröndbe, – egy széken ülök.
Ma nem maradt más hátra ( eltekintve a kényelmetlenségtől, hogy így kell ülnöm)
Csak egyet tudni:
Nagyok a sivatagok, és minden sivatag.
Az élet nagyszerű, és nem éri meg élni ott.
Szemmel jobban be fogom pakolni a bőröndöt, ha közben a pakolásra gondolok,
Mintha ugyanezt műkézzel tenném (remélem, elég világosan fejeztem ki magam).
Cigarettára gyújtok, hogy az utazást késleltessem.
Hogy minden utazást késleltessek.
Hogy az egész univerzumot késleltessem.
Gyere vissza holnap, valóság!
Mára elég lesz, emberek!
Viszlát, abszolút jelen!
Jobb nem lenni, mint lenni.
Vegyél csokoládét a gyereknek, akit tévedésből követtél,
És távolítsd el a címkét*, mert a holnap már végtelen.
De előbb be kell pakolni a bőröndöt,
Határozottan be kell pakolni a bőröndöt,
A bőröndöt.
Ingeimet nem vihetem el hipotézisben és a bőröndöt sem észben.
Igen, egész életemben a bőröndöt kellett pakolni.
De egész életemben a sarokban ültem egy halom ingen,
Rágódva – mint egy bika, amelyik soha nem lett Apis – a felkérődzött sorson.
Be kell pakolnom a létezés bőröndjét.
Úgy kell léteznem, hogy pakolom a bőröndöt.
Cigarettámról hamu esik az inghegy tetejére.
Oldalra nézek és észreveszem, hogy alszom.
Azt tudom csak, hogy be kell pakolnom a bőröndöt,
És hogy nagyok a sivatagok, meg hogy sivatag minden,
És valamilyen példabeszédet ezzel kapcsolatban, de már elfelejtettem.
Hirtelen úgy emelkedek fel, mint a Cézárok.
Nem halogatom tovább, megyek bepakolni a bőröndöt
A fenébe, bepakolom és bezárom;
Látnom kell, ahogy elviszik innen;
Tőle függetlenül kell léteznem.
Nagyok a sivatagok és sivatag minden—
Természetesen, csak ha nem tévedtem.
Szegény emberi lélek! Az egyetlen oázis csak a szomszéd sivatagban.
Jobb, ha bepakolom a bőröndöt.
Vége.
______________
* A csoki-szimbólum a Trafik c. Campos versben is felbukkan
____________________________________________________
Grandes São os Desertos, e Tudo é Deserto
Grandes são os desertos, e tudo é deserto.
Não são algumas toneladas de pedras ou tijolos ao alto
Que disfarçam o solo, o tal solo que é tudo.
Grandes são os desertos e as almas desertas e grandes
Desertas porque não passa por elas senão elas mesmas,
Grandes porque de ali se vê tudo, e tudo morreu.
Grandes são os desertos, minha alma!
Grandes são os desertos.
Não tirei bilhete para a vida,
Errei a porta do sentimento,
Não houve vontade ou ocasião que eu não perdesse.
Hoje não me resta, em vésperas de viagem,
Com a mala aberta esperando a arrumação adiada,
Sentado na cadeira em companhia com as camisas que não cabem,
Hoje não me resta (à parte o incômodo de estar assim sentado)
Senão saber isto:
Grandes são os desertos, e tudo é deserto.
Grande é a vida, e não vale a pena haver vida,
Arrumo melhor a mala com os olhos de pensar em arrumar
Que com arrumação das mãos factícias (e creio que digo bem)
Acendo o cigarro para adiar a viagem,
Para adiar todas as viagens.
Para adiar o universo inteiro.
Volta amanhã, realidade!
Basta por hoje, gentes!
Adia-te, presente absoluto!
Mais vale não ser que ser assim.
Comprem chocolates à criança a quem sucedi por erro,
E tirem a tabuleta porque amanhã é infinito.
Mas tenho que arrumar mala,
Tenho por força que arrumar a mala,
A mala.
Não posso levar as camisas na hipótese e a mala na razão.
Sim, toda a vida tenho tido que arrumar a mala.
Mas também, toda a vida, tenho ficado sentado sobre o canto das camisas empilhadas,
A ruminar, como um boi que não chegou a Ápis, destino.
Tenho que arrumar a mala de ser.
Tenho que existir a arrumar malas.
A cinza do cigarro cai sobre a camisa de cima do monte.
Olho para o lado, verifico que estou a dormir.
Sei só que tenho que arrumar a mala,
E que os desertos são grandes e tudo é deserto,
E qualquer parábola a respeito disto, mas dessa é que já me esqueci.
Ergo-me de repente todos os Césares.
Vou definitivamente arrumar a mala.
Arre, hei de arrumá-la e fechá-la;
Hei de vê-la levar de aqui,
Hei de existir independentemente dela.
Grandes são os desertos e tudo é deserto,
Salvo erro, naturalmente.
Pobre da alma humana com oásis só no deserto ao lado!
Mais vale arrumar a mala.
Fim.
___________________
Álvaro de Campos, in „Poemas”
Heterónimo de Fernando Pessoa
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:16 :: Schmidt Tibor
