Lénárt Anna : Döntés 2

 

 

 

 

Elfordította a slusszkulcsot. A motor felbőgött. Tekintetét a ház kivilágított ablaka felé fordította. Várta, hogy megmozdul a függöny és kinéz a lány. Két kezével a volánra csapott. Végigsimított homlokán, gázt adott, és indult. Fejében mindenféle gondolatok keringtek. Nem értett semmit. Szerette a lányt. Azon a csodálatos éjszakán megmondta neki, vele akar élni. Sietett vissza hozzá, magához akarta ölelni, tudatni akarta vele, nem kell már sokáig várni, és együtt lehetnek. Nem kell tovább titkolózniuk.

Elérte a városhatárt. Leállította a motort, fejét a kormányra hajtotta, és keservesen elkezdett sírni. Nem is sejtette, a lány vele, érte zokog összegörnyedve az ágyon — amin szenvedélyesen szeretkeztek az elmúlt éjszaka —, magához ölelve párnáját, ami megőrizte az ő illatát. Kiszállt az autóból, a szél végigsimított az arcán. Nem szégyellte könnyeit. A férfinak is joga van sírni, ha bánata van. Nagyon régen sírt. Emlékeiben kezdett kutakodni, mikor érzékenyült így el. Kamasz fiú volt, amikor meghalt a nagymamája. Állt a sírgödör mellett és nézte, mint ássák egyre mélyebbre. Ekkor szembesült először a halállal. Anyja ott állt mellette, magához akarta ölelni, de ő elhúzódott tőle, és ekkor előtörtek belőle a könnyek. Most tudatosodott benne, nem a halált siratta, hanem a tehetetlenséget, azt az iszonyú érzést, hogy nem tehet semmit ellene. Most is ezt érezte.

Lezárta az autót, és a kis erdő felé vette az irányt. Nem vezetett út hozzá, a szántáson keresztül indult el. Tudta, valamikor egy uradalom volt itt, még mindig ott álltak a külhonból behozott mamutfenyők, a felrobbantott kastély romjain nőtt bozótok között. Leült az egyik fenyő mellé, hátát törzséhez támasztotta. Hallgatta a madarak dalát, mély levegőt vett. Gondolatai viaskodtak egymással. Az éjjel még karjaiban tartotta a lányt, szenvedélyesen szeretkeztek, kéjtől mámorosan suttogta, hogy szereti. Reggel úgy váltak el egymástól, hogy rendezi eddigi életét, és siet vissza hozzá. Mi történhetett pár óra alatt? Nem árulhatta el őt, egy álnok kígyó nem bújhatott el benne. Érezte, valami másnak kellett történnie. Elnézett a távolba. A lány áttetsző, lenge ruhában szaladt boldogan felé, kezében egy csokor mezei virággal. Csengő hangon kacagott… Éles hangra riadt. A lány nem volt sehol.

 

A kisfiára gondolt, édesen játszott a homokban, amikor otthagyta. Amikor elbúcsúzott tőle, két kis kezét nyaka köré fogta, cuppanós puszikat nyomott az orrára, boldogan tapsikolt és hangosan sikongott. Pár pillanatig szorosan magához ölelte és máris hiányzott neki. Az asszony nézte őket. Várt. Amikor visszatette a homokba és megmutatta neki, hogyan kell halacskákat formázni homokból, búcsúzóul homlokon csókolta. A gyermek továbbiakban már csak a homokozó formákkal foglalkozott.

Bement a házba. Leült az étkezőasztalhoz, arcát két tenyerébe rejtette. Nem tudta, hogy kezdjen bele mondandójába. Az asszony elkezdett mosogatni. Nem szóltak egymáshoz. Az óra hangosan ketyegett. Szerette ezt a hangot. Megnyugtatta. A felesége többször ki akarta dobni, de ő nem hagyta.

Ekkor az asszony a mosogatóba dobta a poharat, sok-sok darabra tört.

— Mondj már valamit! — zokogta.

Nézte az órát és csak annyit mondott: dobd ki, tudom, hogy idegesít téged. Felállt és az ajtó felé indult.

— Nem mehetsz el így — szólt utána a felesége —, szeretetlek.

Megtorpant. Két nő szereti, és ő is szereti mind a kettőt, de azt a másikat veszettül kívánja.

Becsukta maga mögött az ajtót, de még hallotta, amint utána szólt.

— Légy boldog.

Nem kiabált kígyót-békát, nem átkozta őt, két szó: légy boldog. Miért? Jobb lett volna, ha veszekszik vele, ha mindenféle himpellérnek elmondja, minthogy némaságba vonult.

Szívében éles tőrként hasított a felismerés. Hisz ő is eljött a lánytól, nem követelődzött, elfogadta a döntését. Mind a két nő az ő boldogságát tartotta szem előtt. Haragudott, a feleségére azért, mert elengedte, a lányra azért, mert lemondott róla. Sétálni indult a fák között. Lassan megnyugodott. Fejében tisztulni kezdtek a gondolatok. Öreg este lett, amikor ismét beült a volán mögé és a gyújtáskapcsolóban elfordította az indító kulcsot. Végigsimított homlokán, gázt adott és elindult.

Kora hajnalban állította le az autó motorját a ház előtt. Nem tudta mit, és hogy tegyen. Nem akarta visszakönyörögni magát, de… fény gyulladt az előszobában. Nem mozdult. Kinyílt a bejárati ajtó és köntösben ott állt a felesége.

Kiszállt a kocsiból, kulccsal kinyitotta kertkaput, és az asszonyt nézve elindult a ház felé. Az asszony mosolyában nem a „tudtam én” volt, hanem a szeretet tükröződött. Átölelte férjét.

— Szeretlek — mondta —, örülök, hogy itthon vagy.

Kereste a férfi száját, akarta a csókját. Összeölelkeztek, simogatták és csókolták egymást, vadul, szenvedélyesen. Ott az előszobában a szőnyegen szeretkeztek. Miután megnyugodtak egymásban, ölelkezve bementek a hálóba és elaludtak. Reggel a kisfiúk hangosan kacagva ébresztette őket.

„Hazaérkeztem, itthon vagyok” — volt a férfi gondolata.

 

A lány tízperces pihenőidejét töltötte, a dohányzóban egy szál cigarettát elszívott. A törzsvendégek kártyáztak. Egyik-másik incselkedve beszólt a csinos lánynak, de ő csípősen válaszolt. Hosszú évek teltek el a szakításuk óta. Nem tudott róla semmit, nyugtalan volt. Egész nap várt. Valakire, aki nem jön el soha, aki talán már el is felejtette. Amikor nyílt a presszó ajtaja mindig felemelte a fejét.

A férfi, egy messzi városban ekkor lépett be a Rózsafa nevű presszóba. Fárasztó napja volt. Duplakávét kért magának. A lányra gondolt, aki egy kisvárosban, a Rózsafa presszóban talán kávét főz a betévedt vendégnek.

 

 

  Battonya, 2010. február 04.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 140 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.