Előtted a nappal, mögötted az
éjszaka hallgat. Körülötted árvaságom
virraszt. Szótlanságodhoz fonódik
két karom. Közelebb húzódom,
az érzéshez, a szádhoz…
Érinthetetlen holnapokban kereslek,
de a távolban csak lopott csöndek
figyelnek, hol a földre hajló fák
lombjaira rongyos világok hajnalodnak.
Eggyé válik a Nap a Holddal, üres
órák kattognak a reggeli tornyokon.
Zajong a nyár felettünk.
csak bennünk fáj, sziszeg a csend…
Fáradt álmok simogatják vetetlen ágyunk,
az ébredő fényekben önmagunkat látjuk,
a jelent, a jövőt…
ahogy a konok idő arcunkra
rajzolja a pillanatok vonulását.
Gyönge ághegyen, a kavargó szélben
mezítelen fények sírnak, ott hol
szárnyainkat hagytuk, hisz csak
zuhanni tanultunk meg. Rám hajolsz,
ahogy a hajnali fák az ébredő földre,
a sötétség a fény ölébe menekül …
Szemedben bomló hajnalaimat látom.
Kócos nappalokat, csupasz esteket.
De hiába a repülni vágyó madárraj,
a halovány napra bújás, a végtelent,
mi ég és föld között húzódik, már
nem felejthetjük el. Számra súgod
a nyarat, ruhájából bújik ki a közel
és a távol. Belőled lélegzem,
árva Szerelem…
Arcunkra drámák íródnak Hajtók
voltunk, most vadak. Ma ölünk, élünk.
Holnap halunk. Árnyékai lettünk
a tegnapoknak. Tőmondatokba véssük
életünk, versek közt bolyongunk,
de nem vagyunk egyedül, ebben
a megrajzolt, szomorú hangú nyárban,
a ruhátlan Szerelem köztünk hallgat…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:07 :: Szilágyi Hajni - Lumen
