Nagyné Inci : Ahogy én látom Amerikát – 1. rész

El?szó és 1. New York – CONEY ISLAND – REGO PARK

 

El?szó

 

Már 2000-ben kértem amerikai vízumot, mert látni akartam New York karácsonyát. Akkor még nem tudtam, hogy messze van még álmaim karácsonya New Yorkban.

      Úgy gondolom, hogy a világ legjobban szervezett társadalmi rendje létezik Amerikában, amely szociális érzékenységével, valóban támogatja a nagycsaládokat, lehet?vé teszi, hogy egyedül álló szül? méltósággal — teljes családban felnöv? gyermekkel azonos színvonalon — nevelhesse gyermekét. Amely lehet?vé teszi, hogy a nyugdíjas, megélhessen az élete munkája után kapott nyugdíjából. Amely lehet?vé teszi, hogy valamennyi náció, ha ebben az országban él, jóval magasabb életszínvonalon élhessen, mint sok más ország népe.

      DE!

      Nekünk itthon „Amerika” van az Édesanyám szeretetével, a szeretteinkkel, a barátainkkal, a családunkkal, s a terülj-terülj asztalkánkkal. Az „Óperenciás-tengeren túl”, mi csak vendégek, csak idegenek lehetünk. Nekünk itthon van a hazánk, a boldogságunk, az otthonunk.

      Csak, a pénzünk kevés hozzá, hogy megfelel? színvonalon, kényelmes jólétben élhessünk az egész életen át tartó, becsületes munkánk alapján.

 

a Szerz?

1. New York

 

2003 tavaszán kerültem az USA-ba, New Yorkba. Három napig csak csodáltam a város különleges hangulatát — mert az, aztán van!

 

CONEY ISLAND

 

Coney Islanden kezdtem. — Az óceánhoz vezetett els? utam. Órákig sétáltam a deszkapallóból készített parti sétányon. Hallgattam az óceán hullámait, néztem a west 16-os utcánál kiépített — mélyen az óceánba nyúló —, stégen sétáló, vidáman beszélget?, boldognak t?n? embereket.

      A stég — óceánba nyúló — vége, T alakban elágazik. Pecások, rákászok hangulatos, barátságos emberek tömege vett körül. Barátságos mosollyal, egy-két kedves szóval üdvözöltek. — Én alig tudtam akkor néhány mondatot angolul — amit indulásom el?tt tanultam Zoltán fiamtól —, csak azért, nehogy elvesszek, ha eltévednék valahol. Nem számított: a testbeszéd er?sebben hatott, mint a tudatlanságom!

 

      Elvarázsolt az óceánba bukó naplemente szépsége, a parton lév?, kivilágított óriáskerék és vidámpark, a monumentális baseball stadion látványa. Észre sem vettem mindezek mellett a szemétkupacokat, az eldobált, szélfutta papírgalacsinokat, a hajléktalan narkósokat. Mindezek ide tartoznak, de a szépség élvezetét nem tehették tönkre. Itt jelen van, és jól megfér együtt a szépség és a szörny?ség egyaránt.

      Megvártam a kés? éjszakát, maradtam tovább, sírtam és nevettem is, de nem féltem. — Úgy gondoltam, t?lem nem tud elvenni senki semmit — legfeljebb a nyomorult életemet, amit nem sokra értékeltem akkor. — A m?tétem óta én annyit szenvedtem, hogy úgy éreztem, már semmit?l sem kell félnem. Szegény Édesanyám, sírva kért, ne menjek, mert „Irak visszal?het“, lel?hetik a repül?met, és én ott veszek az óceánba. — Akkor én úgy gondoltam, megváltás lenne az elmúlt évek szenvedéseihez képest, mert csupán egy pillanat alatt, véget érne valamennyi szenvedésem. Írták az orvosaim, hogy méhnyak rák után, „gyógyultan távozott”. — A gyógyultság a „wertheim priver 4” után — egy nyomorult, lehetetlen élet annak, aki korábban intenzív, sportos, munkás életet élt negyvenhat éves koráig. A száguldó ciklon ereje volt bennem korábban, amelyhez képest, a szell? is alig mozgott azután a fizikumomban, a lelkemben egyaránt.

 

      Kés? este, nyugalmasabb lett a part. A stégen már csak néhány pecás, és egy-két szerelmespár pihent. Nemsokára beindult egy másfajta élet. Elindultak a tisztító gépek, amelyek minden éjjel átfésülték a part homokját, a parti sétányt. Három sorban indultak a gumikeszty?s, dolgozó, szemétszed? emberek a sétány deszkapallóin. Néhány óra alatt ragyogó tisztaságot varázsoltak, amit aztán nap mint nap, tavasztól ?szig újra és újra megcsináltak. A meglep? az volt, hogy ezek az emberek vidáman, viccel?dve végezték ezt a munkát. Valószín?nek tartom, hogy valamilyen szempontból elégedettek voltak a sorsukkal, mert még engem is elragadott a jó hangulatuk.

      Hajnaltájban, végre sikerült elfáradnom. Otthon már — hat órával kés?bb — délel?tt volt. Visszasétáltam az Edit házához. Az utca végén a soha nem álmos narkó dealerek üdvözöltek, egy-két kedves szót szóltak — már, amit értettem! — Felhívtam az Édesanyámat és a Fiamat, hogy minden rendben — aztán nyugtalanul elaludtam.

Másnap egynapos metrójeggyel végigutaztam New Yorkot. A bátorságom határtalan volt, hogy nyelvtudás nélkül, egy úti-szótárral, egy New York úti-könyvvel és egy metró térképpel a táskámban, ezt mertem tenni. Kés?bb, amikor már Zoltán fiam is megjárta Amerikát — de ? nyelvtudással —, humorizáltunk ezen, hogy én nem vakmer? voltam akkor, hanem vak, mint a cigány lova, amelyik átugrotta a szakadékot.

 

Manhattan, az csodás volt számomra. Nagyon jó úti-könyvet kaptam ajándékba a Fiamtól, mert egy-egy nevezetes helyhez, az oda vezet? metróvonal és megállóhely is le volt írva. New York hídjai, a felh?karcolók, Manhattan szépsége, egy életre beivódott a lelkembe! Ott sem vettem észre a szélfutta szemetet, a narkósok tömkelegét — nem láttam, csak a Times Square monumentális, mesébe ill?, több emeletnyi, ragyogó reklámtábláit, a Viaszmúzeum bejáratában elhelyezett igazinak t?n? embereket. Addig nem mentem tovább, amíg megértettem, mit?l t?nnek olyan igazinak: A szemükt?l! — A szemüket tette él?vé az alkotó, attól keltek életre.

      A központi pályaudvar freskói, ablakai, a kupolája, a metróról látható hidak és épületek látványa, az óriási tömeg, amely mindenhol jelen volt, nagy hatással volt rám. Egyszer használatos fényképez?t vásároltam, és ezen a napon megközelít?en száz fotót készítettem a fiam részére.

 

                    

     

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

New York városkép részlet                                       Manhattan – a Times Square el?tti

                                                                                      extrém felh?karcoló ferdefaló lakóépölettel

      Bárhol leszek a világon, örök szeretettel gondolok majd a Fiamra, aki megtanította nekem az eligazodáshoz szükséges els? húsz mondatot angolul, és szeretettel gondolok Vali barátn?mre, aki biztatott, hogy nyugodtan lépjek túl a reménytelenségemen. Azt hiszem, akkor boldog voltam, hogy a nagy m?tétem után még élek, és eljutottam látni életem álomvilágát. Estefelé már szédültem — és akkor jöttem rá —, én egész nap nem ettem, nem ittam, csupán New York látványát! A kirakatok szépségén túl, be nem mentem egy üzletbe sem, nem érdekelt az üzletek áruválasztéka, hiszen alig volt pénzem. Csupán egy kínai vacsorát fogyasztottam el, és ittam egy gyümölcskoktélt a Manhattan Maalban, ahol kicsit megpihentem. Itt volt díjtalan toilet használat is, ahol kicsit megmosakodtam, aztán elindultam vissza, az Edit házába. Csodálatosan szép New York, esti kivilágításban is.  

      Visszatérve, kés? éjjel, megnyugtató volt Coney Island parti fényeit a metróból látni, miel?tt nyugovóra tértem.

 

 

REGO PARK

 

 

Queens — Látkép a hídról

 

A harmadik napon, Márta várt Queensben a 63-as utcánál, és elkísért Frances házába. Másnap odaköltöztem.

Frances kilencvenkét éves, gyönyör?, negyvenhárom kilós, nagy részben süket és vak, de nagyon kedves, id?s hölgy. Könny? volt vele élni. A hatodik emeleten, egy szép apartmanban úgy éltünk, hogy övé volt az egyetlen hálószoba — én pedig minden este átrendeztem a nappali ül?garnitúrát úgy, hogy a rajta lév? puha, súlyos párnákat félre tettem, s a csupasz deszkára plédeket, kimoshatatlan barna foltos ágynem?ket teríthettem, fekv?helyemül.

      Ezt azért kellett így tennem, hogy nappal szép látvány maradjon az ül?garnitúra, s ne tegyem tönkre a rajta fekvés használatával. Edzett voltam, én a szegénységb?l jöttem, hát ezt nem nagyon vettem zokon. Ez az épület egy gazdag, biztonságos ház volt Queens közepén, a Rego Parkban. Golyóálló, üveges, dupla a bejárati kapu. A lépcs?ház négy liftes, f?tött, és három centi vastag plüss-sz?nyeg mindenhol. Az otthon szokásos lakótelepi babakocsi- és biciklitároló helyén mosógépek, szárítógépek állnak a ház lakóinak rendelkezésére — a lift mindig jól m?ködött.

      A napirendem könny? volt. Én ébredtem nyolckor, Frances fél kilenckor jött reggelizni. Én általában folyadékot, vagy gyümölcsöt reggelizem évek óta. Frances háromnegyed csésze vizes kávét, két ev?kanálnyi tejjel, papírvékony szeletke kenyeret, mustárral vékonyan kenve, egy szeletke salátalevelet rá, és egy papírvékony szeletke sonkát evett. Ez úgy történt, hogy a felét szétkente, szétlocsolta ennek is. Tíz deka sonkát vettünk egy hétre. Otthoni viszonyok között, ennyit én nasiként elfogyasztottam, szendvicskészítés közben. Heti négy darab gyümölcsöt kiharcoltam magamnak. Tejet sem ihattam eleget, mert heti fél litert vettünk csak.

      A reggeli takarítás után Frances fürd?t vett, aztán segítettem neki öltözni, fésülködni, sminkelni. Ezzel aztán el is ment a fél nap, mert gyakran változott az igénye, ezért újra kellett sminkelnem, vagy a huszonegyedik pulóvert választotta, mert az illett a napi sminkjéhez, nadrágjához és hangulatához. Én ett?l nem voltam ideges, mert belefért az id?nkbe, és közben nem kellett komoly fizikai munkát végeznem. Senki észre nem vette, hogy alig bírtam még lábra állni a nagy m?tétem után, és sokszor alig lézengtem.

      Hetenként egyszer vásároltunk, többször pedig elsétáltunk a közeli nagy áruházakba — szigorúan, csak nézel?dni. Frances gondolkodását és értékítéletét a múló szépsége, a smink és az öltözködése határozta meg. Hetente húsz-huszonöt dollárt fizettünk a bevásárláskor, de a fodrászra negyvenöt dollárt költöttünk. Büszke volt rá, hogy az ? körömágyát soha nem kellett kivágni a manik?rösnél — mert soha nem dolgozott. Úri kisasszony volt, amikor egy kedves zsidó fiatalember feleségül kérte, s azt ígérte, Amerikába hozza ?t. A férje betartotta ígéretét, s hogy neki ne kelljen dolgoznia, a kedves férj, gyakran, munka után, selejt babákat javított otthon, amit aztán az utcán árult, szabadidejében. Frances örök törvénye volt, hogy a férj soha ne lássa a feleségét házi- munkaruhában, vagy fésületlenül, smink nélkül.

      A férje, korán meghalt.

      Ebédet alig ettünk, vacsorára mindig f?ztem, így éjszaka soha nem voltam éhes, mert a f?zés közben kicsit kóstolgattam, aztán pedig együtt vacsorázhattunk mini-adagot. Nagyon szerette a f?ztömet, mert ízletesen, de nem túl f?szeresen, a magyaros ételeket jól készítettem neki. Egy étkezés után minden ételt eltetetett a fagyasztóba az unokái részére. A töltött káposztára és a szilvás gombócra különösen vigyázott.

      Este vacsora után, kimehettem sétálni kétórányi id?re.

      Így jártam be Rego Parkot. Gyakran hallgattam egy közeli templomban a feketék gyülekezetének vonzó, jazzos ritmussal hallható énekét. Nem imádkoztam, élveztem a szép hangú feketék énekét, a jazz ritmusát.

      Frances vacsora után még egy órát foglalkozott a kontaktlencséjével, az éjszakai sminkjével, aztán fél órát tévézett, és lepihent.

      Tavasz volt, még f?töttek az épületben. Kés? este, amikor végre elaludhattam volna, beindult a f?tés, és — mivel leveg?s volt a rendszer — mintha kalapáccsal dolgozott volna egy kovács, aki a vasat veri üll?jén. Az épület felett, a légi-járat részére nagy forgalmú útkeresztez?dés lehetett. Néhány percenként, zúgva, süvöltve, mintha háborús vadászgépek riasztó hangját hallanám, elhúzott felettünk egy-egy repül?.

      A közeli ment?állomásról percenként, szirénázó ment?autók zúgása hallatszott, itt a hatodik emeleten.

Frances ebb?l semmit nem tapasztalt, hiszen alig hallott. Én minden éjszaka elgyötörten, sírva aludtam el — majd vattát dugtam esténként a fülembe —, aztán melegebb lett, és már nem f?töttek, így lassan, egyre többet tudtam aludni. Kés?bb, rémálmaimban, még sokáig ismétl?dött, hogy jönnek a bombázó gépek, és aztán a ment?k üvölt? vijjogása riasztott mindig.

      Vasárnap volt a szabadnapom, amikor helyettesíteni jártam Great Neckbe. Hajnalban keltem, és este kilenc után értem haza. Az oda-vissza utazás ideje három óra volt, mert kétszer kellett átszállnom. Az els? helyettesítési napom nagyon nehezen indult, mert az els? átszállóhelyen piros szalaggal le volt zárva a visszautazási oldal, pedig nekem abba az irányba kellett mennem. Percekig sétáltam az állomáson, amíg józan paraszti ésszel kitaláltam, hogy még tovább utazom azonos irányba, aztán ott talán visszafordulhatok. — Bingó! — Így történt, de veszítettem huszonöt percet. Aztán, a következ? átszállásnál, nagyon szépen elmondtam a kérdésemet: „melyik busszal jutok Great Neckbe?” Szépen megtanultam, amire a fantáziám alapján felkészültem, azonban nem készültem fel arra, hogy a kérdésemre adott választ nem fogom érteni!

      Az els? próbálkozásom, egy igazi, amerikai fehér férfinél volt, aki gyorsan, kedvesen, kipattogtatta zárt ajkai közül a választ. Elindultam arrafelé, ahová mutatott, de ott sok-sok megállóhelyet jelz? tábla sorakozott, és a buszok egyre-másra mentek tovább, tovább. Aztán egy fiatal n?vel, hasonlóképpen jártam, de már azon az oldalon voltam, ahonnan feltehet?en indulnia kellett a buszomnak. Kétségbeesésemet láthatta egy fekete, harmincüt év körüli férfi, aki kellemes hangon, dallamosan beszélve, mosolyogva odavezetett egy buszhoz, amelyik éppen akkor indult volna, de megállt nekünk. Ezután már Great Neckben, csak a megfelel? Kensingtongate-i épületet kellett megtalálnom, gyalogosan. Innent?l kezd?dött a feketék dallamos, szép, énekl? beszédének imádata. Ha megszólal egy fekete, zene fülemnek. Benne hallom a ritmust, a jazz zene ritmusát, látom testük mozgásában a párduc puha, rugalmas táncát. Ekkor kaptam az ütés erejével, a nyelvtudás hiányának els? félelmetes hatását! Nagyon figyeltem a kérdéseimre válaszoló emberekre, de mindegyiknél csak azt értettem, hogy „entoni fajv” — azt értettem, hogy ötös számról lehet szó, de nem gondoltam, hogy az „Antoni” név mit jelenthet! — Hát, így jutottam els? alkalommal az “N-25”-ös /”en-tvoni-fájv”/ busszal Ern? bácsiékhoz.

      Szégyenkeztem, szabadkoztam, izzadtam az idegességt?l, amiért hajnaltól, csak nyolc tizenötre értem oda, fél nyolc helyett. ?k mosolyogva, kedvesen fogadtak, hogy, hát igen, a „trafik”, azért mindig késhetnek New Yorkban az emberek. — Milyen „trafik”?! — Be nem mentem az üzletbe sehol! Kés?bb néztem utána, hogy a szó, a városi forgalmat jelenti, ha kimondják, s, ha ez miatt késik valaki, azt mindig elnézik. Itt, ezen kívül még egy komoly szót ismertem meg, amelyért bármit elmulaszthatunk: — az „imördzsenszi” /emergency/ — a vészhelyzet, amit tovább nem részletez senki aztán.

      Frances nagyon nehezen viselte a szabadnapjaimat. Többször összecselekedte a lakást, és sírva fogadott. Olyankor mellé ülve elaltattam, majd éjfélig kitakarítottam a lakást. Végül rábeszélt, hogy ne menjek el t?le szabadnapra.

      Így történt egy rövid ideig, aztán három napra kórházba vonultunk Malevillbe. Nagyon egyszer?en, de praktikusan elrendezett luxus van a kórházban. Minden ágyhoz telefonkapcsolat, elfordítható televízió-készülék, elfüggönyözhet?ség tartozik. Minden betegnek van egy kezel? orvosa, egy n?vér és egy segédn?vér, akik csak vele foglalkoznak. Többféle ételb?l választhat a beteg — már, akinek van megfelel? biztosítása. Én ott is éheztem, mert napi egy dzsuzt kaptam, egy darab süteménnyel, vagy egy deci gyümölcskocsonyát, egy almával.

      A kilátás csodálatos onnét. A negyedik emeletr?l egy f?útra, és egy csodaszépen zöldell? erd?re láthattam. Világos, napos szoba volt a miénk.

      Azon a napon hagytam el Francest, amikor kiengedtek a kórházból. Sírtunk, de eljöttem, mert nem éhezni jöttem Amerikába. Két hónap alatt tizenöt kilogrammot fogytam. 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagyné Inci
Szerző Nagyné Inci 15 Írás
Az nem mindig számit, mit mondasz, azonban az minden esetben fontos, mit érzel, és mit teszel... - a leirt gondolat, az irodalom, az örök érvényü.