Nagyné Inci Szerző
Vezetéknév
Nagyné
Keresztnév
Inci
Ahogy én látom Amerikát 13.
1 év Nincs Komment

Saját fotók – a boritót tervezte és összeállitotta a szerz? fotóiból Cservenák Ildikó

Long Island  –  Southold I.

                            

 

Moyse telefonált, hogy szerinte volna egy nekem való hely Long Islanden, ha hajlandó volnék ugyanúgy „vakrepüléssel” elmenni, mint Clevelandben is voltam. Egy komoly gondja van, hogy autót is kellene vezetnem, és csak akkor jöhet össze ez a lehet?ség, ha az angol tudásom megfelel?nek bizonyul, mert sokat és gyorsan beszél? fiatalember lesz, aki majd tesztel.

      Számítsak rá, hogy távol leszek a nagyváros zajától, közel az óceánhoz, és nem igen lesz senki, akivel csavaroghatunk színházba, koncertekre. Igent mondtam, mert vonzott az ismeretlen, a kihívás, a megfelelés lehet?sége, ráadásul imádom az óceán közelségét, imádok autózni — nos, a többi probléma pedig azért van, hogy megoldjam majd! Ez igen, ez nekem való lesz talán. 

      Életem legrendesebb embereit találtam meg Amerikában, amikor megismertem Albert bácsi fiát, Scottot, és menyét, Ramonát.

      A fiatalpár megjelenése barátságos, kedves, reményt keltett bennem. Els? találkozásunk során láttam a nyílt tekintetükben a korrektséget, a megel?legezett bizalmat, a reményt, s az izgalmat egyaránt.

      Én nem vagyok izgulós természet?, azonban aggasztott, hogy kevés angol tudásommal, vajon megfelelek-e, így mindjárt az elején elmondtam az igazat, hogy sokat beszélek, de nem túl sokat értek angolul, ezért kértem Scottot, volna szíves lassabban beszélni. Nagy örömömre, szépen, jól érthet?en beszélt nekem, így szépen válaszolgattam is. Nagyon fiatalnak, és nagyon kedves, szép ifjú hölgynek láttam Ramónát, aki láthatóan végig koncentrálta az együtt töltött id?nket, és segít?készen válaszolt az általam feltett kérdésekre. Kés?bb aztán már tudtam, ez azért volt, mert én ugyan beszéltem, de közel sem voltam olyan érthet? Scott számára a hibás kiejtésemmel, mint ahogyan ? nekem örömöt okozott a szép beszédstílusával. Szerencsés voltam, mivel Ramona nem születését?l fogva amerikai állampolgár, s az angol nyelv, tanult nyelv nála: így tudott segíteni, hogy jól értsük egymást.

      Ez a találkozás és tesztelés, elég hosszúra nyúlt, mert Albert bácsi Queensben volt kórházban, és Scott kérésére, elmentem velük bemutatkozni. Nagyon jól sikerült az id?egyeztetés. Nap közben dolgozó emberek voltak a fiatalok, én pedig még egész nap helyettesítettem Esztert, így az esti óra tökéletesen megfelelt a találkozás id?pontjául.

      A másfél órás autózásnak nagyon örültem, újra láthattam Queens utcáit, de a komoly koncentrálást igényl? beszélgetés után nagyon elfáradtam.

      A nappali fényben úszó kórházban aztán láttam, ?k is fáradtak, így kitaláltam — miután bemutatásom véget ér Albert bácsinál —, nem engedem, hogy visszavigyenek Coney Islandra, hogy az éjszakában érjenek haza, hiszen nem kevésbé voltak elgyötörtek ezek a fiatalok, mint én magam, és nekik oda-vissza még három órás elfoglaltság lett volna a hazavitelem. Én azonban másnap, csak délben mentem Eszter helyett dolgozni — mert aztán megint egész hét végén szabad akart lenni a lány —, így én kipihenhettem magam az éjszakai hazaérkezés után. Szerettem volna még a Queens Boulwardon sétálni is kicsit az éjszakában.

     

      Albert bácsi látványa már nem volt olyan megnyugtató, mint ahogyan arra vágytam. A rá vonatkozó kérdéseimre kissé visszafogott, finoman fogalmazott válaszokat kaptam a gyerekeit?l.

      Bár, a jellemére vonatkozóan korrekt, nagyon egyenes, gerinces válaszokat adott Scott. Elmondta, hogy a bácsi konok, makacs természet?, senkit?l sem fogadja el a más véleményt, és kicsit ?rült tud lenni, ha feldühítik azzal, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogyan ? akarja.

      Megnyugtattam, hogy kis humor, kis mosoly, kedvesség és szeretet kell az id?s embereknek, s ha ezt majd érzi Albert bácsi, talán megszelídül. Nagy sóhajjal mondták, hogy remélik, majd így lesz. — Akkor még nem tudtam, hogy ennek a mély sóhajnak, meg a Ramóna fáradt, szomorú, szép szemének komoly jelent?sége van.

      A kórházi ágyon, egy sovány, hosszú, vékonyalkatú, er?sen kopasz, melanómás fejb?r?, de szelíd arcvonású id?s bácsit láttam. A megjelenésünk pillanatától, rendkívül élénken forgatta tekintetét, ám melankolikusan, szája szegletében nyugtatta egyik ujját, az egyetlen foghíján. Láthatóan mentális problémákkal küzdött. Er?sen lenyugtatottnak t?nt, ezt a vontatott, nehezen érthet? beszéde jelezte. Élénk, gyors szemjárása pedig hiperaktivitásra utalt. 

      A jobb karját, vállát, kézfejét — lila tarjagos, kissé felszakadozott, félig gyógyult — ütésb?l ered? sebek terítették. Els? gondolatom volt, hogy egy oldalon lév? agysérülés miatt, mindig jobboldalt üti magát, de majd meglátjuk az otthoni, napi gyakorlatból, mi az oka. Súlyos esetnek látszott az els? pillanatban, hát az is volt: súlyos pánik beteg.

       A sérülések látványa er?sebben aggasztott, mint aztán kiderült kés?bb otthon, az elkerülhet?ségének megoldása. 

       A kórházi látogatást követ?en Moyse megnyugtatott, visszajeleztek neki a fiatalok, hogy megfelel?nek találtak a megismerés, a tesztelés alapján, azonban várnom kell majd egy hetet, mert Albert bácsi még nincs hazaadható állapotban.

      Ezt az információt Scott is meger?sítette másnap, és abban egyeztünk meg, hogy várok a hazaérkezésére. Az egy hét letelte el?tt ismét hívott Scott, hogy várnom kell még néhány napot, mert a bácsit csak a következ? héten hozza haza.

      Velem még ilyen nem történt, hogy én bárki ígéretére vártam volna egy-két hetet. Éreztem Scott és Ramona igaz ?szinteségét, így becsülettel vártam tovább.

      A következ? kedden délel?tt Scott és Ramona beköltöztetett Albert bácsi házába.

      A hosszú sziget fels? ollójának csaknem végs? csücskében van Southold. Természetvédelmi terület, a közelben bortermel? vidékkel, beékel?dve a nyílt óceánba. Másfél órás utazás után megálltunk enni-inni. Nagyon kedvesek voltak, mert vendégül láttak a kedvenc gyümölcskoktélomra, majd Ramona megkérdezte, meddig szeretnék maradni. Azt válaszoltam, amit szoktam: majd meglátjuk, talán egy-két évig.

      Scott megjegyezte, reméli, nem csak három hónapig. Ránéztem mosolyogva, s mint aki nem figyelt, vagy nem értette, nem mondtam semmit, csak gondoltam: ez mindig a két félen múló tényez?!

      Valószín?, hogy a fiatalok információja megvolt már rólam Olga néniékt?l és Hilda nénit?l, miszerint természetimádó, és óceánbolond vagyok, mert a fiatalok el?ször a csodálatosan szép természeti környezetet mutatták be. Long Island átvezet? f?útjáról, még három-négy mérföldet autóztunk keskeny, de jól rendben tartott utakon, dús lombozatú, bokros, erd?s környezetben, majd egyszer csak — egy zsákutca végén — az óceán hullámait láthattam. Miközben ideértünk, ?zek, színes tollú madarak, vadnyulak cikáztak el?ttünk és körülöttünk. Kisebb-nagyobb házak között, kerítés nélküli, bokros, erd?s, füves sávok váltották egymást, ahol a vadak kedvükre élhettek, s láthatóan hozzá voltak szoktatva az emberi élet közelségéhez.

 

Southold – az óceán varázsa

 

       A zöld erd?k meséiben éreztem magam, az Óperenciás tengeren túl!  

      Az Atlanti-óceán látványa után, alig száz méterre volt a ház, egy földszintes építés?, üdül?övezeti faház, amelyet csodaszép természeti környezetben építettek. Olyan hatása volt az els? látványnak, mintha egy erdei tisztás közepén épült volna. A garázs el?tti betonozott beköt?úton várt a vezetésemre, egy metál-zöld, hatéves Ford Focus. 

      A garázsba bekukkantva, Albert bácsiról azonnal jó véleményt alkothattam, mert minden egyes szerszám, eszköz, katonás rendben állt, annak kialakított helyén. A por, a falevelek, a pókháló mutatta, hogy rég nem használta senki ezeket a szerszámokat, eszközöket, azonban azok rendezett elhelyezése gondos, rendszeret? emberre utalt. 

      Balra, a szomszéd házánál láttam, uszoda van. Jobbra, és félkörívben az utat eltakarva, nagy, lombos fákkal, szeder- és málnabokrokkal övezve, vadrózsákkal t?zdelt, ?stermészeti környezet. A ház mögötti füves udvar további része egy néhány méter szélesség? vízér, mely az osztrigahalászok kihajózási csatornája a nyílt óceánhoz. A vízér mindkét partján csónakok pihentek. A másik parton lév? ház mellett, serényen dolgoztak az osztrigahalászok, válogatva, tisztítva, osztályozták az éjszakai halászat, láthatóan gazdag fogását.

Meghatott, elvarázsolt ez a látvány. Nos, ezután vezettek be a fiatalok a házba.

      A varázslatnak azonnal vége szakadt, mert egy látványra véget ért az els? örömöm, amikor a tágas, világos, amerikai konyhás nappaliba érkezve, szembesültem a valóság rojtokban csüng? pókhálóival, cement-szürke, tisztítatlan bels? terével.

      Els? rémületemben, nem tudom, meddig állhattam a nappali közepén. Scott hangjára ocsúdtam fel ébren töltött rémálmomból, aki kedves, de határozott hangon mondta, hogy ez itt egy vidéki, már régen nem lakott épület. Édesapja csak csütörtökön érkezik, addig kicsit ki kell majd takarítanom. — Dehogy kicsit! — Nagyon ki kell majd takarítanom, hogy képes legyek itt élni!

      Segített magamhoz térni, hogy elindult el?ttem, beszélgetve bemutatni a házat. El?ször, bevezetett egy világos szobába, hogy az ? szobája volt, választhatom lakhelyemül azt is, vagy az Albert bácsi nagyméret? szobája melletti kedves kis szobát, amelyiket akarom. 

      Lassan magamhoz tértem, és igyekeztem úgy nézni mindent, mintha nem is a horrorfilmek világából való, pókhálós, elhagyatott házikó volna, hanem elképzeltem, milyen lesz majd, ha kitakarítom, virágokat helyezek el, és kimosom a függönyöket is. A s?r? pókhálós falak, bútorok, az er?s egérürülék szaga, még percekig hatott, aztán beöltöztem takarítóruhába, és az én szobámban kezdtem volna a takarítást, hogy estére egyáltalán hozzá merjek érni valamihez, és le merjek feküdni majd az ágyamba.

      Valószín?, valamiféle vegyszeres rovar- és rágcsálóirtást végezhettek a szobámban, mert nagyon er?s vegyszerhatást éreztem — szinte égette a légcsövemet. — Ablakot, ajtót nyitottam hát mindenhol, hogy érezhessem a tavaszi erd?, a sós tengeri leveg? természetes friss illatát. — Április elseje volt.

      Amikor beindult bennem a megoldási hullám, akkor láttam csak, a fiatalok gondterhelt arcát. Ett?l aztán méginkább összeszedtem magam, mert fantáziát láttam ennek a haldokló háznak életre keltésében.

      Lassan látni kezdtem a pókhálóktól, egérürülékt?l eltompult agyam ködfoszlányain keresztül a fürd?szoba rózsaszínjét, amely kedvenc színem, majd a nappali-étkez? világos, napfényes szépségének jöv?jét elképzeltem, miután leporszívózom a plafont és a falakat, s majd letakarítom a bútorokat, s feltakarítom a vízszintes felületek cementszürkéjét, visszahozva a természetes fából készült padlózat aranyló sárgáját.

      Els?dleges feladatomként határoztam el, hogy a jól m?köd?, kívül-belül penészes és világosbarnára szennyez?dött h?t?t fehérré alakítsam. — Szerencsésen sikerült, így már élelmiszer tárolására is alkalmas lett.

      Életemben ennyi pókot, és ennyi féle pókot egy lakásban még nem láttam. Miel?tt átmosnék mindent, el?tte gondosan ki és le kellett porszívóznom valamennyi látható felületet. Találtam ugyan porszívót, de már az is ?srégi volt, így nem haladtam vele. Az ágyam takarója és a leped? között, kétmaréknyi egérürüléket találtam, amit nem szívott a gép, így kiráztam azt az udvarra.

      Scott és Ramóna — látva dolgozni akarásomat — felajánlották, hogy vegyünk porszívót, és mindent, amire szükségem lesz a következ? két napban. Ennek nagyon megörültem, s miután bevásároltunk, meghívtak kínai vacsorára, majd elindultak a sötét estében, hosszú útjukra, hazafelé. Queensi otthonuk, nekik még messze volt. — Nekem, pedig még a lefekvés volt messze, így hát rápörögtem a munkára. Éjjel háromkor jutottam odáig, hogy a fürd?mbe bemehettem fürödni, nyugodtan hozzáérve bármihez, majd nyitott ablaknál aludtam a szobámban úgy, hogy új leped?vel burkoltam be magam, nehogy hozzám érjen az egeres ágy bármely takaró, vagy derékalj része. Nem kellett ringatni, elaludtam.

      Reggel, madárfüttyre ébredtem, kicsit fázósan, gy?retlen leped?ben. Gyorsan felmelegedtem a munkavégzés során. Jól haladtam, így ezen a délutánon megajándékoztam magam félóra vízparti sétával, majd egy órát autóztam a környék megismerése céljából. Este is adtam magamnak egy óra ajándékot az internet használatával. Addig bezártam a szobám ablakát-ajtaját, és bef?töttem kicsit, majd ismét éjjel háromig folytattam a munkát.

      Úgy terveztem, hogy harmadik napra Albert bácsi szobáját és fürd?jét, korán por- és póktalanítom, a WC-jét használhatóvá teszem, azonban annak vizk?mentesitése, a bútorok, az ablakok, a padlózat lesikálása majd ráér akkor, ha Albert bácsi a nappaliban pihenget a TV el?tt.

      Tévedtem! — Albert bácsi egyáltalán nem a nappaliban pihenget?s fazon volt, és betegesen rettegett a takarítástól, azonban mentségemre szolgáljon, ezt én el sem tudtam képzelni el?re.

       Ebéd után megérkezett a bácsi és Scott. Barátságos, kedves találkozás volt ez alkalommal is.

      Scott rám bízta Albert bácsi folyószámlájának használatát, az ahhoz tartozó Debit-kártya alkalmazásával, amelyr?l az itthon is gyakorolt formában lehet fizetni. A gazdálkodásomra bízott ezzel annyi pénzt, mint itthon egy középkorú köztisztvisel? éves jövedelme.

      Nagyon jólesett ez a bizalom, még akkor is, ha tudtam, hogy mindezt megel?zhette egy-két referenciabeszélgetés a korábbi családokkal.

      A fiatalok elmondták korábban, hogy Albert bácsi szereti a kínai ételt, így hát kínai, gyömbéres csirkemellel vártam ?ket ebédre. Igyekeztem elkerülni a magyaros, vagy az amerikai jellemz? ételeket, mert Scott figyelmeztetett, eléggé kényes étkez? az édesapja. Többnyire semmi sem jó neki.

       Ett?l én nem féltem!

      ?t látva tudtam, nem a pénzkezelés, nem a közlekedés, vagy f?zés lesz itt az esetleges probléma, hanem a bácsi személye, ? maga. Tipikusan az a fajta ember ?, aki csak az önmaga által végzetteket tekinti jó szemmel. Ez egyértelm?en következett abból is, hogy — hellyel-közzel — harminc éve élt itt egyedül, öntörvény? jellemével.

       Albert bácsi rendkívüli módon alulkondicionált volt fizikailag és mentálisan egyaránt.

      A mozdulatai bizonytalanok, hirtelen kapkodóak voltak, a szemei gyors, ugráló tekintetet láttattak, a beszéde tétova és olykor nehezen érthet? volt. Gyorsan szeretett volna eljutni egyik helyr?l a másikra, s eközben olyan labilis, bizonytalan járással, hogy minden pillanatban azt hihette, aki látta: mindjárt elesik, miközben zihálva kapkodta a leveg?t. Nagyon sajnáltam, és nagyon aggódtam, mi lesz majd vele — és mi lesz majd itt együtt, velem is.

      Nem mertem volna fogadni, hogy megéri a következ? hónapot, azonban elhatározott szándékom volt, hogy életre keltem úgy, mint ezt a haldokló házat él?vé tettem.

       Ízlett az els? ebédem, ezt én jó jelként nyugtáztam a kezdetre vonatkozóan.

       A f?zésemmel, az ételekkel, kés?bb sem kifogásolt, azonban mindenhez volt némi megjegyzése.

      Korábban a szárított zöldségmixeket használta, ezért, ha érdekl?dött, mit tettem az ételbe, megmutattam valamelyik üvegcsét, így megnyugodva elfogyasztotta az ételét.

      Sót, cukrot, borsot, látni sem bírta, azokat, használat után azonnal visszatettem a szekrénybe, mert ha nem látta, jóíz?en elfogyasztotta az ételt. Ha azonban valamelyik dobozt f?zés közben meglátta a szekrényen, azonnal kifogásolta, hogy abból sok került az ételbe. Én továbbra is természetes, friss alapanyagból, friss zöldségek használatával f?ztem. Minden ebédre és vacsorára frissen kellet f?znöm, de csupán kéttányérnyit, mivel a déli ételt már nem fogyasztotta el este, a másnapos ételr?l pedig hallani sem akart. Kés?bb úgy oldottam meg, hogy tökf?zelék, káposzta, vagy húsételeknél egyszerre megf?ztem nagyobb mennyiséget, majd kétszemélyes adagokban elhelyeztem azt a mélyh?t?ben, aztán a napi étkezés során — id?nként váltogatva —, csak felforrósítottam, vagy a f?zelék alapot behabartam, és máris frissen f?tt ételként fogyaszthattuk. Így takarítottam meg magamnak id?t, a délutánonkénti úszásaimra.

      Betegségével összefügg? az éjszakai kényszerevés. Az els? két hónapban este tizenegyt?l kétóránként evett. Éjszakánként általában elfogyasztott egy egész csoki-tortát, tizenöt-húszdekányi étcsokoládét, vagy ugyanennyi mogyoróvajas étcsokoládét, amelyhez egy doboznyi aszalt szilvát és négy-öt flakon ensure vitaminital is elfogyott. Kenyeret, sült tésztát egyáltalán nem evett sem éjjel, sem a nappali étkezéseknél.

      Életem borzalmasan nehéz két hónapját éltem meg Albert bácsi mellett. Általában, reggel nyolc órától, egész nap talpon kellett lennem, hogy minden rendben legyen körülötte. A szokványos vacsoraid? után ? este hattól-kilencig aludt, majd kezd?dött az éjszakai „ördög-tánc”. Súlyos pánikbetegségében félt a szélt?l, a sötétségt?l, a haláltól. Utálta az idegeneket, nem szerette az embereket. Az ágya mellett tartott egy kétujjnyi vastag, hetven centi hosszú er?s pajszert, hogy majd ? azzal megvédi magát, ha kell. Eközben — szinte jártányi ereje sem volt — még fél pohár vizet sem bírt a kezében tartani, annyira gyenge volt szegény.

      Éjszakánként azonban felélénkült. Minden órából tizenöt-huszonöt percet rohangálással, étkezéssel, a WC percenkénti lehúzogatásával és a fürd?szoba vizének engedgetésével, állandó kézmosogatással töltötte, s közben hangosan zihálva, „jézusom”-ozott. Az els? id?szakban gyakran sírtam, mivel ez ellen semmilyen szép szóval, vagy határozott kéréssel nem tudtam eredményre jutni. 

      A kimerültségt?l kezdtem megbetegedni, állandó szédülés, fejfájás, hányinger és egyéb — nem igazán kellemes — jelenségek formájában. Scott és Ramona ismerték ezt a problémát, mert két hónapig velük élt a kórházba kerülése el?tt. Kedvesek voltak, nyugtattak, biztattak, hogy próbáljak úgy aludni, hogy ne foglalkozzam azzal, ? mit csinál az éjszakában, ne is szóljak hozzá, csak maradjak a szobámban, és próbáljak pihenni füldugó segítségével. Sajnos, a füldugó sem bizonyult elegend?nek, mert ezek az amerikai faházak úgy viszik tovább a hangot, mintha mikrofonpróbát csinálnánk egy színpadon. Albert bácsinak rendkívül rossz volt a hallása, így észre sem vette, hogy ? mekkora zajt csap az állandó sertepertéjével. Mivel az éjszakai pánikrohamai és kényszerevései közepette nem lehetett vele józan, szép szóval semmire jutni, hát próbáltam reggelente, a reggelizés idején szót érteni err?l. Elmondtam neki az éjszakai id?töltését, s azt is, hogy én még nem tudok így aludni, hogy valamennyi órában felébreszt, s aztán húsz-harminc perceket alhatok majd, míg a reggeli napfényben elalszik két órahossz id?tartamig. Én ebbe, ténylegesen bele fogok halni. Nagyon kedves volt, valahányszor szóba hoztam, ? mindig nagyon-nagyon sajnálta, és bocsánatot kért. Haragudni nem lehetett rá, mert jószív?, jólelk? ember volt, valamit azonban tennem kellett, hogy megmaradjon az egészségem.

      Ezért jutottam el ahhoz a gondolathoz, hogy a ház el?tti füves területen sátorozom. Jó ötletnek bizonyult, mert este kilenct?l hajnali ötig aludhattam a kinti friss, tavaszi leveg?n. Hajnal ött?l már nagyon zavart az állatok er?s átmen? forgalma, s így tovább nem lehetett aludni. Arra ügyeltem, hogy a sátoromat ne a vadcsapásra helyezzem el, mert nem örültem volna, ha valamelyik megriasztott ?zike átgázolna rajtam ijedtében. Két-háromnaponként, így — hellyel-közzel — kipihentem magam, mert a sátorban egy igazi ágymatracot helyeztem el, és dupla takaróval, szabadid? ruhámban aludtam kint, mivel még nagyon h?vösek voltak a tavaszi éjszakák.

      Április-május hónapban, itt a sziget végén, elég gyakori a vihar, amely hirtelen, észrevétlen érkezett az óceán fel?l. Így történt, hogy egyik alkalommal, nem volt id?m lebontani a sátort, s mert féltem, hogy a nagy erej? vihar beáztatja, s ha elázik a matrac, azután nem tudom használni. Lélekszakadva, behúztam a garázsba a sátort matracostól, takaróstól. Kés?bb, nem értem rá a sátorral foglalkozni, de nyugodt voltam, mert Albert bácsi nem járt ki, és f?ként nem a garázsba.  

       Nos, ezen a napon nem így volt.

      Ki tudja miért, kitéblábolt a garázsba, ahol a látványtól ismét pánikrohamot kapott, majd amikor sikerült odáig eljutnom, hogy megmagyarázzam a látványt, azt mondta, én egy ?rült vagyok.

      Felhívta telefonon Scottot, és neki is elmondta, hogy én egy ?rült vagyok, mert a garázsban sátorozom!

      Scott és Ramona, jól szórakozott a briliáns megoldásomon, amelyet az életbennmaradásért, kényszerb?l szültem. Ez már Albert bácsi szerint a második nem normális dolognak számított ezid?tájt nálam, mert az els?t, azt mindjárt az elején észrevette: Gy?jtögettem a szebbnél szebb tengeri kagylók és csigák házait, amelyeket aztán kiraktam a szekrényem és asztalom tetejére. Itt Long Islanden, nagyon sokféle, és nagyon szép tengeri kagyló, fés?s kagyló, shell, crab, kék-kagyló, konch-shell, tengeri uborka és egyéb apróbb, nagyobb kagyló és csigafélék háza található. Ezek színe és különböz? formája megragadó, érdekes; így aztán halomnyi mennyiséget gy?jtögettem, amiért Albert bácsi nagyon haragudott, rá sem bírt nézni, és ezt is ?rült dolognak tartotta.

      Három hónap után, más gyógyszert, és az el?z? gyógyszeradagjának emelt mennyiségét kapta Albert bácsi, amelyt?l az els? két hétben látványos javulás következett be az éjszakákban. Elég sok id?t töltött ébren akkor is, azonban nem voltak mindennapos gyakoriságú, súlyos pánikrohamai, nem dugaszolta el a WC-t papírgombócokkal, nem folyatta órákon át a melegvizet teljes nyitással — és nem csörgött-zörgött az egész házban, újra és újra átleltározva mindent. 

      Reggeli után kellett ?t fékezni, mert ett?l az új gyógyszert?l viszont hiperaktív és agresszív lett nappal, az els? két hétben. Minden reggeli után, azonnal indulni akart valahová: Bankba, üzletbe, könyvtárba — bárhova, csak menni-menni. A szombat-vasárnap pedig kész katasztrófa volt, mert olyankor még jobban beindult, hogy valami tevékenység legyen a délel?tt folyamán.

      A „nem” kifejezés bármilyen formájától dührohama lett, így hát mindig kértem, hogy adjon reggeli után még egy órát nekem — mondván, hogy egy n?nek sok id?re van szüksége — a fürd?szobában, a hálószobában rendbe tenni magamat. Nos, ez segített kicsit, azonban fél órával az indulásaink el?tt, ide-oda szaladgált, vagy szédelgett a lakásban, f?ként a szobám ajtaja közelében. Mindig igyekeztem pontosan megjelenni az ajtómban, hogy ne b?szítsem fel.

      Ebben az id?szakban, nagyon nehezek voltak a délel?ttök, mert általában úton voltunk, azonban ? rendszerint pánikrohamot kapott egy szemben, szabályosan közleked?, vagy egy szabályosan elénk kanyarodó autótól, vagy attól, hogy fékezek, vagy attól, hogy nem fékezek.

       Mindent?l, és mindenhol üvöltözött, a legapróbb dologtól is.

      A közeli nyilvános strandhoz tartozott egy nagy parkoló, ahova egy alkalommal beirányított, hogy vigyem ?t oda, majd kérte, hogy ? vezessen. Természetesen nem akartam átadni a volánt, így kiszálltam, hogy sétáljunk inkább a parton. Ezen úgy felb?szült, hogy kitépte a kezemb?l az indító-kulcsot, majd beült az autóba, azt hangosan túráztatta, és el?re-hátra pörgette, hogy lám-lám, ? tud autót vezetni, hát üljek be mellé, majd mostmár ? vezet. Eszemben sem volt beülni, eszemben sem volt megengedni, hogy ? vezessen, hiszen hazáig még három stopptáblás, komoly útkeresztez?désben kellene balra, nagy ívben, keskeny útszakaszon, veszélyes helyzetben továbbjutni.

      Egy id?s, beteg embernek, aki korábban már húszezer mérföldet vezetett az el?z? hat évben ezzel az autóval, nem okoz gondot a pedálok kezelése. Nem az okoz gondot, hanem épp a forgalmi helyzetek pánik érzése, a lelassult reakció- és döntéskészség a forgalmi helyzetekben, amely már a normál forgalomnál, egyenes útszakaszon is, er?teljesen, hallhatóan megmutatkozott Albert bácsinál. 

      Megálltam hát egy helyben, nyugodtan, karba font kézzel, s nem mozdultam. Azzal fenyegetett, hogy otthagy, ha nem ülök be. Mondtam, rendben, akkor majd én gyalog megyek haza. – Közben azért abban reménykedtem, hogy mivel csak velem együtt mozgott eddig, hát nem fog itt hagyni, mert az ilyen beteg nem mer messzire menni egyedül. Így is lett. — Lehúzott ablak mögül üvöltve, de — visszatolatott hozzám. Én kinyitottam az ajtóját, letérdeltem az autó mellé, és könyörögtem, adja vissza a vezetés lehet?ségét.

      A m?sornak végig megfigyel?je volt egy autónyi család, akik épp akkor parkoltak ott. Albert bácsi tovább üvöltött, de mivel én ismételten csak szépen kértem, s mivel nem mozdultam befelé, így kénytelen-kelletlen, visszaadta a vezetés lehet?ségét. Megköszöntem tisztelettel, majd becsatoltam a biztonsági övét és — mintha semmi nem történt volna — egy perc múlva kedvesen beszélgetve hazavittem. Ez egy életveszélyes nap volt!   

      Ezután vacsora közben beszélgettünk err?l a napról, miszerint én tiszta ?rült voltam, mert nem voltam hajlandó engedni, hogy ? vezessen. — Humorral elütöttem a dolgot, hogy száz n? közül, kilencvenkilenc már nem lenne vele a vacsoránál. — ? mosolyogva mondta, hogy szerencsére, én itt maradtam.

      Egy hónap után hatott igazán jól az új gyógyszerkombináció, amikor már megsz?ntek a nappali dühkitörések, gyakori agresszív rohamok. Ezután a nappalokban csak arra kellett ügyelnem, hogy a reggeli gyógyszerezés után, még egy óra id?t kapjak otthonmaradásra, és még arra kellett vigyáznom, hogy — sem az üzleti vásárlások során, sem más esetben — ne akarjak mást, mint amit ? kitalált. Így aztán megszoktam, hogy a délutáni pihenése idején vásároltam az olcsóbb gyümölcsöt, húsokat, vagy a különböz? akciókban „egyet fizet, kett?t kap”, vagy limitált leértékelt árukat: így elkerültem a konfliktus nagy részét.

      Nagyon jó volt hozzám, mert bármilyen zöldséget, gyümölcsöt kértem t?le az üzletben, hogy megenném, minden esetben megengedte, hogy vegyek magamnak. Természetesen, azért az is hozzá tartozott, hogy úgy gazdálkodtam, úgy vigyáztam a pénzére vásárlásaink során, mintha itthon, a saját sz?k viszonyaim között tenném. — Az ellen?rzésben pedig ? nagyon jó volt. Semmi nem kerülte el a figyelmét, odafigyelt a legapróbb dologra is. — Jó ember volt, csak id?s, öntörvény?, makacs, aki a hosszú, magányos évek alatt súlyos depresszióig jutott, és súlyos pánikbeteg lett.

 

      Nem szabad magányosan élni öregségben sem. Az Édesanyám, a halála pillanatáig is szeretetet adó, másokra odafigyel?, jól gondolkodó ember maradt — de mi általában, sokan voltunk körülötte.

 

Ahogy én látom Amerikát 14.
1 év Nincs Komment

Saját fotók – a boritót tervezte és összeállitotta a szerz? fotóiból Cservenák Ildikó

Long Island  – Southold II.

 

 Albert bácsi, gyakran kesergett, sírt, hogy ? már miért is olyan öreg. Bántotta, hogy nem képes már a kártyás vásárlásra, hogy nem vezethet már autót, és hogy apróbb gondból is nagyobb hibákat ejt. –

      Mindig igyekeztem ilyenkor megnyugtatni. Amikor azt mondta, hogy ? szuper ember — én kedvesen elmondtam, hogy olyan csak a mesében van, így azt gondolom, ? sem volt az soha, és nem létezik olyan ember, aki ne hibázna. Mindenki követ el hibát, próbálja elfogadni az id?sebb önmagát is, próbáljon bízni azokban, akik helyette ellátják majd azt, amihez ? már megöregedett.

      ? azonban, nem bízott senkiben.

      Lassan megsz?ntek az éjszakai kényszerevések, és az oktalan, minden éjszaka jelentkez? pánikrohamok.

Jelentkeztek azonban éjszakai pánikrohamok, melyek alapját a valóság nehezen leküzdhet? pontjai okozták.

Az éjszakában, a sötétségben, a csendben, felfokozott izgalommal élte meg mindig a másnapra várható, el?re ismert, legegyszer?bb eseményeket is. Ilyenek voltak, ha számlát kellett kifizetnie, ha bankba kellett mennünk, ha orvosi id?pontja volt. Hasonló rossz éjszakánkat okozta az is, ha Joan, vagy Scott telefonált neki szeretetb?l. Nem lehetett megmondani neki, hogy mikor érkeznek legközelebb Scott és Ramóna, mert el?tte pár éjszaka már nem aludtunk, ezért úgy alakítottuk a körülményeket, hogy minél kevesebb olyan információja legyen, amelyt?l pánikhangulata lehet éjszakánként. 

      Szédületesen élénk fantáziája volt a katasztrófa érzetre, a pánikérzet készségre. Három-négy helyzetet kis trükközéssel megoldottam, egy lépéssel el?tte járva gondolatban, azonban további két-három agyszüleménye már ismét kész volt a pánikhangulatért. Eléggé próbára tette a teljes energiakészletemet.

      Számtalanszor éreztem úgy, mintha egy több éve használt, teljesesen lemerült akkumulátor volnék.

      A feltölt?dést a napi úszások, a heti két-három éjszakában eltöltött sátorozások, és a neten keresztül megélt beszélgetések nyújtották számomra, amit megélhettem a családom, a barátaim körében.

      Egy autózásunk alkalmával, „?zgidácska, sete-suta, rátévedt az ország utra”.

      Nos, nem a mi autónk elé ugrott, hanem az el?ttünk járó autóba botlott bele egy fiatal ?z, amikoris valami megriasztotta. A feje sérült, így meghalt szegény. Ezen a területen ez el?fordul, és az autós nem tud tenni ellene semmit, ha a megriasztott állat átszáguld egy autó el?tt, a féktávolságon belül. Nagyon sajnáltam, hogy így járt az ?zike, de még jobban sajnáltam volna otthagyni. Albert bácsit kértem, vigyük haza: megnyúzom, és jót f?zök bel?le. Azt hitte, humorizálok, és mondta, jó lenne egy jó sült bel?le. Megálltam, és vissza akartam tolatni, amikor jajveszékelve, kiabálva tiltakozott, hogy eszembe ne jusson hazavinni — hisz az egy baby-?z!  

      Hát, épp ezért akartam hazavinni, a jó kis ?zikét, a gyenge húsa miatt. Ott kellett hát hagynom a szegény halott állatkát az út mentén. — Miután Albert bácsit hazavittem, megebédeltettem, ? nyugovóra tért, a délutáni pihen?jét élvezni. — Azonnal visszamentem az ?zikéért. Nylon-zsákba bujtattam, majd hazaszállítás után, gyorsnyúzással, lerántottam a kabátját. A friss hús vad ízét sok-sok hidegvizes mosással tompítottam, majd tasakolva mélyh?töttem, csak a másnapra szánt adagot hagytam frissen. Életemben, ilyen gyorsan nem csontoztam ki állatot. Féltem, hogy a bácsi felébred, esetleg a keresésemre indul.

      A csontos ?zike-maradékot, odaadtam az erd? vadjainak úgy, hogy vércsepp sem maradt a ház mögött, mert szétvágott nylonzsákon dolgoztam. Gumikeszty?t használtam, ha netán azonnal abba kellene hagynom a komoly munkát, azt is megtehessem.

      Másnap Albert bácsi — ki tudja milyen indíttatásból —, úgy döntött, hogy szétnéz a ház körül, amikoris szédelegve, botladozva körbejárta a házat, mindent gondosan megnézegetve. Nyoma sem volt az ?zgidának, elfogyasztották az éjszaka az erd? vadjai. Sem el?tte, sem utána, soha nem fordult el?, hogy Albert bácsi szétnézzen a ház körül. Másfél hónapi húskészletünk volt az ?zikéb?l. Áfonyával, naspolyával, gombával, és csak egyszer? pörköltes sültként is készítettem. Albert bácsinak is nagyon ízlett, anélkül, hogy tudta volna: azt a szegény ?zgidácskát fogyasztottuk.

      A következ? hónapban jelezték Albert bácsi fiáék, hogy ne csak tengeri élelmet vásároljak magunknak eztán, mert látták a bemutatott el?z? hónapi vásárlási jegyzékek alapján, hogy soha más húsfélét nem vettem, csak halat, fés?s kagylót és baby rákot. Elmeséltem az ?zgidácska szomorú történetét, ami nekünk szerencsésen, másfél havi finomságokat jelentett.

      Kés?bb, amikor Albert bácsi már kezdett visszatérni a régi szokásaihoz, a napi étkezésénél sajátos, megszokott rendet kívánt:

      Reggelire minden alkalommal egy mélytányérnyi forró tejben eláztatott csokis-mogyoróvajas gabonapelyhet, kukoricapehellyel vegyesen keverve; délben f?zhettem, amit kitaláltam, el is fogyasztotta jóíz?en, de mindenféle f?tt ételhez párolt brokkoli, félig szemesedett zöldborsóhüvelyek, baby-sárgarépa, spárga, vagy kelbimbó, és fél paradicsom kellett feltétnek, és csak csirkemell húsfélét evett, vagy tengeri herkenty?ket. Els? id?szakban, a f?zelékekhez, vagy székelykáposztához nem tettem plusz párolt zöldséget, így addig nem ette meg, amíg azokat mellé nem tettem. Ebédnél fontos volt még, egy pohárnyi fekete ribizli dzsuz, egy szelet csoki-torta, és valami kis gyümölcs, pár szem dióval.

      A kedvenc étele volt a fehér húsú hal, a fés?s kagyló és a baby-rák. Ezekb?l néhány darabot olívaolajon megsütöttem, majd sajtos makarónit és a szokásos párolt zöldségeket kellett mellé tennem.

      Ezek a zöldségek nagyon egyszer?en, jóíz?re készíthet?k el, ha kis barna cukrot, kis sót teszünk a f?z?-vízbe. A tengeri élelem pedig általában rövid sütési idej? — zúzott, sült fokhagymás vajon, mindössze egy-két percig, vagy a forró olajon megforgatva kell sütni — egy kis sóval, borssal f?szerezve, mert rágósabb lesz, minél tovább sütjük.

      Vacsoraként a továbbiakban, minden nap, csak ugyanazt készíthettem. Este háromféle ételt kért: két tojást rántottaként, jól megsülve, egy ev?kanál ketchuppal összekeverve, sótlanul. Ehhez még egy mélytányérnyi, oathmeal gabonafélét kellett felf?zni tejjel, majd desszertként egy mélytányér csokoládés jégkrémet felforrósítva, hozzá darabolva egy banánt, amelynek a tetejére nagy kupac tejszínhab került.

      Az els? háromhavi — egy tányérnyi, f?ként zöldséges —, egészséges vacsoraétel helyett, így ett?l az id?szaktól háromszoros mennyiséget fogyasztott vacsorára, mondván, hogy éjszaka aztán nem fog enni majd.  Egy-két hónap elteltével, jól kondicionált lett, amiért mindig nagyon bánkódott, azonban, a sz?kebb ételadag esetén még kért hozzá. Egy év után volt hajlandó lemondani id?nként, egy-két napig a déli csoki-torta szeletr?l, vagy az esti jégkrémes desszertr?l, azonban ennek helyettesít?jeként, néhány szelet étcsokoládét fogyasztott olyankor. 

      Albert bácsinál a napirend betartása nagyon fontos volt, mivel ? azonnal pánikba esett, mihelyt bármilyen kis eltérés történt az ? általános, becsontosodott szokásaitól. A változásokat, a változtatásokat nem viselte el, azoktól azonnal tomboló rohamokat kapott. A rendkívül jó gyógyszerei is csak alaphelyzetben tudták féken tartani indulatait. Bármilyen terhelés alatt, kivágta a biztosítékot a kultúrája.

 

Kisvárosi mosoda (Loundry)

 

      Beköltözésem els? id?szakában igyekeztem a nappali súlyos depresszióját feloldani azzal, hogy hívtam magammal vásárolni, igyekeztem rábírni, hogy id?nként kisétáljon velem a kellemes, tavaszi napsütésbe. Éjjel-nappal besötétített szobájában éjjel-nappal használta a világítást. Takarítani, szell?ztetni nem volt szabad, mert attól is rohama lett. Pókot bántani, sem volt szabad el?tte, mert azonnal pánikolt, mivel az barátságos állat, és az ? nagy ellenségét, a legyet elpusztítja.

      Odakint, a saját természetes közegében én még, a legyet sem bántom — így a pókot sem. — Azonban, ahol az én életterem van, ott nincs helye póknak, légynek, semmilyen állatnak. Nem beszélve arról, hogy a pók csípései következtében, lehet gond az ember egészségével. Igyekeztem hát akkor irtani a sok-sok pókot, amikor azt Albert bácsi nem látta. A legegyszer?bb módja, hogy porszívóztam. Kés?bb rájöttem, miért van újabb és újabb póközön: Az ablakok szúnyoghálóinak egy-két mm-es résein, csapatostól vonultak befelé a házba, a szép természeti környezetb?l. Megoldottam.

      Ragasztószalaggal elzártam valamennyi rést, így ezután csak a f?tési rendszerb?l el?bújó pókokat kellett eltüntetnem.

      Az étkezései, vagy az alvása idején takarítottam a szobáját, toiletjét. Csak akkor szell?ztethettem nála, ha elmentünk orvoshoz, vagy vásárolni, amikor azt úgy kellett megoldanom, hogy egy lépéssel kés?bb indultam, és egy lépéssel el?bb érkeztem a házba, mint ?. 

      Súlyos depressziójából — agresszív módon — úgy próbáltam kihúzni, hogy egy orvosi vizit után, hazafelé jövet megálltam az óceán partján lév? nyilvános strand parkolójában, ahol arra kértem, sétáljon velem kicsit. Amikor kiszállt, azonnal bezártam a kocsi ajtaját, így — szembesítve a végtelen óceánnal — nem tudott visszamenekülni az autóba. Arra kértem, hogy csak a harmincméternyire álló piros autóig sétáljunk el, azután hazaviszem. Tekintetével, mint egy kapaszkodót, nézte a piros autót, majd szédelegve, a lehet? leggyorsabb tempójában, visszabotladozott az autóig. Bent még egy-két percig zihálva kapkodta a leveg?t, majd lassan haza értünk. Azon a napon egész délután kimerülten aludt, de néhány nap múlva hajlandó volt velem kisétálni a házból, majd ezután minden nap együtt vásároltunk.

       Miután sikerültek az els? próbálkozásaim, annyira örült, hogy minden délel?tt együtt akart velem menni valahova. Akkor már próbáltam fékezni, mert az is túlzás volt, hogy minden délel?tt végig kellett szenvedni vele az autózás pánikhangulatát, az éjszakai félelmeit a másnapi valamit?l, amit ? programnak nevezett. Még hónapokig tartott, amíg ez is sikerült. Lassú módszerrel, el?ször a vasárnapokon kértem, maradjunk otthon. Ez rendben lett volna, de ha otthon maradtunk, akkor is beindult, és minden áron valamiféle munkát kellett végezni. 

      Május elejét?l tervezgette, hogy mikor kell az ablakokban elhelyeznünk majd a légkondicionálókat.

Rendkívül hatékony, jó teljesítmény? japán készülékek voltak, de nehéz volt a súlyuk miatt egy embernek azokat ablakba illeszteni. A feladat nehézsége az ablakok magas elhelyezkedéséb?l adódtak, s így vállmagasságig kellett emelni a készülékeket, beilleszteni az ablakokba, aztán lehetett elhelyezni köréjük a szivacs és hungarocell anyagú tömítést, majd végleges helyzetbe rögzíteni.

       Albert bácsi hetekig tervezgette — amiért id?nként, éjszakánként, ezért az izgalomért sem aludhattam.

      Június közepén ismét ébren töltöttünk néhány éjszakát, mert Albert bácsira ismét rátört a légkondicionálási pánik. Már nem sátorozhattam odakint a nagy h?ség miatt, s mert ismét kezdtem kimerültté válni, hát egyik este beüzemeltem az én szobámban, aztán — reggel, amíg ? lassú reggelizését befejezte —, beállítottam az ? szobájába is a légkondicionálót. Azonban annak körbeszigetelésére, rögzítésére már nem volt id?m, mert azonnal utánam jött. ?rült pánikroham vette kezdetét.

      Üvöltött, a fejét fogva, sírva, szédelegve, botladozva rohangált körülöttem, majd eszét vesztve rángatta az ablakba helyezett légkondit, amit én igyekeztem megtartani eredeti pozíciójában. Fél óra után csillapodott csak, aztán befejeztük közösen a szigetelést és rögzítést, tízszeres id? alatt, mintha egyedül beüzemelhettem volna.

      Tanultam az esetb?l, ?sszel már azon a napon rendeztem vissza az egész ügyet, amikor Scott épp elvitte Albert bácsit a pszichiáterhez — így már nem volt mit tennie a néhány perces légzési zavarán és ellen?rz? körözésb?l álló pánikhangulatán kívül.

      Nagyon melegek voltak, már május 23-tól úszhattam délutánonként az óceánban.

      Vasárnap délel?ttönként, ellentmondást nem t?r?en — leveg? után kapkodva, botladozva —, Albert bácsi munkára indult, és engem is munkára parancsolt. Ez úgy zajlott a nyári nagy h?ségben, hogy sövényt nyírni ment, aztán egy-két perc után belátta, hogy nem neki való a munka, és velem megcsináltatta, ? pedig ett?l úgy kimerült, hogy bent, a h?vösben, jót aludt, amíg én a dögleszt? h?ségben elvégeztem, amit arra a napra kitalált.

      Próbáltam érvelni, lebeszélni, alkalmasabb id?pontra rábeszélni, de hasztalan, mert akkor ismét pánikrohamot kapott, és ordítva-sírva rohangált, de a szándékától el nem lehetett téríteni.

      Egy ilyen felh?tlen, nyári vasárnapon, amikor égett a napmelegt?l minden, és árnyékban is 38 Celsius fokot mutatott a h?mér?t, hát, ismét beindult a kismotor Albert bácsi agyában. Kivonszoltatta velem a nagylétrát, odatámasztatta velem a tet?höz. Miután baseball sapkát és véd?keszty?t öltött, kért egy kalapácsot, és közölte, hogy most az ereszcsatornát fogjuk tisztítani, és javítani.

      Eszement ötlet volt a tikkasztó h?ségben, a nyár közepén. Ráadásul még a földön járva is szédelgett, így nem akartam engedni, mert életveszélyes volt, amit tenni akart.

      Üvöltött velem, majd remeg? lábbal, percekig tartott neki, amíg feljutott a létrán az ereszcsatornáig. — Én a háta mögött álltam a létrán, és könyörögtem, hagyja abba, s közben tartottam ?t, nehogy leessen. — Beletúrt a csatornába, majd egy kiálló popszegecset megpróbált visszaütni a helyére, amikor kiesett a kalapács a kezéb?l, erre sírva, üvöltve, botladozott vissza a létráról.  

      Akkor már alig bírtam tartani ?t, szinte mindenem remegett.

      Bevonszoltam ?t, és ismét megcsináltam én azt, amire ? ráindult. Amikorra végeztem a ház elején lév? ereszcsatorna rendbetételével, én is rossz állapotba kerültem a h?ség, a kemény munka és a komoly idegi próbatétel után. Ez volt a második életveszélyes nap, az elmúlt néhány hónap során.

      Ezt követ?en újabb gyógyszerek beállítására került sor Albert bácsi mentális állapotának szinten tartására, azonban még számtalan hét végén zajlott hasonló kényszermunka történet, amíg végül lefestettem, kifestettem, kijavítottam, megjavítottam minden elfeslett, lelakott dolgot a ház körül. ?sz felé jártunk, és már nem volt kedve kijönni a házból, mert er?s szelek fújtak a sziget végén, az óceán fel?l. Nagyon félt a szélt?l.

      Nyár közepét?l már, megsz?ntek Albert bácsi sci-fi pánikrohamai. Ezt követ?en, a pánikrohamainak mindig valóságos alapjuk volt. A rohamok kiváltói általában abból következtek, ha valamilyen okból másnap el kellett hagynunk a házat, vagy bárki, bármiért az ? véleményével ellentétes véleményt nyilvánított, netán én nemet is mondtam valamiért.

      Utálta az embereket, félt az idegenekt?l. 

      Judit és Jozef szerettek volna meglátogatni egy szabad napjukon, aminek én nagyon örültem.

      Mivel féltem Albert bácsi ismételt éjszakai pánikrohamaitól, külön jó ötletnek találtam, hogy az éppen soron lév? házi-orvosi vizit idején találkozzunk Juditékkal. Kiválóan sikerült megszervezni, mert épp akkor érkeztek, amikor mi érkeztünk Albert bácsi házi-orvosi rendel?jének várótermébe.

      Ragyogóan meleg, nyári nap volt. Kiváló hely a megismertetésre a rendel? váróterme, ahol kellemes h?vösben, légkondicionált helyiségben történt a megismertetés, majd otthon megebédeltünk, aztán Judittal úszni mentünk, a két öregfiút pedig magára hagytuk a h?vös szobában, délutáni pihen?re. 

      Albert bácsinak nem volt ideje, lehet?sége, és ereje sem pánikolni ezen a napon.

      Vacsoráztatni visszatértünk Judittal, amikor a két öregfiú élénken beszélgetett a politikáról, a n?kr?l. Nagyon vártak már minket. Vacsora után Juditékat kikísértem, majd segítettem lepihenni Albert bácsinak, aki addigra halálosan elfáradt a vendégeskedést?l. A délutáni pihen?vel, a kommunikációban kiváló Jozef segítségével, rendkívül jó család-terápia volt ez a nap, Albert bácsi részére.

      A történetet elmeséltem Scottnak és Ramónának, akik csodálkozva kérdeztek vissza, hogy „Albert bácsi kedves volt a vendégekkel?!” … és hogy „… beszélgetett is a vendégekkel?!” nem akarták hinni, de így történt.

Olyan jól sikerült a nyári vendégeskedés, hogy ?sszel ismételtük, azonban már kevesebb eredménnyel.

      Judit és Jozef érkezése el?tti órában jeleztem Albert bácsinak a vendégek várható jövetelét, amivel súlyos pánik-kitörést okoztam. Szerencsémre Juditék késve érkeztek, így Albert bácsi elaludt a pánik-roham után, s amikor már ebédhez felébresztettem, már kedvesen érdekl?dött, hogy a vendégeink megérkeztek-e.

      Elmondtam, hogy igen, és megígértem, hogy vacsora után, azonnal elküldöm ?ket haza.

      Így is történt.

      Ezután Albert bácsi kimerülten aludt éjszaka négy-öt órán át, tehát végre, én is aludhattam folyamatosan.

Másnap reggel, komoly hangú beszélgetésben mondta el követelményeit, miszerint nem kíván többször vendégeket, ne tegyek vele mégegyszer ilyet, sem karácsony, sem újév alkalmából. Megígértem, hogy így lesz, és be is tartottam az ígéretemet.

      Ezután Juditot és Jozefet étteremben láttam vendégül, amikor meglátogattak, majd az óceán partján sétáltunk a fagyos téli szélben.

      Albert bácsi nyugalmát így tudtam biztosítani, s egyben, a barátaimat is fogadhattam szeretettel. Judittal és Jozeffel, rövid fél napokat töltöttünk így együtt, néhány alkalommal. Albert bácsi nem tudott ezekr?l az alkalmakról, nem is gondolta, hogy én vendégeket fogadok.

      Jozef nehezen értette meg, miért nem fogadom ?ket többé az Albert bácsi házában, hiszen, ?k ketten, korábban, olyan jól elbeszélgettek, elpihengettek együtt, amíg mi Judittal vidáman ficánkoltunk a hullámzó óceán, lágyan simogató vizében.  

 

 

1 év 1 Komment

Saját fotók – a boritót tervezte és összeállitotta a szerz? fotóiból Cservenák Ildikó

“TISZTA AMERIKA!”

 

 

 

A nyári jólétem Clevelandban hamar elszaladt, hazatért Hilda néni, majd jöttek az ?szi séták, a hosszú, sötét esték mellette.

      Hazautaztam a Fiamhoz, a családomhoz, Édesanyámhoz, ahol tiszta szeretet várt.

      Jó volt újra otthon lenni, jó volt az Édesanyám szeretete mellett élni.

      Egy év itthon tartózkodás után, 2010 márciusában ismét útra keltem. Már alig vártam, hogy lássam az óceánt, hogy érezzem a sós szél illatát, – így megérkezésem els? útja, a megszokott kirándulásra vitt az óceán partjára. Juditnál volt a szálláshelyem, de nem sok id?t töltöttem ott, mert hívott az óceán, mert hívott a sós tengeri szél varázsa, a ragyogó tavaszi napsütés.

      Általában, az el?z? években azt gyakoroltam, hogy az érkezési szálláshelyemet három-négy nap után elhagyva, valahova, máshova költöztem, ahol aztán legalább fél évet eltöltöttem.

      Jelent?sen megváltoztak a körülmények Amerikában is. A gazdasági válság id?szaka az USA-ban is megérintett mindent és mindenkit. Komoly gondot jelent, hogy a t?zsde világában, értékpapírokba fektetett vagyont ez id? tájt nem célszer? használni, mert a befektetett t?ke értéke a felére, vagy még kevesebb értékre csökkent — így nem célszer? készpénzre váltani, eladni sem.

      Az amerikai ember végzi a napi pénztermel? munkáját, s úgy gazdálkodik, hogy ebben az id?szakban ne kelljen visszanyúlnia a befektetéseihez.

      A zsidó családok még inkább takarékosan élnek. A korábban megszokott kényelmes életüket kicsit visszafogják. Ha volt házvezet?jük, takarítójuk, azt elküldik, hogy az a költségük is megmaradjon.

      Ha a f?nyíró ember hetenként járt, azt ritkábban kérik, hogy annak bére is megmaradjon. Amit lehet, felhasználnak az állam által, vagy a zsidó világszövetség által biztosított lehet?ségekb?l.

      Így alakult, hogy sok külföldi, európai olcsó, egyszer? munkaer?re nincs szükség, akik aztán maguktól szépen hazatérnek. F?ként ez azokra jellemz?, akik nyelvismeret, szakképzés nélkül éltek itt takarításból, gyermekfelügyeletb?l, háztartásvezetésb?l. Így alakult többnyire azoknak a sorsa is, akik képesítés és munkavállalási engedély nélkül, id?s ember felügyeletét, ápolását végezték. Korábban a család fizette az id?s ember megtakarított pénzéb?l annak felügyeleti, ápolási költségét, heti néhány száz dolláronként az olcsó, európai munkaer?nek.

      A jelenlegi viszonyok között ez úgy változott, hogy olyan körülményt teremt a család, amelynek alapján, szociális helyzetre tekintettel, az állam, vagy a zsidó világszervezet fizeti az id?s ember ápolási költségét —, de, nem ám, az európai fekete munkásnak! — Hivatalos munkaközvetít? irodákon keresztül, a zöld kártyával, munkavállalási engedéllyel, biztosítással rendelkez? alkalmazottak kapják meg ezután ezeket a munkákat.

      Ehhez a körülményhez még külön megszorítás — pl. magyar állampolgár esetében — az illegálisan itt tartózkodók részére, hogy ha érvénytelenné válik az útlevelük, vagy a személyazonosító, gépjárm?vezet?i igazolványuk, nem újíthatják meg Amerikában. Nagyon egyszer? oka van ennek is: Csak Magyarországon létezik az az új gép, amellyel az új típusú, követelményeknek megfelel? útlevelet készítik, nincs rá pénze a magyar államnak, hogy más országokban lév? magyar konzulátus részére is vásároljanak ilyen gépet.

      Egy évvel ezel?tt Edit még tízéves érvényesség? útlevelet kapott a New York-i Magyar Konzulátuson, függetlenül attól, hogy nyolc éve élt már Amerikában illegális módon. Azonban Judit már októberben nem kapta meg az új útlevelet, csupán regisztrálták lejárt útlevele alapján, és majd egyszeri beutazási engedélyt kaphat, ha haza kíván menni egy éven belül. Vannak azért nagy mesél? személyek, akik júniusban nem kaptak új útlevelet, s miután megkapták egyszeri hazautazási engedélyüket, ezerfelé elmesélték, hogy „nem adtak új útlevelet, csak egy papírral kiutasították” ?ket Amerikából. Aztán a sok buta ember csak — letye-petye-lepetye   — adja tovább az ostobaságot. Ha gondolkodnának, egyszer?, józan paraszti ésszel is meggondolható volna, hogy a New York-i Magyar Konzulátus nem utasíthat ki idegen országból saját állampolgárunkat, csupán segítséget nyújt a hazatéréshez.

      További rémhírek még általában, hogy az Amerikában él? illegálisokat leveszik a vonatokról, helyi tömegközlekedési járm?vekr?l, az USA-n belül közleked? repül?kr?l, ha nincs érvényes vízumuk.

      Ebb?l csupán annyi igaz, hogy valóban bilincsbe teszik és kitoloncolják a következ? légi közlekedési járm?vel azt az illegálisan itt tartózkodót, akinek nincs érvényes, személyazonosításra alkalmas igazolványa, aki valamilyen szabálysértést, vagy b?ncselekményt követett el. De senkire nem vadásznak Amerikában az utcákon, vagy a közlekedési eszközökön ellen?rizve csak azért, mert esetleg nincs már érvényes vízuma.  

     

      Azok az amerikai családok élnek nyugodtan és jól továbbra is, akiknek olyan üzleti tevékenységük van, hogy napi, heti, vagy havi rendszerességgel kerül hozzájuk a készpénz. Ebben a válságos id?szakban nem megy jól az utaztatási, a szálloda-láncolati rendszer, azonban továbbra is nyereségesek a ruházati áruházak, élelmiszer áruházak, a bérbeadások üzletei.

      Akinek több épületnyi lakása van bérbe adva, annak jöhet bármilyen recesszió a világon, mert hetenkénti rendszerességgel, készpénzben csúszik a zsebébe a lakbér. — Jól mondta ezt annak idején Mike bácsi!

      Egy bizonyos színvonalon megszokott élelmezés megmarad a családokban, és továbbra is a szórakozás, szabadid? eltöltés m?fajába tartozik a vásárlás, a „shoppingolás” az amerikai n?k körében. Gazdasági válság ide, vagy oda, bizony ez közkedvelt elfoglaltság az amerikai n?k minden korosztályában. Oly mértékben tapasztaltam ezt, hogy szenvedély kategóriába sorolom, rájuk vonatkoztatva.

      Néhány családban beszélgetve azt tapasztaltam, hogy a n?k nem járnak gyakran színházba, koncertre, nem ismerik a világ folyásának eseményeit, azonban azt részletesen tudják, melyik áruházban, melyik szinten, milyen áruválaszték van.

      A zsidó családoknál jellemz? volt a pénz világáról meglév? naprakész informáltság, azon kívül a nagy létszámú család részére a pénzteremtés és a vallásukra történ? teljes besz?külést láttam jellemz?nek.

      Hilda néni mesélte, hogy a rabbi kifejezett szemléletbeli kérdésként tette köztudatba azt a célt, hogy a második világháborúban elvesztett népét újra termeljék sok-sok gyerekkel, vagy esetlegesen nem m?köd? családok felbomlása esetén, még további, egy-két családi fészek létrehozásával, melyben ismételten sok-sok gyermek nemzése legyen a cél. Házasulhatnak bárkivel, azonban zsidó vallásúvá kell tenni azt, aki nem zsidó vallásúként kíván házasságra lépni zsidó személlyel.

      Jellemz?nek találtam még ezeknél a családoknál a sábesz idejére elkészített, indokolatlanul b?séges ételfeltálalást, majd néhány napig annak fogyasztgatását, ?rzését, végül szemétbe dobását, az azt követ? hétköznapokon pedig szegényes, egysíkú étkeztetést. Kivételt képez ez alól a Yeshiva, a zsidó iskola étkeztetése, amely minden napon b?séges, változatos, jó min?ség? volt Brooklynban is, Fleischmannsban és New Squareben is egyaránt.

      A böjt idején szigorúan megtartják azt — gyenge kisgyermek esetében is —, azonban el?tte és utána mértéktelenül teletömik magukat és gyermekeiket egyaránt. Tanúja voltam, amikor a húsvéti ünnepükön, a négy éves Yonika rosszul lett, hányt az éhségt?l, és nem adtak neki vizet sem, nehogy még többet hányjon.

      Én adtam titokban, mert kiszáradással kórházba került volna ez a gyengébb fizikumú kisgyermek.

      A zsidó üzletekben gazdag választék, jó min?ség és érvényes szavatosság jellemz? az élelmiszer, a gyümölcs-zöldség és a kész ételek vonatkozásában egyaránt. A zsidó pékségek és üzleteik, a péntekenkénti ünnepük megkezdése el?tt, már két órakor bezártak, és az ott megmaradt pékárut kitették a szegények részére az üzlet elé, gondosan, vízhatlan, bogármentes csomagolásban. — Csodával határos módon, ett?l a jótét cselekedett?l, mégsem ment tönkre egyikük sem! — Tiszteletreméltó emberség, és csodálatra méltó szeretet, amely a saját fajtájuk, a családjuk iránti gyakorlat ezeknél az embereknél.

      A szegény zsidó emberek jártak pénzt kéregetni — akiket öt-tíz dollár adomány nélkül soha el nem küldtek ajtójukból azok, akiknek volt mib?l adniuk — mivel a zsidók nagy családjának tagjaként számított az az ember is, akit soha nem látott, de minden jellemz?je látható volt a vallásukhoz tartozásnak.

      Magányos fiatalnak, sérülten született, s úgy él? fiatalnak, olyan jellemz?vel rendelkez?, hozzá ill? társat kerestek, hogy családot tudjon alapítani. El?fordul, hogy más országból keresik az alkalmas társat, de megoldják a problémát. Mérhetetlen szeretet, odaadás tapasztalható e különc törvények között, zárt vallási világban él? emberek között.

      Számomra nem volt szimpatikus az a tapasztalat, ahogyan, amilyen görcsösen igyekeznek apáról-fiúra, anyáról-leányra átplántálni a holocaust emlékének továbbvitelét, a félelmet a vallásukon kívüli másságtól. Láttatni, továbbadni, továbbvinni az ?seik gy?löletét a kisunokáikba, az ?si templomuk felégetéséért, a háborús b?nösök b?neiért. 

      Borzalmas e negatívumok továbbélesztése, továbbítása számomra, bár én nem éltem még a haláltáborok világában, s nem tudhatom, mit éreztek azok, akiknek családja mind-mind értelmetlen halált halt. Én éltem nagyon nehezen, de nem akarom újra-és újra átélni azt azzal, hogy átplántálom a fiam lelkébe intésül, a félelmet, szorongást. Én valóban „nem abból a könyvb?l tanultam az életet”, mint azok az emberek, akik ily módon teszik tönkre leszármazottaik boldogságát, nyitottságát, egy könnyebb, szebb világ felé. Az én édesanyám az örömre való készséget, a tiszta szív? cselekedetre való készséget, a tudásvágyat, az életösztönt, a továbblépési képességet, de nem a rosszra, a b?nre való koncentráltságot, a múlt b?neinek továbbéltetését, hanem a megbocsátás készségét plántálta belém.

      A b?vebb családomban sokan vagyunk. Van szeretetreméltó, van balfék és rafinált, sunyi és gonosz, örökké elégedetlen családtag is, de mind az én családom tagjai. Fontos a család, a családi szeretet. Édesanyám mondta id?nként, „ne haragudj rá fiam, nem tehet róla, hogy olyan szúféreg”. 

 

      Az éttermek b?séges f?szerrel, zsiradékkal, olajjal készült húsfélékkel, és igazi — édesanyám módján készített — kelt tészta-félékkel adják kínálatukat.

      Valamennyi amerikainál — vallástól és b?rszínt?l függetlenül — a megszokott életforma része, hogy éttermekben étkeznek általában. Telefonon, el?re megrendelt asztaluknál, pontosan meg kell jelenni, mert a következ? percekben már más várakozik ebéd és vacsoraid?ben. Gyakran, még így is sorbanállás van, várva a lefoglalt asztalunkra. New Yorkban száz méteren belül, legalább négy-öt étterem, étkezde található az út mindkét oldalán, bármilyen ízlése is legyen az éhes embernek. Jó étvággyal, jól tud lakni pár dollárból, étkezési igényének megfelel?en. Természetesen vannak extra drága helyek is, úgymint a Vörös Rák étterem Manhattan központjában, ahol sorban állnak az asztalfoglaláshoz is, és nagyon drága itt a különleges tengeri élelem. Fiammal ünnepeltük ott születés- és névnapját, amikor különleges homár és egyéb tenger gyümölcse volt a kívánságunk egy-egy koktéllal kisérve, melyért annyit fizettünk itt két személyre, mint nálunk itthon egy harmadosztály étteremben, koktél nélkül, négy személy étkezéséért fizetünk. A másod-harmadosztályúi éttermekben bárki, bármikor — az itthonihoz képest — fele áron étkezhet igényes ételeket, igényes körülmények között.

      Egyébként a jobb, els? osztályú éttermekben olyan árakon étkezhetünk, mint itthon. A különbség csupán a megkeresett jövedelmünkben van — tehát érthet?, hogy az amerikai ember tízszeres jövedelméhez viszonyítva, sokkal jobb étterembe mennie, mint otthon f?zicskéléssel a drága idejét vesztegetnie. Mi itthon nem tudjuk megfizetni a havi jövedelmünkb?l, még ha egy ócska kif?zdében étkeznénk is.

      Életvitelbeli gyakorlat, hogy az amerikaiak befektetésüket pihentetik, gyarapítják, inkább nagy érték? kölcsön felhasználásával, lisingelve vásárolnak házakat, autót — általában véve minden nagyérték? —, tartós használati cikket. Nincs jelent?sége, hogy kéthavi jövedelméb?l tudna készpénzzel vásárolni egy amerikai ember egy új autót. Ebben a gazdasági válságban, sok család eladja nagy házát, mert nem tudná fizetni a magas kölcsöntörlesztést, az adót. Csökkentik az egy háztartásban él? család gépjárm?parkját, így nem minden feln?ttnek van ebben az id?szakban saját autója, csupán a szül?párnak egy, és a feln?tt gyerekek részére is egy. Átköltöznek kisebb törleszt? részlet?, kisebb, kevesebb adóterh? házakba, vagy albérletben élnek ezután. Így alkalmazkodnak a válság id?szakához.

      Albérletben tölteni egy életet: ez az amerikai ember számára egy teljesen természetes életforma, és nem a szegénység, a vagyontalanság jellemz?je, hanem az olcsó, gondtalan életvitel lehet?sége.

      Sajnos ez Európában, vagy itthon, Magyarországon még nem így van! Ha Amerikát megérintette a gazdasági válság, és az emberek azonnal komoly változtatásokat tettek, hát mi itthon, bele fogunk nyomorodni a válság következményeibe, azt gondolom. Ezt célozza a mi adórendszerünk, az életvitelünkre, a javainkra ráterhelt rezsi, s mert még mindig ott tartunk, hogy a családban egy autó nem az életmin?séget javító, olcsó eszköz, természetes napi szükséglet csupán, hanem a jövedelem-elvonás egyik f? eszköze ma Magyarországon, 2011-ben is. 

      Amerikában nem nyomasztja a családokat a lakásuk rezsije akkor sem, ha az saját, akkor sem, ha az albérlet. Ennek egyszer? oka van! Egy kilencven négyzetméteres önálló családi ház egy havi elektromos f?tése, világítási és vízmelegítési költsége összesen — a tél leghidegebb hónapjában — eléri egy átlagos jövedelm? férfi-dolgozó egy napi jövedelmét. Nos, itthon, egy optikus egy napi béréb?l vajon a háza rezsijének hányadrészét fizethetné ki?! A vízdíj egy személyre vetített havi költsége — pazarló módon használva azt — csupán még tizedrésze sem, az itthon szokványos vízdíjnak. 

      Nem véletlen itthon az a mondás, ha valahol nagyon jól érezzük magunkat, azt mondjuk „tiszta Amerika”!

      Nos, ha látjuk az amerikai életr?l szóló filmeket, azért olyan hihetetlenül, bosszantóan boldog mindenki, mert nem nyomasztja ?ket a t?lük függetlenül kialakított nagy teher: Ha dolgoznak, hát el tudják érni mindazt, amire vágynak. Jól élhet az amerikai ember, mert ha becsületes adófizet? állampolgár, a körülötte kialakított „szociális háló”, segít a jobb min?ség? élet megélhetésében.

      Azonban, álomvilágban gondolkodik az, aki azt hiszi, mert Amerika a nagy lehet?ségek országa, majd odautazik valaki, és mindjárt szájába repül a „sült galamb”.

      Keményen dolgozó, becsületesen adót fizet? állampolgárok élhetnek jól! Lehet?ségek országa Amerika annak a részére, akinek a feje bels? tartalma, az akarata, az ereje olyan pluszra képes, amellyel rendkívülit tud nyújtani országának — ezért az amerikai társadalmi rendszer engedi majd meggazdagodni úgy, hogy nem veszi el mindenét az „állam bácsi”. A rendkívüli teljesítményért, rendkívüli lehet?séget teremthet magának és családjának. Ezt biztosítja a jól szervezett társadalmi rendszer, a jó adórendszer, a jó szociális háló.

      Sajnos, nem itthon, nem nekünk!

     

      Ezen a tavaszon nem ment könnyen semmi! Mintha hátramenetben lettem volna, máskor három-négy napon belül elutaztam, elhelyezkedtem, most hetekig csak tébláboltam egy helyben. Meglátogattam a jóbarátokat, helyettesítgettem egy-két órára, vagy egy-két napra ismer?söket, de valami borzalmasan rosszat éreztem.

      Amikor végre elhatároztam, hogy elköltözöm Judittól, még két hetet helyben töltöttem.

      Harmadik napon, most is beköltözni készültem New Jerseybe, azonban indulásom el?tti estén szóltak, hogy elöntötte New Jerseyt a víz, így elköltöztették Rachelt Kanadába, a lányáékhoz.

      Másnap telefonált Márta, hogy Flatbushba kellene mennem, helyettesíteni, és egyben szétnézni ott, mert valami nagyon nincs rendben, mivel az ápolók, takarítók, házvezet?k naponta lelépnek abból a zsidó házból. Ez neki sem jó, mert munkaközvetít?ként el?bb-utóbb, ilyen család miatt hitelét veszíti a megbízói körében. Évek óta jó kapcsolatban voltunk, más fontos elfoglaltság híján odautaztam, de a már meglév?, helyettesítési rossz tapasztalataim miatt el?tte vásároltam a közeli kóser üzletben ennivalót, mert zsidó házba nem lehet bevinni másféle ételt.

      Márta bejelentette érkezésemet, a család id?s, félbéna hölgytagja ápolójának helyettesít?jeként.

      Nos, nem egyszer? helyzetbe kerültem! Megérkezésemkor, a bejárati teraszon, egy fotelben elterülve telefonált egy hatvan év körüli hölgy —, aki a tiszteletteljes köszönésemre, álljt parancsoló kézmozdulattal feltartott, majd köszönés nélkül tovább fecsegett valakivel ételekr?l, ruhákról, egyéb ostobaságokról —, még fél óráig.

      Én pedig váltott lábakkal kitámasztva ácsorogtam a napsütésben, majd meguntam. Elköszönve sarkon fordultam, hogy elmegyek, de utánam szólt erélyesen, hogy várjak, ne menjek el. Maradtam. Kés?bb kiderült, hogy a beteg öreg hölgy jobbik lánya volt ?. Ezután bevezetett a kétszintes házba, ahol a hat-nyolcf?s család tagjai lézengtek, ültek, feküdtek a szemétkupac, a dobozolt akármik, az összemoslékolt konyha szétdobált eszközei, és a berendezés bútorai között. A földszinti nappali egyik sarkában, összehúzódva, egy harminc év körüli, fiatal, sötétb?r? lány kucorgott, bátortalanul, kedvesen visszaköszönve.

      Az egész ház központi személyisége, egy nyilvánvalóan elmeháborodottnak látszó, az el?bbi élemedett hölgyt?l fiatalabb hölgy, aki bevezetett egy mocskos kis szobába, hogy öltözzek át. A hatvan négyzetméteres nappali egyik kanapéján, két fiatal, húszéves körüli széplány röhögcsélt — köszönésem után, üvegfalként átnézve rajtam.

      Egy nagy étkez? asztalon felhalmozott mindenféle vacak mögül visszaköszönt egy fiatalember.

      És, csodát láttam! — A szeméthalom között, a fiatal férfi számítógépen dolgozott, valamiféle kimutatást készített a térdén fekv? nagy halom papírból másolva. — M?köd? internet kapcsolat volt ebben a kísértetházban! Mondtam is, hogy nekem is van számítógépem, ha esetleg itt dolgoznék, szabadid?mben használhatnám-e az internet vonalat. A válasz egyértelm?en biztató igen. Az egyébként itt tapasztalt, látható dolgokhoz képest, ez ?rületes kontraszt volt.

      Miután átöltöztem, és kérdeztem, hol találom az ápolandó személyt, tájékoztatott az elmeháborodott hölgy, hogy a kilencvenhét éves édesanyja volna az, de most a délel?tti pihenését gyakorolja, és hát, egyébként „az a fekete, ott a sarokban”, reggelt?l itt az ? ápolója… de, én ne aggódjak, van itt azért nekem elég munka, mert a húsvétjukra készülnek. Ma még ebben kell segítenem, de majd holnaptól az egész hétvégét itt kellene töltenem, amikor én leszek majd az édesanyja ápolója.

      Rendben. A sok lustaság, elpuhult, szétfolyt test? ember körülöttem ide-oda lézengett, én meg elkezdtem módszeresen rendet, tisztaságot varázsolni. Lehetetlen volt, mert fél óra múlva megunta az elmeháborodott, majd tovább kommandírozott a konyhába, ahol a szemétkupac elmosogatása, kukába tétele helyett, el?ször mindent át kellett porszívóznom úgy, hogy ide-oda kellett a tárgyakat rakosgatnom.

      Ezután átirányított a hölgy az öltöz?szobának mondott kacattárba, ahol minden ruha, zakó, nadrág felhajtott szárát, mandzsettáját és zsebét ki kellett porszívóznom. A lényege ennek, hogy morzsa sehol ne maradjon. — A zsebekben, tényleg volt morzsa b?ven. — Lehet, hogy ezeknél általános szokás zsebb?l enni?! — Sosem tudom meg!

      Közben az elmeháborodott megkérdezte, jó lesz-e, ha pizzát kapok majd enni.

      Illend?en megköszönve, igent mondtam, miközben söpr?vel próbáltam összeterelgetni három papírkosárnyi széttépett papírhalmot, hogy azt a szemeteszsákba tegyem majd, Utasítás szerint, azután felporszívózhattam a hatvan négyzetmétert, azután egy konyharuha nagyságú törülköz? darabbal, hajolva, térdre ereszkedve felmoshattam. Eközben elt?nt a nagycsalád valahova, csak a sötét b?r? lány és én maradtunk. Odajött hozzám, és elhaló hangon kérdezte, kaptam-e enni ma. — Mondtam, csak pizzát ígértek, de nem adtak semmit, én adok neki az enyémb?l, amit itt vettem a kóser boltban. — Mondta, van egy almája, ? azt eszi, én pedig a vásárolt finomságot, de csak a felét tudtam megenni, mert visszajött az elmeháborodott hölgy. A maradékot gyorsan a táskámba rejtettem, és dolgoztam tovább.

      Közben az id?s néni kiabált, akihez azonnal bementem, segítettem neki, de átvette t?lem a gondozó lány, aki ellátta, megetette az el?készített péppel, majd kivitte a tolószékben, délutáni sétára.

      Eszméletlen üvöltözést hallottam, és egy gyenge hang is megjelent közben — ? volt az ápoló lány. — Elment, mert egyedül emelte le tolószékest?l a nénit három lépcs?n, amikor is megrántotta a derekát. — Ezért üvöltött olyan éktelenül az elmeháborodott — majd gügyögött az anyjának, aztán hozzám is bejött, és mézédes hangon mondta, hogy hagyjam a felmosást. Bedobta a sötét lét?l csöpög? rongyot a sarokba, kikapta a fekete lével teli vödröt a kezemb?l, és az el?z?leg csillogó tisztára takarított fürd?kádba suhantotta, ahonnan még a csempére is szétfröccsent.

      Sajnáltam a kárba veszett, nehéz munkámat, szótlanul kezet mostam, rendbe tettem az édesanyját igény szerint. Miközben ezt végeztem, a jobbik n?vér csendesen kioktatott, hogy a húga nem normális, de nagyon szereti az édesanyját, és mindent megtesz az ? életéért. Ha nem „feleselek” a húgával, hát minden rendben lesz. Így is lett. A félbéna, id?s asszonyt ide-oda tetette velem, majd ágyba segítettem — s mert meg volt velem elégedve az elmeháborodott —, úgy váltunk el, hogy péntek délel?tt tíz órakor jöjjek vissza egész hétvégére, amikor majd csak az édesanyjával kell foglalkoznom, de azért majd még hív telefonon is, adjam meg a mobilom számát.

      Jutalomképpen, este, hazaindulásom el?tt kaptam a délel?tt ígért pizza helyett egy tonhalas szendvicset: mivel azt mondtam délel?tt, hogy azt nem kérek. Volt humora! Megköszönve elvettem a szendvicset, majd távozásom után, a mókusoknak, madaraknak ajándékoztam, aztán a barátaimmal étteremben jól megvacsoráztunk este, pár dollárból.

      Mártának elmeséltem a történteket, de arra kért, hogy még pénteken azért menjek vissza, mert vele is beszélt a háborodott hölgy, és nagyon megdicsért.

      Nem okozott gondot a félbéna id?s hölgy kezelése, így visszamentem. Amikor beléptem, láttam, hogy rendszer-módszer nélkül ugyan, de ugyanazt a rendetlenséget termelték újra, amit el?z?leg félig megszüntettem. Megkönnyebbülten gondoltam: de most aztán, majd nem én fogok takarítani.

      Az id?s néni ébren volt, és nagy örömmel üdvözölt, szorongatta a kezem, hogy de jó, hogy itt vagyok újra.

      Kés?bb tudtam meg, hogy az ritka jelenség volt ebben a házban, hogy valamelyik cseléd ismét visszajött volna.

      Az elmeháborodott hölgy, visszaköszönés helyett, mintha akkor ébredt volna álmából, s nem emlékezett volna rám — úgy nézett —, s aztán szóvá is tette, hogy mit keresek itt, amikor ? nem hívott!

      Bocsánatot kértem, hogy valószín? félreértettem ?t — távozni készültem —, de meggondolta magát, és visszatartott, megbocsátó, leereszked? hangon. Kés?bb elmondta, hogy átöltözés után mi lesz a napirendem vasárnapig. Az ismertetett napirend miatt nem aggódtam, mert gyakorlott id?s-gondozó voltam, így sem a beteg áthelyezése, mozgatása, fürdetése, sem az egyéb kellemetlen vele járó tevékenység nem okozott gondot.

      Akadt még azért némi keveredés! Egy-két óra múlva, borzalmas ordítozást hallottam a másik helyiségb?l, ahol telefonon veszekedett valakivel a „munkáltatóm”.

      Ezt követ?en egy perc múlva hívott Márta, hogy hol vagyok. — Elmondtam, hogy ott dolgozom, ahová küldött, azonban azt mondta, az nem lehet, mert épp most üvöltött vele a n?, hogy nem érkezett meg az ápoló, akit ? ígért. — Mondtam, a megoldás, hogy most adom ?t az én mobil készülékemen. Így derült ki, hogy én jó helyen voltam. Ezután fékevesztett dühroham következett, mert én nem mondtam, hogy Márta küldött, s ? ezt nem tudhatta.

      Az id?s néni sírósan gyenge hangja vetett véget lánya dühének, aki a segítségemet kérte. 

      A szeretetre méltó, jóságos tekintet? id?s asszonynak hálás voltam, amiért véget vetett nyöszörg?, gyenge hangjával az egész értelmetlen m?sornak.

      Nagyon örültem, hogy felébredt, mert ezután etetés, fürdetés és sétáltatás következett, miután végre kimehettem a frissleveg?re, a tiszta tavaszi napsütésre, a nyugalomba, a tömegbe, az utcazaj csendjébe.

Már indulásra készen, csak ünnepi ruhát öltöttem, amihez felvettem az edz?cip?met, amely kicsit emelt talpú. Az ünnepi, sötétkék, szalonképes, hosszú ruhámhoz azért vettem edz? cip?t, mert az volt a külön kérése a néni lányának, hogy csak abban vihetem sétáltatni az édesanyját.

      Az elmeháborodott hölgy meglátta rajtam az emelt talpú cip?met, s mondta, hogy rendben, de ez a cip? nem jó, mert ? nem ilyet kért. — Mondtam, én ilyen edz? cip?t használok. Behozta az ? ócska, ronda cip?jét, s üvöltve mutogatta, hogy az az edz? cip?, s nem az, amit rajtam lát! — Ezután megfogta az édesanyja tolószékét, azt idegesen rángatta, és bemutatta, hogy ha én a cip?mben megbotlanék, milyen bajt okozhatnék az édesanyjával.

      Mosolyogva, kedvesen sarkon fordultam, felvettem a körömcip?met a szép ruhámhoz, kezembe vettem a táskámat, majd tisztelettudóan elköszöntem. — A néni könyörg? hangon bocsánatot kért, az elmeháborodott leveg? után kapkodva rohangált, a jó szándékú n?vére elnézést kérve köszönt, a fiatal férfi hangosan megkérdezte az elmeháborodottat, hogy hát, ha ez sem jó neki, akkor vajon mit akar. Ezután a fiatal férfire kiabált, én pedig becsuktam csendesen magam mögött az ajtót.

      Másnap, kés? este — amikor a sábesz után már újra használnak telefont a zsidó emberek — felhívott az elmeháborodott, hogy másnap „akar engem az édesanyjához”. Én kedvesen mondtam, szegény európai vagyok, de nem hülye! Az elmeháborodott ? maga, és többé ne hívjon, menjen a jó édes anyjába!

      Üvöltött, én kikapcsoltam a telefonomat, mert még néhányszor beszélni akart velem.

      Aludni tértem nyugodt lélekkel, mert én nem akartam senkit bántani, engem pedig nagyon-nagyon megbántottak, indokolatlanul. Márta többé nem küldött magyar segít?t ehhez a házhoz.

 

      Boroogh parkba kellett volna beköltöznöm, egy id?s nénihez. Az els? látogatáskor a családja néhány tagja tesztelt. Az egész ház rosszul hatott rám. A belépésem els? pillanatától olyan érzés kerített hatalmába, mintha kriptába érkeznék. – A hidegség, a halál, a temetés, a halotti csend hangulata érintett meg.

      Sehol egy sz?nyeg, csak a csupasz padlók, sehol egy függöny, csak a fapaletták, amelyek mindenhol csak résnyi fényt engedtek be. Én itt nem tudnék élni, hiszen még a fényt, a természetes fényt is kizárták, én pedig köztudottan Nap-imádó vagyok. Televízió, telefon, egyéb látható modern készülék nyomát sem láttam.

      Ehhez látványként a temetés hangulatát hozta a fiatal és id?s hölgyek bokáig ér? fekete ruhája, az ott megjelent fiatal férfi fekete kalapban, fekete öltönyben érkezése.

      A fiatal hölgyek viaszfehér, megfáradt, csontsovány arcáról, meggyötört tekintetükb?l, barátságos szelídség áradt felém. Az id?s hölgy üveges, beesett szemeivel, hidegen tekintett rám, mintha már nem is igazán e világon volna, és percenként kérdezte ugyanazt, amire már többször válaszoltam. Nem az ismételt kérdései riasztottak igazán, hanem a teljes gyászos kompánia.

      A fiatal, aszott hölgyek, nagyon kedvesen, barátságosan fogadtak, a fiatal, jól táplált férfi udvariasan, visszafogottan viselkedve kérdezgetett — épp, csak az intim méreteimet és szokásaimat nem akarta tudni.

      A kedves, korrekt viselkedésük sem oldotta fel a borzalmas rossz érzést, amely mellbe vágott itt, belépésem pillanatában. Ez az a hely, ahonnan hátrálva menekül egy egészséges, életre vágyó ember — hát én is elmenekültem, s még most is megborzongat a gondolat emléke. Ilyen kihaltnak, sivárnak, élettelennek t?n?, emberekt?l nyüzsg? házban, még sosem voltam, nem is kívánok lenni. A fiatal hölgyek Izraelb?l jöttek. Sovány megtörtségük, sápadt elgyötörtségük azt sejtette, hogy valószín?, nem amerikai színvonalú, nem jobb körülményeket élhettek meg Izraelben.

      Másnaptól helyettesíteni, egészen pontosan kisegíteni jártam Marika családjához. Agyi katasztrófa után lév?, félbéna, csodaszép arcú id?s asszonyt kellett gondozni.

      Marika másfél éve éjjel-nappal vele volt, egy száz négyzetméteres házban. Ragyogó rendben tartotta a házat, nagyon finoman f?zött, azonban ? szakács, és pánikhelyzetet érzett, mióta megtörtént a néni egészségkárosodása.

      Délel?ttönként, vagy délutánonként három-négy órát töltöttem ott, amikor Marika sika-mikált, sütött-f?zött, én pedig a nénit gondoztam, etettem, fürdettem, rendben tartottam — s közben tanítgattam, hogyan kell kezelni, áthelyezni ágyból-tolószékbe, tolószékb?l-fürd? székre, szoba-WC-re — és hasonló praktikákkal ismertettem meg Marikát, amiért ? hálából sok finomságot adott a f?ztjéb?l.

      Marika téblábolós, körülményes, fáradt, láthatóan kissé „zizikes” volt. Elmondtam neki, hogyan látom ?t, és kérdeztem, mi lehet az oka. Kiderült az elbeszélgetéseinkb?l, hogy ? éjjel-nappal talpon van, szinte alig alszik folyamatosan, csupán egy-egy órácskát.

      Megpróbált igazodni a beteg, öreg néni alvási rendjéhez, ez vezetett aztán a nem normális reakciójú emberi viselkedéséhez.

      Beszélgetéseink során elmondta, hogy éjszaka inkább a beteg melletti ágyban alszik, mert többször felkiált a néni, és ezért költözött oda. Úgy érezte, már teljesen kikészült, de a családnak annyira szeretett volna megfelelni, hogy szinte feláldozta önmagát. Én beszéltem neki arról, hogy nem helyes, mert embertelen dolog, ráadásul ? egész nap dolgozik a házban, ezért még napközben sem tud pihenni, s már látom rajta a kimerültség okozta súlyos következmények jeleit.

      Itt, ebben a házban is a zsidók húsvétjára készültek, amikor is minden megkezdett lisztes árut, felbontott élelmet ki kellett dobni, átmosni mindent, s minden zeget-zugot morzsamentésíteni, majd még a h?t?t is le kellett ragasztani.

      Ez a vallási követelmény. Majd ezután lehet új, csak a húsvétkor használatos élelmeket, edényeket használni.

      Az id?s néni családja is nagyon kedves, kulturált emberekb?l állt. Csak angolul beszélgethettünk, mert eredeti amerikai, gazdag zsidó família volt. Úgy döntöttek, hogy a húsvét nyolc napjára egyik lányához viszik az édesanyjukat, amihez a teljes szerviz áttelepítésre szükséges.

      Marika magán kívül került, amikor közölték. Csak rohangált, monoton hangon darálta a saját verzióját, miért is nem ért egyet ezzel. Szóltam neki, hogy ? itt egy házvezet? csupán, akinek semmi jelent?sége ez ügyben, senkit nem érdekel, ? mit szeretne. — Végül én kísértem el a nénit a városi ment?autóban, s én helyeztem el a napi tisztántartási kellékeket is az új, ideiglenes lakhelyén.

      Érkezésünkre, a néni részére, nagyon szépen, kényelmes körülményt teremtve rendezték át az egyik nappali nagyszobát. A virágok, a díszítés, a szoba textíliái, a bútorok, mind-mind üde, kellemes vidámságot, jó hangulatot sugároztak. — Jó volt ott lenni!

      Marika megérkezése után, változott a hangulat. ? kissé görcsösen átrendezett mindent, hogy ez az ? elfoglaltsága, és ? lesz ott egész nap majd, és hát így is nehéz lesz, mert nem is kellenék én már a húsvéti ünnepekre, hiszen ? nem f?z, nem takarít, csak a nénit ápolja, amire tulajdonképpen már meg is tanítottam, hogyan kell.

      Természetesen, a néni lánya kérte, hogy másnap is menjek a megszokott id?ben. Ezután este, odaszóltak nekem telefonon, hogy Marika kérésére, nem kell mennem holnap, majd szólnak, ha igénylik.

      Én már akkor éjszaka, és a következ? két napban is Esztert helyettesítettem. Megkért, hogy bulizna néhány napig, hát beköltöztem helyette néhány napra egy másik családhoz, amely nagyon kedves, kulturált emberekb?l állt, szívesen jártam oda napi néhány órára, miközben Juditnál laktam — de hát nem ez volt az érkezésem célja.

      Szerettem volna ismét beköltözni valahova — valahova, ahol még nem ismerem az életet, a környezetet.

 

 

1 év 1 Komment

Saját fotók – a boritót tervezte és összeállitotta a szerz? fotóiból Cservenák Ildikó

 

CLEVELAND 1.

 

      Kés? este értem Clevelandbe, amit nagyon sajnáltam, mert szerettem a nagyvárosok, s a táj látványát le- és felszállás közben. Reméltem, hogyha majd visszafelé jövök, talán láthatom madártávlatból is ezt a szép, tóparti nagyvárost.

      Patty és Hilda néni vártak a reptéren. Nagyon elfáradtak a várakozásban, mert nem tudták, mi az oka a kés?i érkezésünknek, izgultak, vajon megérkezem-e.

      A Hilda néni háza egy gazdag zsidók lakta, zöldövezeti területen volt. Ezután ketten éltünk ebben a szép, háromszáz négyzetméteres, luxuskivitel? épületben. A tágas alagsori lakrészt nem laktuk, csak a földszinten lév? száz négyzetméternyi lakásban éltünk többnyire. Az emeleten lév? száz négyzetméternyi lakrészben volt nekem egy külön apartmanom, továbbá még két apartman a gyerekek, vagy vendégek részére.

      Nagyon igényesen, ízlésesen, gazdagon berendezett emeletes ház volt, amelyhez nagy udvar, és kert is tartozott.

      A házakat itt, nem kerítés, hanem él? sövény választotta el egymástól. Ez nagyon jó volt az itt él? vadállatok átjárása szempontjából is, mert az ?zek, vadnyulak és egyéb állatok tömege megtalálható ezen a városrészen.

      Nagyon jó volt úgy ébredni, hogy az ablakomon besütött a nap, és amikor kinéztem, a zöld erd? közepén érezhettem magam, mert az üdén zöldell? növények, a sok-sok fa között ott láttam minden reggel a legelész? ?zeket, vadnyulakat, a csivitel? madarakat.

      A környék nagy házaiban unokatestvérek, egyéb rokonok laktak, mint ez a zsidó családok többségénél szokás volt, mivel a sábesz idején gyalog mentek egymáshoz partira, legcsörre, sábesz-vacsorára.

      Hilda néninek régen meghalt a férje, mivel jó húsz évvel id?sebb volt t?le. Tenyerén hordozta a szépségéért, a hozzá képest fiatal életéért, a két szép lányukért. Sz?nyegboltot üzemeltettek sok éven át, amely láthatóan jól jövedelmezhetett. A házban is nagyon szép, három centiméter vastagságú, hosszú, s?r? sz?r? sz?nyegek voltak. A földszinti nagy nappali harminc négyzetméternyi sz?nyege különösen tetszett élénk, barack-virág színével. Hetente kétszer porszívóztam, és kifésültem sz?nyegfés?vel, hogy továbbra is megtartsa ragyogó szépségét.

      Patty, Hilda néni id?sebb lánya, mindössze ötven méterre lakott légvonalban, kereszt-irányban a másik utcában, azonban, amikor a sábesz idején ebédre, vagy vacsorára mentünk, néhány száz métert kellett körbe tolnom Hilda nénit a tolókocsijával, mivel nem volt hajlandó gyalogolni. Nehéz, nagydarab asszony volt, s mert egész életen át alig használta a testét, így különösen törékennyé váltak csontjai.

      Renée, a Pattytól tizenöt évvel fiatalabb lánya New Yorkban, egy gazdagok által lakott szép helyen élt, így Hilda néni, összes gondját Patty lányára terhelte.

      Patty rendívül elgyötört, megtört hölgy volt, melynek oka volt, hogy az elmúlt három évben veszítette el a férjét, az apját, – s az édesanyja által ráterhelt gondok is nyomasztották. Két gyermekér?l, két unokájáról, szintén szeretettel gondoskodott.

      A komoly, megbízható, korrekt hölgy nagyon jó volt hozzám is. Mindig kaptam t?le gyümölcsöt, édességet, és hetente egyszer, b?ségesen adott halat és finom salátákat, a sábesz idején. Nála az nem volt szabály, hogy csak utánuk ehetek. Együtt étkeztem velük, és a sábesz-vacsora el?tt kaptam a frissen készült ételekb?l, ha én nem maradtam nála vendégségben.

      Patty háza, egy félköríves homlokzattal, üvegfallal díszített, luxuskivitelben épült és berendezett építmény. Különleges volt a nagymintás textillel, pasztellszínekkel díszített és berendezett ház bels? építése is, melyet még érdekesebbé tett az egy-két lépcs?s szinteltolások alkalmazása, az étkez?, társalgó, konyha vonatkozásaiban. Ezt a szépséget még kellemesebbé tették a bels? térben alkalmazott finom színek árnyalt összhangjával. Egy meleg, barátságos otthon volt ez.

      Patty férje az unokatestvére, aki Hilda néni id?sebb testvérének fia volt. Kés?bbi elmondásukból tudtam meg, hogy nagyon jó ember volt — ezért viselte meg Pattyt annyira, férjének elvesztése.

      Ebben a családban is szokás volt a rokonok, unokatestvérek egymás közötti házassága, mely számukra teljesen természetes — csak nekem volt szörny?, elfogadhatatlan —, de ez senkit nem érdekelt itt.

      Az érdekes, hogy az egész családban, nem láttam degenerációnak nyomát, pedig a vérfert?zés biológiája általában ilyen következményeket teremt. New Yorkban, Boroogh Parkban sétálva, néhány százméterenként egy-egy fizikai, vagy szellemi torzulással született személlyel lehetett találkozni, amely többnyire a közeli rokonok egymás közötti házasságának volt maradandó következménye. Ott ez gyakori látvány volt. Ezzel kapcsolatban érdekes dolgot tapasztaltam, amikor naponként ugyanazon útvonalon sétáltam.

      A zsidó gyerekek általában kirajzottak a házak el?tti járdára, ahol aztán csapatostól játszottak, használták egymás játékát. A fizikai torzulással él? gyermekeket szeretettel befogadták, együtt játszottak velük — azonban a szellemi fogyatékos kisgyermekeket kiközösítették, nem adták oda játékukat, elkerülték ?ket. Megrendít? volt számomra az a gyakori látvány, hogy a boldogan játszó gyermekseregt?l mindig távolabb lézeng?, magányos, szellemi fogyatékos kisgyermek a galambokkal beszélgetett úgy, mint ahogyan azok turbékoltak. Leült, vagy csak leguggolt közöttük, s ugyanolyan tökéletes turbékoló hangot adott ki, mint azok.

     A galambok mindig vele voltak, nem féltek t?le, a kezével érintette ?ket, s így maradt azok között órákig. Jellemz? volt, hogy ezeket a gyermekeket sem küldték intézetbe, hanem a gyakori nagy létszámú családi közösségben, velük együtt, a nyolc-tíz kisgyermek között n?ttek fel ?k is.

      Nagyon szerettem vezetni a régi típusú, öreg Ford Mercuri Marquez autót – ami ugyan már nem volt hibátlan, de biztonságos, er?s autó — mint egy hajó — akár a T-4-es tank nálunk.

      Azért Hilda néni bátyjának, Michael bácsinak autóját vezetni álom volt ehhez képest, mivel az egy 2007-es évjáratú, új Cadillac volt. Itt Amerikában az automata sebességváltós autók a jellemz?ek — így a bal lábat egyáltalán nem kell használni autóvezetés közben — csupán a jobb lábat kell váltottan használni a fék- és gázpedál között — kézi sebességváltásra nincs szükség.

      Hilda néni nyolcvanhárom éves, egész életében kényeztetett, nagydarab, lusta, szép hölgy volt. Nagyon izgult az els? autóutunk el?tt. Látni sem akarta, hogyan állok ki a két kocsi szélesség? garázsból, hát el?re küldött, amíg ? izgalmában ismét használta a toiletet, már negyedszer az utóbbi fél órában. Nem tudhatta, hogy közel harminc éves vezetési gyakorlatommal, akkor sem volna gond kiállni egy garázsból, ha csupán néhány centinyi hely volna az autó két oldala mellett. A gond, nem ez volt.

      Azt tudtam, hogyan kell vezetni egy automataváltós autót, azonban vezetés közben m?ködött nálam a megszokás automatizmusa, így az útkeresztez?dések némelyikében, a bal lábammal fékeztem. Automata sebváltós autónál ez azzal a következménnyel jár, hogy azonnal leblokkol az autó: így Hilda nénit az els? utaztatásom alkalmával úgy meghintáztattam, hogy halálfélelmét?l jajveszékelve ült mellettem, és azonnal panaszt tett a lányánál, hogy nem tudok vezetni. Valóban riasztó érzés lehetett a lusta, magát alig tartó id?s hölgynek az a néhány repül? start, ahogyan megálltam, s elindultam vele egy-egy útkeresztez?désb?l.

      Ráadásképpen ? félt a nagy forgalmú utaktól, ezért a megközelítend? célállomásra mellékutak igénybevételével utaztunk. Ezt kés?bb tudtam meg, amikor másnap, els? utam a közeli benzinkúthoz vezetett, ahol szokásomnak megfelel?en, helyi, részletes térképet vásároltam. 

      Ezen a napon, szerettem volna eljutni a postára is, ezért Hilda néni elmondta, merre menjek, de csak gyalog mehettem, mert az el?z? napi halálfélelme még nem múlt el, ezért nem engedte használni az autóját.

      Ebéd után indultam a közeli postára, ahonnan csak vacsora el?tt érkeztem haza. Hilda néni ezt nagyon sérelmezte, mondván, hogy pár perc alatt szoktak odaérni autóval. — Igen, autóval, de nem gyalog!

      A legközelebbi posta nyolc kilométerre volt. El?rehaladott korom ellenére, elég sportos vagyok, de a tizenhat kilométer gyaloglás, elég sok id?mbe került még úgy is, hogy olykor-olykor futottam. — Édesanyám részére adtam postára egy kisvirágú, mintás, nyári hálóinget. — Többé nem mentem gyalog a postára!

      Vacsora után, Patty ellen?rizte, hogy valóban tudok-e vezetni. — Megoldottam, mert a bal lábamat a jobb mögé dugtam keresztirányba, hogy ha a f?úton lév? nagy forgalom elvenné a figyelmemet, ne tudjam akadály nélkül elmozdítani. — A módszer bevált, aztán egy id? után megszoktam, hogy alig kell valamit tenni a megállások, elindulások során, így többé, nem volt ezzel gondom.

      Cleveland nagyváros, nagy területen szétterülve. Hilda nénivel több irányban, többféle orvoshoz jártunk más-más helyekre. Jó volt az a módszer, hogy kértem a címet és a kórház, vagy orvos nevét, amelynek megfelel?en, el?z? napon átnéztem a térképet, hova is kell mennünk. – Általában a keresett címek húsz és hatvan kilométer távolság között voltak megtalálhatóak. Felkészülten kellett elindulni, mert Hilda néni nem volt megbízható sem az irányok, sem a helyek emlékezete vonatkozásában.

      Más-más helyen volt a szív-orvosa, az általános orvosa, a láborvosa, a n?gyógyásza, a pszichiátere, a fogorvosa. Az én módszerem az, ha idegen városban közlekedem, hogy mindig használom az utcatérképet, majd az els? alkalom után felírom a kis noteszembe, melyik csomópontnál, melyik sávban lehet a jó irányba menni — így legközelebb, ha sok id? múlva megyek is ugyanarra a helyre — csak rátekintek, és az emlékezet jól m?ködik.

      Hilda néni irtózott a f?utaktól, és rettegett az autópályáktól, ezért újra és újra próbált kis mellékutakon elvezetni, amelyekbe aztán belekeveredett általában. Egy alkalommal, elindultam a cél felé, helyes irányba, és üvöltve, hadonászva rám er?ltette, hogy más irányba menjek. Így irányított rá akaratlanul egy autópályára, s amikor már rádöbbent, hogy nem jó irányt határozott meg nekem, már húsz-harminc kilométert autóztunk rossz felé. Kétségbeesve jajgatott mellettem, hogy mi lesz velünk. Nyugalomra intettem, arra kértem, hogy ezután ne szóljon bele a vezetésembe, majd hideg friss vízzel megitattam, és a következ? kihajtónál visszatértem a helyes útra.

      Ekkor kaptam az els? dicséretet, elismerést részér?l azzal, hogy hazaérkezésünk után elengedett a három kilométernyire lév? strandra — természetesen gyalog —, ahol egész vacsora-id?ig úszhattam.

      ?t nagyon megviselte az eltévelygésünk, mert egész délután telefonon mesélte az eseményt a lányainak és valamennyi testvérének egyaránt. Mindenkinek nagyon megdicsért, micsoda nyugalommal, higgadt vezetéssel éltem túl az ? pánikrohamát, és még arra is gondoltam, hogy hideg vizet és cukorkát adtam neki megnyugtatásul. Szegény, nagyon rossz természet? volt, ezért valamennyi utazásunkhoz úgy készítettem el? mindent, mintha babyvel készülnék útra.

      Néhányszor még er?szakkal próbálkozott elevenebb napjain, de többé nem engedtem eltéríteni magam a helyes útról. Szép szóval, szeretettel kértem ?t nyugalomra, s hogy engedje meg, hogy én vezessek, ne zavarjon az oktalan felkiáltásaival. Patty lánya kérésére, ezt aztán megígérte, és be is tartotta ígéretét.

      A napirendem reggel fél nyolckor kezd?dött, amikor — a saját higiéniám rendezése után — el?készítettem a reggelit, majd segítettem Hilda néninek a zuhanyozásnál, a fogmosásnál, az öltözködésnél.

      A reggelije ideje alatt szell?ztettem, rendbe tettem utána a fürd?t és WC-t, majd elmosogattam.

      Én általában kilenc után, gyümölcsöt reggeliztem: Két szem barackot, vagy egy narancsot, vagy egy nagy szelet dinnyét, esetleg kis fürt sz?l?t fogyasztottam, majd kényelembe helyeztem Hilda nénit a családi szobában lév?, félautomata fotelben, amelyb?l tv-t nézett, vagy szundikált ebédid?ig.

      Én takarítással, bevásárlással, f?zéssel töltöttem az id?met. Különös egyénisége volt. Soha, semmiért le nem hajolt. Ha telefonáltam — a saját költségemre —, nagyon nehezen viselte el. Akkorra halasztottam, ha elszundikált, azonban, ha felébredt a telefonálásom közben, megpróbálta a vonalat bontani a nála lév? másik készülékkel, természetes volt, hogy hallgatta kicsit, vagy ha nem tetszett neki, lesöpört mindent az asztalról, és kiabált, hogy azonnal szedjem össze, mert ez az id? nem a telefonálások ideje. Ha hívtak telefonon, egyszer?en nem adott, vagy azt kérte, hívjanak kés?bb, majd kés?bb órákig beszélgetett ?, hogy véletlenül sem legyek elérhet? a telefonvonalon.

      Nagyon jó, id?s embernek való étrendet alakított ki részére Patty, amelynek csak egy részét tartotta be. Ebédre általában nagy mennyiség? salátát evett túróval, hozzá lekváros kalácsot, majd egy csésze tejeskávét. Ez az étrend rendkívül jó volt arra, hogy rendben legyen a bélflórája – azonban nekem ez totál hasmenéses állapotot idézett volna el?. Ezért vagy csak salátát ettem, vagy egy pirítóst, vékonyan megkenve mogyoróvajjal, rátéve vékonyan lekvárt és túrót. – Az összíz hasonló lett így, mintha friss túrós sütit ennék. Mivel halat csak akkor ettem, ha Patty adott hetenként, és felvágottat sem volt hajlandó venni, így vastagon tettem a túrót, mert hiányzott a fehérje.  

      Mindent sajnált mástól, még a kanál túrót, a reggeli szelet dinnyét is, pedig ? háromszoros adagot fogyasztott minden étkezésnél.

      Második hónapja voltam vele, amikor egy alkalommal kérte, süssünk csokis fonott kalácsot. — ? kommandírozott, én dolgoztam, s amikorra elkészült a négy tepsinyi kalács – ? fáradt el.

      Megengedte, hogy az egyik friss kalács végét levágjam, s én egy pohár tejjel azt ebédeltem azon a napon.

      Kih?lése után, az elkészült kelt tésztát, gondosan becsomagolva, mélyh?t?be kellett tenni.

      Egy-két hét múlva, nem kaptam gyümölcsöt reggelire — de mivel én nem szoktam pirítósozni, kávézni — így eszembe jutott, eszem egy szelet csokis kalácsot: Kivettem a mélyh?t?b?l, vágtam egy kétcentis szeletet, majd a mikrohullámúban felmelegítettem, amire Hilda néni felébredt, és üvöltve megkérdezte, ki engedte meg, hogy én abból a kalácsból egyek?! Alig bírtam lenyelni a falatot, de válaszoltam, hogy nem gondoltam engedélykérésre, mivel én készítettem — igaz, az ? pénzéb?l vásárolt élelmiszerb?l, és azt gondoltam, mivel ?t reggelt?l estig szolgálom, gondozom — hát természetesnek véltem, hogy ehetek egy szeletet bármikor. Nos, ez szerinte nem így volt, hibásan gondolkodtam.

      Ett?l a naptól, én soha többé nem reggeliztem el?tte, hanem csak akkor ettem meg az általa sajnált gyümölcsöt, amikor aludt. Ha zúgott a porszívó, vagy csörögtem az edényekkel, folyattam a mosogatóba a vizet, akkor nyugodtan aludt, hát ezután én így reggeliztem. A gyümölcsbeszerzést pedig úgy oldottam meg, hogy én egy lépéssel mindig mögötte haladtam a bevásárlás során, így a saját részére kiválasztott gyümölcsöt a háta mögött én mindig kiegészítettem még egy-két darabbal, amit aztán a h?t?ben, legalul tároltam, mivel odáig soha le nem hajolt.

      Ebédnél — miután szóvá tette, hogy sok túrót kenek az egyetlen szeletke kenyeremre — nem kentem többé, hanem a tányéromra tettem háromszoros adag túrót, és bekanalaztam. Csupán az érzékek csalafinta játékát játszottam, mert az egykanálnyi túró soknak t?nt a kicsiny szelet kenyéren, azonban alig valamit mutatott a háromkanálnyi túró egy nagy tányéron. 

      Ezután délutánonként, amikor szintén aludt, akkor ettem meg egy-egy szelet csokis kalácsot úgy, hogy a hangtalanul melegít? süt?ben olvasztottam ki.

      Mivel a zsidó házba nem volt szabad bevinni semmilyen eredet?, nem kóser élelmiszert, így a saláta-ebédek után, a közeli gyorsétkezdében vásároltam magamnak nagyon finom rántott-, vagy grillcsirke combokat, amit ott, helyben, azonnal megettem. — Így híztam vissza az eredeti, „bikini-képes” testsúlyomra.

      Délutánonként könnyebb munkát végeztem. Utánam kiabált mindig, ha felriadt szundikálásából, hogy mit csinálok, mert nagy a csend. Mindig készenlétben volt a tisztítószeres rongy a kezemben. Csodaszép, értékes, régi bútorai voltak, nagyon sok ezüst és kristály eszköz a vitrinekben, amelyeket nagyon szerettem ápolni, gondozni. Csak úgy válaszoltam neki mindig, hogy „simogatom a bútorait”, vagy az ezüstjeit. Ilyenkor megnyugodott, és tovább szundikált.

      Szerettem volna tornáztatni, és szerettem volna sétáltatni, de legalább hajolni megtanítani. — Nem volt hajlandó, pedig az egészsége érdekében fontos lett volna.

      Érdekes, hogy amikor vásárolni, vagy úszni mentem, id?nként kimentem virágokat locsolni, ? félretette a járókeretét, és gyorsabb ütemben jött-ment a lakásban: akkor ellen?rzött mindent.

      Ezt úgy tapasztaltam meg, hogy egy alkalommal otthon felejtettem a pénztárcámat, amiért a garázs el?tt hagytam az autót, majd csendesen visszaléptem — s mit láttam, hát Hilda néni, gyorsított tempóban jött-ment ide-oda, majd amikor meglátott, gyorsan belehuppant a közelében lév? fotelbe. Én kedvesen utána vittem a járókeretet, és tovább léptem.

      A vacsora általában f?tt étel a zsidó étkezési rendben. Szerettem a hétköznapi vacsorákat. Valamiféle levest mindig kért Hilda néni, aztán a második fogás mindig valamiféle kóser hús sültje volt.

      Hét közben a vacsora után elmosogattam, majd sétálni, vagy úszni mehettem, aztán kilenc óra körül segítettem Hilda néninek levetk?zni és ágyba kerülni, majd ezután nézhettem tv-t a saját szobámban.

      Vasárnap volt a szabadnapom, amelyet általában Cleveland megismerésével töltöttem. A szabadnapomon is el kellett látnom a reggeliztetési, öltöztetési feladatokat, és mert Hilda néni nem szerette a szabadnapjaimat, így olyankor vontatottan indult a nap. Kés?n kelt, nehezen jutottunk el az öltöztetésig. Rendkívül jó fantáziával találta ki, hogy még mivel tartson otthon, így általában tíz-tizenegy óra körül tudtam t?le elmenni, s az els? hónapokban azt kérte, hogy már öt-hat óra körüli id?szakban menjek haza, vacsorázzunk együtt.

      Két hónapig így is volt, azonban egy h?vösebb napon, el?bb mentem haza fél órával, mert fáztam.

      Mit láttam! — Hilda néni lélekszakadva tömte magába a finomságokat. Mert a lányától kapta a vacsorát, és sietett megenni, amíg én haza nem érek. — Jó étvágyat kívántam, megettem a sábeszmaradékként nekem szánt alig valamit, majd ezután a szabadnapomon, többé nem mentem haza vacsoraid?re, csupán az esti lefektetés, gyógyszerezés idejére. Néhányszor ezt sért?dötten kifogásolta, de én kedvesen visszautasítottam a kifogását, hozva azt a korábbi példát, hogy láttam, nagyon ügyesen tud ? egyedül is vacsorázni.

      A szabadnapjaimon nem használhattam a Hilda néni autóját, így általában tíz-húsz kilométernyi gyalogtúra — néhányszor még attól is több kilométer — volt a lábaimban estére.

      A városközpont múzeumai, látnivalói tizenöt-huszonöt kilométernyire voltak lakhelyünkt?l, a legközelebbi buszmegálló két kilométernyire, a gyorsvonatmegálló pedig három kilométernyire. Attól függ?en használtam egyiket vagy másikat, melyik irányba, és mit szerettem volna megismerni egy-egy napon.

      Így láttam Cleveland Zeneakadémiáját, az akadémia csodaszép épületéhez tartozó Severance Hallt, amelyben hetenként komolyzenei koncerteket, színházi el?adásokat tartottak.

      Nagyon érdekelt az Autómúzeum, amelyben az összes korábbi Amerikai Elnök autója megtalálható. Láthattam ott eredetiben, az els? amerikai gyártású autót, a g?zmozdony el?djét, vagy épp egy 1936-os évjáratú, valóságos fapados Ford autómobilt is.

      Megnézhettem régi szép épületeket, láthattam csodaszép szök?kutakat, olyat is, amelyik a Strauss kering? ütemére spriccelte a vizet, mintha orgona sípjaira m?ködött volna.

      Az Erie-tó vizén látogatható az els? amerikai négyütem? motorral üzemel?, szénszállító, nagy fémhajó is.

      Többször visszatértem képtárakba, ahol amerikai és európai festmények szépségeit, érdekességeit élvezhettem. Az es?s, hideg napok rendkívül jók voltak ilyen id?töltésre. Hilda néni ilyenkor kiabált velem, hogy es?ben ?rültség ?t egyedül hagyni. A lánya nagyon korrekt módon, elmondta, hogy ilyesmire számíthatok, de csak nyugodtan menjek, és élvezzem a heti egy nap szabadid?met. Hálás vagyok neki ezért, mert így nagyon sok, felejthetetlen élményben volt részem ebben a szép nagyvárosban.

      Különleges, érdekes építmény, és különösen gazdag beltartalommal rendelkezik az Erie-tó partján épült Rock and Roll Palota, amely a zene múzeuma. Az építmény maga, részben, a vízbe nyúló oszlopokon nyugszik, részben pedig a tó partján helyezkedik el. A palota, egy piramis alakú, négy emelet magasságú üvegépítmény, a f?bejárat oldaláról nézve. Hátul, a víz fölé nyúló, félköríves, oszlopos, teraszokkal t?zdelt, romantikázásra alkalmas szabadid?s résszel, a tó vizér?l, hajóról nézve is különleges látványt nyújt.

 

  Cleveland – Rock & Roll Palota az Erie-tóban    

 

      Az épület el?tt nagy, világos szín? járólapokkal kirakott tér van, melyet k?keretes, szépen megtervezett virágágyások szegélyeznek. A k?keretek, ül?alkalmatosságként is szolgálnak. A Rock ad Roll Palotából egész nap élvezhet? jazz-, rock-, vagy más könny?zene hallatszik élvezhet?, tökéletes hangzással.

      Kora nyártól kés? ?szig, heti egy estén, él? zenés koncert van ezen a téren, ahol három-négyezer ember kényelmesen táncolhat, szórakozhat díjtalanul.

      Az épületen belül, öt szint között, mozgólépcs?n lehet közlekedni. Megtekinthet? az amerikai könny?zene nagyjainak jelmeztára, zenei felszerelése. Kétméterenként kialított külön boxokban, fülhallgató segítségével, órákig hallgathattam az általam kiválasztott zenét. A zeneszámok kiválogatására, meghallgatására, érint?képerny?s számítógépeken van lehet?sége minden múzeumlátogatónak.

      A második és harmadik emeletr?l, illetve az e felett épült tet?téri kávézóból meseszép a kilátás a városra. A hátsó terasz kávézójából csodálatos látvány nyílik a tóra, amely felett általában sirályok szállnak, a tó vizén hajózó, csónakázó emberek szórakoznak.

      Különös, érdekes a palota bels? díszítése, amely a szintek között, záró-falak nélkül mozgólépcs?sorok között felfüggesztett elemekb?l készült. Így, felfüggesztve látható a második és harmadik emelet között, egy eredeti Trabant karosszéria is, hibátlan, „bilikék” színében.

      Mit nem lát az ember lánya, ha Amerika közepére lép!

      Az els? megtekintés után, még többször töltöttem zenehallgatással fél napot a múzeumban, és további egy-egy órát, a múzeum el?tti téren, napozgatva, élvezve a sokszín?en öltözött emberek forgatagának látványát.

      Hilda néni nem volt hajlandó feladni lusta életmódját, ezért egyre nehezebben mozgott, egyre rosszabbul m?ködött a szervezete. Szívm?tétre vittük a központi klinikára. A kórházban töltött egy hét idején, többnyire vele töltöttem a nappalokat. Általában kilenct?l délután négy óráig voltam vele. Nagyon rosszul viselte a kórházi ápolást. Többnyire rajtam töltötte tehetetlen dühét azzal, hogy kommandírozott, mindig szeretett volna valamit, amivel elfoglalt — f?ként, ha szundításából feltekintve látta, hogy olvasással töltöm az id?met.

Vércukorszint mérését kellett naponként ismételni, ami nagyon egyszer? dolog, de kis ujjbegy szúrással jár.

Ett?l annyira félt Hilda néni, hogy idegességében mindig üvöltött, és nem volt szalonképes, sem szobatiszta ilyenkor.

      Az egy hét elteltével, nem haza vittük ?t, hanem id?sek ápolásával foglalkozó otthonba, Montefyorba.

      Itt is vele voltam kilenct?l délig, majd az ebédl?be vittem tolószékkel, ahonnan már a délutáni pihenésre az ápolók vitték ágyba. Délután négy-félöt körül visszamentem hozzá, majd este hét-nyolc óra körül mentem haza. Július els? hetét?l, augusztus utolsó hetéig, hat hétig így igazán élvezhettem a nyár clevelandi szépségeit. Köszönhetem ezt Patty emberséges napirendjének, amelyet volt kedves engedélyezni részemre.

      Nagyon jó volt így itt, ez a nyár! Általában délt?l-négyig a területi uszodában strandoltam, majd este, hazafelé még egyszer úsztam harmincöt-negyvenöt percet. Mivel ottlakónak számítottam, ezért vásárolhattam nyári bérletet, amely júniustól-szeptemberig volt érvényes. A három hónapra érvényes bérlet ára mindössze annyiba került, mint Pesten két alkalmi belép?jegy a Dagályba. Nagyon kedvez? ár volt, amiért bármikor, bármennyit úszhattam, s használhattam a strand valamennyi létesítményét. Nagyon sokat jelentett, hogy Patty engedélyezte az autó használatát, amíg Hilda néni a m?tét utáni rehabilitációs ellátásban részesült.

      Hilda néni el?ször variált, hogy majd aludjak a n?vérénél, amíg ? távol lesz otthonról, de végül Patty rábeszélésére megengedte, hogy a házban maradjak. Azért aggódott, hogy nem viszek-e idegent a házába, vagy esetleg megsértem-e vallásuk követelményét, miszerint zsidó házba nem lehet semmilyen nem kóser élelmiszert bevinni, tárolni, f?zni, vagy étkezésre használni. Távollétében is betartottam a vallásuk követelményeit. Nem a vallásukért, inkább Patty iránti nagy tiszteletem bizonyítékaként.

      A tiszteletemet, a becsülésemet soha nem nagy eszmék, elméletek határozták meg, hanem az emberség, a tiszteletre, becsülésre méltó emberi viselkedés. Patty bízott bennem, nem határozta meg, hogy mennyit költhetek az élelmezésemre a Hilda néni pénzéb?l, távolléte idején. Nem félt, hogy idegen férfiakat viszek az édesanyja házába, nem félt, hogy felel?tlenül, öncélúan használom majd az autót, vagy költekezem.

      A bizalmát azzal háláltam meg, hogy keveset költöttem, feleslegesen nem autókáztam, eszembe sem jutott idegen férfiakat vinni a házába. A délutáni strandolás lehet?ségéért hálából, az egész nagy házat szépen áttisztítottam, kitakarítottam esténként. Csillogóvá, széppé tettem a vitrinekben lév? rengeteg ezüst és kristály készletet, átpolíroztam a gyönyör?, régi bútorokat is.

      Hilda néni úgy próbálkozott a kommandírozásommal ez id? alatt is, hogy állandóan telefonálgatott haza, és telefonáltatott a n?véréékkel is. Mivel nem vettem a telefonokat délutánonként, számon kérte, miért. Elmondtam, hogy nem haladok az otthoni munkámmal, ha állandóan elfoglalnak a testvérei és az ? telefonhívásai, tehát kérem, sem a barátn?ivel, sem a testvéreivel ne zaklasson telefonhívásaival. Mindig számonkért, mit végeztem otthon. Én mindig elmondtam, mivel, hogyan haladtam — csupán egy apróságról nem beszéltem: nem délután, hanem az el?z? este végeztem el azt, amir?l beszéltem. — Természetesen, a strandolásomat bölcsen elhallgattam, csak Patty tudta a teljes igazságot.

      Mike bácsi, Hilda néni bátyja volt. Egy utcával távolabb, néhányszáz méternyire lakott Hilda nénit?l.

      ?, egy szalonképes, jólelk? úriember volt. Szabadnapjaimon, vagy esti sétáim el?tt gyakran benéztem hozzá szeretetb?l. Tiszteletre méltó, szigorúan vallásos zsidó — igazán jó ember volt.

      Szívesen hallgattam az életér?l elmondott történeteket. Fiatal korától rossz volt az egyik lába. Gyermekparalízis következményeként, sorvadt izomzattal, testének lendületét alkalmazta, annak mozgatására. Csodaszép felesége, négy éve halt meg, akit azóta is mélyen gyászolt. Egy-egy fotót el?véve, nagy szeretettel beszélt az együtt töltött, igazi szerelemmel, szeretetben megélt éveikr?l.

      Mike bácsi semmiben sem hasonlított Hilda nénire. Jószívvel megkínált itallal, étellel, valahányszor bekukkantottam hozzá.

      Ugyanolyan gazdag volt, mint Hilda néni, – csak ? szeretett tudott adni is, nem csak kapni az élett?l, és mindenkit?l.

      Mike bácsi élete nem volt könny?. Fiatal korában épít?munkásként kezdte a munkásságát. Elmondása szerint, akkoriban nem volt munkás keszty?je, továbbá gyenge fizikumú fiatal volt, akinek még ráadásként hátrányt jelentett a rossz lába is. Gyakran fordult el?, hogy az építési munka során véresre kopott a kezein, az ujjain a b?r, mégis ment újra dolgozni, tovább-tovább, mert szegények voltak, s kellett a családjának az ? kevés keresete is.

      Kés?bb, amikor az épít?csoportjuk vezet?je már öreg és beteg lett, ?t bízta meg helyetteséül — kitartásáért, megbízható munkájáért — megbecsülése jeléül. Az id?s ember halála után aztán, így vette át Mike bácsi az akkori épít? vállalkozást, annak irányítását. Egy-két jó év után, válságba került az épít?ipar, elfogytak a megrendeléseik. Sajnálta a neki dolgozó szegény zsidó embereket — akiknek hasonló szegény sorsuk volt, mint neki hajdanán — családok sorsa függött a döntését?l, mi is legyen a továbbiakban, ebben a válságos, beruházások nélküli id?szakban.

      Összehívta a családját, hogy el?vezesse, mit is okoskodott ki, hogy építés-megrendelés hiányában is kenyér jusson a dolgozóinak, és ? se veszítse el addigi nehéz munkája eredményét.

      Hét testvére volt, akikt?l megkapta a családi támogatást, így a továbbiakban úgy éltek, hogy amikor nem volt építési megrendelése, a család által összeadott vagyonból vásárolt telken építettek nagy, több lakásos lakóépületet. A lakásainak bérleti díjából annak arányában részesültek családtagjai, amilyen arányban hozzájárultak anyagiakkal az építéséhez. Az ? addig meglév? vagyonának egy részéb?l pedig, ki tudta fizetni a dolgozóit. Elég sokáig tartott a válságos, rossz id?szak, de annak végére három nagy házat épített fel Mike bácsi — családi összefogással —, amelynek lakásait a mai napig bérbe adják.

      A felépült lakások tulajdonjogát, kés?bb megosztották a testvérek között úgy, amilyen mértékben azok támogatást nyújtottak az építés során: így biztosította Mike bácsi, még az unokái életét is.

      Ma Amerikában, jellemz? gyakorlat, hogy családok életvitele bérlakásokban zajlik. Nálunk ez még nem gyakorlat, csupán a fiatal házasoknál, vagy szegény, lakást venni nem bíró családoknál. El?fordul még házukat katasztrófa, vagy eladósodás után elvesztett családok életében, hogy albérletbe kényszerülnek.

      Mike bácsi boldog ember volt egész életében. Boldoggá tette ?t a tiszta szerelemmel élt házassága, a nehéz id?szakban sok családnak nyújtott segít? keze, a válságos helyzetb?l okos döntésével történt kilábalása, a családja összetartása. Akkor, nyolcvanhét évesen is boldogan élte napjait, mert azt mondta, jöhet bármilyen válság, a bérleményei hetente hozzák neki a készpénzbevételt, aztán ? dönti el, mibe fekteti, vagy feléli-e annak bevételét. Mike bácsi életszemlélete, örök példa maradt számomra, melyet tovább adtam Zoltán fiamnak is.

      Mike bácsi segít?je volt négy év óta Lyza, aki úgy szerette, úgy tisztelte ?t, mintha saját édesapja lett volna.

      Lyza velem azonos korú, magyar hölgy, aki tíz évvel ezel?tt jött el?ször Amerikába.

      Öt évig New Yorkban élt, de szegény sorsa, sikertelen szerelmei után, végül Clevelandbe jött, ahol férjhez ment egy jóval fiatalabb luzerhez, akinek csak a Lyza pénze kellett, de tovább élte léha életét.

      Lyza férjnél maradt ugyan, és jó kapcsolatban anyósáékkal, de Mike bácsi házában élt az emeleten lév? szép apartmanban. Mindene megvolt, Mike bácsit szépen ápolta, gondozta, sokszor éjszakába nyúlóan is. Mike bácsi, lányaként szerette ?t, úgy biztosította az életét.

      Hilda, Hajcsu és Rájzi néni volt a három lánytestvére Mike bácsinak, akik nagyon féltékenyen szemmel tartották Lyzát, mert attól féltek, hátha Mike bácsi majd valamikor elveszíti a józan eszét, és feleségül kéri. — ?k nem tudták, hogy a gondozón? már férjezett, s azt sem hitték, hogy két embert tiszta szeretet is köthet össze. Valószín?, nekik soha nem voltak tiszta érzelmeik mások iránt.

      Lyza már sokszor bizonyította, hogy érdemes a bizalomra, mert Mike bácsi már két év óta súlyos beteg volt. Tüd?rák, és az életkorával járó szívgyengeség volt a komoly gond. Lyza a kórházi ágya mellett tartózkodott kés? éjszakákig, ha egy-egy rosszabb id?szakban kórházi kezelésre kellett vinni ?t.

      Lyzának van otthon egy harminc év körüli lánya, aki szívbetegséggel él együtt, elvált, egy gyermekes, aki anyja támogatására szorul. Lyzának édesapja halála után, a házának ügyintézése és a lánya betegsége miatt már éppen ideje volt végre hazamennie. Két hónapot szeretett volna otthon tölteni, majd ismét visszatérni Mike bácsihoz.

      A bácsival ezt megbeszélték, majd hazautazott a halaszthatatlan ügyei intézése miatt. Távollétében egy helyettesít? segít? volt Mike bácsival.

      Miután Lyza elment, Mike bácsi állapota gyengült, volt egy enyhe agyi katasztrófája is. Így a közelben lakó lánya vette át Mike bácsi ügyeinek irányítását, akinek els? dolga volt, hogy összecsomagoltatta Lyza valamennyi személyes tárgyát, ruháit és egyebeket, azt elvitette Lyza anyósáékhoz, majd felhívta Lyzát, hogy err?l tájékoztassa. Indoka az volt, hogy cserbenhagyta az ? öreg, beteg apját, és el mert menni haza, családi, halaszthatatlan ügyeinek intézésére.

      Lyza teljesen összeomlott, ilyen nagyfokú embertelenség, ilyen mérték? gonoszság láttán. Négy és fél évig szeretettel gondozta, ápolta Mike bácsit, és akkor is visszakészült hozzá, csak ezt nem engedték meg neki.

      A bácsival nem tudott beszélni, csak miután visszajött, meglátogatta, s elmondta neki, hogy itt van, de nem rajta múlik, hogy nem maradhat vele.

      Ezek után Lyza belebetegedett abba, amit tettek vele a becsülete, a szeretettel adott gondozása, ápolása után. A bácsi, egy hónap múlva meghalt. Azt gondolom, hogy Mike bácsit az utóbbi években a Lyza szeretetteljes gondoskodása tartotta életben, s mert az megsz?nt mellette lenni, hát feladta az életért való küzdelmet. Tiszta szívvel, szeretettel gondolok rá, valahányszor eszembe jut.

 

 

 

8 év Nincs Komment

Saját fotók – a boritót tervezte és összeállitotta a szerz? fotóiból Cservenák Ildikó

A CATSKILL – HEGYSÉGBEN

 

 

Négy napig voltam a nénivel egyfolytában, amíg végre találtunk váltótársat: Erzsikét. Teljesen kimerülten mentem Edit házába, mivel a nénivel nagyon nehéz napokat éltem át éjjel-nappal.

      Ezután Erzsike vállalta az els? hetet a kempingben, mert ?t vitték együtt a családdal, aztán pedig én egyedül utaztam a megadott címre, ami nekem nem jelentett gondot — Erzsike pedig félt az eltévedést?l, az utazás nehézségeit?l, ha egyedül kellett volna mennie.

      Amíg Erzsike a hegyekben volt, azon a héten Zsuzsa pihenni készült néhány napra a barátaival, így én helyettesítettem ?t Olga néninél. Nagyon örült nekem Olga néni, hogy ismét vele voltam.

      Begyógyultak fekv? sebei, délutánonként a teraszra is sikerült ?t kitámogatnom. Ott aztán nosztalgiáztunk a régi id?k emlékeivel Pista bácsiról, a Feriéknél eltöltött esküv?t megel?z? partiról. Én elmeséltem a Monseyben eltöltött négy napomat, és elmondtam a másik néni és lánya gonosz természetéb?l adódó eseményeket is. Megköszöntem a jóságát, megdicsértem a kedves, csendes viselkedését, és mindent megtettem érte, hogy jó hangulatúvá, könnyebbé tegyem napjait, amíg vele voltam. A fürd?szobába még akkor is csak ritkán tudtam becsalogatni, akkor sem fürdés, mosakodás céljából.

      Egy hét múlva, kis kézitáskámat telepakolva, felkészülve egy egész dinnyével, megérkeztem a fleischmannsi buszmegállóba, majd a megadott Palace Hotel címére sétáltam gyalog. Nagyon élvezetes volt a buszos utazás. Amerikában természetes, hogy légkondicionáltak a tömegközlekedési eszközök, és WC, mosdó van mindegyiken.

      A Catskill hegyek látványa, a természet szépsége, a gyorsfolyású patakokban látható vadvízi evez?sök látványa leny?göz? volt. A buszmegállókban kiszállva, és a busz szélvéd?jén át, nagyon sok, szép fotót készítettem, így észre sem vettem az id? múlását.

 

      Catskill-hegység – Kingston mellett                     

 

      Erzsikével úgy beszéltük meg, hogy hetenként, vasárnap délután kett?kor érkezik a váltótárs. Aki — pedig ott volt egy hétig — jöhet vissza a négy órakor induló busszal, New Yorkba. A három és fél órás buszos utazás Manhattanból indulva, a buszköltség hatvanöt dollár volt alkalmanként. Ezen kívül további egy órás utazás volt Edit háza és Manhattan között.

      Érkezésemkor Erzsike sírva futott elém, hogy alig várta a váltásomat. — Én tudtam az okát. A néni és Gitta lánya gonoszságai természetes napirenddel voltak jelen mindig. Erzsike panaszkodott, hogy a néni nem hagyta aludni, mindenben talált hibát, csúnyán viselkedett vele, és ezen kívül sokat kellett utána takarítani, és kézzel mosni, mert összecselekedett mindent. 

      Étel volt b?ven, mert a Yeshiva konyhájáról b?séges ellátást kaptak itt is – szociális alapon, díjtalanul.

Gyümölcsöt nem adtak, ezért vittem az egész dinnyét, amit aztán — mindenki nagy örömére — közösen fogyasztottunk el. Fleischmannsben is lehetett gyümölcsöt kapni, de jóval drágább volt, mint Brooklynban.

      A mobil készülékeink csak az egyik teniszpálya közepén m?ködtek, mert máshol a hegyek leárnyékolták. A néni nem engedte ott sem, hogy a telefonját használjuk — pedig saját költségen, jól m?köd? kártyás megoldással, keveredés nélkül tehettük volna.

      Naponként egyszer hívta ?t két fia, és egyszer a helyi kempingb?l Gitta lánya: meghatározott, mindig ugyanazon id?pontokban. A néhány telefonhívástól eltekintve, soha nem volt hívása a néninek, nem azért nem telefonálhattunk — csupán azért, mert az csak az ? lehet?sége lehetett, ? úgy ítélte meg.

      Erzsike félt a hazautazás gondjaitól, ezért elfogadta Gitta ajánlatát, miszerint estefelé egy zsidó ember szállít néhány utast egy mikrobuszban, amiért negyven dollárt kell fizetnie, és egész Brooklynig viszi ?t. Volt még hely, így Erzsike örömmel élt a lehet?séggel, mivel nem kellett Manhattanból még átszállnia metróra, s azzal tovább mennie Brooklynba.

      Ezt az utazási módot aztán, többé nem választotta, mivel a gépjárm? vezet?je többször elaludt vezetés közben, amikor majdnem összeütköztek más autóval, más esetben majdnem árokba mentek ez miatt.

      Az idegösszeomlás határán volt már a heti terhelés alatt is — hát nem hiányzott neki ennyi idegesség, még a hazautazása során is. Elhatározta, hogy ezután ? is inkább a biztonságos állami járaton fog utazni.

      Csodaszép hely Fleischmanns, és azon belül a háromemeletes, szépen megépített Palace Hotel is. A hotel a hegyek közötti kis falunak látszó hely egyik legszebb, legnagyobb építménye. Mellette teniszpályák, és uszoda is van. A szálloda kertje telis tele virágokkal, kis szök?kúttal, az apartmanom el?tt félköríves terasz kempingszékekkel, asztalokkal, napozó, pihen? fotelágyakkal.

      A hotel háta mögött tiszta viz?, gyors folyású hegyi patak csordogál, melyet h?s árnyékot adó, lombos fák szegélyeznek.

      Elizabeth volt a hotel tulajdonosa, aki két éve, egy baleset következtében elveszítette férjét. Azóta egyedül végezte a hotel irányításának feladatait, annak karbantartásában pedig a harminc év körüli fia segített.

      A hotel mindhárom emeletén, jó ízléssel berendezett kisebb-nagyobb apartmanok sorakoznak. Szép csillárok, igazi szép festmények emelik a rendben tartott szálloda színvonalát.

      El?ször azt hittem, t?lem fiatalabb, azonban kés?bb elmondta, hogy az amerikai stílus megvalósítása után néz így ki. T?lem több, mint tíz évvel id?sebb volt. Közös érdekl?désünk a zene és a tánc szeretete hozott közelebb minket egymáshoz.

      A húsz négyzetméteres stúdióban lehetetlenné tette az alvást a büdös, horkoló, éjszaka állandóan bóklászó néni. Lustaságában, mindig kés?n indult el a WC-re, ezért nem volt szobatiszta, amiért sokat kellett utána dolgozni éjszaka is. Nem voltam hajlandó kézzel mosni rá. Összegy?jtöttem m?anyag szatyorba a mosnivalót, aztán a hét közepén átadtam a lányának, aki a Yeshivában használt mosógéppel kimosott rá.

      A saját dolgaimat pedig összegy?jtöttem, aztán a következ? szabad héten, mosodában mostam, egy-két dollárért.

      A harmadik napon már olyan kimerült voltam, hogy minden pillanatban úgy éreztem, összeroskadok. Kitaláltam, hogy a néni délutáni pihenési ideje alatt én elmegyek úszni. A néni ezt úgy engedélyezte, hogy a szálloda tulajdonosn?je biztosította, hogy ? addig figyel rá, amíg én úszom.

      Nagyon jó volt. Öt dollár belép?jegy ellenében úsztam harmincöt-ötvenöt percet, majd aludtam a szálloda mögötti, ringatóan csobogó kis patak partján két órát, így bírtam ki a hetet nehezen.

      A nénit sokat sétáltattam, s a természetben ott talált gyógynövényekkel gyógyítottam a nyílt sebeit. A következ? héten Erzsikének elmondtam a gyógyítási titkaimat, ezután ? is így gyógyította a nénit.

      Óránként járkáltattam a teraszon, körbe-körbe pár percig, vagy amíg egyáltalán hajlandó volt sétálni, mert ezzel még megmozgattam az elpangó nyirokrendszerét. ? is tudta, hogy azután jól érzi magát.

      Már egy hét után látványos javulást tapasztaltunk, amiért a néni megengedte nekem mindig az úszási id? napi szabadságát. Hat hét után hegedtek be a sebei, és kezdett jobb hangulata lenni. Megengedte, hogy esténként Elizabethtel sétáljunk egy-egy órát, amikor beszélgethettünk nyugodtan, bármir?l, mert ott a néni nem kiabált közbe, nem zavart valamilyen ostoba követelésével újra és újra.

      Ha létezett szeretet a néni szívében, hát azt hiszem, akkor engem szeretett, amiért jobban, könnyebben élhette unalmas napjait — mert amióta vele voltam, rendben volt az alteste, nem kínozták a b?zl?, levedz? sebei, és a lábai sem voltak már terhére, mint ólomsúlyú gerendák.

      Az én édesanyám is hasonló korú, de semmiben sem hasonlító id?s hölgy volt. Az édesanyám olvasott, tévét nézett, voltak saját gondolatai, figyelemmel kísérte a világ eseményeit, és rendkívül mozgékonyan élte élete utolsó id?szakát is.

      A néni személyisége, mindezt nélkülözte, nem igényelte, s?t nem t?rte azt sem, ha könyvet, vagy újságot látott a kezemben. Utálkozva mondta, mi akarok én lenni — tudós talán? — És elparancsolt a könyvem mell?l. Valószín?, ilyen igénytelenül — csak a vallásnak hódolva — élte le egész életét.

      Az igaz, hogy tíz gyermeket szült, azonban azt sem lehet mondani, hogy ezek élete, növekedése, ellátása miatt lett ilyen bután, besz?külten él? ember, mert tudjuk, hogy az anyukák élete Amerikában nem a gyereknevelés nehézségeir?l szól — azt elvégzik a nevel?n?k, akiket megfizetnek mellettük. Gazdagok voltak. Gitta házában is voltam, az is egy luxusméret?, modern, luxus-berendezés? otthon volt.

      A hatodik hét után, amikor ismét váltott Erzsike, nagy m?sort alakítottunk két dologból. Az egyik az volt, hogy Gitta, az alkalmankénti hatvanöt dolláros útiköltséget még mindig nem fizette ki egyikünknek sem, mondván, hogy ingyen eszünk, díjtalan szállásban lakunk és nem sok mindent kell csinálnunk, szinte üdülünk itt, az anyjával. Feltételezem, az külön bosszantotta, hogy én naponként úszni jártam.

      A másik dolog volt, hogy a szálloda tulajdonosa megtudta, hogy nem szobatiszta a néni, és nem használ pelenkát sem. Egyik éjjel ágynem?t kellett cserélnem, de a matrac nem ázott át, mert gumileped?t bujtattam a leped? alá úgy, hogy ne tudjanak róla, ezért nem lett nagyobb a baj.

      A szálloda tulajdonosa pedig joggal óvta a szálloda rendjét, tisztaságát.

      Elizabeth ultimátumot adott Gittának, hogy vagy alkalmaznak pelenkát, vagy el kell vinniük onnan az anyját, mert ez nem öregek szociális gondozója, hanem szálloda, ahol eddig tiszta, rendes matracok álltak rendelkezésére mindenkinek.

      Bár nem én mondtam el a néni szobatisztasági problémáját — mégis ezért —, üvöltve nekem támadt anya és lánya. Ekkor „csordult a pohár” részemr?l! Fáradt voltam, kiábrándult és elkeseredett.

      Érdemtelenül, döbbenten hallgattam anya és lánya üvöltését, szédülten, fáradtan néztem Gitta után, amint üvöltése befejeztével — nem hallgatva válaszomat — elrohant.

      Ez már több volt, mint amit bárkinek megengedhettem volna — még Amerikában is!

      Szépen, csendesen elmondtam a néninek, mi a problémám, a vétkes nem én vagyok, és azt is elmondtam, hogy Gitta nem adta meg az útiköltségemet, pedig korábban ebben egyeztünk.

      Elmondtam, hogy én innen addig haza nem megyek az Edit házához, amíg a pénzemet meg nem adják.

      Felháborító volt, hogy gazdag emberek, akik nyaranként családostól üdülnek hónapokig, azok tartoznak szegény emberek járandóságával, azok elkívánják, hogy Erzsike a saját pénzén vásárolt, saját mosószerével, kézzel mossa naponként a néni összecselekedett dolgait. Elképeszt? volt az a nagymérték? fels?bbrend?ségi tudat, amellyel kezeltek minket, akik tisztán tartottuk, gondoztuk, s meggyógyítottuk tudásunk alapján az édesanyját. Elképeszt? az a hit, amely azt sugallja, hogy az altestr?l ne beszéljünk, azt ne érintsük, a kellemetlen jelenségeket ne jelezzük, ne keressünk azokra megoldást.

      Elképeszt? az a gyakorlat, hogy Európából érkezett szegény embereket használnak ócska munkákra, alig valamiért, megtakarítva a gépek költségét és a kiadandó munkadíj nagy részét.

      Erzsike mesélte, hogy Boroogh Parkban volt takarítani nagycsaládos, gazdag zsidóknál, akik felmosórongyként A4 méret? ócska rongyot adtak a kezébe, amellyel ötven négyzetméteres helyiséget kellett négykézláb görnyedten felmosnia. Segítségképpen, a porszívó csövét és széles részét használta, hogy könnyítsen görnyedésén, ezért újra mosatták az egészet, ismételten térdre ereszkedett módon, mert ezt ?k így szerették. Több magyar asszonytól is hallottam már hasonló történeteket. Mi vagyunk a tisztábbak, dolgosabbak, m?veltebbek, mégis ilyen megalázó helyzetekbe kényszerít a szegénységünk. Nekem, édesanyámnak és a családom tagjainak itthon, felmosó gép áll rendelkezésünkre — nem Amerikából.

      Nem szívesen lennék takarítón? Amerikában. Bízom benne, hogy ez a viselkedés, csak a Boroogh Parkban lakó, elmaradottabb gondolkodású, zsugoribb zsidók jellemz?je.

      Erzsike leváltott, én pedig azt mondtam Gitta férjének, ha a négy órakor induló buszig nem kapom meg a pénzemet, amivel tartoznak, elmegyek érte hozzájuk a kempingbe — s ha nem adják meg, velük alszom ott.

      Nem adták meg a tartozást!

      Felöltöztem nyári ruhába, amely — nem tisztelve a zsidó vallás követelményeit — mélyen dekoltált, ujjatlan, könny? viselet volt. 

      Elindultam a kempingbe, megkeresni az ott él? Gittáékat, mivel a telefonhívásomat nem vették. Két kilométernyit kellett gyalogolnom a csomagommal, amíg eljutottam a kempingig. Nagyon szép természeti környezetben, rendkívül szegényes módon éltek itt az emberek. Valószín?, ez is a vallási vezeklés része lehetett azok b?neiért, akik miatt most én is itt voltam. Amikor megláttak, minden irányba elsiettek a fekete ruhás, fekete jamikás, fekete nadrágos, sz?rös, pajeszos férfiak. Aki nem tudott gyorsan elmenekülni, az leszegett fejjel, lesütött szemmel, egy-két méteres távolságban, a f?ben gázolva mell?zött.

      Próbáltam kérdezni, de elfordulva, elmentek t?lem. Végül, két ott dolgozó, láthatóan nem zsidó férfi állt szóba velem, akik megmutatták, hol a Gitta családi szálláshelye. Nagyon kedves emberek voltak, segítettek odáig vinni a csomagomat, mivel látták, hogy nem terepjáró lábbeli alkalmatosság van rajtam.

      Gitta tizenöt éves fia szaladt elénk, hogy ne kísérjenek oda a férfiak, mert nincsenek itt a szülei. A férfi rászólt, hogy ne vezessen félre, mert pár perccel el?bb látta itt az anyját.

      A család szálláshelye, egy lyukas falú és padlózatú, furnérlemezekb?l tákolt bódé volt, amelyben a nálunk háború után alkalmazott alu-lavór volt a mosdó, és durva pokróc volt az ágyon, takaró és ágynem? helyett.

      Mi is szoktunk sátorozni, kempingezni, de bogár- és gyíkmentesen záró sátorban, jóval kulturáltabb körülmények között.

      A kamasz fiú férfiasan állta a helyzet nehézségeit. Visszatessékelt a testével lökdösve, vigyázva, hogy a kezével ne érintsen engem, mint parázna, tisztátalan személyt. Megtiltotta, hogy még egyszer betegyem a lábam a szálláshelyük küszöbén belülre. Mondta, neki nincs pénze, az anyjáék pedig ma már nem jönnek haza.  

      A bódé el?tt lév? m?anyag kempingszékre letelepedtem, a térdemen keresztbe vetettem a lábam, és közöltem: akkor én megvárom a szüleit, vagy adja ide nekem valaki az elmaradt pénzemet. Kilátszott a térdem, a vállaim a mellkasom nagy része, a melleim sziluettje látható volt a ruhában.

      A fiú kiborult ekkora mérték? szemtelenségt?l, és kiabálni kezdett velem, hogy az ? széke, és ne érjek hozzá, és adjam oda neki. Mondtam, én öreg és fáradt vagyok, mert a nagyanyját gondoztam, gyógyítottam, vigyáztam egész héten, kérem, ne lökjön le hát a székr?l, mert azt nem érdemelném meg. És ezután én is kiabálva mondtam, adja ide valaki a pénzemet, és már itt sem vagyok.

      A fiú teljesen kikészült, berohant a bódéba, ott a mobil telefonján telefonálva, valakiknek vázolta a kilátástalan helyzetet. Hangnemet váltott, elmondta, hogy a nagybátyja autójával elvisznek Kingstonba, ahol majd megkapom a pénzemet, és tovább utazhatok az éjszakai busszal New Yorkba.

      Természetesen visszautasítottam a lehet?séget, mondtam, itt adják ide a pénzemet, és én elmegyek a saját lábamon, az én dolgom, hova.

      Ismét telefonált sokáig a fiú, amit értettem, hogy nem hittem el a mesét, így nem tud eltávolítani e szent helyr?l. Eközben Erzsike telefonált, hogy eljön velem haza ? is, mert kidobta ?t a nagybácsi és az id?s néni, mivel bevállalta, hogy ? mondta el a szálloda tulajdonosának, amit nem lett volna szabad.

      Erzsike megérkezett a nagybácsi mikrobuszában, mert ? elhitte, hogy majd ha innen eltávolítanak minket, Kingstonban megadják a pénzünket. Ez naiv „csacskaság” volt! Kiszállítottam hát Erzsikét az autóból, hogy bízza rám, meglesz a pénzünk, addig innen el nem megyünk.

      A nagybácsi nem akart magyarul beszélni, Erzsike nem értett angolul, így én szépen elmondtam, velem ilyen soha életemben nem történt, mint itt tesznek velünk. Megkérdeztem, milyen az ? hitük, az ? családjuk, akik azt teszik, hogy nem adják oda járandóságát annak, aki meggyógyította az id?s asszonyt, megmentve ?t a mindennapi szenvedéseit?l. Ugyanakkor, ha megjelenik egy zsidó idegen, és kéri, segítsenek neki jobban élni, hát annak adnak húsz, ötven, vagy száz dollárt, pedig nem tett, és lehet, soha nem is tesz értük semmit.

      Miközben, hangosan zajlottak az események, a kemping lakói lassan, minden irányból, egyre s?r?bb tömegben közelítettek hozzánk. Félelmetes látvány volt a lassan, hangtalanul közelít?, feketébe öltözött, ápolatlannak t?n?, sz?rös, pajeszos tömeg, amelyben elvegyült néhány, ugyanígy sötétbe öltözött gyermek is.

      El?vettem hát fényképez? gépemet, és kezdtem körbe fordulva fotózni.

      A „hangyaboly” hanyatt-homlok, árkon-bokron át, menekülve elt?nt. Úgy tudtam Pista bácsitól, hogy a zsidó ember nem öl, de azért megkönnyebbültem, miután elmenekültek a lefotózás lehet?ségét?l.

      Hívott a mobilomon Elizabeth, a Palace Hotel tulajdonosa, hogy hol vagyok, mi történt velem, mert Erzsikét elvitték autóval, és aggódik értünk. Elmondtam, hogy még a kempingben alkuszunk, azonban Erzsikét sem engedtem elutazni az ismeretlennel — az ismeretlenbe.

      Végül, én is engedtem, és a nagybácsi is engedett. Mivel mindenképpen el akart távolítani minket a kemping szégyenletes helyszínér?l, megkértem a hotel tulajdonosát, jöjjön értünk autóval, visszamegyünk a néni stúdiójába, és ott alszunk éjjel, amíg a pénzünket ide nem adják.

      A nagybácsi, természetesen értette, mir?l beszéltem Elizabethnek.

      ? is telefonált valahova — aztán megígérte, megkapjuk a pénzünket, de nem alhatunk a néni lakosztályában. — Ott, soha nem is aludhattunk, ez volt a dolog pikantériája!

      Visszamentünk, s a néninek beköszöntem, aki kétségbe esett, hogy még mindig ott vagyok, majd kiabálva utasította a nagybácsit, hogy fizessenek ki, mert én jó voltam hozzá, és meggyógyítottam.

      Kifizettek, majd megköszönve a segítségét, elköszöntünk a nénit?l, aki sírva bocsánatot kért.

      Sajnálatra méltó volt.

      Mivel Fleischmannsból akkor este már nem indult New York felé busz, így negyven dollárért Elizabeth vitt minket a közeli Kingstonba, ahol elbúcsúzva, megköszöntük az ? segítségét is.

      Erzsikével vidáman voltunk, mert a pénzünk már ott volt a zsebünkben. Kingston nagyon szép helység a Catskill hegyeinek egyik szép völgyében. Sétálgattunk, amíg besötétedett, majd megérkezett a számunkra fontos autóbusz.

      Éjjel kett?kor érkeztem Coney Islandra, az Edit házában lév? szálláshelyemre.

      Néhány napig pihentem, strandoltam, Judittal koncertekre jártunk, majd Zsuzsa felhívott, hogy a segítségemet kéri, helyettesítsem ?t néhány hétig Olga néninél, mert haza kívánt menni.

      Olga néni ismételt nagy örömére, igent mondtam. ? fizikailag nagyon meger?södött, meghízott, azonban mentálisan kezdett kicsit leépülni.

      A reggeli tisztába tétel során — ha fürdettem, továbbra is a „jaj, megölsz” m?sor volt, majd gyerekes örömködés, amikor végre tiszta lett ? is, és az ágynem?je is. Amikor nem zaklattam fürdetéssel, csak a pelenkázás utáni popsi mosás volt, amíg tisztába tettem, hangosan, harsogva, trágár kis nótákat énekelt nekem. 

      Továbbra sem volt hajlandó zuhanyozni, vagy kádfürd?zni, de már minden délután kimentünk a ház els? teraszára, ahol egy kényelmes fotelben ült néhány órát.

      Általában itt én néhány percig felolvasást tartottam neki valamilyen könyvb?l vagy újságból, aztán egyszer nasizott valamiféle gyümölcsöt, vagy süteményt, majd közvetítettem neki, mi történik az utcában.

      Elég nagy forgalmú utca volt, és a közelben állt egy zsidó templom, ahova némelykor egy-egy zsidó család vitte adományát, hangos énekszóra, körmenettel, tömeggel kisérve. Ilyenkor mi is közösen énekeltünk egy nagyon szép éneket, hogy „salom a lehem, evinu sa-a-lom, a lehem…” Szívesen énekeltem vele én is ezt, mert örömet szereztem neki, s mert nagyon szép a dal. 

      Jobb napjain, itt a teraszon, beszélgettünk, én elmondtam, hogy tudom, miért nem kíván menni sehova, mert akkor már szinte alig látott, és a hallása is nagyon romlott, ezen kívül pedig félt az újabb elesést?l, félt kórházba kerülni, félt a haláltól. Mindig mondta, nem baj, ha már semmit nem fog látni, csak még ezen a világon „szíhassa” a leveg?t.

      Néha vettem neki csokit, egy-egy darab kelt tésztából, vagy leveles tésztából készült kalácsot, amit tudtam, hogy nagyon szeret. Örömmel ette meg, mint egy kisgyerek, aki ajándékot kapott.

      Sajnálattal láttam rajta nap, mint nap az id? gyors, leépít? múlását. Ha rosszabb napja volt, akkor egész délután, harsogva énekelte magyarul a kislány korában tanult, vagy hallott, vad, trágár, vagy a háborúban hallható zsidóellenes nótákat. Próbáltam ilyenkor elterelni a figyelmét, vagy magyarnótákat, magyar operett részleteket énekeltetni, de az ilyenkor eredménytelen volt. El?fordult, hogy az arra járók közül, valaki értett magyarul — ilyenkor szóltam neki, hogy ilyen ember közeledik — erre ? azért is, még hangosabban énekelte a nem helyénvaló dalokat.

      Meséltem neki az Amerikában látott, tapasztalt életemr?l, ? pedig újra és újra a Debrecenben eltöltött kislánykori emlékeit idézte.

      A rövidtávú memóriája már nem jól m?ködött, de a régmúlt, tisztán, részletesen elevenedett meg jobb napjain. Ilyenkor még arra is hajlandó volt, hogy ne az ágyban, hanem a konyhában, asztalhoz ülve vacsorázzon.

      Egy ilyen alkalommal, a vacsora után, amíg én mosogattam volna, ? még ücsörgött kicsit az asztalnál.

      Még világos volt, de ? arra kért, a mosogató feletti lámpát kapcsoljam be. Soha nem használtam, mert nagyon kopott volt a kis kapcsolója, éreztem, hogy az nem nekem való. Csak er?ltette, hogy kapcsoljam csak be, mert ? kéri most. Még száraz kézzel ugyan, de egyszerre nyúltam a csaptelephez, meg a hetven éves kis kapcsolóhoz.  Áramütést kaptam, amit?l hátra zuhantam, neki a nem messze álló h?t?nek.

      Olga néni is nagyon megijedt, ami után rendbe tettem, ágyba kísértem, aztán én is ágynak d?ltem, mert mindenem remegett, pedig csak a bal kezem középs? ujj vége égett meg. Mozdulatlan pihenésem alatt is újra és újra leverítékeztem. Azon az éjjelen, nem nézegettem, nem gondoztam Olga nénit, reggel pedig, mint a száraz szalma, tört a hajam, maréknyi mennyiségben. Még egy hétig nagyon rossz, gyenge állapotban voltam — amit természetesen, senki észre nem vett. — Túljutottam a „halálomon”, s azt tapasztaltam, hogy a nagy m?tétem utáni években jellemz?, éjszakai félelmetes „szívkalimpálásaim” megsz?ntek, továbbá a m?tétet követ? években jellemz?, kiugróan magas vérnyomásom is megsz?nt.

      Úgy látszik, kiüttettem a szívritmus-zavaromat és az állandó magas vérnyomásomat is. A mai napig nem tértek vissza ezek a problémák.

      Öt hét után, amikor Zsuzsa visszajött Magyarországról, én hazautaztam. Nem teljesen pozitív, de ismét felejthetetlen élményekkel feltöltve kerültem haza. Itthon édesanyám és a teljes családom, a barátaim szeretete, hamar elfeledtette velem az Amerikában történt negatív élményeket — melyeket azóta az id? szépen elmosott, mint nyári zápor az út porát.

     

      A következ? év tavaszán ismét New Yorkba érkeztem, ahonnan — a szokásos baráti köszöntgetések után — Ohio Államba, Clevelandba utaztam. New York és Cleveland között a repülési id? mindössze két- és félóra. Másfél órás késéssel indultunk, mert a gép utasainak valamilyen jelleg? dolga nem volt rendben. A terrorelhárítás miatt, még ezeken a belföldi járatokon is maximális odafigyeléssel kezelték az utaztatást. További félóra elment azzal, hogy valaki nem kapcsolta ki a mobil telefonját, így elektromos térer?t jelzett az ellen?rz? készülék — s amíg meg nem találták a jelzés forrását, aztán ki nem kapcsolták, továbbra sem indulhattunk.

      Így aztán, Brooklynból, a La Guardián át, több mint fél napomba került, eljutni az Erie-tó partján fekv? nagyvárosba.

 

1 év 2 komment

NEW SQUARE

 

Érkezésem els? útja mindig az óceán sós ízét, a morajló hullámokat, a jól ismert kedves, egyszer? arcokat kereste, aztán Olga nénihez utaztam. Apró ajándékot és nagy szeretetet vittem oda mindig, majd meglátogattam régi ismer?seimet. Elzarándokoltam kedvenc helyeimre, New York szépségeihez.

      Márta szólt, hogy a New Yorki Központi Kórházba kell mennem Rachel nénihez, aki az utóbbi egy hónapban két szívm?téten is szerencsésen túljutott.

      Judittal épp Manhattanban, a második sugárút egyik nagy éttermében vártuk Mága Zoltán koncertjének kezdetét. Alig hallhattam valamit bel?le, mert késett a MALÉV gép, s így késve kezdhették az el?adást. Nagyon sajnáltam, hogy így elcsúszott id?ben az el?adás kezdete, mert magára kellett hagynom Juditot, és nem élvezhettem sokáig a m?vész úr játékát, a szép magyar zenét sem. 

      Éjszaka kellett Rachel néni mellett lenni, mert félt. — Félt elaludni.

      Rachel néni nagyon kedves, jólelk?, nyolcvanhét éves id?s hölgy volt, aki még nagyon akart élni. Néhány nap után hazaadták a kórházból, ahol hetente öt napot kellett vele töltenem. New Squareben lakott egy takaros, három szobás házban. Tíz gyermeke élt — akik nagy részben itt éltek, tíz-tizenöt gyermekük volt —, s ki tudja mennyi unokája, szerte a világban. — Hollandiában és Belgiumban élt két fiatalabb fia. ?k a gyémántüzlet szerelmesei voltak. A helység apraja-nagyja, szinte mind az ? családjának volt rokona valamilyen ágon.

      Szigorú vallási követelmények szerint éltek mindannyian.

      New Squareben nagyon szigorú vallási rend volt. A központban néhány éve épült modern, monumentális zsinagóga /seneca/, a Yeshiva; a több emeletes, modern, szül?anyák otthona — mind-mind nagyon szép, látványosan gazdag építmény. A helység központjában nagy táblát helyeztek el a rabbi határozatával. A tábla felirata szerint, az út egyik felén lév? járdán a n?k, a másikon a férfiak közlekedhettek.

      Kibontott hajjal, fejfed? nélkül, fedetlen karral és térdekkel feln?tt n? nem mehetett utcára. Nadrágot, a test formáját mutató ruházatot nem hordhattak közterületen.

      Állami rend?rség volt a helységben, de éjjel nappal ?rjáratoztak a zsidók, egymást váltva kétóránként.

Vigyáztak a családjuk és önmaguk életére.

 

 New Square – zsidó kismamák, újszülött pihen? otthona

 

   Esténként egy-egy órát sétáltam a kellemesen meleg id?járás vonzásában. Fotóztam a szép tájat, az új, csodaszép épületeket élveztem a meleg nyári estét. — Még nem olvastam, csak lefényképeztem a táblát, és láttam, hogy mögöttem öt-hat fiatal férfi közelit, majd egyre többen kísérnek, bármerre megyek.

      Mint a gyászmenet. Némán, sustorogva, néhány méterrel mögöttem, egyre több volt a fekete kabátos, fekete kalapos, fekete nadrágos fiatal ember. Én fehér, sikkesen a csíp?mre simuló nadrágban, formát mutató pólóban, és lobogó, derékig ér?, kibontott sz?ke hajammal, bizony zavaró jelenség lehettem, ráadásul az utam nagy részét azon a járdán tettem meg, amelyen a férfiak közlekedtek.

      Egy-két férfi velem szemben haladva, lelépett az úttestre, amikor a közelembe ért. Még gondoltam is, hogy milyenek ezek, a két méter széles járda nem elég nekik, hogy ne érjenek hozzám? Ezt már túlzásnak tartottam!  

      A tábla elolvasása után értettem meg, miért is tették. A tudatlan, a rossz lány, én voltam.

      Rachel néni házába hazaérve láttam, hogy mögöttem már vagy tizenöt-huszonöt fiatal férfi nyomul. — Azt tudtam már rég, még Pista bácsi meséib?l, hogy a zsidó ember nem öl, de azért nem voltam biztos benne, hogy nem lincselésre készülnek. Bementem hát a házba, ahol aztán „rögtön-mindjárt” elfoglalt Rachel néni kedves invitálással.

      Miután épp rendbe tettem ?t, kopogtak az ajtón, és két bátor, fiatal ember jött be, akik számon kértek,  mit keresek én a városukban, ki vagyok, és miért fényképeztem a f?bb építményeiket.

      Szépen válaszoltam, s aztán kedvesen kitessékeltem ?ket.

      Kinéztem utánuk, miel?tt becsuktam az ajtót — hát mit láttam: a helység apraja-nagyja, mind ott tolongott a ház körül, mint május elsején nálunk a felvonulók tömege. — Épp csak nem majális, hanem halotti tor hangulatát árasztotta a sötétbe öltözött, suttogó tömeg.

      Alig, hogy becsuktam az ajtót, ismét kopogtak. Két rend?r jött be, akik kulturáltan köszöntek, majd hellyel kínáltam ?ket. Elmondták, hogy két fiatal ember bejelentést tett a rakoncátlan jelenségr?l, amelyet én jelentettem a f?utcájukon sétálva. Szépen elbeszélgettünk Magyarországról, az utazásaimról, a fiamról, majd amikor az adataimat kérték, nem csak bemondtam azokat, hanem felajánlottam, hogy nézzék át a hivatalos irataimat is.

      Mondták, mivel nem tettem szabálysértést, ezt ?k nem kérhetik, de ha felajánlom, így hát megnézik.

      Ezután tisztelettel elköszöntek, majd az ajtóban álló testvérekkel, rokonokkal közölték, helyes fiatal n? vagyok, semmi gond, minden rendben, mehet haza az apraja-nagyja.

      A családdal ez után napokig humorizáltunk, hogy ez itt egy nagy akció volt, amely egy hétig életben tartja majd a helység lakóinak hangulatát. A család megkérte a rabbit, dorgálja meg a két fiatal embert a túlkapásáért — s t?lem még napokig mindenki bocsánatot kért az atrocitásért.

      Nem haragudtam — nem volt miért félnem, aggódnom magam miatt.

      Nem úgy, Rachel néni miatt!

      Az ? egészsége szépen épült, már nem kellett pelenkázni. A segítségemmel, néhány lépést is tett délutánonként, és szépen beszélgetett már. A nap és az éjszaka nagy részét mellette töltöttem, s ha éjjel elbóbiskoltam véletlenül, vagy napközben nem látott maga mellett, gyenge hangján, erélyesen próbált arra késztetni, hogy „rögtön-mindjárt” ott legyek mellette. Éjszaka, huszonöt-harmincöt perces alvásai közben órákig ébren volt, és foglalkoztatott. Gyakran beszélgettem neki, hogy ne féljen, én itt vagyok vele, és hogy akkor fog felépülni, ha sokat alszik. Kérdeztem, mit?l fél, miért nem mer aludni. Mondta, fél a „következ? pillanattól”, a halott családtagjaitól, akik újra és újra mellé fekszenek és gyötrik, nyomják ?t annyira, majd megfullad. Félt a haláltól, a szívtájéki nyomást érezve.

      Péntek délután, a sábesz kezdete el?tt jöttem el t?le, és vasárnap délután indultam vissza hozzá. A szabadid?m felét alvással töltöttem.

      Nagyon kedves családja volt. Mindenféle gyümölcs, csokoládé, süteményfélék, és a Yeshiva zsidó iskola konyhájáról hozott ebéd és vacsora nekem is rendelkezésemre állt. Olyan mennyiség? volt az élelmiszer, a gyümölcs, a sütemény, hogy amit hét közben nem bírtam megenni, eltettem a mélyh?t?be, aztán a fagyasztott húsokat és süteményeket magammal vittem Edit házába, ahol a hét végén megettük azt közösen Judittal, s a többi ott lakó magyarral. Hétvégeken ismét jazz- és egyéb zenei koncertekre jártunk.

      Vasárnap estefelé, Boroogh Parkból indultam a Monsey-Travel zsidó busszal, amelyen leültem mindjárt a jobb els? ülésre, ahonnan egy fiatalember ki akart szállítani, hogy nem szabad ott ülnöm. Felháborodtam, hogy ez a pimasz gyerek, mit merészel! — Volt még harminc üres hely a buszon! — Aztán a buszvezet? mondta, hogy azon az oldalon a férfiak ülhetnek, majd függönyt húztak a két üléssor közé, s a másik oldalra ülhettek a n?k! Így vigyáztak más asszonyának erkölcseire!

      Egy másik alkalommal, a bokáig ér? sötétkék ruhám volt rajtam, s mert át kellett akkor is ülnöm baloldalra, kilátszott a lábam, mivel a ruhám jobb oldala — kényelmi szempontból, és nem erotikai céllal —, fel volt hasítva combközépig. A hátam mögött ül? zsidóasszony rányúlt a hasítékra, és biztosítót?t akart belé szúrni, hogy összet?zze.

      Megköszönve, visszautasítottam, majd egész úton fogtam a ruhám hasítékainak két szélét.

      Nem volt öröm, amit megérkezésemkor láttam: A család nagyon örült, hogy végre ott vagyok, mert az ágyban er?sen felpolcolt Rachel néni magába roskadt testét látva, nem tudtak mit kezdeni az er?tlenül, félig ül?, félig el?re bukó törékeny anyóka testével.

      Csak fektetni kellett volna, mert így épp a kétszer m?tött szívet és mellkast terhelték az er?ltetett ültetési pozícióval. Nem mondták, mi történt az el?z? két napban, de valószín?nek tartom, hogy Rachel nénit vagy megrántották, vagy ? maga leesett éjjel, esetleg nappal, amikor valaki nem figyelt rá.

      Szépen rendbetettem, rákapcsoltam az ellen?rz? gépeket, az oxigént, de már nem tehettem többet érte.

      Csütörtök hajnalban már nagyon rosszul volt. A vérnyomása percenként er?sen ingadozott, a légzése nagyon er?tlen, gyenge volt, s a szemét már nem tudta kinyitni. Hívtam telefonon a gyermekeit, akik azonnal hívták a zsidók ment?szolgálatát. A ment?knél, nagyon sok az önkéntes, jószív? segít?. ?k segélynyújtásra felkészültek — azonban ezek az emberek a család tagjai voltak, s megérkezésükkor, az idegességük miatt kapkodtak.

      Rachel néni élete kétszer elment a kezük alatt, majd percek teltek el, amíg visszahozták az életbe ismét.

      Azt hiszem, a két szívm?tétet nem vették figyelembe, amikor az életét akarták menteni.

      Végül oxigén segítségével visszaállt az életfunkciója Rachel néninek, de nem hittem benne, hogy ez után a kemény kezelés után, életben maradhat. A kórházban sem tudták már visszahozni a tudatát, még két hétig élt.  

      Megsirattam, mert nagyon sajnáltam.

      Megfogadtam, bárhol is lesz szükség életment? segítségre, az állami, jól felkészült ment?szolgálatot fogom hívni minden esetben. A féltudás, az veszélyesebb, mint a tudatlanság! Az emberi életet a jó szándék nem tudja fenntartani — csak a tudás!

 

      Edit házában voltam ismét, de még három napig sem pihengettem, szóltak, hogy Boroogh Parkba kell mennem a Rachel néni egy id?s rokonához, akivel van egy segít?, de nem bírja egyedül, mert nagyon nehéz eset az id?s hölgy.

      Judittal épp a Hattyúk tava el?adására készültünk, de miel?tt oda mentünk, bekukkantottam ehhez az id?s hölgyhöz, hogy megbeszéljem a másnapi érkezésemet. Judit elkísért. Az els? találkozáskor láttam, hogy komoly gond lehet. Gizi, a segít? egy szószátyár, rafinált pesti perszónának látszott. ? tíz éve élt már Amerikában. Bronxban élt együtt a barátjával. Minden huszonnégy órában váltottuk egymást, de az els? látvány nem volt jó. Judit elmondása szerint, „seggel” jöttünk kifelé, azt mondta, ? ebbe a házba be nem lép többé, annyira negatív volt.

      Az id?s hölgy szótlanul, mint az öklelni készül? bika, oly kedvességgel tekintett ránk. Kövér, büdös, és barátságtalan volt, térdt?l lefelé pedig elfeketedett, sebhelyes lábakkal. Láthatóan érsz?kület és mozgáshiánytól elpangó nyirokrendszer okozta sebek kínozták.

      Minden emberhez pozitív hozzáállással fordulok, tehát megbeszéltem Judittal, hogy majd én megmozgatom, tornáztatom, sétáltatom, szeretettel beszélgetek neki: én hittem benne, hogy így majd meggyógyul, legalább nagy részben.

      A másnapot a néni fürdetésével kezdtem, majd sétáltattam, tornáztattam, amelyet nem nagy örömmel, de hajlandósággal m?ködött velem együtt.

      Döbbenetes, amennyire az alteste kivarasodott, elgombásodott volt. Nem akarta engedni, hogy azt megmossam. S?r? bocsánatkérés közben, de rendbe tettem, majd azonnal Bactrobannal kezeltem, így néhány nap alatt elmúlt a b?z és a sebhelyes elgombásodás.

      Napokig tartott, amíg sikerült tudatosítani vele, hogy a lábán a sebek csak akkor kezdenek gyógyulni, ha mozgásban lesz, így óránként rábeszéltem, néhány perces sétára, a lakásban.

      Súlyos pánikbeteg volt. Ha napközben körülötte mozogtam, elaludt fél órákra a székben ülve, de éjjel nem tudott nyugton maradni, és bár volt külön szobám, de vele egy szobában kellett aludni.

      Természetesen, alvásról szó sem lehetett. Az én biológiai órám sosem m?ködött kakukk módjára. Én mindig több órán át szerettem aludni, folyamatosan. — Ezek az éjszakák itt, nem err?l szóltak.

      A néninek nemcsak a tekintete volt gonosz, hanem a személyisége volt alapvet?en az. Tíz gyermeke közül a közelben csak Gitta nev? lánya lakott, aki hasonlóképpen rosszindulatú ember, mint édesanyja. Egyik fia, Haimleaser tanított a közeli Yeshivában, ? kulturált, nagyon kedves ember. Naponként, a délel?tti órákban, általában egy kávézás erejéig, meglátogatta édesanyját. Pár szót beszélgettek, majd elolvasta a napi zsidó újságot, aztán elment.

      Ha férfiember tartózkodott a néninél a családjából, akkor kellett használnom a külön szobámat, hogy távol tartson a család férfi tagjaitól.

      Telefonálni nem engedett a saját költségemre sem. A ház telefonkészülékét általában a kezében, vagy a zsebében szorongatta, hogy ne tudjam használni. Otthon vasárnap együtt volt a család nagy része Édesanyámnál, így amikor a néni elszundikált, kicsempésztem a kezéb?l a telefonkészüléket, majd bebújtam a szobám szekrényébe, és onnan telefonáltam haza a szeretteimnek, hogy a néni ne ébredjen fel, mert akkor rettenetes ordítása mellett vissza kellett volna adnom neki a készüléket.

      Kissé visszhangosan hallottak otthon, és megkérdezték, miért. Elmondtam, hogy azért, mert a szekrényb?l kell telefonálnom, hogy elkerüljem a nagy bajt. — Jót nevettek ezen — nem értették, hogy fordulhat velem el? ilyesmi.

      El?fordul, hogy az ember napjai csak akkor mennek rendben tovább, ha humorral bírja kezelni a dolgokat. Nos, nekem mindig volt elég humorom, az idegeim meg „jó er?s kötélb?l” vannak.

      A néni egy hét után, nagyon megszeretett, és nem is bántott már annyit, mert a gonoszsága ellenére én türelemmel, szépen bántam vele. Belátta, hogy a mozgás, a tisztán tartás már fél egészségként jelentkezik számára. Kezdtek gyógyulgatni a sebei. Legel?ször az altesti fájdalmai sz?ntek meg, ami már jobb hangulatot adott az egész napjának, pedig nagyon egyszer? volt helyrehozni azt.

      Egy-két hét után, a lábain is gyógyultak a sebek, és húzódott vissza a kiterjedt feketeség. A lábdagadása is csökkent a mozgással, majd tovább csökkentettem természetes gyógymóddal, amely szintén egyszer? m?velet.

      Hálája jeléül, ezért innent?l kezdve együtt étkeztünk, én szedhettem neki is az ételt, és ha kell?en fedett öltözékben voltam, beszélgethettem Hajmleaserrel.

      Ha volt szabadid?m, azt a lakásban, vele egy légtérben kellett töltenem. Tv, rádió, semmiféle elektromos szórakoztató eszköz nem volt használható a lakásban.

     Az elbutulás ellen olvastam, angol nyelvet tanulgattam és titokban, ha a szobámban voltam, az MP3 zenéjét hallgattam, amire zárt ajtónál táncoltam, tornáztam.

      A nyári sábeszek vacsorái, szertartásai mindig nagyon kés?ig tartottak. A család, vagy rokonok valamely tagjai eljöttek. A szervírozás, el?készítés után nekem el kellett t?nnöm a szobámban, ahol végre egy-két órát nyugton olvashattam.

      Ilyenkor, a vacsora után énekelt a család valamennyi ott lév? tagja.

      Nagyon szerettem hallgatni ezeket, az énekeket. Egyaránt volt szomorú és vidám dal az éneklésben, de valamennyien csodálatosan, szépen énekeltek. Örültem, hogy hallgathattam ezeket.

      Aztán, amikor elment a hat-nyolcf?s vendégsereg, elmosogattam, és tovább lehettem ébren, mivel a néni ilyenkor er?sen felizgatott állapotba került. Gyakran becselekedett, de pelenkázásról hallani sem akart, ezért sajnos, az éjszaka közepén is többször kellett ilyesmi miatt dolgoznom a néni után.

      Készültünk a nyári szünid?re, amikor a zsidó családok általában felkerekednek, és a közeli hegyekbe utaznak, két-három hónapra kempingezni. Így volt ez várható ennél a családnál is.

      A néninek kedve lett volna otthon maradni, és mi Gizivel is ezt szerettük volna, hiszen itt New Yorkban voltunk, s minden második napon volt programunk, kinek-kinek stílusa, egyénisége, igénye szerint.

      Én ismét a Niagarához készültem, ahová el is mentem a barátaimmal három napra, amikor Gizi dolgozott helyettem — majd azt viszonozva, nekem kellett négy napig Monseyben lenni együtt a nénivel, ahová a család egyik tagjának esküv?jére kísértem. Nagyon vártam, hogy láthassak egy igazi zsidó esküv?t.

 

 

 

ESKÜV?N

 

      Az esküv? nagyon érdekes, látványos, a szertartásuk különös volt számomra. A szertartás látványa azt sugallta, hogy az asszonyt körbejáró férfi lesz az ura, melynek alázattal aláveti magát annak felesége.

      Érdekes, hogy a férfiak és n?k külön teremben mulattak, csak a vallási szertartás idejére volt n?knek és férfiaknak közös programja a lagziban.

      Éjfélkor pórázon megtáncoltatták az új asszonyt, majd tányértöréssel, szerencsés, gazdag életet kívántak az új párnak. Természetesen, a délutáni szertartás után, a két család képvisel?je írásba foglalva, ott, helyben aláírásokkal is készre tette a vagyonközösségi nyilatkozatokat.

      Nagyon megható volt a szül?i búcsúztatás, majd az alázatos fiatalasszonyi tánc, amelyet apja végs? búcsújánál lejtettek.

      Az esküv? felejthetetlen, soha nem tapasztalt élmény volt számomra. Hajnali négykor mentünk a szállásunkra, ahol reméltem, végre alhatok pár órát. Sajnos, nem így volt, mert azután, hogy csend és sötétség lett a szobánkban, a néni elkezdte éjszakai pánikrohamát. Kértem, hogy hajnal van, legalább egy-két órát aludhassak. Azt mondta, ha hajnal van, hát akkor már minek aludnék. Szeretettel gondoskodtam róla, megtornáztattam, majd a hajnali napfelkeltébe kiültettem a bejárati ajtó elé egy fotelbe, mondván, hogy hallgassa csak, milyen szépen szólnak a kismadarak. Valóban szépen énekeltek — így aludhattam én két órát, s ? is szundikálhatott a meleg nyári hajnalon.

 

      Ez a lagzi három napig tartott, mint a mesében. — Meseszép is volt!

      A lagzi els? napján nagy örömömre találkoztam a New Squareben megismert család nagyon sok tagjával.

      Itt, ebben a lagziban nem úgy bántak velem, mint Olga néni fiáék, hogy el?kel? helyen, egyenrangúként leültettek édesanyjuk mellé. Itt Gitta a sarokba, a moslékoló, rendetlenked? kamasz gyerekek közé küldött, miután édesanyját asztalhoz kísértem. Nem volt terítékem, és nem kaptam enni-inni sem. Amikor egy New Squareben megismert családtag ezt látta, hozzám jött, átkísért a fiatal lányok tiszta asztalához, ahová ? maga hozott nekem halat, gyümölcsöt, üdít?t — amit én kértem. Alig bírtam ki, hogy ne sírjak a megalázottságtól, az elkeseredettségt?l. Gittának csak ennyit értem az édesanyja ápolásáért, gondos gyógyításáért.

      A további két napban is gondoskodtak rólam a nagyszabású, gazdag partik idején a halott Rachel néni gyermekei, akiknek úgy háláltam meg a jóságukat, hogy sorban vigyáztam, altatgattam el, az ott kínlódó, fáradt babyjüket. A három napos lagzi nekem olyan fárasztó volt, mintha kilenc napot, egyfolytában dolgoztam volna — de volt a három nap alatt olyan élményben részem, amely megint életre szólt.

      Mikor hazaértünk a három napos lagziból, Gizi már összecsomagolt, a Catskill hegyekbe utazásunk céljából. Úgy beszéltük meg, hogy ? itthon becsomagol — én majd ott kicsomagolok, mert én leszek a nénivel az els? héten, mivel nem fizettek nekünk külön apartmant, vagy szobát, ezért nem tudtuk naponként váltani egymást.   

      Nagyon vártam a Catskill hegyeket látni.

      Gizi azt bizonyította, amit láttam a szemében az els? találkozásunk alkalmával. A következ? napon felhívott telefonon, hogy gondjai vannak, el kell mennie, ezért már délután váltsam ?t. Természetesen megtettem.

      Ezután, többé nem volt elérhet? Gizi, s nem is jött vissza. — Lelépett!

 

 

1 év 3 komment

 New York felfedezése

 

 

New York és környéke felfedezésével foglalkoztam hát.

      A Szabadságszobor engem nem hatott meg. Eiffel nagy alkotásainak egyike, azonban számomra nem jelentett szenzációt annak látványa. A hajókirándulás során, amikor közelr?l láthattam, egy elhanyagolt, rozsdás roncsnak t?nt. Akkoriban bezárták a benne lév? kilátót a látogatók el?tt, mert életveszélyes lehetett. New Jerseyb?l, egyik kirándulásunk alkalmával együtt látva New York szépségeivel, messzir?l azonban szépnek láttam. Engem nem hatott meg ez a státusz-szimbólum, a szabadság eszméjének megtestesít?je. Sokkal nagyobb szabadságérzésem volt akkor, ha Coney Islandon, az óriáskerék egyik kabinjában repülve, szálltam szabadon, s láthattam, érezhettem a végtelen óceán illatát, szépségének élvezetét, a meleg nyári szél simogatását.

 

 

Coney Island – Óriáskerék                                       

 

Csodás volt azonban a kilátás az Empire State Building tetejér?l. Szerencsés voltam, mert mindkét látogatásom alkalmával tiszta, felh?tlen, pára nélküli id?ben láthattam innen New Yorkot. Az egyik alkalom ebb?l, az esti kivilágításban történt. Ilyenkor a toronyépület fényeinek színe id?nként más-más szín?re vált – és ezen kívül még a látvány, amit New York esti fényei mutatnak, az mesébe ill?. Feljutni, hosszú sorbanállás után lehetett, s a kilátóba nem engednek felvinni szúró, vágó eszközt — még manik?rollót sem.

      Amikor a fels? szintre értünk — a kilátóba lépés el?tt — mindenkir?l készült fotó, majd a kilátás végeztével, aki szerette volna, az megvásárolhatta a saját fotóját.

      A Madam Tusseau viaszmúzeumot több alkalommal meglátogattam. Leny?göz? volt számomra a kiállított személyek viasz-szobra, s f?ként az arcok megalkotása, az él?vé tett szemek varázsa, ahogy a kiállított személyek szobrai egy-egy mozdulatot, egy-egy jellemz? gesztust, tartást ?riztek mindörökké. Itt, és ilyen állapotukban találkoztam Marilyn Monroe, Lui Armstrong, Leonard Bernstein, Einstein papa, Bob Dylan, Bob Marley, és néhány rock and roll sztár és a király, Elvis Prisley kedvenceimmel is. Nagy élmény volt!

      Az én templomom ezekben az években a Metropolitan Múzeum volt, amely megnyugtatott, ha benne láthattam a festményeket, szobrokat, egyéb m?alkotásokat. Délutánra, amikor elfáradtam a sok látnivalótól, leültem pihenni az épület bels? udvarán, ahol zöldell? parkban érezhettem magam. Egy alkalommal felmentem a tet?kilátó pihen?jébe is, ahonnan a Centrál Parkra lehetett látni. Csupán kellemes pihenésnek számított, de mást nekem nem nyújtott, mivel a park lombos fáinak s?r? rengetegét nézhettem csupán — így hát visszamentem inkább, tovább nézni a múzeum gazdag gy?jteményét.

      A mai napig nem jártam be valamennyi termet, s nem láttam mind a hatmilliónyi m?alkotást, azonban amit láttam, örök élmény marad számomra — senki azt el nem veheti t?lem.

      Ugyanígy voltam a Central Park látnivalóival. A gyakori zenés, mókás, m?soros programok a parkban nem vonzottak túlságosan, de maga a szép természeti környezet ny?gözött le, a vízzel, sziklával körülölelt kis kastély, az állatkert, az él? szobrok állandó jelenlétének érdekessége, mindig jókedv?vé, vidámmá tette az ott töltött napomat.

      A múzeumokban és a parkokban töltött napok alatt szinte észre sem vettem az id? múlását. Ez volt az igazi boldogság, amit ember megélhet. Látni a szépséges ismeretlent, felfedezni ennek a világnak sokszín? megjelenéseit. Tavasszal és ?sszel, vagy a nyáron elvétve el?forduló rossz id?ben, mindig elindultam a múzeumok világába. Nagy élmény volt a Modern Art és a Természetrajzi Múzeum tartalmának megismerése.

      A megismerés lehet?ségével élve, eljutottam Buffalóba, a Niagara-vízeséshez, bejártam egy-egy nap alatt Boston és Washington jellegzetes érdekességeit. Ezeknek látványát, egyaránt örök élményként ?rzöm emlékeimben.

      Külön boldogság volt számomra, amikor a Fiammal együtt láthattam a Niagara-vízesést. Elképzelni sem tudtam, micsoda zuhatagot láthatok majd. A Niagara folyó, vízesés el?tti néhány kilométernyi szakaszára már ráláttunk az utazás közben. Felületes szemlél?, csupán egy szétterül?, lustán hömpölyg?, széles folyót láthatott. A folyómeder nem látszott mélynek, nincs mosott partszakasza. A folyó mindkét partját, szépen zöldell?, lombos fák, bokrok szegélyezik, a közötte elterül? selymes, zöld f?, szinte csalogatott — hamis képzetet keltve egy nyugodt viz? folyó parti piknikezéséhez. Amint közelebb értünk, eltakarták a fák és bokrok, a vízesést, azonban jól hallható volt annak dübörg?, robajló morajlása.

      Sétautunk, a vízesés feletti fennsíkon ért véget, ahonnan a félelmetes tömeg?, mélybe zuhogó víz látványa tárulkozott elénk. Felülr?l látva olyan, mintha a Föld kebleinek negatív visszatükröz?dése, két csipkés szél? öbölbe nyelte volna tovább a folyó nedvét. A vízesés fölött kisüt? Nap, csodálatos szivárványhidat mutatott nekünk az égbolton. A fennsíkról egy toronyba lépve, üvegliften süllyedtünk a folyómeder mélyéig, ahol mindannyian felölthettük egyszer használatos, kapucnis es?köpeny-pelerinünket, majd egy öreg kishajóra szálltunk, amely átvitt minket a folyó Kanadai oldalára, ahonnan elénk tárult a Niagara-vízesés teljes látványának képe. Ezután, a kishajó visszakanyarodva, kicsit közelebb vitt minket a zuhogó, félelmetes erej? víztömeg alá. Csodálatos élmény volt érezni az alattunk zubogó, forró vízként buborékozó víztömeget, amelyen kis hajónk hányta-vetette magát, mint papírhajó a kispatakban. — Mellettünk, körülöttünk, spriccelve, permetezve, zúgva tombolt a korábban még oly ártatlanul csendesnek, lustának hitt Niagara folyó nyers, természetes ereje. Az évek alatt, még kétszer visszamentem ezért a látványért, az élvezetért — a szépség, a természet, mindent elsöpr? erejéért.

 

      2006 tavaszán, ismét eljutottam Floridába is, ahol Zoltán fiammal együtt lehettem ismét azokon a helyeken, ahol korábban jártam. El?ször, nem értette, miért akarok annyira visszamenni Floridába, hiszen semmi olyan emlékm?, építmény látnivaló nem létezik ott, mint Chicagoban, New Yorkban vagy Washingtonban — amit ? az építészi szemléletéb?l kiindulva értékesnek, érdekesnek találhatna. Kérésemre, születésnapi ajándékként, elvitt engem, hogy engedjen az anyai er?szaknak. Nem is a pénzt, inkább a drága idejét sajnálta elherdálni, elfecsérelni erre a helyre. — Aztán, az ott töltött néhány nap után, megérintette ?t is Florida varázsa, az a hangulat, amely miatt úgy jöttünk onnan haza másodszor is, hogy vissza kell térnünk oda, még ebben az életünkben.

 

VIHAR

 

      A nyár nagy részét, nap közben az Atlanti-óceán partján töltöttem. Egy alkalommal nagyon er?s vihart jeleztek, mindenkit kiküldött a parti ?rség a vízb?l, lezárták a vízbe nyúló stéget, leállították az óriáskereket. Az emberek többsége hazament, így én is.

      Nem tudtam Edit házában megmaradni, mert a fejembe vettem, hogy látni akarom a viharos óceán erejét, látni akartam a hullámok magasságát, vad csapkodását, érezni akartam a parton végigszáguldó szél borzolását.

      Visszamentem.

      A parton csak a sárgába öltözött vízi-ment?k viaszkabátjai virítottak. Az óceán haragos, sötét, tajtékzó hullámai már egy-két méteresek voltak, s nagy er?vel csapkodták a stég padlózatát, átcsapva azokon, s a korlátokon egyaránt. A szél nem borzolt, hanem vágott, szárazon csípte b?römet, mert vízszintesen ostorozta, vágta testem minden porcikáját, a szélben száguldó rengeteg homokszemcse.

      Érezni akartam a víz erejét. Korábban, nagyobb szélben, Judittal órákig együtt úszkálva, ringattattuk, dobáltattuk, hintáztattuk magunkat a hullámok le-fel száguldó vonalán.

      Mentem, csak mentem, szembe a tajtékzó vízzel, amíg az ismer?s vízi-ment?k megállítottak, hogy mit akarok ilyen ítéletid?ben. Mondtam, érezni szeretném az óceánt. Megengedték, de óvatosságra intettek, miszerint, csak a szélén maradhattam.

      Igen, a szélén maradtam!

      Nem azért, mert elhatároztam, hanem azért, mert az óceán ereje arra kényszeríttet. Ráindultam egy ugrással, hogy a t?lem magasabb hullámra felugorva, majd azt meglovagolva, hullámvasutat játszhassak a víz természetes hullámain. Tévedtem! — Ez a hullámzás nem engedett felül maradni. Egy karcsapás után, kivágott, belecsapott a homokba, s miközben azt éreztem, leterített, befelé, a mélybe húzva, sodorva szívott magába. Ismét próbálkoztam, miközben újra és újra lekényszerített a mélybe sodorva, és alul, mintegy szivattyúként, vad, nyers er?vel behúzva, forgatva, mint egy rongybábot, újra kiterítve, s a szemem, szám telis tele lett algás, homokos vízzel. Feladtam! Nem álltam fel — nem tudtam felállni —, csak úgy, kimásztam a víz alól négykézláb módján, majd miután leveg?höz jutottam, elköszöntem a vízi-ment?kt?l.

      ?k szeretettel, vidáman nevetve köszöntek el t?lem, s kérdezték, éreztem-e a különbséget. — Igen, éreztem! Többé nem mentem a haragos óceán felé, s f?ként bele nem! Valahányszor elhagytam egy naptól több id?re Coney Islandot, amikor visszatértem, els? utam mindig az óceán vizéhez vezetett. Szeretem a hangulatát, szeretem a sós óceáni leveg? izét, szeretem hallgatni a hullámok moraját, az óceánba bukó Nap lenyugvását látni. — Azt felkelni, csak azért nem, mert az én biológiai órám nem a Nap-kelte idején ébreszt.

      A víz erejét, az óceán mérhetetlen erejét érezni — félelmetes, izgalmas volt. Ötvenegy éves voltam.

      Ezután, barátságos mosollyal, mindig messzir?l integettek a vízi-ment?k, ha megjelentem a parton. Mindig volt hozzám egy-két jó szavuk. Nagyon jól esett, hogy a parti ?rség soha nem küldött ki engem a vízb?l, amikor késve mentem estefelé úszni. Csendben, beszélgetve vártak a stég alatt, amíg leúsztam a harmincöt- negyvenöt percemet, s miután elhagytam a vizet, akkor indultak végig, mindenkit kiparancsolni az ?rizetlen vízb?l.

      Coney Islandon nem féltem az óceán vadjaitól, mert az volt a több éves tapasztalat, hogy itt csupán a színes kis tengeri rózsákra emlékeztet? „zselé-fishek” csalánzó fonalkái bánthattak.

      A part nyári napjai után, fáradhatatlanul jártuk New York éjszakáit. A tízmilliós város, mindig lüktet? szívében, volt b?ven programunk. A hétvégi egy estét általában a parton töltöttük, ahol a sétány pallóin — él? zenére — mexikói, puerto ricoi és mindenféle náció összetételének tömege bulizott, táncolt a szabadban, majd a szokásos egy órás t?zijátékot élveztük.

      Vasárnap délutánonként a Prospekt Parkban lév? nagy tisztáson összegy?lt tömeg között, gyakran táncoltunk a szív ritmusára lüktet? kongák hangjára. Fiatal és öreg raszták gyülekezete ez, ahol nem kötött id?ben, és nem kötött létszámú zenészt hallgathattunk. Délutántól folyamatosan, több órán át, a kés? estébe nyúlóan folyt a kongák, pánsípok és egyéb zeneszerszámok megszólaltatása. Gyakran megjelent a tisztás közepén egy kilencven évesnek látszó öreg — fehér selyem, arany sujtásos öltözék? — indiai gurunak látszó személy, akit fiatal fekete szépség kísért mindig. Az öregember kezében, t?le magasabbra nyúló, püspöki jogarra emlékeztet? bot szolgált támasztékul.

      A kongák és egyéb hangszerek hangjára, alig mozogva járta ritmusos táncát, s a szépséges fekete lány, rezzenéstelen arccal körbetáncolta, mintha valamiféle rituálé részét élték volna át.

      A zene, a látvány — ezeknek a délutánoknak a hangulata — különös, felejthetetlen élmény maradt számomra.

      A nyári hónapok reggeli óráiban, Manhattan közepén, a Brian-Parkban ismert, nagy tudású zenekarok el?adásait hallgathattuk hétf?nként. Nem voltam korán kel?, így nem sokszor hallhattam, csak ha valamelyik el?adás számomra várhatóan különlegességnek ígérkezett.

      Ugyanitt, esténként szabadtéri filmvetítések voltak. Úgy ültünk padokon, székeken, vagy csak egy ruhadarabunkon, a f?ben, vagy kövezeten, hogy lépésnyi hely is alig volt a tömegben, aztán senki nem tülekedett, törve, gyötörve, egymást löködve. Az el?adás végén jó hangulatban beszélgetve, megvárva, míg az el?ttünk, mellettünk járó tovább lép, sétáltunk tovább a meleg, nyári éjszakában, New York esti fényeit tovább csodálva.

      Édesanyám hiányzott, de telefonon elmesélve ezeket az élményeket, így éreztem, ? is részesévé vált élményeimnek, mintha velem lett volna. Boldog voltam! Zoltán fiamat is közelemben tudhattam, ha nem is mindig együtt velem. — Nem nyomasztott itt a pénztelenség, a sivár elhagyatottság, a magányosság. Nagyon sok díjtalan, és könnyen elérhet? programon vehettem részt, amelyt?l jól érezhettem magam.

      Nem pazaroltuk id?nket f?zésre, nagy élelmiszer-bevásárlásokra, mert könnyedén, alig-pénzb?l, sokféle ételb?l válogatva, étteremben étkezhettünk.

      A Lincoln Centerben és a Rockefeller Centerben lév? délutáni, kora esti m?sorokat gyakran látogattam.

      A Radio City Hallban, a Carnegie Hallban hallgatott jazz és komolyzenei programok nagy élményt nyújtottak számomra. A Carnegie Hall épületének szépsége, annak bels? kiképzése, mérhetetlen nagyságú néz?tere, színpada, csodálatos akusztikája mindig örömmel töltött el, s én ezekre a helyekre, midig estélyi ruhában jártam, mert a legegyszer?bb hétköznapon is ünnep volt számomra, hogy ott lehetek. Itt vettem részt a Bartók-centenárium zenei estjén. Nekem mindig nehéz volt Bartók zenéje — valószín? buta vagyok a komolyzene bizonyos vonatkozásaiban —, de mélyen hatott rám az el?adásmód, ahogyan itt el?adták a zenéjét, és élvezhettem még amerikai zeneszerz?k darabjait is. Itt élvezhettem a nagy jazz ikonok, többek között Dave Brubeck jazz zenei estjét is, a Spitzberg zenekar el?adását is, amelyek világraszólók voltak. Életem nagy eseménye volt a Broodway színházaiba bejutni. Nagy álmom volt, hogy egyszer amerikai el?adásban láthassak egy igazi, amerikai musicalt. Megéltem ezt az álmomat is a Broodwayn, amikor el?ször a Chicago cím? musicalt láthattam.

      Érdekesnek találtam, hogy ezeken a programokon mennyire vegyes a résztvev? érdekl?d?k öltözéke. New Yorkban ugyanúgy látható volt a legel?kel?bb Broodway-i színház látogatóinak frakkos, estélyi ruhás megjelenése, mint ugyanazon helyen papucsban, szakadtan-divatos pólóban, farmerben megjelenni egy el?adáson. Jól megfér egymás mellett ebben a világvárosban a kontrasztok er?s különböz?sége. Itthon, ennyi kulturális élményre nincs lehet?ségem, mert nincs a közelben, mert nem tudnám megfizetni, s mert az elkeseredett, elszegényedett emberek behúzódnak kuckóikba, maguk gyártotta üvegburáik alá, amelyben aztán — lassan-lassan, fuldokolva — végül elmúlik felettük az élet, a szegény, munkás ördögök élete.

      Nem akarok fuldokolva, így élni, s tudom, a Fiam sem az ilyen életre vágyik. Boldog voltam, hogy ? is megtapasztalhatta az élet és élet közötti különbséget. A pénz szükséges az életünkhöz, de az ember igazán nem a pénzt?l lesz gazdagabb, hanem a szeretett?l, a megtapasztalástól, a megélt élményekt?l, az értelem villódzó erejét?l, a megismerést?l, a dolgok valós értékeinek, különböz?ségeinek felismerését?l.

      Úgy érzem, mi pénz nélkül is nagyon-nagyon gazdagok lettünk Amerikában. Ez a gazdagság nem fogy el, mint a pénzeszközök — ezt senki el nem veheti már t?lünk, ez örökké a mi gazdagságunk marad.

    

      New York – karácsony

   

 2000-t?l vágytam, New York Karácsonyát látni. Hat évet csúszott, amikor végül láthattam.

      New Yorkot már novemberben feldíszítik. A parkokban, az utcákon a fák legkisebb ágait is apró ég?k milliói világítják meg ilyenkor. Valamennyi kirakat eladandó áruit felváltják a különböz? díszítések, karácsonyra jellemz?, mozgó, világító bábok, rénszarvas húzta szánok; él? nagyságnak megfelel?, vagy óriási méreteket öltve. Az egyébként is látványos Manhattan telis-tele több emeletnyi reklámképerny?ivel, világító transzparenssel, de akkor New York teljes területén szinte nappali fényben úszott minden. A felh?karcolók végeláthatatlan ablakai egy-egy nagy, kivilágított hópehelyként jelentek meg. Valamennyi nagyobb áruházban, a Manhattan Maalban a kisebb parkok területén tizenöt-harmincöt méter magasságú, dúsan díszített karácsonyfa állt. Teljes épületnagyságnyi területen zuhogott a hó fényjátéka. Karácsonyi hangulatú zene hallatszott mindenhol. Ha akartad, ha nem, magával ragadott az ünnep csodálatos hangulata.

      November 30-án, nagyszabású m?sor közepette, látványosan bekapcsolták a Rockefeller Centerben felállított, díszes, hatalmas karácsonyfán az ünnepi ég?sort, ezzel hivatalosan útjára indult az év karácsonyi ünnepe. Ebben az id?szakban, valamennyi szórakozóhely, színház és zeneterem karácsonyi m?sorral várja a vendégeit, az érdekl?d?ket. Fényárban úszott a Rockefeller Center is. Több száz méter szélességben, s?r? tömeg volt mindenhol. Mi is elindultunk városi sétánkra barátainkkal és a fiammal együtt. Részt vettünk a vidám, boldognak látszó tömeg hömpölyg? áradatának centrum felé történ? nyomulásában. Nem számított a várakozás közben az id? múlása, mert a társasági életet ott éltük meg sétálva, a zsúfolásig telt utcákon. Közben jó hangulatú, vidám zene hallatszott mindenhol. Akik nem láthatták az ünnepi m?sort a közelb?l, azok a több emeletnyi magasságban rögzített képerny?kön nézhették azt végig, és az ég?k beüzemelésének zenés pillanatát. Így láthattam én New York karácsonyát, egészen közelr?l. A látvány, a gazdag, nagyszabású m?sor, soha nem tapasztalt élmény volt — aztán másnap haza kellett utaznom, mert megint letelt a hivatalos tartózkodási engedélyem ideje, s mert otthon várt az édesanyám, s a b?vebb családom. Zoltán fiam még tovább maradhatott New Yorkban.

      Itthon a szokásos programom volt évek óta, hogy decemberben Budapestre utazom egy színházi el?adás, vagy komolyzenei koncert erejéig. Ebben az évben is ez történt. Szeretem a f?városunkat esti fényben. Szeretem az Andrássy út kivilágítását karácsonyi hangulatban, bár szorongó, keser? érzés fogott el akkor éjjel, ott, mert a fák törzsein lév? százezernyi ég?sor mutatta szegénységünket: Csak a fák törzse és vastagabb ágai voltak kivilágítva, mintha megannyi nyomorult, csonkított élet lett volna bemutatva. Még így, karácsonyi díszítésnél is kikönyökölt a szegénység, a pénztelenség.

      De, már itthon voltam, az Édesanyám közelében, az azonos módon, magyarul gondolkodó barátaim, családom körében. Jó volt New York csillogását látni, de jó érzés volt aztán itthon, velük lenni.

     Úgy gondolom, hogy a világ legjobban szervezett társadalmi rendje létezik Amerikában, amely szociális érzékenységével, valóban támogatja a nagycsaládokat, lehet?vé teszi, hogy egyedülálló szül? méltósággal — teljes családban felnöv? gyermekkel azonos színvonalon — nevelhesse gyermekét. Amely lehet?vé teszi, hogy a nyugdíjas, élete munkájának eredményeként megélhessen nyugdíjából. Amely lehet?vé teszi, hogy valamennyi náció, ha ebben az országban él, jóval magasabb életszínvonalon élhessen, mint sok más ország népe. 

      Sajnos, az „Óperenciás-tengeren túl”, mi csak vendégek, csak idegenek lehetünk. Nekünk itthon van a hazánk, a boldogságunk, itt az otthonunk.

      Nekünk itthon van „Amerika” az édesanyám szeretetével — amely halála után is kitart egy életen át —, a szeretteinkkel, a barátainkkal, a családunkkal, a terülj-terülj asztalkánkkal. A baj csupán az, hogy nincs elég pénzünk ahhoz, hogy megfelel? színvonalon, kényelmes jólétben élhessünk, az egész életen át tartó, becsületes munkánk után.

      Még nem láttam eleget Amerikából, még nem tudok eleget Amerikáról, így hát 2007-ben is visszatértem.

     

      A szokásos tavaszi id?szakban érkeztem, a megszokott címre, hogy aztán néhány nap után tovább induljak utamra. Azért választottam a tavaszi indulást mindig, mert édesanyám beteges volt, és a tél mindig jobban megviselte, így vele maradtam ?szt?l tavaszig. A tavaszi meleg napsütésben, mint a kerti növények, ? is mindig szépen helyrejött, jobban lett, hívta, csalogatta ?t a kerti növények szeretete, a meleg napsütés.

      Zoltán fiam most itthon maradt, hogy folytassa a halasztott egyetemi tanulmányait.

 

 

1 év Nincs Komment

Saját fotók – a boritót tervezte és összeállitotta a szerz? fotóiból Cservenák Ildikó

BROOKLYN

 

Brooklyn híd

 

      Edit házában mindig volt helyem, mert csendes, nyugodt viselkedésemmel, soha, senki életét nem zavartam.

      Az el?re, telefonon megbeszélt szobában elhelyeztem a csomagjaimat, majd az els? épületbe indultam Edithez, rendezni a szállásom költségeit. Nagy meglepetésemre, a csöngetésem után, Judit nyitott ajtót.

      ? is kiszállt a North Woodmere-i „családi életb?l”. Összeölelkezve üdvözöltük egymást — és nem volt harag többé. Kés?bb, a szabadid?nkben, részletesen átbeszéltük az elmúlt id?szak történéseit, többek között azt a bizonyos „lelép?s” estét Far Rockawayn. Akkor ? annyira ki volt készülve, hogy még azon is felbosszantotta magát, hogy én koktélhajóztam is, amíg ? többnyire bezártan élt a bolond családdal — és, még én kifogásoltam, hogy a szafarira nem vittek magukkal. — Hát ezért hagyott akkor, ott!  

      Elhatároztam, hogy élvezem az óceánpart szépségét, a meleg nyári napsütést néhány napig, s majd csak aztán indulok tovább, mert mérhetetlenül fáradtnak éreztem magam.

      Vali barátn?mnek jeleztem telefonon, hogy ismét a közelben vagyok, a szabadnapját így majd együtt tölthetjük a parton. Két napig tartott a pihenésem.

      A második napon, estefelé érkeztem Edit házához, s már messzir?l kiabáltak, hogy szaporábban szedjem a lábaimat, mert Vali egész nap keres, már a parton is voltak utánam, de nem találtak.

      Nem lett volna nehéz megtalálni, ha mindig a vizet nézik, mert órákat úszkáltam a kellemes h?mérséklet? óceán vizében, a kora nyári melegben. Végre, ismét jól éreztem magam.

      Málka keresett, hogy van számomra ajánlata. — Visszautasítottam, látni sem akarok többé ilyen hiénát!

      Vali barátn?m azért keresett, mert a szomszédjában épp akkor hoztak haza kórházból egy halálosan beteg, id?s hölgyet, aki mellé éjszakás gondozóra volt szükség. Azt az éjszakát már Olga néninél töltöttem.

      Itt is hasonló volt a helyzet, mint 2003-ban Great Neckben, hogy Olga volt a súlyos beteg, aki ápolásra, folyamatos ellátásra szorult, de a férje — Pista bácsi — volt a súlyosabb eset, kezelhet?ség szempontjából. Jelent?s különbség azért a korábbi házaspárhoz képest, hogy itt mindkét id?s ember nagyon rendes, kedves ember, távol állt t?lük mindenféle gonoszság, nagyon jó emberek voltak.

      A házaspárnak hat gyermeke volt, továbbá sok-sok unokája. Valamikor a háborús években, öt kisgyermekükkel, gyalog indultak útnak Nyugatra, Debrecenb?l. A hatodik gyermek már itt született Amerikában.

      Olga néni nem túl sokat dolgozott a háztartáson kívül, mert Pista bácsi ellátta a nagy létszámú családot. Több nyelvet beszélt, de az eredeti szakmájával, asztalosként kereste a családja ellátásához szükséges javakat, kés?bb pedig a metró karbantartói feladatait látta el, nyugdíjazásáig.

      A házuk Brooklynban egyszer?en, praktikusan berendezett, három szinten lakható, amelynek minden darabját ? készítette, javította. Büszke volt rá, hogy nem ázik be soha, mert ? dupla tet?t készített, így bármilyen zord id?járás volt, nyugodtan pihenhetett. Kemény természet?, becsületes ember.

      A zsidó vallás milyenségér?l, a vallásuk gyakorlatának miértjeir?l sokat beszélt nekem. F?ként hajnaltájban szeretett beszélgetni. T?le tudtam meg, hogy a hatágú zsidó-csillag, benne található az egy dollárosban. Egyik hajnali feladatom volt, hogy keressem meg, hol is található benne. — Megtaláltam.

      Gyermekei: Feri, Judit, Laci, Márta, Józsi és Shirley. Valamennyiük esküv?i képe és a felnövekv? unokák képei — mind-mind szép sorban, keretbe téve — vagy a falon függesztve, vagy a nappali szoba márványlapú asztalán, körben elhelyezve láttatták a család valamennyi tagját. A nehéz éjszakák során, gyakran nézegettem, törölgettem ezeket a fotókat.

      Olga néni súlyos beteg volt. Még a kezeit sem tudta arrébb tenni, olyan gyenge volt. A teste csont sovány, a popsija vastag húsában két nagy, gennyed? fekv? seb éktelenkedett. Az egyik másfél tyúktojás nagyságú és mélység?, amely egyharmadánál kis hidacskát alkotott a megmaradt b?r, kétcenti szélességben.

A másik, önállóan éktelenked?, vérz?, gennyes seb, amelynek kiterjedése kisebb fajta tyúktojás mélység? és terület? volt. Ezeket, o.2 %-os szódiummal kezeltük, majd baktériumöl?vel bekenve, lefedtük.

      Olga néni nem tudott magáról semmit. Nem beszélgetett, még a szemét is csak akkor nyitotta fel, ha néha, halkan énekeltem neki. Akkoriban óránként fordítottam más pozícióba, hogy a vérkeringése rendben legyen éjszaka is.

      A nappalokban két fekete lány — Diana és Caren ápolta ?t kiválóan. Én este kilenct?l, reggel kilencig voltam mellette. Az én feladatom az volt, hogy este tisztába tegyem, kicseréljem a sebekben lév? tamponálást, újrakötözzem, és olyan tisztán tartsam, hogy ne sebesedjen tovább, és ne gyulladjon be a pelenkázott testrésze. Óvatosan kellett vele bánni, mert combnyaktörése volt, ami még csak félig gyógyult állapotban volt a m?tét után. Nem jajgatott szegény, csak gyenge hangon nyögdécselt. Minden percben mellette maradtam, s amikor megnyalta a szája szélét, az ajkai közé helyeztem mindig a szívószál végét, amely másik vége vagy összeturmixolt húslevesbe lógott, vagy ensureba. Egyet nyelt, aztán elkapta a fejét — de ezek az egy-egy nyeletek aztán, a napok múlásával, egyre gyakoribbak voltak. Tapasztaltam, ha jó meleg volt a s?r? húsleves turmix, vagy ha jó hideg volt az ensure, többet fogyasztott bel?le — így hát az egyiket gyakran újra melegítettem, a másikat váltottan h?töttem. Diana és Caren, ugyanezt tették nap közben.

      Reggel, mindig átmosdattam jó meleg vízben az egész testét, aztán a sebellátást és tisztábatételt elvégeztem, ezután általában leváltott Diana, vagy Caren.

      Az els? hónap után, Diána és Caren kérése az volt, hogy változtassunk a munkarenden, mert Diána egyedül nevelte ötéves kislányát, és gondot jelentett neki a hosszú nappali m?szak, mivel megbetegedett az édesanyja, aki eddig a kislányával volt esténként.

      Ezután mindig — rendetlen munkarendben — hozzájuk igazodva jártam Olga nénihez. Lassan, kicsit vontatottan, de javult az állapota. Általában hétf?t?l-péntekig Diana volt vele kilenct?l ötig, hatig, vagy tízig, aztán én másnap reggelig, amíg ismét le nem váltott. Szombaton-vasárnap pedig Caren egyfolytában, mert nekik így volt megfelel?, és én minden esetben hozzájuk igazodtam.

      Olga néni egy-két hónap multán szépen evett, beszélt, kicsit hízott is, és — nagy dolog volt, hogy a tornáztatás, kezelés következtében — a fekv? sebei nem nagyobbodtak. Lassan sz?kebbek lettek ezek, aztán másfél évi gondos, nehéz munka után gyógyultak be, csúnya sebhelyforradásokat hagyva maguk után.

      Elég sokáig voltak nehezek az éjszakák vele, mert kés?bb, amikor már mozgás- és beszédképes lett, ha véletlenül elbóbiskoltam, vagy elmentem mell?le, azonnal szétszedte a pelenka tartalmát, levakarta a sebkötést, ezt követ?en a szájába, majd a hajába nyúlva szétkente.

      Ilyen esetben, mindent újra kellett cserélni, az ágynem?t?l a pongyolán át, és a testét, haját meg kellett mosni. Ez aztán nem volt egyszer? dolog, mert Olga nénit forgatni kellett az ágyban, miközben sírva kiabálta, hogy „megölsz, megölsz”. Mosakodni, tisztálkodni és az ágyból felkelni nem akart. A reggeli fürdetések során, általában nyögdécselve is azt hajtogatta, hogy megölöm, aztán amikor már adtam a reggelijét, mindig kedvesen megköszönte, hogy megfürdettem.

      Hónapok teltek el, amíg rábeszéltük, hogy szóljon, ha vécéznie kell. Nagyon kedves, jó természet? id?s hölgy volt, csak elmondása szerint, ? világ életében egy „lusta disznó” volt. Nagyon félt a fájdalomtól, ezért minden étkezésnél kért egy-két szem advilt. Kérdeztem, hogy miért kéri, mi fáj neki. — Azt mondta, dehogy fáj, ? egészséges, csak azért kérte a gyógyszert, véletlenül nehogy fájni kezdjen valamije.

      Ezután kipróbáltam, csoki drazsét adtam a gyógyszer helyett, észre sem vette, mert azonnal lenyelte egy nyelet folyadékkal. A gyerekeivel ezt megbeszéltem, ezután csak csoki drazsét kapott, ha gyógyszert igényelt. Egészséges, jól táplált id?s hölgy lett, kis krónikus huruttal, ami az állandó ágyban fekvés miatt sem múlhatott el. Fürd?szobában sem zuhanyozni, sem kádfürd?zni, soha, egyetlen egyszer nem tudtuk rábeszélni haláláig sem, pedig ezután még négy évig élt.

      Kés?bb, amikor már éjfélt?l, egy órától aludhattam volna négy-öt órát Olga néni állapotától függ?en, Pista bácsi lefoglalta minden id?met.

      Szóvá tette, hogy vele senki nem foglalkozik, pedig ? még betegebb, mint a felesége. Ez után Olga nénivel megbeszéltem, hogy kicsit Pista bácsival is tör?djek.

      Esténként Pista bácsi jól aludt, majd tizenegy óra tájban felébredt, és mehetnékje lett. Bottal járkált, így az egész ház kongott, mint a harang, ha ? járkált. Jelent?s halláskárosodása volt, és haragudott érte, hogy az éjjeli filmeket csak fülhallgatóval hallgathatta. Szerinte, attól süketült meg.

      Gyakran megéhezett éjszaka, amikor fél kett? körül kiállt a konyha közepére, megtáncoltatta a botját a padlón, és kiabálva mondta, hogy ha most mindjárt nem adok neki enni, hát rögtön kiabálni fog. Ez elég humoros volt, mert teli torokból kiabálta. Félliternyi forró tejes kávé, egy-két szelet sütemény vagy hús, teljesen jó volt neki, mert evés után megint azonnal elaludt hajnalig.

      Pista bácsi panaszkodott egyik este, hogy ? „vókert” kért, és helyette kapott sétabotot, pedig ? azt szeretné, ha a „vóker” egy személy lenne, akivel ? megjártathatná a rossz lábait. Innent?l kezdve, én lettem a „vóker”. Minden este karonfogva sétáltunk félórácskát, órácskát, miközben Pista bácsi véget nem ér?, érdekes történeteit hallgattam. Ugyanezt tettük reggel is, miután rendbe tettem Olga nénit. Olga néni egyedül félt otthon, de egy-egy alkalommal kiültettem addig a ház el?tti teraszra, hogy lássa, nem megyünk messzire. Ett?l megnyugodott, s ezután mindig mondta, menjünk csak sétálni, neki pedig kapcsoljunk TV-t.

    

      Letelt a féléves tartózkodási engedélyem, hát hazamentem, mert Édesanyám várt otthon. Mondtam én, hogy két hét múlva visszajövök, de ezt akkor, senki el nem hitte.

      Édesanyám engedélyével két hét multán visszamentem. Pista bácsi ujjongva csoszogott elém, amikor megjelentem, s mondta, „jaj blondikám, azt hittem, már sose látom”. Panaszkodott, hogy ?t nem sétáltatta senki az elmúlt két hétben, hát els? dolgom volt — Olga néni üdvözlése, és vele történt engedélyeztetés után —, hogy megsétáltattam félórányit.

      Olga néni egyre jobban volt, Pista bácsi egyre inkább gyengült. Nem m?ködött jól az egyébként masszívnak, izmosnak, er?snek látszó szervezete. ? nagyon szeretett fürödni a fürd?kádban is, meg a zuhanyzóban is. Minden este segítettem neki ebben, miután Olga nénit rendbetettem az éjszakai pihenéséhez. 

Pista bácsi tarkóján nem gyógyult be egy seb, amely egyre nagyobb lett, ezen kívül pedig súlyos bélrendszeri problémái voltak. Nem lett volna szabad húst és édeset sem ennie, de ? azt szerette, így hát azt evett. Konok, makacs, de jó lelk?, becsületes ember volt.

      Nemsokára kórházba került, vastagbéldaganat m?tétre. Az els? m?tét nem sikerült a zsidó kórházban, majd egy héten belül ismét megm?tötték. Ez a m?tét sikerült ugyan, de a beteg nem élte túl. 

      Szabadid?mb?l — amikor Olga nénit?l leváltottak — minden nap egy-két órát vele voltam a kórházi ágynál. Nagyon sajnáltam, hogy elment. Olga néni félt a betegségt?l, a haláltól, ? gyenge volt, nem akart a kórházba menni hozzá, így minden nap felhívtam a mobilomról ?t, majd átadtam Pista bácsinak, aki mondta, hogy ? már elmenni készül, és vajon kivel, melyik halott családtagjukkal találkozik majd el?ször, ha ebb?l az életb?l távozik.

      Nagyon kedves volt, mert mindig mondta, hogy Olga néni ne mondjon semmit, ? úgysem hallja, mert süket, majd ? beszél helyette is. — És, nosztalgiázott, emlékezett a szép id?kre, a fiatal koruk táncaira, a szegény, de szeretetteljes életükre. Nagyon megható volt az a szeretet, amely még nyolcvannégy évesen is sugárzott bel?le Olga néni felé.

      Két nappal hazautazásom el?tt, már nem élt, csupán a gépek cirkuláltattak testében valamilyen folyadékot, hogy még él?nek látszódjék. Felhúztam a látogatásom idején a szemhéját. A szemhéj alatt fehér, vér nélküli golyóbist láttam, s a jéghideg testét vörös rózsás pír borította. Az infúzión át, valami átláthatatlan folyadékot keringtettek testében. Rémülten sarkon fordultam, majd két nap múlva hazautaztam. Megsirattam ?t, mintha az én családom egy tagja lett volna.

 

      A következ? tavasszal, ismét visszatértem Olga nénihez. Akkor már elég jól volt, ketten váltottuk egymást egy másik segít?vel. Egyik héten három napot, másik héten négy napot voltam vele éjjel-nappal.

      Fürdetni csak háromnaponként engedte magát, amikor teljes ágynem? és hálóruha cserével együtt történt az egész. Napközben ágytálat kellett biztosítani neki, és nagydolog volt, amikor sikerült ?t a WC-re ültetni.

      Tudott járni, érezte minden biológiai szükségletét, sokat beszélgettünk, és egyetlen élvezetes szórakozása a magyar operett videokazettáinak hallgatása volt. Néha, a családi rendezvények videofelvételeit is nézegette.

Lusta volt nagyon, ezért nem volt hajlandó járkálni, még segítséggel sem. A fizikotherápiát teljesen elutasította, úgy, mint a fürdést is. Továbbra is ágyban forgatva kellett fürdetni, de pelenkát már csak éjjelre adtunk rá, és délutánonként sikerült kisétáltatni a teraszra. Sokat kellett beszélgetni neki, hogy hajlandó legyen. Gyakran felolvastam neki a teraszon ülve, de nem egészen félóráig volt képes hallgatni egy-egy felolvasást.  Nagyon szerette a szerelmi történeteket, azonban nem tetszett neki, hogy mindent nem mondtak ki a történetekben, így mint egy türelmetlen kisgyerek, állandóan közbeszólt, hogy „mikor csinálják már…?” . Képtelen volt figyelni néhány percen túl, ezt abból tudtam, hogy a felolvasáskor elhangzott párbeszédeknél ? válaszolt sokszor a kérdésre, mert azt hitte, ?t kérdezem — „kér-e egy italt…”, vagy hasonlót.

      Akkor már nagyon rosszul látott, és a hallása is jelent?sen romlott. Mindig közvetítettem neki, mi történik az utcában, kik mennek a járdán, hogyan vannak felöltözve. Nagyon magányosnak érezte magát, de nem akart egyik gyerekéhez sem költözni, mert ? itt élte le az életét, itt is szeretett volna meghalni.

      Dehogy szeretett volna meghalni! Az volt a vágya, hogy még sokáig éljen, legalább ilyen egészségben.

      Humorizáltunk, mert az Ószövetségb?l is olvastam neki olykor-olykor, s az abban meghatározott emberi életkorra, ? még kért egy-két évet.

      Nagyon boldog volt, amikor a gyerekei, vagy az unokái meglátogatták ?t. A sábesz idején nem autóznak a zsidó vallású emberek, ezért olyankor jöttek általában azok a gyerekek és unokák, akik nem gyakorolták a vallást. Minden szombaton — ha esett, ha fújt — két unokahúga, és egy n?vére meglátogatta.

      ? nem volt hajlandó semmilyen meghívásnak eleget tenni, mert az ágy biztonságát szerette, és mert nem akarta, hogy szerencsétlennek lássák ?t. Egy alkalommal szegte meg ezt az öntörvény?ségét, amikor a legid?sebb fia, Feri lányának esküv?t megel?z? partijára mentünk.

      Feriék háza Staten Islandon volt, egy csodaszép, dombos, virágos, zöldell? környezetben. A ház tágas, luxus színvonalon berendezett volt. Kerti parti volt fehér asztalokkal, díszesen felöltözött kiszolgáló személyzettel, el?kel?, egyszer használatos szervizzel. Gazdagon, roskadásig terített asztalokon várt minket a sültek, készételek, édességek, gyümölcsök és italok sokfélesége.

      Olga nénit el?tte megnyírtam, kisminkeltem. Judit lánya ékszereket hozott neki erre a napra. Én csili-vili gyöngyös turbánt, és királyn?i szépség? ruhát öltöttem rá. Boldog volt igazán. Én is, mert részt vehettem egy igazi amerikai partin, ahol még a társaság fotózását is rám bízta Feri, amikor ? már elfáradt.

      Nagyon jól esett, és hálával gondolok rá mindig, hogy amikor én asztalhoz kísértem Olga nénit, és a háttérben széket akartam magamnak keresni, Ilike és Feri leültettek az édesanyjuk mellé, mint a legközelebbi, szoros családtagjukat. Érdekes, szép nap volt. Olga néni nagyon elfáradt, és soha többé nem ment sehova, egészen haláláig.

 

      Haza készültem megint. Még néhány hét volt hátra a szabályos tartózkodási lehet?ségem idejéb?l.

      Edit házában volt a szálláshelyem, mint általában a korábbi években is. Az éjszakákat Olga néninél töltöttem, azonban Editnél a helyemet fenntartottam magamnak továbbra is.

      Zsuzsa volt a szobám egyik lakója, s az egyik napon, hazaérkezésemkor zokogva, sírva találtam.

     Elmesélte szomorú sorsát. Nyolc évvel ezel?tt ment férjhez Magyarországon, egy amerikai állampolgárságú, magyar származású fiatalemberhez. Két év után Floridába költöztek, ahol eredetileg a férje családja lakott. A férje a legapróbb problémától elveszítette az önuralmát, s önkontroll hiányában, általában nagyon megverte Zsuzsát. — Amikor elmúltak ezek a rohamok, nem engedte sehova, mondván, szereti ?t. — Zsuzsa dolgozni járt a közeli szállodába, ahová utána ment, s ha látta férfi mellett elmenni, vagy köszönt neki férfi, hát, ismét verést kapott. Kés?bb, ha együtt mentek vásárolni, s valaki tiszteletb?l köszönt, esetleg szólt hozzá valamit, vagy csak mosolyogva ránézett — és férfi volt az illet? személy — ismételten verés következett. Így aztán az elmúlt hat évben, lassanként depressziós lett, s csak otthon, a négy fal között, esetleg a teraszon ülve töltötte az életét. Id?nként, még így is verést kapott a semmiért.

      Mindezek következtében, egy napon összecsomagolta legszükségesebb holmiját, s amíg a férje dolgozott, Zsuzsa megszökött az apósa segítségét kérve. Egy b?röndnyi ruházata hazapostázására megkérte az apósát, kapott t?le repül?jegyet és — száz dollárral a zsebében — elutazott New Yorkba, hogy így talán tovább tudja folytatni az életét, reménye szerint jobb körülmények között.

      Keveset beszélt angolul, zöld kártyásként volt munkavállalási engedélye, de nem volt Amerikában honosított bizonyítványa a szakmai végzettségér?l, így hát zsákutcában érezte magát, mert a közvetít? irodák által kért képzési összeget nem tudta el?teremteni. A Boroogh Parki zsidóknál végzett napi takarítási munkákból, csupán csak az Editnél fizetend? szállásra, és a saját higiéniájára, élelmezésére jutott.

      Elmondtam neki, hogy Olga néniék pénze elfogyott, így a váltótársamat, Dianát sem tudják már fizetni, épp err?l beszélgettünk, hogy zöldkártyás, munkavállalói engedéllyel rendelkez?, megbízható személyre van szükségük. Ez úgy m?ködik, hogy az Olga néni biztosításának megfelel? hivatalhoz bejelentik a néni dolgozójaként Zsuzsát — aki onnantól, hivatalosan kapja az államtól a fizetését, amely Olga néninek, mint szegény, id?s embernek, szociális támogatásként lesz járandóság — így a gyerekeinek nem kerül pénzébe majd az édesanyjuk gondozása. A szociális rászorultság tényéhez még el kellett adni az Olga néni tulajdonát, majd így alkalmazhatták hivatalosan is a zöld kártyával, munkavállalási engedéllyel, biztosítással rendelkez? Zsuzsikát.  

      Zsuzsa egy szép, harminchat éves, gyermektelen fiatalasszony volt.

      A férje kereste, nyomozta, hol találja — id?nként a mobilján is hívta —, de Zsuzsa nagyon örült, hogy végre megszabadult t?le, így azt sem árulta el, hogy New Yorkban él. Valószín?, valami vérkeringési rendellenesség okozta a férje agyában a tudatnélküli pokol hangulatot, amikor így bánt a szegény feleségével. Mondta is Zsuzsa, hogy orvosi vizsgálat kimutatta, hogy valamiféle agyi értágulási, vagy érsz?külési betegség az okozója az id?nkénti féktelen garázdaságainak.

      A beszélgetéseink alapján, nyugodtan mertem ajánlani Zsuzsát, majd bemutatni Olga néninek. Hittem benne, hogy aki ennyit szenvedett az ?t terrorizáló férjét?l, az nem bánthat másokat, az csak jól bánik majd Olga nénivel. Így is történt. Vele volt ezután két évig, amíg szeretettel, jól gondoskodott róla.

 

      Életem két legjobb, legboldogabb éve volt a 2005-2006-os év.  A fiam velem együtt New Yorkban tartózkodott másfél évet — miután, eredményes nyelvvizsgát tett angol nyelvb?l, amely kellett a diplomájához.

Nagy öröm volt számomra, megnyugtatott az a tudat, hogy a közelemben él ? is, ha nem is mindig láttuk egymást. Oly sok éve már nem láttam mosolyt a fiam szemében, csak a boldogtalanságot, az elkeseredettséget láttam kikönyökölni, amiért mi voltunk a felel?sek, mi, a szülei, a nyomorult, a szeretetlenné vált életünkkel, a betegségünkkel, a szegénységünkkel. Itt New Yorkban, boldognak láttam — ismét mosolyogtak szép, nagy, barna szemei, láthatóan jól érezte magát ebben a közegben. A Fiam boldogságát látva, én is az voltam itt.

      Ezt az érzést, csak az fokozhatta volna, ha az Édesanyám is itt élhetett volna velünk.

      Már nyolcvan éves volt, így nem volt hajlandó velünk jönni. ?, amikor hazamentem, szeretettel várt engem, az egész családunk tizenöt-tizenhét tagját maga köré gy?jtve. Mindig nagy boldogság volt így hazatérni. ÉDESANYA csak egy van a világon, s azt az önzetlen szeretetet, amit t?le kaptam, soha senki nem tudja megadni, s pótolni.

      Ebben az évben bizonyították újabb vizsgálatok, hogy nincs tovább-burjánzása bennem a korábbi rosszindulatú daganatnak, amelyet m?téttel eltávolítottak négy évvel ezel?tt. Az életbennmaradási esélyem tehát, jelent?sen n?tt.

      Amikor már azt hittem, velem ilyesmi nem történhet, akkor ismertem meg New Yorkban Mike szerelmét.

      A házasságom gyötrelmes felszámolása, a halálos betegségb?l történ? kilábalásom után sivataggá vált a lelkem. A méhnyakrák után mindig azt mondtam, hogy olyan jól sikerült a „wertheim priver 4” m?tét, hogy az erotikus zónáim közül csupán a lelkem, és a barátom pénztárcája maradt hátra, csak az m?köd?képes.

      Mint tudjuk, a „sivatagban is esik es? néha”, hát így történt ez velem is! Mike szerelme — szeretete, kedves tör?dése, valamennyi haza- és visszautazásom idején éreztetett tisztaszív? odaadása — megfiatalított. A m?tét során eltávolított idegeket, a fizikai élvezet lehet?ségét és eltávolított szerveimet, vissza nem adhatta senki, azonban mellette ismét n?nek éreztem magam, boldog voltam. ? valóban megérintette a lelkemet is, és a pénztárcája is rendben volt. Végre megadatott egy férfi az életem három évében, akire én támaszkodhattam, s nem nekem kellett támaszául szolgálnom!

      Édesanyámmal órákat beszélgettünk telefonon, amikor én meséltem az együttléteink történéseit, s ? tudta, mit érzek, mit jelent nekem ez a jöv? nélküli kapcsolat. Az én életem, az én jöv?m már csak Zoltán fiamról szólt. Bemutattam egymásnak ?ket, nekem pedig volt bels? motivációm, újult er?vel nekifogni az angol nyelv tanulásának. Aztán a nyelvtanulási vágy lecsillapodott, mivel annyi különleges, és számomra csak most elérhet? programlehet?ségem volt, hogy csak kevés id?t tudtam a tényleges, komoly nyelvtanulásra fordítani.

 

     

1 év 3 komment

Saját fotók – a boritót tervezte és összeállitotta a szerz? fotóiból Cservenák Ildikó

LAKEWOOD

 

A következ? napon Málka, New Jerseybe, Lakewoodba vitt, egy öt gyermekes, fiatal rabbi családhoz.

      A háromszintes házat, az egyéves ikerpárt kellett rendben tartanom, minden nap f?zni, mosni, és a zsidóknál szokásos mocsokhalmazt utánuk takarítani. Nagyon kedves, szimpatikus, harmincöt-negyven év körüli házaspár volt a rabbi és párja. A gyerekeik kövér, túltáplált, lusta életmódhoz szokott kis emberek voltak.

      Az egyéves ikerpár: Menachen és Szövi, a nyolcéves kislány: Sarah, a tizenöt éves fiú: Dömi és a tizenhét éves leánygyermek: Susi alkotta még a családot.

      Nagyon szép hely Lakewood. Csodaszép, virágzó fák, bokrok vették körül a több szintes házakat. A település közepén van egy tó, amely fölé, egy színpad nagyságú deszkapalló építmény nyúlt be, amelyen körben korlát, és pihenésre alkalmas padok voltak.

 

 

New Jersey – Lakewood, Lawrence Ave. szombaton                       

 

      A tó körül fenyves erd?, sétánnyal. A sétány szépen kikövezett, láthatóan használatban tartott volt, s két oldalt, a napos részeken látszott, hogy a füvön elég sokan járhatnak általában.

      Nagyon boldog voltam, amikor ezt megláttam. Úgy gondoltam — bármennyire kimerült leszek majd a nagy ház, és nagycsalád okozta munkától — a nyári úszás majd naponként helyre tesz, a heti egy szabadnapomon pedig kifekszem a partra napozni, pihenni.

      Tévedtem!

      Szó sem lehetett naponkénti úszásról, de még szabad óráról sem, továbbá a szabad napomon eszembe sem juthatott, hogy ott ússzam, vagy netán napozni levetk?zzem!

      Általában tömeg volt a tó partján, de ez a tömeg, ez a rekken? h?ségben is hosszú ujjú feketében, bokát takaró hosszú ruhákban, állig zárt fels?részben, fekete kalapban, fekete cip?ben, fekete ruhákban járó emberek tömege volt. A gyerekek öltözéke is hasonló, halottas menetre emlékeztet? jelenség volt. — Hát, itt én nem úszhatok, nem napozhatok, mert még megköveznének talán!

      Marika, t?lem id?sebb volt néhány évvel, de hússzal többnek látszott, és eléggé leharcolt állapotban találtam ott. Az els? hetemet együtt töltöttük, hogy ? mindent megmutasson nekem hazautazása el?tt, mi lesz a feladatom, mi lesz a napirendem.

      Ahogy járt-kelt, mindent együtt csináltunk, így tapasztaltam, hogy állandóan motyog az orra alatt, és némán, idegesen jár a szája, mint a kisnyúlnak, ha eszik. — Egyenes, ?szinte ember vagyok, ezért szóltam neki, hogy ne haragudjon, de tud-e róla, hogy ? így jár-kel, dolgozgat. — Igen, tudta, s azt mondta, hogy majd fél év után én is így leszek!

      Na, én aztán nem!! Ezt már akkor elhatároztam.

      Még azon a napon elmondta az alapvet? szabályt, hogy nem nevelhetjük a gyerekeket, nem mesélhetünk nekik semmilyen keresztényi életr?l, engedély nélkül nem ehetünk semmib?l, eszembe ne jusson rövid pongyolában közlekedni a fürd?szobám és a hálószobám között, és el kell takarnom napközben is a testem, bokától az államig. A hajamat nem szabad szétengedve hordanom. Tv nem véletlenül nincs, de ha volna, akkor sem lenne id?m nézni. Barátságosan a kezembe nyomott egy fekete pamut, hosszú nadrágot, egy fehér pólót, és egy öregeknek való, otthonkához hasonló, háromnegyedes ujjú pendelyt, hogy ezeket vegyem fel, és edz? cip?t vegyek zoknival, mert itt így kell öltöznünk. Aztán hozzá tette, hogy még van neki kétváltásnyi, amit rám hagy a hét végén, amikor is ? hazautazik.

      Megköszöntem, de éreztem, hogy itt velem problémák lesznek. 35 Celsius fokban így felöltözni, ez borzalmas lesz. Gondoltam, majd alakítok én ezen kicsit. Aztán, amit láttam, hogy a súlyos, kövér gyerekeket úgy cipelte le- fel a három szint között a lépcs?n, hogy majd belerokkant, hát ez sem nekem való, a gyerekek tudnak járni, majd megtanítom ?ket, lépcs?t járni is, legfeljebb jobban alszanak. A tizenöt éves fiú, mindig leskel?dött, és észrevettem, hogy belenyúlt a b?röndömbe, hát kitettem az asztalomra neki több száz floridai fotót, amelyen bikinis, strandoló, bulizó csoportok is voltak — na meg én.

      Marika mutogatta, hogy ócska, foszlányos szél? törülköz? darabokkal sikál mindent, amelyeket aztán összegy?jt, majd kimossa. Az ujjai agyondolgozottak, a mosó- és tisztítószert?l foszladozó, felmart b?rfelület látszott mindkét kezén.

      Kérdeztem, miért nem használ gumikeszty?t: hát, mert nem adott neki a rabbiné. — Nos, én kértem! Aztán, én nem használtam a rojtosra szakadt, szöszöl? „smacákat”, mert azzal duplán kellett volna dolgoznom. Rendkívül jó min?ség? papírtörl? használatos Amerikában, és észre sem vették, hogy én azt használok a takarításhoz, mert annyit pazarolt a hét f?b?l álló család. A gyerekek által termelt szemételtakarítást és mocskot pedig nem er?vel, hanem alkalmas tisztítószerrel, és gumikeszty?ben végeztem. Komoly gondot okozott azonban, az általában jelentkez?, WC-re, fürd?kádra, fürd?fal csempézetére száradt, szétkent vér és bélsár, meg a sábesz idején, az alsónem?be száradt bélsár eltávolítása. Rengeteg plusz munkával járt számomra, az éjféli órákban, gyerekek által készített, szétpocskolt, t?zhelyre égett palacsinta tészta eltávolítása. El?ször szárazon lekapartam mindegyiket, aztán er?s mosószerrel áztattam, s csak ezek után következhetett a tisztító mosás.

      A családban kóser háztartást vezettek, tehát teljesen külön kellett kezelni a húsos és tejes dolgokat. Negyven négyzetméteres konyha volt, amelyben külön a húsos mosogató, és tejes mosogató is. Ezek a mosogatók egyenként akkorák, mint nálunk a dupla mosogató, csak még itt a mélysége is dupla.

      Megdöbbenésemre, a húsos mosogatóban kellett fürdetnem az egy éves ikerpárt. Marika azt mondta, ezt itt így kérik, tehát így kell csinálni.

      Én otthon, a biliben nem f?zök levest, a WC-b?l nem iszom teát, a mosogatóban nem fürdünk, és gyerekek popsiját sem abban tisztítjuk! Miután Marika elutazott, próbáltam ezen változtatni úgy, hogy szótlanul, az els? emeleten lév?, nagyobb gyerekek fürd?jében akartam megfürdetni a kicsiket, azonban résen voltak, hát visszaparancsoltak, hogy csak a húsos mosogatóban szabad fürdetnem a kicsiket, akik valóban jó húsosak voltak.

      Nem tudtam enni ett?l a perct?l semmiféle húsos dologból, mert hányingerem volt mindig. Minden fürdetés után én fert?tlenítettem, tisztítottam a mosogatót, mégsem tudtam túl lenni ezek után, az általános hányingeremen, ha húsos ételt f?ztem. Itt is gyakrabban voltam éhes, mint jól lakott, mert a szokásos minta szerint, el?ször ?k vacsoráztak, s aztán a maradékból adott nekem a rabbiné. Volt alkalom, hogy este fél tizenegy után kaptam valami vacsorát, mert megfeledkezett rólam. Elnézést kért ugyan a feledékenységéért, de én ezután, itt is változtattam — rányúltam a gyümölcsre, s ha éhes voltam, abból csipegettem, és a gyerekek délutáni sétáltatása idején, a közeli kóser boltban beszereztem egy doboz csokis gabonapárnácskát — így, volt megoldás mindenre.

      Marikától próbáltam információt kérni, hogy milyen helyekre szokott járni. Milyen Múzeum, vagy érdekesség, esetleg szép hely található, amit szabadnapon elérhetnék busszal vagy gyalog.

      Értetlenül nézett rám, amikor a megismerés lehet?ségér?l beszéltem. Az ? szabadnapjai a közeli bevásárló centrumban teltek, amely közelében volt egy olcsó kínai büfé, ahol aztán nagy evészeteket élveztek barátn?ivel.

      Sajnáltam ?t az ilyen mérték? igénytelenségéért, a megismerés lehet?ségének elvetéséért.

      Miért jön az ilyen ember 7200 kilométerre az otthonától?! Mit ?riz majd emlékeiben az ilyen ember?!

      Els? szabadnapomon a közeli városig mentem busszal, majd térképet vettem a könyvesboltban, amely segítségével aztán eljutottam minden érdekes, szép helyre a környékben.  

      Ezt a napot, mindjárt helyben, a Point Plasa Beach-en töltöttem, ahol nem kóser sült halat, sajtos lángost és igazi gyümölcskoktélt fogyasztottam; úsztam és napoztam. A vidám, színes ruhába, bikinikbe, strandruhákba öltözött, labdázó emberek láttán megnyugodtam. Fotóztam, sétáltam, visszamosolyogtam és néhány kedves szót váltottam a körülöttem lév?, láthatóan boldog emberekkel. Itt ebben a kisvárosban nagyon szép, finom fehér homokkal terített volt a tengerpart. Hasonlóan szép fehér, mint a floridai Daytona Beach szétmorzsolt kagylóinak fehér homokja. Feltölt?dve, vidáman, kipihenten értem haza kés? este.

      Megdöbbentett az a szeméthalmaz, az a mocsok, amit az öt gyerek tudott egy nap alatt termelni! A két kicsi arcára mindenféle rá volt száradva — az orrváladék és ételmaradék egyvelege. A két kicsi örömmel tipegett felém, és kapaszkodott rám, kúszva-mászva, csimpaszkodva. A pelenkájuk tele volt, a popsijuk vörösre pattogzott, mivel egész nap, senki nem tisztította ?ket. Megfürdettem és elaltattam az ikerpárt, majd éjszakáig takarítottam. — Minden szabad napnak ez volt aztán a böjtje, mivel sábesz volt, és a zsidók a sábesz alkalmával sem szeretnek dolgozni! Az imádkozáshoz és a pénzcsináláshoz azonban valószín?leg, nagyon értenek. A következ? szabadnapomat otthon kellett töltenem, mert megkértek rá.

      Ezen a napon, a kolónia f?terén vásárt hirdettek a gyerekek. Mint otthon, a nagy piacon, minden család gyermekei kiárusították azt, amit a család, vagy ?k feleslegesnek tartottak otthonukban. A gyerekek, sötét öltönyt és fehér inget viseltek, és nagyon komolyan vették az egész munkát. — Feln?tt, nem gardírozta ott, egyiket sem. — Valószín?, ez a kulcsa a zsidók jó üzleti érzékének: Nem lehet elég korán kezdeni!

      A napirendem nagyon nehéz volt.

      Reggel fél hétt?l, az el?z? napi lefekvésem után képz?dött szemét, piszok eltakarításával kezdhettem, majd a reggeliztetéshez kellett el?készíteni a családi konyhaasztalt, aztán tisztába tenni és megetetni az ikerpárt. Olyan reggel nem volt, hogy a hófehér étkez? asztal ne lett volna összemázolva, összelocsolva valami színessel.

      Aztán az elmosogatás után mosás, takarítás, gyermekgondozás, majd az ikerpár ebédeltetése, ebéd utáni altatása volt a feladatom. A három nagyobb gyerek általában kilenct?l délután háromig távol volt, iskolában.

A kicsik alvásidején mostam, vasaltam, takarítottam, majd ébredésük után ismét etettem ?ket, aztán ki kellett vinni, sétáltatni ?ket, majd vacsorát f?zni, és megteríteni az étkezdében. Ezután az alagsori nappaliban kellett foglalkoznom az ikerpárral, majd vacsora után ismét konyhatakarítás, mosogatás, aztán gyermekfürdetés, gyermekvacsoráztatás, majd altatás — végezetül ismét romeltakarítás várt rám. Ezután, általában fél tizenegy és éjfél közötti id?ben tisztálkodhattam, majd ágyba zuhantam reggelig.

      Ebben a szoros napirendben úgy oldottam meg az étkezésemet, hogy a kicsik étkezésénél lazítottam, és én is ettem. A vacsorám idején, általában a család átvette tíz-húsz percre a gyerekeket.

      Bizony esténként tájékozatlanul feküdtem ágyba. Nemhogy TV-t néztem volna, hanem még az angol könyveimet sem volt kedvem kinyitni, olyan fáradt voltam mindig. Angolul annyit tanultam, amennyit a család napi élete megkívánt. A rabbi tudott magyarul, a rabbiné nem. A kapcsolatom f?ként a gyerekekkel és a rabbinéval volt általában. Ha valamit nem értettem esetleg, akkor kértem a rabbi segítségét, mondja el magyarul is, így tanulgattam kicsit angolul, mivel másra id?m sem jutott volna.

      A családommal és a barátaimmal a délutáni gyermeksétáltatások idején, telefonon tartottam a kapcsolatot.

 

      Nagyon meleg május volt ez évben.

      A délutáni gyermeksétáltatás és játszótéri két órás program idejére levetettem a pendely alól a hosszúnadrágot, a pólót, a zoknit és az edz? cip?t. Kényelmes, szell?s komfortos papucsomat használtam ezeken a meleg napokon.

      Az iskolai busszal általában akkor érkezett Sarah — a nyolc éves kislány —, amikor a kicsik hintában ültek. Ez kis pihen? id? lett volna számomra, mivel megtanítottam ?ket, hogy’ hintáztassák magukat, a testük lengetésével, ezen kívül, már lépcs?t járni is tudtak, melyet örömmel gyakorolt a két kicsi.

      A nasit, az innivalót, nem én adtam a szájukba, hanem eléjük tettem, s ?k szépen elvették maguknak, használták kis kezüket, ügyesen. A kanalas etetést végeztem én, egyet a fiúnak, egyet a kislánynak.

      A kislány ferde gerinc? volt, és az arcán is látható volt e miatt kialakult féloldalas torzulás. Valószín?nek tartom, hogy id?sebb testvérei tették nyomorulttá — ezt, az ott tapasztaltakból kiindulva feltételezem.

      Az iskolabuszról leszállva, els? útja Sarahnak, a kistestvéreihez vezetett, ahol szeretetb?l, köszönésképpen, mindaddig öklözte azok gyomrát — f?ként a kislányét —, amíg az sírt, vagy öklendezni kezdett. Mivel nekem nem volt szabad nevelnem a gyerekeket: hát gondoskodtam a kicsikr?l úgy, ahogy lehetett. Amikor ezt láttam, el?ször kértem szépen Saraht, hogy ne csinálja, ez nem helyes, és fáj is a kicsinek. Ismételten folytatta a kislány, amikor szépen szóltam, de mert nem hagyta abba, határozottan, karjánál fogva, elhúztam onnan, kényszerítve ?t a durva játék befejezésére. Egyik nap, az elhúzásos kényszerítésem után, gonoszul képembe nevetve, tovább böködte két ujjával a gyomorszáját Szövinek, amikor az hányni kezdett. Ekkor megfogtam egy kézzel Sarah karját, a másikkal ugyanazt tettem vele, mint amit ? tett az egyéves testvérével — közben mosolyogva kérdeztem, „jó ez neked, élvezed, tetszik ez neked?” — Menekülni próbált, de egy percig még nem engedtem el, bájosan mosolyogva, ugyanazt tettem, amíg nem volt könnyes a szeme.

      Elrohant, és feltételezem, panaszkodott a családjának. Én már korábban szóltam, mit tapasztalok, és nem tartom helyénvalónak, kérem, rendezzék azt Sarahval.

      A tizenöt éves fiú cselekedetei is gyakran voltak durvák. Feltételezem, a túlteng? fiatalos energia miatt, amely a zsidó vallás követelményei miatt nagyon gyakran lefojtott az er?s, mozgásigényes gyermekeknél, akiket a semmittevésre kényszerítenek. Jellemz? volt, hogy a puffasztott csipszes zacskót úgy bontotta a fiú, hogy ököllel rávágott. A fele szétszállt a helyiségben, ennek egy részét a kicsik megették, más részét széttaposták — én pedig, takaríthattam ismét. Dömi, a zacskóban maradt részt pedig élvezettel megette.

      Gyakori volt, hogy a vacsorához szépen megterített asztalhoz ült, ahol asztalterít?vel együtt, vagy anélkül, alkarral félrelökte a terítékeket úgy, hogy a poharak, tányérok némelyike leesett, egymásra borulva összetört. Ezt a baromságot, csak a sábeszasztal ünnepi terítékével nem tette soha. — Ismét takarítottam, ismét terítettem, szó nélkül.

      Egy alkalommal, épp a rabbiné rám szólt, hogy asztalra tette a tányér vacsorámat, mostmár ehetek, ?k addig felügyelnek a kicsikre. Utáltam a vacsorákat, mert mindig hideg volt az étel, amikor megkaptam, és nem engedélyezték a mikrohullámú használatát, ráadásképpen, ha még húsos étel volt, akkor pedig alapból hányingerrel ettem.

      Épp leültem az asztalhoz, de azért ránéztem a nagyobb gyerekek körül tébláboló kicsikre, amikor a nagydarab, tizenöt éves fiú, teljes talppal, lendületb?l lökött egyet az egyéves kisfiú mellkasán. Menáchen becsapódásának hangja borzalmas volt, ahogy hanyatt vágódva, a feje a kövezetbe csapódott. Azonnal odaugrottam, felkaptam a rángatódzó, leveg? után kapkodó gyermeket, majd egy kezemmel megráztam a nagytestü kamasz vállát, és üvöltöttem, hogy ?rült, miért tette. Azonnal összefutott a család, s a kisfiú görcsösen belém kapaszkodó kezeit lefejtették rólam, majd azonnal elszállították a kórházba.

      Én elveszítettem a türelmem, és elé álltam a nagydarab mamlasz elé, ahol hangosan számon kértem, miért tette — és még tovább mentem —, a kislány torzulását mutatva, Szövit felemeltem az arca elé, és kérdeztem: „ezt is te tetted?!” — Odafordultam a nyolc éves, rémült Sarahhoz, és megkérdeztem: „… vagy, te tetted vele?!”

      Csend volt, én is elhallgattam, a húsos vacsorámat csendesen szemétbe engedtem, majd végeztem tovább a dolgomat. Éjszaka hazahozták a kicsit, aki napokig étvágytalan, sápadt volt, és vigyázni kellett rá nagyon, mert gyenge volt, d?lt, mint a sószsák — de jó er?s koponyája lehetett.

      Ezután néhány napig nyugalom volt, mert a rabbiné három napra New Yorkba vitte nagy fiát, pszichiátriai kezelésre. Éjszakába hajlóan, két napon át a New York útikönyvet nézegette, a térképen irogatott, mert nagyon komoly gond volt, mit szabad látnia tizenöt éves fiának a való világot jelent? New Yorkból.

      Megint megdöbbentem, elborzadtam ett?l a tudatos „besz?kítést?l”, ett?l a tudatos, zárt világba benevelést?l, amit tesznek rabbiként — feln?tt, helyes, tanult —, negyven év körüli szül?k! A gyerek egészséges érdekl?dését, tudnivágyasát manipulálják, átformálják, egyirányúvá, csak valláskövet?vé, csak valláskövetelmény?vé alakítják át.

      Amíg az anyuka és nagyfia New Yorkban tartózkodtak, gyakori vendég volt a házban a „kísértet asszony”.

      Már Marika jelezte, hogy a rabbi testvére átsuhan a házon gyakran, csendben — és aztán ugyanúgy el is t?nik —, csak ellen?rzi, mit csinál a cseléd. Az asszony, egy hétgyerekes, csontsovány, beesett szem? szerencsétlenség volt. Kétszer nem szóltam, harmadszor úgy tettem, mintha megijedtem volna, csörömpölve kiejtettem a kezemb?l valamit — aztán megkértem, ha lehet, ilyet máskor ne tegyen, kérem, kopogjon, ha legközelebb jön. — Hát, nem jött!

      Az épületek, sorházszer?en vannak megépítve, amelyen mintegy menekülési útvonalként, mindenhol van hátsó átjáró, amely a következ? házba vezet. Esténként, közvilágítást nem kértek, azonban egymást váltva, jár?röztek, vigyázták a kolónia békéjét, álmát. Valószín?, hogy az állandó félelem, a háború óta apáról fiúra, tovább plántálva ivódik mindannyiukba, s a gy?lölet az ?si felégetésekért — amelyre már rég a feledés leplét kellett volna tenni — valószín?leg ily módon felszínen tartva, nem merülhet feledésbe.

      Sajnálatra méltónak tartom, ha a b?nök, a történelem hibái a mozgatórugói egy népcsoport életének — na, meg természetesen a pénz.

     

      A rabbiné és fia távolléte alatt — mintegy állandó ellen?rzésként — állandóan ott lebzselt, lábatlankodott a tizenhét éves lány a barátn?jével, akik érdekl?déssel, beszélgetni akartak velem.

      Nagyon szép, harmatos, világos b?r?, sötét szem?, sötét hajú lányok voltak, kissé elkelve a túltápláltságtól, és a sport gyakorlásának hiányától. Valamennyi gyermek ilyen szép volt ebben a családban.

      Egy ilyen alkalommal, dicsértem a helyet, hogy milyen szép, elmondtam, hogy hol jártam a szabadnapomon. Tovább beszélgetve, megmutattam nekik a több zacskónyi floridai fotót. Rájuk bíztam a képeket, én meg végeztem a dolgom. Egész napos programot alakítottam a fotóimmal, és még két barátn?jük is társult a nézel?déshez, így legalább nyugodtan végezhettem a dolgom, könnyített tempóban.

      Este megérkezett a rabbiné a nagyfiával. Mindenki örült, jó családi hangulat volt. Én elaltattam a kicsiket, aztán rendet teremtettem, majd fél tizenegykor elaludtam.

      Éjjel egy óra körül, fél álomban jegyeztem, hogy a nagyobb gyerekek, megint dorbézolnak, és mintha a konyhát átrendeznék, felettem döngetik a bútorokat. Olyan fáradt voltam, hogy tovább aludtam a zaj ellenére, — aztán reggel láttam az eredményét! — A világos bútorú, kövezet? konyha területén szétlocsolt színes dzsuz, és palacsinta tészta odaszáradva mindenhova, a t?zhely két f?z?lapjára és köré égve, feketén csillogott rám az el?z? este fehérre csuszkolt t?zhely, amelynek oldalát, mintha direkt végig öntözték volna, csíkokban rászáradt palacsinta tészta díszítette.

      Valószín?, ez volt az ? nagy bosszújuk a cseléddel szemben, aki megrótta, megrázta ?ket. — Mit megengedtem magamnak! Azonnal tudatára ébredtem jelent?s hibáimnak. Szótlanul dolgoztam, mint a gép, hiszen az egész mocsok eltakarítására harmincöt, negyvenöt percem volt, mert aztán kezd?dött a napi daráló.

A t?zhely vízszintes felületével még nem küzdöttem meg, amikor gyorsan szervíroztam a reggelihez, majd a két kicsit láttam el, akik gyanúsan csimpaszkodva, kapaszkodva tapadtak rám, lépni sem engedtek, pedig máskor ilyenkor már ismételt er?vel rombolták az el?z? este általam összerakott játékhalmazukat.

      Megérkezett a rabbi házaspár reggelihez — én ilyenkor az alagsorba tereltem a kicsiket, majd velük maradva, ott takaríthattam, a mosnivalóval foglalkozhattam-.

      Utánam szóltak, hogy a nagylány a gyerekekre figyel, én meg jöjjek vissza.

      Az asszony elkezdte angolul — nagyon szép, érthet?, lassú beszéd?, csendes hölgy volt. — Jól értettem, hogy megköszönte a kicsik gondozását, a nagyon jól elkészített ételeket, a ragyogó takarítást, de van itt néhány gond, amit én itt nem tehetek ebben a házban. Nem értettem tisztán, hogy megmutattam magam a férjének, és hogy mit akar a bokámmal, és hogy a tanítást miért emlegeti.

      Majd sírva fakadt, így alkalmam nyílt megszólalni. Megkértem a rabbit, mondja magyarul azokat, amiket nem értettem.

      Nos, elmondta, hogy a felesége által említett dolgokat kiválóan teljesítettem, de én nem abból a könyvb?l tanultam az életet, mint ?k. — Ezt a gondolatot én már hallottam egyszer, a gonosz Ern? bácsi szájából! Valami borzadály suhant végig a testemen. — Nem jó dolgokra tanítottam a gyerekeiket. Levetettem a hosszú nadrágot és zoknit, ezzel megmutattam a bokámat neki és a többi férfinek az utcán. Nevelni, oktatni mertem Saraht és Dömit, amikor nem helyesen bántak a kistestvérükkel. Helikopteres, katonás könyvb?l meséltem a két kicsinek, — amit mellesleg, ott találtam a házban. — Leülve néztem, hogy saját maguk esznek a gyerekek, és maguk veszik kezükbe a vizet, vagy gyümölcslét, pedig ez az én dolgom lett volna. Összességében tehát nem jó példa vagyok a gyerekeiknek, nem beszélve arról, hogy megmutattam a világ erkölcstelen oldalát, az általam mutatott fotókkal, amiért mindkét nagy gyerekét psichiáterhez kell majd vinniük.

      Én mondtam, hogy ha ez — amit én itt eddig m?veltem — nem jó, akkor nekem el kell mennem, mert nem tudok többet, jobbat nyújtani. A rabbi mondta, hogy most még nem kell elmennem, ez csupán beszélgetés volt, követelménytámasztás céljából.

      Zúgott a fejem, fájt mindenem, mérhetetlenül fáradt voltam öt hét itt töltött id? után. A fülemben csengett, hogy „… most még!”, ezért aztán mondtam, hogy igen, most kell elmennem. — Nem sok csomagolni valóm volt, mert a saját ruhámból csak keveset vettem ki a b?röndömb?l, mivel az általuk megkövetelt ruhát váltottam, amit ott is hagytam.

      A rabbiné egyfolytában sírt, a kicsik két oldalról másztak rám, szeretettel, könyörg? szemekkel nézve.

      Tisztelettel megköszöntem mindent, kértem, hogy a következ? busz indulásához juttasson el.

      Nem meghalni jöttem Amerikába, hanem élni a megismerés lehet?ségével.

      Nagyon rendesek voltak. Olcsó — zsidókat szállító — járatra jelentettek be telefonon, amely a közelben vett fel, s Manhattanen át, egész Brooklynig vitt, így kényelmesen, kevés pénzb?l utazhattam.

      Most, utólag is szeretettel gondolok a rabbinéra, aki a csomagjaimmal együtt elvitt a zsidó busz megállójáig, s ott sírva, szeretettel ölelve, bocsánatot kérve búcsúzott t?lem. ? nem szégyellte megölelni a vallásuk nélkülit. Nagyon jól esett nekem. Ez a búcsúzás, és a gyerekek szótlan, szeretetet sugárzó, könyörg? kis arca, a lefejthetetlenül átölel? kis kezeik és körém fonódott lábacskáik jelentették nekem az igazi köszönetet a munkámért.

 

1 év 3 komment

Saját fotók – a boritót tervezte és összeállitotta a szerz? fotóiból Cservenák Ildikó

      Florida

 2.

A Floridában töltött tizenhat napból két teljes szabadnapot kaptam, amelyet Miamiban töltöttem.

Érdekes, forgalmas, szép város Miami, trópusi hangulattal, amelyet igazán nem lehet leírni, s az, az ott készült fotókról sem jön le, azt ott kell megélni, érezni – oda kell menni.

             

Florida – üdül?övezet hirdetése                                             

      Amikor a családomnak, a barátaimnak telefonáltam, csak azt tudtam mondani, hogy ez a hely nem magyarnak való, mert itt mindenki láthatóan vidám, nyugodt, nem rohan, nem látszik, hogy ideges lenne. Ezerrel süt a Nap, langyos az óceán, mindig lehet hideg üdít?t, hideg sört, koktélt kapni. — De Florida partjainál, harapnak a fehér cápák. Itt a vízi-ment?k figyel?állásai nagyon s?r?n vannak, s egy délután, én magam is láttam közelben úszó cápát. Azután, Florida partjainál, soha többé nem mertem a nyílt óceánban úszni, csak belegázoltam a szélébe, hogy érezzem annak kellemes h?mérsékletét. Biztonságos, tiszta és kellemes h?mérséklet? volt az Olympus hotel uszodája, hát ott úsztam mindig.

      Április végén, május elején, és a szeptember-október fordulójának id?szakában van a nagy hurrikánok ideje Floridában.

      Az Olympus hotel 15. emeletének erkélyér?l csodálatosan szép, felejthetetlen volt a kilátás az óceánra, és a beépített környékre tekintve, félkörívben.

      Több alkalommal, a vacsora el?tti órákban látható volt olyan feketén imbolygó tölcsérrel érkez? hurrikán, amelyet ez idáig, csak néhány filmben láthattam.

      Félelmetes volt.             

      Mindig az óceán fel?l jött felénk, és a szárazföld fölé érve, semmivé vált, azonban olyan közelinek látszott, hogy a szívem mindannyiszor a torkomban kalimpált a félelemt?l. — Aztán végül, csak gyors, er?s záport kaptunk, amely perceken belül véget ért, és ugyanennyi id? alatt, még az es? nyoma is elpárolgott a ragyogó, er?s napsütésben.

      Egyik Miamiban töltött szabadnapomon, azt hittem, itt, és most, véget ér az életem. A „Miami Harald Thimes” monumentális épületét fotóztam, amikor egyik pillanatról a másikra, forgószéllel érkezett egy nagy fekete felh?, amelynek két pörg? lába volt. Olyan közelinek, olyan félelmetesnek t?nt, hogy a közelben épp megálló autóbuszra menekültem, amely ellenkez? irányba vitt, mint én épp menni akartam, de nem bántam.

      A pálmafák földig hajoltak, a forgalmi lámpák táncoltak a több sávos út felett kifeszített drótkötélen.

      Iszonyatos látvány volt, ráadásul, a busz belsejében 20 Celsius fok volt, odakint meg 45 Celsius fok h?ség. B?rig ázottan, remegtem a félelemt?l és a hidegt?l. Hiányos, kánikula-öltözékemben, remegve ültem. Bentr?l, a busz ablakán keresztül próbáltam fotózni a látványt. — Akkor tanultam meg, hogy a legnagyobb h?ségben is kell egy kardigán Amerikában, mert nagyon er?s a középületek és tömegközlekedési járm?vek légkondicionálása. — A buszon utazókon nem látszott félelem, csak csend volt. Fél órát utaztam így, ellenkez? irányban, amíg végre átszállhattam a visszafelé vezet? járm?re. Azon a napon korán visszatértem a Hallandalei, kellemes viz? uszodával ellátott hotel-kertbe. Sötétedésig úsztam, napoztam, boldogan lustálkodtam — örültem, hogy élek. Este elmeséltem az izgalmas történetet, amikor mindenki mosolygott rajtam, s elmondták, hogy évek óta nem történt meg, hogy a szárazföldre kipörgött volna a hurrikán tölcsére. A szárazföld mindig elveszi erejét, legfeljebb csak er?s, záporozó es?, és nagy szél marad a város területére.  

      Akkor éjjel azért nyugtalanul aludtam, s felriadtam olyan álomra, hogy pörgök a hurrikán tölcsérében. Azután, már csak a rosszul sikerült, de a lényegb?l azért valamit láttató fotóim maradtak hátra. Ezeket a rosszul sikerült fotókat, ma is ?rzöm albumjaim egyikében. Mutatják a közelít? sötét felh?t, annak földig ér? lábaival, mutatják a széltépázott pálmafákat, a csendet, a félelmet — s az akkor remeg? kezeimet.

     

      Még egy ilyen családsegít? társadalom, mint Amerika, nem létezik a világon!

      A család húsvétja után, Hallandaleben tartózkodásunk tizenhatodik napja után készültünk visszautazni repül?vel.

      Az utazás el?tti napon már nem sétálhattam, ki sem jutottam a friss leveg?re, mert az ötf?s család ruhanem?inek és egyéb dolgainak csomagolása nagy részben lefoglalta id?met, kora reggelt?l kés? estig.

 

      Egyik f? takarítási feladatom volt — a szokásos „romeltakarításon” túl —, hogy a bútorokon, ül?garnitúrákon lév? foltokat, a matracokon lév? foltokat, gondosan el kellett tüntetnem. Érdekes dolog, hogy az ott töltött id? alatt többször figyelmeztettek, nem vehetem le semmir?l az árcédulát. Ez már nem nagyon lepett meg, mert a gyerekek ruháiról sem volt szabad ilyesmit eltávolítanom, amiig azok mosásra nem kerültek.

      Az anyuka pedig, a megismerkedésünk pillanatától tudatta velem, hogy az árcédulákat hagyjam rajta minden megvásárolt darabon, mindaddig, amíg a mosógépbe tétel azt nem teszi lehetetlenné.

      Ez úgy került szóba, hogy valahová készült, s a rendetlenül kilógó ruhacédulát én egy mozdulattal kitéptem a kardigánjából, hogy rendben legyen az öltözéke. — Ezért én akkor nem köszönetet, hanem megrovó szavakat kaptam.

      Floridában jöttem rá, hogy valószín?, amíg megvan az esély a visszaváltásra, addig nem veszik le semmilyen árucikkr?l ezeket.

      Hazafelé, a reptéren ismét a nagymama és a nagyapa gardírozott valamennyiünket, mert az anyuka és az apuka ismét ott maradtak még két napig. Addig én egyedül voltam a gyerekekkel, csupán a nagymama jött aludni esténként. A nagyi megrögzött szokása volt a tökmagozás, amivel aztán úgy „bealjazott” a lánya hálószobájában is, hogy akkor láttam igazán, kire is hasonlít a szemetel?, rendetlen fiatalasszony. Minden nap újra és újra felporszívóztam, kiráztam az ágynem?t, de a második nap délutánján, ismételten már nem voltam hajlandó, a takarításom után, azonnal újraszemetelt két-három négyzetméteres körzetben.

      Valószín?, élvezte, hogy végre bebocsátást nyert a lánya hálószobájába, mivel oda nem léphetett be akkor, amikor ?k ott tartózkodtak.

      Na, ezen a napon, megállás nélkül, egész nap mostam, vasaltam, takarítottam, miközben Sheina rajtam lógott. Ennek tudatában, meg az egész Floridai zsugoriságuk tudatában, eszemben sem volt újra takarítani a fiatal házaspár összemocskolt szobáját, mivel azok, várhatóan este érkeztek. A mama porszívózta fel akkor, amikor hazaszóltak telefonon, hogy fél óra múlva érkeznek. Megvártam, amíg végzett, aztán odamentem, és megdicsértem, milyen szép lett, majd bájos mosollyal megkérdeztem, hogy ? is velünk vacsorázik-e, vagy már hazamegy vacsoraid?ben. — Látszott rajta a tehetetlen düh. — Hazament vacsorázni!

      Egyébként öltözködése, hajviselete, sminkje egy kulturált n?re engedett következtetni, ha küls? szemlél? tekintett rá. — Na, ez a mama olyan messze volt a kulturált ember kategóriájától, mint én a zsidó vallástól.

      Apuka érkezett haza csak, mert anyuka még ottmaradt, amiért nem sikerült még minden berendezést, felszerelést visszaváltania az áruházakban. A nagymama nyugodtan hazamehetett, mert én már id?s voltam ahhoz, hogy féltenie kellett volna a fiatal apukától.

      Az apukától tudtam meg, hogy náluk ez a gyakorlat évr?l-évre, hogy a tulajdonukban lév? apartmant felszerelik, berendezik két-három hétre, majd amikor véget ér a vikkendjük, visszaviszik az árut, amiért visszakapják a pénzt — ha nem foltos, és nem szakadt, vagy törött.

      Apuka elmondása szerint, általában egy évben kétszer három hetet töltenek ott: Húsvét táján és karácsony táján. Szerinte ez nagyon praktikus, és semmi fáradtságot nem jelent, mert a szállító emberek ingyen, pontosan helyére tesznek mindent, aztán elszállításkor gondosan újracsomagolnak — ?k csak jelen vannak, és sorban állnak a pénztárnál.

      Apukával és a gyerekekkel volt egy jó hangulatú esténk. A harmadik napon hazajött anyuka, akihez nem akart odamenni az egy éves kislánya, s amikor mégis elvette, Sheina üvöltve rugkapált utánam.

      Okos volt, valószín? értette el?z? este, amikor a kislány jelenlétében apukával már megbeszéltem, hogy másnap elmegyek t?lük.

      Akkor azt kívántam, hogy annak a két „némbernek”, soha ne jusson több, mint amit nekem adtak a húsvétjuk idején, az ötvenedik szülinapomon, a szeretetemért, a gondoskodásomért, a sok munkámért, a kislány életének megmentéséért.

 

      Visszatérésünk után, Judittal találkoztunk, majd együtt töltöttünk egy napsütéses, szép napot New Yorkban.

      Judit vásárolt magának új b?rdzsekit, közben sétáltunk, beszélgettünk: mindketten elmondtuk a Floridai élményeinket. Mindketten tíz kilót fogytunk Floridában.

      ? nem sokat fotózott, mert a család nem engedte ?t sehova, s?t még a heti szabadnapján is csak a tizenhetedik emeleti erkélyre mehetett ki. Judit tizenkét évvel fiatalabb, és egészséges n? — hát borzalmas lehetett neki a bezártság ott, ahol a szépség, a szerelem, a nyár, a boldogság tombol általában.

      Átéreztem ezt, és ezért vittem neki húsz-harminc fotót a floridai felvételekb?l. Többek között megmutattam azt a fotót is, amit a „sógor” száguldó, nyitott sportkocsijából készítettem arról a kivilágított hajóról, ahová sietnünk kellett, mert én kés?bb végeztem az ünnepi szervírozással. A koktélhajó fényei, kissé elcsúszottak, csikbafutóak voltak, s kérdezte, miért. — Hát elmondtam. — Ezután nem nagyon szólt, csak elnézett a fejem felett, s valahová, a messzi távolba révedezett.

      Kés? este volt már, haza kellett mennünk. A kilenc órai helyi járatot lekéstük a quatemalai csirkés miatt, így vártuk a következ?t, ami nem jött egészen tíz óráig sem. Judit elindult taxiért, mert mondták, hogy két sarokkal arrébb van a taxiállomás. Én már több gyaloglásra nem vállalkoztam, mert a régi, szakadt bélés? csizmám véresre törte mindkét sarkamat, így a legapróbb lépés is fájt. Odaadtam Juditnak a mobil telefonomat, hogy bármi van, legyen neki, mivel ? még hét kilométerrel messzebb, Észak-Woodmereben lakott, s arrafelé nem voltak az utcán nyilvános telefonok. Az emberek általában arrafelé saját autóval közlekedtek, az egy gazdagok által lakott terület. Lawrence központjában én bármikor telefonálhattam nyilvános fülkéb?l.

      Judit elment hát taxiért, otthagyta a napi vásárláskor lecserélt, szakadt dzsekijét, a néhány fotót Miamiról, és az általam neki ajándékozott húsz-harminc fotót. 

      A pár percig tartó gyalog-útról, nem tért vissza negyvenöt percig sem.

      Már sírhatnékom volt, és a kétségbeesésemet látva, egy velünk ott várakozó úr felajánlotta, hogy hívjam fel Juditot, amelyhez kölcsön adta a saját mobil telefonját. ?, idegenként is izgult már, ráadásképpen, pár perc múlva várható volt az utolsó busz is.

      Felhívtam Juditot, hogy hol van, mi történt, halálra rémisztett, hogy nem jött vissza sem taxival, sem a nélkül.

      Melankolikus, álmatag hangon közölte, hogy ? már otthon van, fekszik, hazajött taxival.

      Magamon kívül voltam!

      Én, egy idegennel nem tudnék ilyet tenni, hogy elmegyek el?tte taxival, és nem mondom a taxisnak, hogy „állj, itt a buszmegállónál” — merthogy, el?ttem kellett elautóznia ahhoz, hogy hazajusson. Természetesen, ezt akkor, meg is mondtam neki, s azt is, hogy a csomagját én a kukába dobom, és ezután én többé nem ismerem ?t.

      Hazamentem dühöngve, majd ezután továbbálltam Lawrenceb?l, így akkor már, nem tudott beszélni velem.

 

 

 

 

 

 

Nagyné Inci Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.