New York felfedezése
New York és környéke felfedezésével foglalkoztam hát.
A Szabadságszobor engem nem hatott meg. Eiffel nagy alkotásainak egyike, azonban számomra nem jelentett szenzációt annak látványa. A hajókirándulás során, amikor közelr?l láthattam, egy elhanyagolt, rozsdás roncsnak t?nt. Akkoriban bezárták a benne lév? kilátót a látogatók el?tt, mert életveszélyes lehetett. New Jerseyb?l, egyik kirándulásunk alkalmával együtt látva New York szépségeivel, messzir?l azonban szépnek láttam. Engem nem hatott meg ez a státusz-szimbólum, a szabadság eszméjének megtestesít?je. Sokkal nagyobb szabadságérzésem volt akkor, ha Coney Islandon, az óriáskerék egyik kabinjában repülve, szálltam szabadon, s láthattam, érezhettem a végtelen óceán illatát, szépségének élvezetét, a meleg nyári szél simogatását.
Coney Island – Óriáskerék
Csodás volt azonban a kilátás az Empire State Building tetejér?l. Szerencsés voltam, mert mindkét látogatásom alkalmával tiszta, felh?tlen, pára nélküli id?ben láthattam innen New Yorkot. Az egyik alkalom ebb?l, az esti kivilágításban történt. Ilyenkor a toronyépület fényeinek színe id?nként más-más szín?re vált – és ezen kívül még a látvány, amit New York esti fényei mutatnak, az mesébe ill?. Feljutni, hosszú sorbanállás után lehetett, s a kilátóba nem engednek felvinni szúró, vágó eszközt — még manik?rollót sem.
Amikor a fels? szintre értünk — a kilátóba lépés el?tt — mindenkir?l készült fotó, majd a kilátás végeztével, aki szerette volna, az megvásárolhatta a saját fotóját.
A Madam Tusseau viaszmúzeumot több alkalommal meglátogattam. Leny?göz? volt számomra a kiállított személyek viasz-szobra, s f?ként az arcok megalkotása, az él?vé tett szemek varázsa, ahogy a kiállított személyek szobrai egy-egy mozdulatot, egy-egy jellemz? gesztust, tartást ?riztek mindörökké. Itt, és ilyen állapotukban találkoztam Marilyn Monroe, Lui Armstrong, Leonard Bernstein, Einstein papa, Bob Dylan, Bob Marley, és néhány rock and roll sztár és a király, Elvis Prisley kedvenceimmel is. Nagy élmény volt!
Az én templomom ezekben az években a Metropolitan Múzeum volt, amely megnyugtatott, ha benne láthattam a festményeket, szobrokat, egyéb m?alkotásokat. Délutánra, amikor elfáradtam a sok látnivalótól, leültem pihenni az épület bels? udvarán, ahol zöldell? parkban érezhettem magam. Egy alkalommal felmentem a tet?kilátó pihen?jébe is, ahonnan a Centrál Parkra lehetett látni. Csupán kellemes pihenésnek számított, de mást nekem nem nyújtott, mivel a park lombos fáinak s?r? rengetegét nézhettem csupán — így hát visszamentem inkább, tovább nézni a múzeum gazdag gy?jteményét.
A mai napig nem jártam be valamennyi termet, s nem láttam mind a hatmilliónyi m?alkotást, azonban amit láttam, örök élmény marad számomra — senki azt el nem veheti t?lem.
Ugyanígy voltam a Central Park látnivalóival. A gyakori zenés, mókás, m?soros programok a parkban nem vonzottak túlságosan, de maga a szép természeti környezet ny?gözött le, a vízzel, sziklával körülölelt kis kastély, az állatkert, az él? szobrok állandó jelenlétének érdekessége, mindig jókedv?vé, vidámmá tette az ott töltött napomat.
A múzeumokban és a parkokban töltött napok alatt szinte észre sem vettem az id? múlását. Ez volt az igazi boldogság, amit ember megélhet. Látni a szépséges ismeretlent, felfedezni ennek a világnak sokszín? megjelenéseit. Tavasszal és ?sszel, vagy a nyáron elvétve el?forduló rossz id?ben, mindig elindultam a múzeumok világába. Nagy élmény volt a Modern Art és a Természetrajzi Múzeum tartalmának megismerése.
A megismerés lehet?ségével élve, eljutottam Buffalóba, a Niagara-vízeséshez, bejártam egy-egy nap alatt Boston és Washington jellegzetes érdekességeit. Ezeknek látványát, egyaránt örök élményként ?rzöm emlékeimben.
Külön boldogság volt számomra, amikor a Fiammal együtt láthattam a Niagara-vízesést. Elképzelni sem tudtam, micsoda zuhatagot láthatok majd. A Niagara folyó, vízesés el?tti néhány kilométernyi szakaszára már ráláttunk az utazás közben. Felületes szemlél?, csupán egy szétterül?, lustán hömpölyg?, széles folyót láthatott. A folyómeder nem látszott mélynek, nincs mosott partszakasza. A folyó mindkét partját, szépen zöldell?, lombos fák, bokrok szegélyezik, a közötte elterül? selymes, zöld f?, szinte csalogatott — hamis képzetet keltve egy nyugodt viz? folyó parti piknikezéséhez. Amint közelebb értünk, eltakarták a fák és bokrok, a vízesést, azonban jól hallható volt annak dübörg?, robajló morajlása.
Sétautunk, a vízesés feletti fennsíkon ért véget, ahonnan a félelmetes tömeg?, mélybe zuhogó víz látványa tárulkozott elénk. Felülr?l látva olyan, mintha a Föld kebleinek negatív visszatükröz?dése, két csipkés szél? öbölbe nyelte volna tovább a folyó nedvét. A vízesés fölött kisüt? Nap, csodálatos szivárványhidat mutatott nekünk az égbolton. A fennsíkról egy toronyba lépve, üvegliften süllyedtünk a folyómeder mélyéig, ahol mindannyian felölthettük egyszer használatos, kapucnis es?köpeny-pelerinünket, majd egy öreg kishajóra szálltunk, amely átvitt minket a folyó Kanadai oldalára, ahonnan elénk tárult a Niagara-vízesés teljes látványának képe. Ezután, a kishajó visszakanyarodva, kicsit közelebb vitt minket a zuhogó, félelmetes erej? víztömeg alá. Csodálatos élmény volt érezni az alattunk zubogó, forró vízként buborékozó víztömeget, amelyen kis hajónk hányta-vetette magát, mint papírhajó a kispatakban. — Mellettünk, körülöttünk, spriccelve, permetezve, zúgva tombolt a korábban még oly ártatlanul csendesnek, lustának hitt Niagara folyó nyers, természetes ereje. Az évek alatt, még kétszer visszamentem ezért a látványért, az élvezetért — a szépség, a természet, mindent elsöpr? erejéért.
2006 tavaszán, ismét eljutottam Floridába is, ahol Zoltán fiammal együtt lehettem ismét azokon a helyeken, ahol korábban jártam. El?ször, nem értette, miért akarok annyira visszamenni Floridába, hiszen semmi olyan emlékm?, építmény látnivaló nem létezik ott, mint Chicagoban, New Yorkban vagy Washingtonban — amit ? az építészi szemléletéb?l kiindulva értékesnek, érdekesnek találhatna. Kérésemre, születésnapi ajándékként, elvitt engem, hogy engedjen az anyai er?szaknak. Nem is a pénzt, inkább a drága idejét sajnálta elherdálni, elfecsérelni erre a helyre. — Aztán, az ott töltött néhány nap után, megérintette ?t is Florida varázsa, az a hangulat, amely miatt úgy jöttünk onnan haza másodszor is, hogy vissza kell térnünk oda, még ebben az életünkben.
VIHAR
A nyár nagy részét, nap közben az Atlanti-óceán partján töltöttem. Egy alkalommal nagyon er?s vihart jeleztek, mindenkit kiküldött a parti ?rség a vízb?l, lezárták a vízbe nyúló stéget, leállították az óriáskereket. Az emberek többsége hazament, így én is.
Nem tudtam Edit házában megmaradni, mert a fejembe vettem, hogy látni akarom a viharos óceán erejét, látni akartam a hullámok magasságát, vad csapkodását, érezni akartam a parton végigszáguldó szél borzolását.
Visszamentem.
A parton csak a sárgába öltözött vízi-ment?k viaszkabátjai virítottak. Az óceán haragos, sötét, tajtékzó hullámai már egy-két méteresek voltak, s nagy er?vel csapkodták a stég padlózatát, átcsapva azokon, s a korlátokon egyaránt. A szél nem borzolt, hanem vágott, szárazon csípte b?römet, mert vízszintesen ostorozta, vágta testem minden porcikáját, a szélben száguldó rengeteg homokszemcse.
Érezni akartam a víz erejét. Korábban, nagyobb szélben, Judittal órákig együtt úszkálva, ringattattuk, dobáltattuk, hintáztattuk magunkat a hullámok le-fel száguldó vonalán.
Mentem, csak mentem, szembe a tajtékzó vízzel, amíg az ismer?s vízi-ment?k megállítottak, hogy mit akarok ilyen ítéletid?ben. Mondtam, érezni szeretném az óceánt. Megengedték, de óvatosságra intettek, miszerint, csak a szélén maradhattam.
Igen, a szélén maradtam!
Nem azért, mert elhatároztam, hanem azért, mert az óceán ereje arra kényszeríttet. Ráindultam egy ugrással, hogy a t?lem magasabb hullámra felugorva, majd azt meglovagolva, hullámvasutat játszhassak a víz természetes hullámain. Tévedtem! — Ez a hullámzás nem engedett felül maradni. Egy karcsapás után, kivágott, belecsapott a homokba, s miközben azt éreztem, leterített, befelé, a mélybe húzva, sodorva szívott magába. Ismét próbálkoztam, miközben újra és újra lekényszerített a mélybe sodorva, és alul, mintegy szivattyúként, vad, nyers er?vel behúzva, forgatva, mint egy rongybábot, újra kiterítve, s a szemem, szám telis tele lett algás, homokos vízzel. Feladtam! Nem álltam fel — nem tudtam felállni —, csak úgy, kimásztam a víz alól négykézláb módján, majd miután leveg?höz jutottam, elköszöntem a vízi-ment?kt?l.
?k szeretettel, vidáman nevetve köszöntek el t?lem, s kérdezték, éreztem-e a különbséget. — Igen, éreztem! Többé nem mentem a haragos óceán felé, s f?ként bele nem! Valahányszor elhagytam egy naptól több id?re Coney Islandot, amikor visszatértem, els? utam mindig az óceán vizéhez vezetett. Szeretem a hangulatát, szeretem a sós óceáni leveg? izét, szeretem hallgatni a hullámok moraját, az óceánba bukó Nap lenyugvását látni. — Azt felkelni, csak azért nem, mert az én biológiai órám nem a Nap-kelte idején ébreszt.
A víz erejét, az óceán mérhetetlen erejét érezni — félelmetes, izgalmas volt. Ötvenegy éves voltam.
Ezután, barátságos mosollyal, mindig messzir?l integettek a vízi-ment?k, ha megjelentem a parton. Mindig volt hozzám egy-két jó szavuk. Nagyon jól esett, hogy a parti ?rség soha nem küldött ki engem a vízb?l, amikor késve mentem estefelé úszni. Csendben, beszélgetve vártak a stég alatt, amíg leúsztam a harmincöt- negyvenöt percemet, s miután elhagytam a vizet, akkor indultak végig, mindenkit kiparancsolni az ?rizetlen vízb?l.
Coney Islandon nem féltem az óceán vadjaitól, mert az volt a több éves tapasztalat, hogy itt csupán a színes kis tengeri rózsákra emlékeztet? „zselé-fishek” csalánzó fonalkái bánthattak.
A part nyári napjai után, fáradhatatlanul jártuk New York éjszakáit. A tízmilliós város, mindig lüktet? szívében, volt b?ven programunk. A hétvégi egy estét általában a parton töltöttük, ahol a sétány pallóin — él? zenére — mexikói, puerto ricoi és mindenféle náció összetételének tömege bulizott, táncolt a szabadban, majd a szokásos egy órás t?zijátékot élveztük.
Vasárnap délutánonként a Prospekt Parkban lév? nagy tisztáson összegy?lt tömeg között, gyakran táncoltunk a szív ritmusára lüktet? kongák hangjára. Fiatal és öreg raszták gyülekezete ez, ahol nem kötött id?ben, és nem kötött létszámú zenészt hallgathattunk. Délutántól folyamatosan, több órán át, a kés? estébe nyúlóan folyt a kongák, pánsípok és egyéb zeneszerszámok megszólaltatása. Gyakran megjelent a tisztás közepén egy kilencven évesnek látszó öreg — fehér selyem, arany sujtásos öltözék? — indiai gurunak látszó személy, akit fiatal fekete szépség kísért mindig. Az öregember kezében, t?le magasabbra nyúló, püspöki jogarra emlékeztet? bot szolgált támasztékul.
A kongák és egyéb hangszerek hangjára, alig mozogva járta ritmusos táncát, s a szépséges fekete lány, rezzenéstelen arccal körbetáncolta, mintha valamiféle rituálé részét élték volna át.
A zene, a látvány — ezeknek a délutánoknak a hangulata — különös, felejthetetlen élmény maradt számomra.
A nyári hónapok reggeli óráiban, Manhattan közepén, a Brian-Parkban ismert, nagy tudású zenekarok el?adásait hallgathattuk hétf?nként. Nem voltam korán kel?, így nem sokszor hallhattam, csak ha valamelyik el?adás számomra várhatóan különlegességnek ígérkezett.
Ugyanitt, esténként szabadtéri filmvetítések voltak. Úgy ültünk padokon, székeken, vagy csak egy ruhadarabunkon, a f?ben, vagy kövezeten, hogy lépésnyi hely is alig volt a tömegben, aztán senki nem tülekedett, törve, gyötörve, egymást löködve. Az el?adás végén jó hangulatban beszélgetve, megvárva, míg az el?ttünk, mellettünk járó tovább lép, sétáltunk tovább a meleg, nyári éjszakában, New York esti fényeit tovább csodálva.
Édesanyám hiányzott, de telefonon elmesélve ezeket az élményeket, így éreztem, ? is részesévé vált élményeimnek, mintha velem lett volna. Boldog voltam! Zoltán fiamat is közelemben tudhattam, ha nem is mindig együtt velem. — Nem nyomasztott itt a pénztelenség, a sivár elhagyatottság, a magányosság. Nagyon sok díjtalan, és könnyen elérhet? programon vehettem részt, amelyt?l jól érezhettem magam.
Nem pazaroltuk id?nket f?zésre, nagy élelmiszer-bevásárlásokra, mert könnyedén, alig-pénzb?l, sokféle ételb?l válogatva, étteremben étkezhettünk.
A Lincoln Centerben és a Rockefeller Centerben lév? délutáni, kora esti m?sorokat gyakran látogattam.
A Radio City Hallban, a Carnegie Hallban hallgatott jazz és komolyzenei programok nagy élményt nyújtottak számomra. A Carnegie Hall épületének szépsége, annak bels? kiképzése, mérhetetlen nagyságú néz?tere, színpada, csodálatos akusztikája mindig örömmel töltött el, s én ezekre a helyekre, midig estélyi ruhában jártam, mert a legegyszer?bb hétköznapon is ünnep volt számomra, hogy ott lehetek. Itt vettem részt a Bartók-centenárium zenei estjén. Nekem mindig nehéz volt Bartók zenéje — valószín? buta vagyok a komolyzene bizonyos vonatkozásaiban —, de mélyen hatott rám az el?adásmód, ahogyan itt el?adták a zenéjét, és élvezhettem még amerikai zeneszerz?k darabjait is. Itt élvezhettem a nagy jazz ikonok, többek között Dave Brubeck jazz zenei estjét is, a Spitzberg zenekar el?adását is, amelyek világraszólók voltak. Életem nagy eseménye volt a Broodway színházaiba bejutni. Nagy álmom volt, hogy egyszer amerikai el?adásban láthassak egy igazi, amerikai musicalt. Megéltem ezt az álmomat is a Broodwayn, amikor el?ször a Chicago cím? musicalt láthattam.
Érdekesnek találtam, hogy ezeken a programokon mennyire vegyes a résztvev? érdekl?d?k öltözéke. New Yorkban ugyanúgy látható volt a legel?kel?bb Broodway-i színház látogatóinak frakkos, estélyi ruhás megjelenése, mint ugyanazon helyen papucsban, szakadtan-divatos pólóban, farmerben megjelenni egy el?adáson. Jól megfér egymás mellett ebben a világvárosban a kontrasztok er?s különböz?sége. Itthon, ennyi kulturális élményre nincs lehet?ségem, mert nincs a közelben, mert nem tudnám megfizetni, s mert az elkeseredett, elszegényedett emberek behúzódnak kuckóikba, maguk gyártotta üvegburáik alá, amelyben aztán — lassan-lassan, fuldokolva — végül elmúlik felettük az élet, a szegény, munkás ördögök élete.
Nem akarok fuldokolva, így élni, s tudom, a Fiam sem az ilyen életre vágyik. Boldog voltam, hogy ? is megtapasztalhatta az élet és élet közötti különbséget. A pénz szükséges az életünkhöz, de az ember igazán nem a pénzt?l lesz gazdagabb, hanem a szeretett?l, a megtapasztalástól, a megélt élményekt?l, az értelem villódzó erejét?l, a megismerést?l, a dolgok valós értékeinek, különböz?ségeinek felismerését?l.
Úgy érzem, mi pénz nélkül is nagyon-nagyon gazdagok lettünk Amerikában. Ez a gazdagság nem fogy el, mint a pénzeszközök — ezt senki el nem veheti már t?lünk, ez örökké a mi gazdagságunk marad.
New York – karácsony
2000-t?l vágytam, New York Karácsonyát látni. Hat évet csúszott, amikor végül láthattam.
New Yorkot már novemberben feldíszítik. A parkokban, az utcákon a fák legkisebb ágait is apró ég?k milliói világítják meg ilyenkor. Valamennyi kirakat eladandó áruit felváltják a különböz? díszítések, karácsonyra jellemz?, mozgó, világító bábok, rénszarvas húzta szánok; él? nagyságnak megfelel?, vagy óriási méreteket öltve. Az egyébként is látványos Manhattan telis-tele több emeletnyi reklámképerny?ivel, világító transzparenssel, de akkor New York teljes területén szinte nappali fényben úszott minden. A felh?karcolók végeláthatatlan ablakai egy-egy nagy, kivilágított hópehelyként jelentek meg. Valamennyi nagyobb áruházban, a Manhattan Maalban a kisebb parkok területén tizenöt-harmincöt méter magasságú, dúsan díszített karácsonyfa állt. Teljes épületnagyságnyi területen zuhogott a hó fényjátéka. Karácsonyi hangulatú zene hallatszott mindenhol. Ha akartad, ha nem, magával ragadott az ünnep csodálatos hangulata.
November 30-án, nagyszabású m?sor közepette, látványosan bekapcsolták a Rockefeller Centerben felállított, díszes, hatalmas karácsonyfán az ünnepi ég?sort, ezzel hivatalosan útjára indult az év karácsonyi ünnepe. Ebben az id?szakban, valamennyi szórakozóhely, színház és zeneterem karácsonyi m?sorral várja a vendégeit, az érdekl?d?ket. Fényárban úszott a Rockefeller Center is. Több száz méter szélességben, s?r? tömeg volt mindenhol. Mi is elindultunk városi sétánkra barátainkkal és a fiammal együtt. Részt vettünk a vidám, boldognak látszó tömeg hömpölyg? áradatának centrum felé történ? nyomulásában. Nem számított a várakozás közben az id? múlása, mert a társasági életet ott éltük meg sétálva, a zsúfolásig telt utcákon. Közben jó hangulatú, vidám zene hallatszott mindenhol. Akik nem láthatták az ünnepi m?sort a közelb?l, azok a több emeletnyi magasságban rögzített képerny?kön nézhették azt végig, és az ég?k beüzemelésének zenés pillanatát. Így láthattam én New York karácsonyát, egészen közelr?l. A látvány, a gazdag, nagyszabású m?sor, soha nem tapasztalt élmény volt — aztán másnap haza kellett utaznom, mert megint letelt a hivatalos tartózkodási engedélyem ideje, s mert otthon várt az édesanyám, s a b?vebb családom. Zoltán fiam még tovább maradhatott New Yorkban.
Itthon a szokásos programom volt évek óta, hogy decemberben Budapestre utazom egy színházi el?adás, vagy komolyzenei koncert erejéig. Ebben az évben is ez történt. Szeretem a f?városunkat esti fényben. Szeretem az Andrássy út kivilágítását karácsonyi hangulatban, bár szorongó, keser? érzés fogott el akkor éjjel, ott, mert a fák törzsein lév? százezernyi ég?sor mutatta szegénységünket: Csak a fák törzse és vastagabb ágai voltak kivilágítva, mintha megannyi nyomorult, csonkított élet lett volna bemutatva. Még így, karácsonyi díszítésnél is kikönyökölt a szegénység, a pénztelenség.
De, már itthon voltam, az Édesanyám közelében, az azonos módon, magyarul gondolkodó barátaim, családom körében. Jó volt New York csillogását látni, de jó érzés volt aztán itthon, velük lenni.
Úgy gondolom, hogy a világ legjobban szervezett társadalmi rendje létezik Amerikában, amely szociális érzékenységével, valóban támogatja a nagycsaládokat, lehet?vé teszi, hogy egyedülálló szül? méltósággal — teljes családban felnöv? gyermekkel azonos színvonalon — nevelhesse gyermekét. Amely lehet?vé teszi, hogy a nyugdíjas, élete munkájának eredményeként megélhessen nyugdíjából. Amely lehet?vé teszi, hogy valamennyi náció, ha ebben az országban él, jóval magasabb életszínvonalon élhessen, mint sok más ország népe.
Sajnos, az „Óperenciás-tengeren túl”, mi csak vendégek, csak idegenek lehetünk. Nekünk itthon van a hazánk, a boldogságunk, itt az otthonunk.
Nekünk itthon van „Amerika” az édesanyám szeretetével — amely halála után is kitart egy életen át —, a szeretteinkkel, a barátainkkal, a családunkkal, a terülj-terülj asztalkánkkal. A baj csupán az, hogy nincs elég pénzünk ahhoz, hogy megfelel? színvonalon, kényelmes jólétben élhessünk, az egész életen át tartó, becsületes munkánk után.
Még nem láttam eleget Amerikából, még nem tudok eleget Amerikáról, így hát 2007-ben is visszatértem.
A szokásos tavaszi id?szakban érkeztem, a megszokott címre, hogy aztán néhány nap után tovább induljak utamra. Azért választottam a tavaszi indulást mindig, mert édesanyám beteges volt, és a tél mindig jobban megviselte, így vele maradtam ?szt?l tavaszig. A tavaszi meleg napsütésben, mint a kerti növények, ? is mindig szépen helyrejött, jobban lett, hívta, csalogatta ?t a kerti növények szeretete, a meleg napsütés.
Zoltán fiam most itthon maradt, hogy folytassa a halasztott egyetemi tanulmányait.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Nagyné Inci
