H.Pulai Éva : Kühne László PANTHEON

Nyomtatás

Kühne László

Angelusra harangoznak

Tisztes, fehér torony magasán

Nyílik az ablak, a kopott, rossz zsalu

S kikémlel egy pufók legényke.

Idelenn fülledt-hallgatag a falu.

Aztán eltűnik a szőke fej

És fenn frissen, üdén buggyan ki a hang.

Kettőt kondul, majd összecsendül:

Imádkozni hív a kedves kis harang.

S felfigyelnek: mohos zsúpfedél,

Rogyott kerékre épült gólyafészek.

A nádasra döbbenet feszül,

Ijedten pislognak a csöpp zenészek.

Bátran szárnyal, zsong-bong, száll a szó,

Továbbadják akáclombok, levelek

S kinn a határban, dűlőutak

Felett szétszaggatják a kósza szelek.

De visszhang kél sok kis udvaron

A lélek felejti földi jelmezét

S a pitvar előtt egy anyóka

Csöndben összekulcsolja kérges kezét.

Szeged, 1936. július

Kühne László 1906. március 29-én, született Miskolcon. Édesapja Kühne Andor (1874-1944) aki kereskedelmi érettségit tett, a Miskolci Hitelintézethez került, amely kés?bb beolvadt a Magyar Általános Hitelbankba. Itt igazgatóhelyettes, majd Putnokra kerülve a szintén magánbankként működő Takarékpénztár igazgatója lett. Andor testvérével, Adolffal együtt a Bükk Egylet alapító tagjai. 1894-től halálukig szervezték és vezették a túrákat. Édesanyja Kaffka Georgina Ibolya (1883-1935), Nagykárolyban született, testvére Kaffka Margit (1880-1918) írónő. Édesanyját nagyszülei nevelték fel. Férjhez ment Andorhoz, élete végéig háztartásbeli volt.

Az elemi iskolát és a gimnáziumot Miskolcon végezte, a szegedi Tudományegyetemen szerzett középiskolai tanári diplomát 1938-ban, földrajz-történelem szakon. Testvérei: Pál (1909-1996), Judit (1913-2005), Noémi (1918-1923), István (1923-).

Tanított: a mezőcsáti Magán Polgári Fiú- és Leányiskolában két éven át, a sajószentpéteri Magán Polgári Fiú- és Leányiskolában igazgatóként, a rimaszombati Állami Polgári Fiú- és Leányiskolában két tanéven át, a miskolci „Fráter György” Katolikus Gimnáziumban hat tanéven át, a miskolci „Zrínyi Ilona” Tanítónőképző és Leánylíceum, későbbi Pedagógiai Gimnáziumban két tanéven át igazgatóhelyettesként, és engedéllyel előbbi iskolájában heti 8 órában óraadóként, a miskolci Szeles úti Állami Általános Fiú- és Leányiskolában két tanéven át, végül a „Gábor Áron” Kohó- és Öntőipari Technikum tizennégy tanéven át, innen ment 1967-ben nyugdíjba.

1942-43-ban, majd újra 1944-45-ben a harctéren, majd 1945-46-ban 15 hónapig hadifogságban volt. Tartalékos főhadnagyként szerelték le, az Erdélyi Emlékérem, és az Elsőosztályú Tűzkereszt tulajdonosa.

1940-ben feleségül vette Guczi Gizellát, Szeged-Alsóközponton (ma: Mórahalom). Két lánya született: Enikő 1941-ben, Katalin 1947-ben. Mindketten könyvtárosok voltak, (ma nyugdíjasok).

Szülővárosát, hivatását szerető emberként élt. Tanítványai, tanár- és turistatársai, barátai úgy emlékeznek rá, hogy tudásával sohasem kérkedett, szerényen dolgozott egész életében. Az akkori Városi Tanács Művelődési Osztályának felkérésére tankönyvi segédletek szerzője. Egyetemi tanulmányai alatt, később tanári munkája mellett állandóan kutatott a levéltárakban, könyvtárakban, múzeumokban, vidéken gyűjtött munkáinak eredményeképpen készültek további tanulmányai. Ezek részben megjelentek, részben kéziratban maradtak rám. Ezt szeretném közreadni, azzal a szándékkal, hogy amit édesapám sok munkával összegyűjtött, ne vesszen el az idők homályában, maradjon élő minden írása. 1996. április 1-jén távozott el közülünk.

Kühne László PANTHEON

Bevezető

Kühne László (1906-1996) tanár hagyatékából lánya, Kühne Katalin állította össze a Pantheon című kötetet azzal a céllal, hogy a szerző életében nem publikált művek a ma emberéhez is eljussanak. A kötetben több műfaj is jelen van: nagyjainkról tartott beszédek, ókori témájú kisregény, versek, versfordítások, verses mese, pedagógiai tanulmányok, visszaemlékezés, és egy különleges gyűjtemény, amit 42 évi tanári pályája során jegyzett fel diákjainak „aranyköpéseiből”. A kötet olvasásakor megjelenik előttünk a XX. század eleji közoktatás helyzete, a háború évei, az ötvenes évek, egy hiteles, köztiszteletnek örvendő tanár gondolatai az ifjúság neveléséről, nemzetünk nagyságairól tartott rádióbeszédei – ami abban az időben bátor fellépésnek tekinthető. A kötet címét az „aranyköpések”-nek adta a szerző, így a humor sem hiányzik. A diákok mulatságos feleletei, dolgozatokból vett mondatai jellemzik az akkori ellentmondásos korszakot. Tanulságos lehet a mai fiatalok számára és talán jobban megismerhetik történelmünk kiemelkedő személyiségeit is. Elsősorban az ifjúságnak szánjuk, de a ma még élő idősebbek is élvezettel olvashatják.

Kühne Katalin

1 Szóljanak akkor… Tanulmányok Miskolc földrajzáról, történelméről, kulturális életéről / Kühne László; szerk. Kühne Katalin. Könyvműhely, 2010. Ebben a kötetben olvashatók további tanulmányai.

„Pantheon”

Diákjaim feleleteiből és dolgozataiból gyűjtöttem¹

részletek

Odysseus furfanggal legyőzi a szigeten elavultan élő félszemű óriást. Hazatérve pedig a házát ellepő kérőket győzi le, akik távolléte alatt vagyonára és feleségének kezére tőrnek.

Szapolyai János a váradi békében halála után lemond a magyar koronáról.

Az olimpiai játékok alkalmával az öttusán kívül később még kavicsversenyeket is rendeztek.

Romániában a folyókat a Kárpátok nem engedik keresztülfolyni, tehát ezért szétterjednek és kisebb patakocskákat alakítanak. Romániát régen magyarok lakták és még most is ott maradtak.

A cseh, a magyar és a lengyel egymásra voltak utalva, szövetségük által erősebbek lettek. Azt érték el, hogy nem kellett vámot fizetni és ne szedték le a németek a tejfölt.

A vezérük Árpád volt, mindaddig, míg a család ki nem halt.

A Dunántúl és az alföld összehasonlítása című dolgozatból:

Állóvizei abban különböznek, hogy az alföldinek iszapos az alja, a dunántúlinak meg homokos… A Dunántúlra nyugati népek települtek, amik a Dunán nem tudtak átmenni… A vidék vízi országutaiban az Alföld fejlettebb…

1 „Pantheon”-nak nevezett gyűjtése kéziratban a Hermann Ottó Múzeumban található. Feljegyezte a tanulók neveit, azt is, melyik osztályba jártak. Itt a személyiségi jogok miatt ezt nem közlöm (Kühne Katalin)

Kühne László

Hópihék táncolnak

(Kislányomnak, Enikőnek ajánlom)

Borongós hajnalon ködlepelben járok

A lelkem nyugtalan, valamire várok

egy orosz faluban

Lehet, hogy levél jön, s újra az van benne:

„Ha Te hazajönnél, mily’ boldogság lenne

egy magyar faluban”

De itt csak szál, száll a sok fekete madár

És csendes, hófehér az egész láthatár

itt, az orosz tájon

Kemény a férfisors, de a szívem remél

Álmodj, az éjszaka most rólunk zenél

ott, a magyar tájon

Töltött puskacsővel, elszánt kis sereggel

Romok közt őrködöm s rám köszönt a reggel

egy kis orosz házban

Otthon is tél van már. Hópihék táncolnak

S ébred a kis család. Most rám gondolnak

egy kis magyar házban

Kühne László

Perintis nimfa jóslata

részlet

Mihajlovka, 1946. június

Váratlan mozdulat volt. A vért is félrecsúszott a tiszt mellén, a vállszíj pedig elszakadt, s az oldaltarsoly messzire perdült az úttest kövezetén. A lovas ezt nem látta, eléggé lefoglalta ?t a pompás, hófehér mén, melyet a hirtelen rövidre fogott szár megfékezett ugyan előbb, de két mellső lába még mindig magasan a levegőben rúgkapált, fejét pedig idegesen rángatta ide-oda. A ló hátrálva, oldalazva, kecses táncot járt, egész testében remegett, fényes szőre kissé felborzolódott és tágult orrcimpái között apró horkantásokkal fújta ki a forró párát. A légionárius előtt, oly közel, hogy a ló hátán előrehajolva, kezével elérhette volna, egy foltozott lepelbe burkolt aggastyán állott, aki ruházatából ítélve, rabszolga benyomását keltette, s kinek a gyorsan lejátszódott jelenet hatása alatt szinte földbegyökerezett a lába, pedig a paripa, lengő sörénnyel, magasba emelt fejjel még mindig azzal fenyegette, a közelség miatt, önkéntelenül is, hogy eltiporja.

A katona azonban ügyesen elterelte az öreg mellől a felizgatott állatot. Még egy combnyomás és az hosszú szökéssel lendült előre. Ahogy’ tovaszáguldott, a tisztnek még volt annyi ideje, hogy hátraforduljon: – Aztán máskor jobban vigyázz öreg, mert könnyen ráfizetsz.

Az úttest nyílegyenesen húzódott a dombok közül előbukkanó nagy város Sabaria¹ irányában. A napkeltét követő szilaj fények tükröződtek az egyforma kőkockákon, s az út szélesen, szilárdan, büszkén terpeszkedett, mintha érezné, hogy egy világbirodalom érhálózatának szerves része, mintha tudná, amit építői, az emberek szoktak mondani, hogy végül is Rómába vezet.

A lovas már messze járhatott. A rabszolga, a rázuhant korareggeli csöndben, csak most jött tudatára annak, mi is történt. Tegnap kint járt a magtáraknál, s ma idejében akart a városba érni. Ezért elindult már napkelte előtt. azonban a fáradalmakkal terhes évek, a berozsdásodott térdek, ízületek pihenőre késztették. Talán el is szundított az árokparton az előbb, a sövény tövében. Csak néhány pillanatra. De elrestellte a dolgot, és korát meghazudtoló élénkséggel állt föl onnan, a kökénybokor mögül, amikor eszmélt.

Ettől riadt meg a ló. Annyira, hogy a veszedelmes közelségben hirtelen kiegyenesedő embert, a gyors iramú vágtát nehezen tudván megszakítani, majdnem halálra gázolta.

Ha az a tiszt nem veszi őt észre, valamivel hamarabb, mint a ló, ha ugyanakkor nem gyakorlott lovas, ha annak a férfimaroknak nincs kellő ereje, most ő nem áll itt, kéjesen nyújtózkodva a kis pihenő után teljes magasságában. Igen, bizonyos, hogy ott heverne, véres tagokkal, azokon a kemény kőkockákon. Arcán, a cserzett bőrön egy szelíd mosoly próbálkozott. Talán a hála.

S ahogy’ a város felé fordult, a kis, könnyű porfelhő után nézett, a keskeny vágású szem megritkult pillái meg-megrezdültek árulkodón, s a sugárszerűen szétfutó, apró ráncok mintha elsimultak volna.

1 Ma Szombathely

***

Szeretettel meghívlak benneteket édesapám kötetbemutatójára:

Kühne Kati

2012. október 4-én, csütörtökön 16 óra

Kaffka Margit Könyvtár

Miskolc, Park utca 8.

Kühne László: Pantheon

című kötetének bemutatója

A kötetet édesapja hagyatékából Kühne Katalin szerkesztette.

Közreműködik Koncz Károly György Radnóti-díjas előadóművész.

***

Beszélgetések Kaffka Margitról

Kühne Lászlóval készített interjú (1958. novemberében)

Milyen rokoni szálak fűzik Kaffka Margithoz a Tanár Urat?

Az írónő, családunk büszkesége – akiről a fővárosban leánygimnáziumot és utcát neveztek el – 3 élő testvéremnek, Kühne Pálnak, Juditnak, a magyarosított vezetéknevű Urai Istvánnak és nekem nagynénénk volt. Az 1935-ben elhunyt édesanyánk, leánykori nevén Kaffka Ibolya és az írónő ketten voltak édestestvérek, az én anyai nagyanyám első házasságából

Kik élnek még Kaffka Margit kiterjedt rokonságából?

Az írónő – hogy így mondjam – korosztályából, nevezetesen a Kaffka-ágból 4 élő személyt ismerek, s történész lévén, pontosan nyilvántartom a rokonságot, ez hiteles is. Mind a 4 Kaffka-fiú unokatestvére Kaffka Margitnak, persze valamennyi 60 körül jár már, közülük 2 nős, 1 családos, 1 elvált. Közelebbi élő rokona az írónőnek a féltestvére, Almásy Sarolta, nyugdíjas tanítónő, Pesterzsébeten, aki már szerepelt egy kis riport keretében a Magyar Rádió mikrofonja előtt és aki – egyedül ismervén a román területen lévő Nagykároly városában az írónő szülőházát – a magyar-román kultúrkapcsolatok jegyében a közelmúltban részt vett ott egy emléktábla leleplezésén és a magyar írók ottani csoportja felkérésére a műsorban szerepelt is. A következő generációt mi, testvéreim és én képviseljük, valamint a román területen élő unokatestvéreink, néhai Csics Jenőné, Almásy Anna tanítónő 2 gyermeke, mindkettő családos. Végül van még egy Kaffka-fiú, másod-unokatestvérünk, ő éppen ezért csak másodfokon unokaöccse az írónőnek. Kaffka Margit édesanyjának, anyai nagyanyánknak családjáról, az urai Uray-ágról, annak ma is élő tagjairól itt nem tettem említést. Ennek oka az, hogy egy Kaffka Margitról készülő cikk tartalma és illusztrációi ezt a kérdést érintik, és én ennek nem óhajtok elébe vágni.

Milyen emléket tudna a Tanár Úr felidézni nagynénjével kapcsolatban?

Több, nekem oly’ jóleső emlékem van róla. Már maga az, hogyha őróla beszélek, a hozzá arckifejezésében sokszor oly’ hasonlatos, régen elhunyt édesanyánk jut eszembe önkéntelenül is. Ismert arcképe, melyről egy kissé túlfűtött, komolyságot, értelmet sugárzó, szuggesztív tekintetű nő néz le reánk, s melynek egy nagyított mását édesanyánknak is elküldte, jól emlékszem, Ó-Tátrafüredről, mikor azt még így hívták, ez a kép ma is megvan Judit húgom birtokában. Nem egyszer kértem Anyukát – így hívtuk édesanyánkat -, hogy hajtsa le szép fejét, eressze le oldalt, füle fölé dús haját, nézzen olyan sötét, lélekbenéző tekintettel reánk, akkor megszólalásig Margit néni volt…

Sokat érintkezett, levelezett egymással a két nővér?

Néhány levelet őrizgetett édesanyánk, persze ezek „a front miatt” – ahogy mondani szokás – elvesztek. Elég ritkán váltott leveleket – Anyuka messzire került – a közéletben szereplő, sőt kortársai részéről bizonyos elismerést egészen korán kiharcoló nővérével. Édesanyánk ritkán is beszélt róla, míg Margit néni élt. Ennek okát később, jóval később értettem csak meg. A kiterjedt Kaffka-család általánosságban kissé tartózkodó maradt a maga útját járó, új hangnemben írogató, szokatlan modort felvett, „modern” asszonnyal szemben, s ez hatással lehetett a konzervatív körben nevelkedett Anyukára is. De ha a „Petike jár” c. versét mondta el nekünk, hiszen kívülről tudta, mindig könnyekig meghatódott a Drágánk…

Milyen műveit ismeri a Tanár Úr Kaffka Margitnak? Bizonyosan módjában volt mind olvasni, sőt meg is szerezni azokat. Hiszen a legtöbb pedagógusnak szép magánkönyvtára van.

Minden művét elolvastam. Költeményeit – több kötetben -, s a „Színek és évek” c. életrajzi regényét elég korán, még mint kisdiák, a többit az I. világháború, tehát Kaffka Margit halála után. Majdnem minden műve megvolt szüleim könyvtárában, vagy később Judit húgoméban, s az enyémben, de a második világégés sok mindent elvitt. A gyűjtést újra kellett kezdeni!

Kisdiák korát említi a Tanár Úr. Van-e ebből az időből valami emlékezetes élménye, ami az írónővel összefügg?

Van, s ezt is olyan jó felidézni. Kaptunk egyszer egy ajándékkönyvet, színes, tarka képekkel volt tele a fedőlapja, a címe ez volt: „Kis emberek, barátocskáim”. Írta Kaffka Margit. Hogy ennek elolvasása egész gyermekkorunkra nagy hatással volt, azt mondanom sem kell, hiszen van ebben egy fejezet, a robinzonosdiról is, egy másik az újságíró-diákról, stb. Én itt – engedelmükkel -, most vallomást teszek a nagy nyilvánosság előtt, magam is „szerkesztettem” egy diák-újságot. Írógéppel sokszorosítottuk, megjelent (írd és mondd) 4 példányban és élettartama sem terjedt tovább a 3. számnál, de a lap nagyon „híres” volt, abban minden előfordult, mint egy napilapban. De nem erről akarok beszélni. A nagy élmény a könyvvel kapcsolatban mégis a bábszínház-féleség volt! Pali öcsém és én külön-külön megépítettük azt, a könyvben olvasható ötletes módon. Az én kis színházam „világot jelentő deszkái” politúros doboz szétfűrészelt részeiből álltak, s a köztük lévő párhuzamos réseken alulról mozgattuk a papírfigurákat. A világítást persze csak karácsonyfa-gyertyák szolgáltatták. Külön érdekesség volt a függönyszerkezet beépítése, a homlokzat, a hátterek megfestése. Később, érett fejjel többször elgondolkodtam azon, hogyan lehetett egy nagyon elfoglalt pesti tanárnőnek, írónőnek annyi ideje, türelme, tervező gondossága, hogy ezt a kis gyermekszínházat körültekintően, a legapróbb műszaki részletekig kifundálja. Csak az örök édesanya szívének gyümölcse lehetett az, a gyermeke, s a gyermekek számára! Persze évekig volt mivel játszanunk. Sokszor 20 gyermek is ott tolongott a lakószobából átalakított nézőtéren, sőt, a felnőttek is ott voltak a „díszelőadásokon” és évtizedek után is emlegették, hogy milyen szépen eljátszottunk akkoriban. Még ma is kegyelettel őrzök néhány kifestett papírfigurát, amiket Endrődi Béla: „Krampusz-könyv” c. ifjúsági könyvéből másoltunk ki annak idején, mert nagy sikerrel azt is előadtuk. Ha Kaffka Margit nem lenne egészen közeli rokonunk, akkor is egy életre megvette ezzel a kedves könyvével szívünket. Megemlítem még ezzel kapcsolatban, hogy évekkel később, egyetemista koromban, Szegeden, egy nagy könyvtárban egyszerre nyúltam a „Kis emberek, barátocskáim” egyik példánya felé egy zilált hajú, magas homlokú, komoly fiatalemberrel, ismeretlen kollégámmal, ott, a könyvtár pultjánál, ahol az előző napon visszaadott könyveket, melyeket huzamosabb ideig olvasunk, újból megtaláljuk. Nem csoda, ha átengedve neki az elsőséget, meglestem könyvigénylő céduláját a nevét. Ki lehet az a megszállott, aki nagynéném gyermekeknek szánt művére kíváncsi, s ott, a helyén olyan elmerülten lapozgatja? A cédula fejlécén ez a név állott: Radnóti Miklós. S nem telt bele 2 év, a „Szegedi fiatalok” kiadásában ennek a tehetséges, fiatal költőnek ilyen című tanulmányát vásárolhattam meg a könyvnapon: „Kaffka Margit művészi fejlődése.”

Van-e még diákkorából valami, ami említésre méltó?

Főként diákkorom jöhet számításba, mint élmények egész sorozata. A többi, nagynéném halála után csak emlékezés, eszmefuttatás, értékelés. Igen, ebből az időből még két dolgot hozhatok elő. Anyuka – szándékosan mondom így, mert ez volt nálunk a szokás, Sárika néném is, Margit néném is így szólították édesanyjukat, a mi ún. „károlyi nagymamánkat” – szóval Anyuka egyszer mulasztásomat (mint negyedikes gimnazistáét) igazolta osztályfőnököm előtt egy névjegyen, melyen az akkori forma szerint így állott a neve: Kühne Andorné sz. Kaffka Ibolya. Drága emlékű osztályfőnököm reám emelte szemét, csíptetős szemüvegét meg is igazította, ezután szólított csak meg, érdeklődését alig palástolva: – Nem rokona édesanyádnak Kaffka Margit, az íróné? – Igenlő válaszomra, pontos felvilágosításomra kissé elgondolkodott, azután ezt mondotta: – Nincs két éve, hogy eltemettük. Sokszor találkoztam vele a Nyugat szerkesztőségében. – Akkor, a IV./A-ban én voltam a nap hőse. Hozzáteszem: teljesen érdemtelenül! Az előbbi válaszon egyébként ugyancsak elcsodálkoztam, hiszen szeretett osztályfőnökünk papi ember volt, sőt, szerzetes. Megerősítette viszont ez a válasz azon régebbi meggyőződésemet, hogy ez a tanárom jó értelemben haladó, felülemelkedett, felvilágosult ember. Egyszer az egyik magyar órán azt a kijelentést kockáztatta meg, hogy a cseh népet nem szabad lebecsülni, hogy a csehek többségükben intelligens, tehetséges, művelt emberek. Ezt így kimondani, 1920-ban, Trianon évében Magyarországon, nagy dolog volt! Igen, még azt szeretném megvallani itt, hogy a vitathatatlanul „jeles” magyar dolgozataim ugyan éveken át biztosították számomra ennél a tantárgynál a sikert, de a szintén osztályfőnököm által tanított német nyelvből a jó kalkulusokat bizony – ha közvetve is – csak Kaffka Margitnak köszönhetem. Ma sem tudok németül elfogadhatóan beszélni, pedig példa reá nagyobbik öcsém, Pali, hogy azt már a középiskolában is meg lehet tanulni, ha a tanár kellő szigorral azt megköveteli.

Másik diákkori emlékem az egyetemi évekből való, s arra emlékeztet engem, hogyan jutottam én hozzá a „Színek és évek” első kiadásának egyik példányához. Ma is élő, másik nagynénémmel, Almásy Saroltával, az akkor még működő tanítónővel felkerestük a Franklin Társulatnál Schöpflin Aladár írót, hogy megköszönjük neki, amiért oly’ meleg szavakkal emlékezett meg Kaffka Margitról a Magyar Rádió mikrofonja előtt, akkor talán harmadszor is. Vittünk ekkor neki – a szegény emberek hálája csak ennyit nyújthatott – egy fényképet. Ez Margit nénémet második férjével, Dr. Bauer Ervin katonaorvossal ábrázolta, amikor is mindketten fehér köpenyben, egy laboratóriumban „dolgoznak”. Schöpflinnek nagyon jólesett nagynéném figyelme, s ajándékát – az általa neki dedikált, legújabb, Franklin-kiadású „Színek és évek” c. Kaffka-regényt – a következő szavakkal nyújtotta át: – Nekem Margit mindig szívügyem volt. – azután hangosan kiszólt egy másik szobába, egy kartársát hívta be, akitől megkérdezte: – Nos, ki ez? Meg tudja-e mondani? – és a kartárs egy pillantást vetve a sohasem látott, egyébként is ismeretlen fényképre, biztos, egyben örvendező hangon válaszolt: – Ez a Kaffka! – Mi meghatottan búcsúztunk, hiszen ez a kis epizód Margit néném halálát követő második évtized végén játszódott le. Sárika néném azután az új kiadás birtokában, otthon nekem adta az ő régi, első kiadású Kaffka-könyvét.

A Franklin-Társulatot és a Nyugatot tetszett említeni az előbb. Emlékszik a Tanár Úr erre a folyóiratra?

Hogyne, hiszen mint nagyobb gimnazista, s később is, sokszor elolvastam egy-egy számát. Ez új dolog volt akkor a mi családunkban, s bizony csak titokban olvasgathattam. A lap is, Margit néném is, az egy helyben topogók között ők képviselték a türelmetlenek, az előrenézők akkor még kis rétegét. A család, Anyuka ősei, az urai Urayak (mint ahogy Kaffka Margit írja: a „vércseszemű”, „lápok világába visszahúzódó”, elszegényedő gentry is, de a Kaffkák, „az ércvizű tó”-hoz hasonló lelkű, „alázatos-ravasz”, „leigázott szlávos apák” is, de az egész kor, a polgári erkölcs nevében olykor túlfűtöttnek mondotta a Nyugat irányzatát, Ady Endre, Babits Mihály és Kaffka Margit kifejezéseit sokszor érthetetleneknek, a „nyugatosok”-at lázítóknak, szabadosoknak minősítették. De a Margit néném meglepőnek ítélt mozdulatait nem állíthatta meg a lendület félútján egy csodálkozó tekintet, egy helytelenítő fejcsóválás. Ő azok közé tartozott, már egészen fiatalon, talán tudatosan, talán öntudatlanul, akikkel később, a Nyugat szerkesztőségi szobáiban, itt már szinte férfias kézfogás gesztusával ismerkedett meg. Én magam első ízben a miskolci Zenepalota hangverseny-termében találkoztam a titánokkal, a harmincas évek elején. Babits Mihály, Gellért Oszkár, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Nagy Endre, Schöpflin Aladár, Zilahy Lajos (és két színművésznő a budapesti Nemzeti Színházból) zarándokoltak el Miskolcra akkor, hogy kegyelettel emlékezzenek meg Kaffka Margitról, harcostársukról, a küzdelmes éveket idézve és hogy egy szép, meleg hangulatú ünnepség után az akkor már nem élő írónő volt miskolci lakásának utcai homlokzatán, a Csabai kapuban emléktáblát leplezzenek le. Meleg hangulatú ünnepséget mondtam csak, a műsor tartalmasságáról, értékes voltáról nem szólok, hiszen méltatlan volna ez részemről és az előbb elhangzott nevek garanciáját érintené. A hátsó sorokban ültünk barátaimmal. Magam döbbent alázattal, a nagy emberek iránt érzett mély tisztelettel hallgattam, mit mondanak ezek édesanyám nővéréről, hogyan simogatják a márványba illő szavak egy sokat vívódó szellemtárs, a lét nagy problémáin borongó, néha mégis oly’ bátor asszonyember művészi emlékét. Móricz Zsigmond kivételével mind vele foglalkoztak, vele voltak a költemények mondanivalóinak ormán, az egyéni impressziók becsületes nyíltságú síkján, a soha ki nem mondott szavak, a soha ki nem fejezett gondolatok mélységeiben egyaránt, mert mindegyikük a megérzés tapogatószervével kereste benne is a jót, a megbékéltet, a „szent egyszerű”-t, a „szép biztos”-at. Látja, milyen jól ismerem Margit néném jellegzetes szavait, stílusát?

Bizony, örömmel ismerem fel ezeket a kifejezéseket. Tudna-e Tanár Úr valamit mondani az előbb említett „Színek és évek”-ről? Persze eddig ismeretlen vonatkozásokra gondolok.

Igen, tudok, s ez hiteles is, hiszen amit most mondandó vagyok, azt Anyuka nővérétől, magától az írónőtől hallotta, vagy pedig ezt az egy anyától – a „Színek és évek” főhősnőjétől – a valóságban származó 5 testvér közül az írónőnek ma már egyedül élő féltestvére, a már említett Almásy Sarolta nagynéném egészítette ki, s így közvetlenül tőlük tudom én. A regény főhősnője, „Pórtelky Magda” a valóságban Kaffka Gyuláné, később Almásy Ignácné, született urai Uray Margit, anyai nagyanyánk. Az életrajzi regényt Kaffka Margit úgy írta, mintha az az ő édesanyjának, nagyanyánknak története volna. Napló, ha a forma szerint nem is az. A regényben a múlt század második felének társadalma, helyesebben annak lefelé ívelő magyar gentry rétege és polgári-értelmiségi képviselői mind megtalálhatók, a regény ezeket az alakokat eleveníti meg, kíméletlen őszinteséggel, a hibák, a visszásságok, a kis örömök, a csendes válságok, az elszánások, a lemondások, a küzdelmek, a megalázottságok, kiszolgáltatottságok kuszáltságukban is hű feltárásával. Van ott földbirtokos, bárónő, huszártiszt, vármegyei főügyész, járásbíró, uradalmi tisztviselő, országgyűlési képviselő, ügyvéd, pénzügyi- és biztosítási tisztviselő egy csomóban, valamennyi egy nagy, kiterjedt rokonság, család tagja, a „kuruc” és „labanc”-ágból egyaránt. De szerepel a regényben s a való életben is – a családon kívül – gróf, báró, főszolgabíró, pesti gavallér, hogy a magyar gentry és minden társadalmi rétegre olyan igazán jellemző életformák leutánzása minél élesebb kontúrokkal álljon az olvasó előtt, s az írónő feledtetni sem akarja, hogy a regény az Élet színpadán játszódik, a kulisszák veszedelmesen elevenek, a háttér is él, mozog!

S hogyan reagált erre a kihívásra a család?

A család akkor élő tagjai vegyes érzelmekkel ismertek magukra. A nevek elváltoztatása, testvérek neveinek kicserélése nem tévesztette meg őket. A családtagok számának azonossága, a birtokviszonyok, az eladósodottak sorsa, az életben betöltött politikai pártállás, nem utolsó sorban a találó jellemábrázolás nem engedtek kétséget a felől, melyik név kit takar. De – és ez helyreigazítás a család részéről – nagyon helytelen az az állítás (valamelyik Kaffka-életrajzban olvastam), miszerint az írónőt megfenyegették volna szülővárosában, Nagykárolyban, hogy oda be ne merje tenni a lábát többé! Ez egy magát megbántottnak érző – nem is a családhoz tartozó – korosabb kisasszonynak sokkal szelídebb formában elhangzott szavai nyomán terjedt el (mint az lenni szokott, erősen torzítva), és ezt panaszolta fel félreértésből, érzékenységből Kaffka Margit is. Az írónőnek Nagykárolyba és Szatmárnémetibe éppen röviddel ez után történt meghívása, hogy ott felolvasást tartson, élénk cáfolat a „kiátkozás” koholmányára. Hogy azonban az ügyesen kipellengérezett család egyes tagjai nem rajongtak az őket leleplező, kigúnyoló írónőért, az valószínű. Itt említem meg azt, amit kevesen tudnak, hogy a „Hangyaboly” országos sikere hatására az írónő két tanítóképzős féltestvérét, a közelmúltban elhalt Csics Jenőné, sz. Almásy Annát és a ma is élő Almásy Saroltát a szatmári kedves-nővérek annak idején nem vették fel egy hitbuzgalmi szervezetbe, quasi elrettentő példát adva, az ártatlan diáklányok rovására, mondván: – A maguk nővére miket írt rólunk!

Van-e még valami, amit másképpen tudnak az irodalomtörténészek, az olvasók és másképpen tud a család?

Igen, van. Például elterjedt hír Kaffka Margitról az is, hogy mint tanítónő-képzős diáklány, édesanyja második férjénél vakációját töltve – Almásy Ignácról van szó – rossz bánásmódban volt része. Ez a második, tehát mostohaapa egyes irodalomtörténészek szerint nagyon mulatós volt. Ez nem fedi a valóságot. A kaszinóba eljárt, de ott szolid módon szórakozott csak. Margit nénémmel sem bánt rosszul, mint írják, a kis képzős leánnyal azonban úgy viselkedett, mint egy felnőtt hölggyel, udvarias, gáláns volt. „Mostoha-gyermekének” könnyelműen, hitelbe is vásárolt ajándékokat. A mi édesanyánk Almásy bácsinak, Margit néném Apukának hívta! Almásy Ignác főispánnal, alispánnal „kocsizott”, hajdút tartott, így, amikor 34 éves korában, nagyon korán elhunyt, nem volt utána nyugdíj, a nagyanyánk szinte fillér nélkül maradt!

„Pórtelky Magdá”-nak első férje a regényben „Vodicska Jenő”, az életben Kaffka Gyula (a mi anyai nagyapánk). Egyik Kaffka-életrajzíró – valószínűleg a regényben elkövetett öngyilkosság hatására – tudni véli, hogy az a valóságban is így történt. Pedig nem, ezt határozottan tudjuk! Nagyapánk, aki előbb ügyvéd, majd vármegyei főügyész volt Nagykárolyban – tehát nem uradalmi tiszt, vagy uradalmi ügyész a Károlyi grófoknál, mint szintén tévesen írják egyesek – az akkor még teljesen gyógyíthatatlan rákban halt meg Nagykárolyban, egy Budapesten végrehajtott gyomorműtét után, pedig egy akkoriban közép-európai hírű orvostanár, Lumniczer Sándor sebész operálta meg és gyógykezelte.

Még valami eszembe jut, ezúttal Kaffka Margit gyermekkoráról. Mint az azóta elhalt családtagok mondták, Margit néném, mint kisgyermek, az utcán mindig elgondolkozva járt. Tudta Miskolcon, hol van a színház, a család oda indult, ő mégis túlment rajta, úgy kellett visszaszólítani. Nagykárolyban pedig a járda mentén a gömbakácok törzsét – mindegyiket körüljárta, körülsimogatta. Egyáltalán messze elmaradt a vele egykorú gyermekek mögött vidámság tekintetében. Még egy tévedést igazítanék itt helyre. Kaffka Margit a tanítónőképző előtt nem ipari iskolába járt, hanem polgári iskolába. A tévedés, amely valamelyik életrajzba bekerült, onnan ered, hogy a két iskola ugyanegy épületben nyert annak idején elhelyezést.

Valóban, ezek a helyreigazítások figyelmet érdemelnek. És a többi szereplő, akik a valóságban is éltek?

„Vodicska Jenő”, vagyis Kaffka Gyula édesapja a regény szerint „id. Vodicska”, az életben Kaffka Ignác, táblabíró (a mi szépapánk) Miskolcon élt. A regény főhősnője, mint távol élő, kassai apósáról beszél róla. A „Színek és évek”-ben még sokan szerepelnek, ezt mondottam is, persze csak általánosságban. Azt is kevesen tudják, ez az én megállapításom: Édesanyánk is szerepel a regényben! Néhány rövid félmondatra utalok itt, melyek a regény különböző helyén olvashatók: „..az apósom… az árva kisfiam gazdag nagyapja ő…”, „…én is búcsúzom, tán jó időre a gyermektől…”, „…Nem tehetek mást, mint hogy odaadjam, és ő, a szegény asszony… nagyon szereti ezt a kis ártatlant…”, „…A vasúti állomás peronján állok, egy vonat indul meg és a kisfiam kinyújtott, fehér karocskái gyámoltalan kapkodással integetnek búcsút a kocsiablakból….”, „…Az öreg Vodicskáné, anyósom is írt, hogy a kisfiam jól érzi magát, nem is sír már anyuka, apuka után…” Ez a most idézett kisfiú: „Pityu”, Anyuka, az Édesanyánk „fedőneve”! Bár maga az írónő is tartózkodott nagyszüleinél, Miskolcon, de csak rövid hetekre, látogatóban, vagy egy-két nagyvakációban. És csak később lakott ott hónapokon át, mint miskolci tanárnő, mint első férje, Fröhlich Brunó menyasszonya. Viszont Anyuka, a szintén korán elárvult kisgyermek, a nagyszülői házba élt, mint gyermek, s mint felserdült leány is, egészen férjhezmeneteléig, megszakítás nélkül. Margit néném, aki idősebb volt Édesanyánknál, korán bekerült a zárdába, bennlakónak. Minden egybevág, állításom nemcsak hipotézis.

Áll-e még ez a „nagyszülői ház” Miskolcon?

Nem. Szépapánknak (anyai nagyapánk, Kaffka Gyula apjának), Kaffka Ignácnak házát a városrendezés során lebontották. A miskolci Kaffka-ház az én diákkoromban – 1916 és 1924 között – még állott, a mai Főposta előtti tér helyén. Főbejárata szemben volt a mai Közgazdasági Technikum (régebben Állami Kereskedelmi Fiúiskola) tornatermének ablakaival. Kaffka Ignác szépapánknak vastag papírból készült fényképéről ismert aláírásával három ízben is nagy örvendezéssel találkoztam, már mint felnőtt ember. Húgom később megkapta magát a fényképet is. Először ezt a jellegzetes aláírást Kossuth Lajos 1841-ben, a Landerer és Heckenast által kiadott „Flelet” c. művének első oldalán láttam meg, mint a könyv tulajdonosa, beleírta nevét. Ez bizonyítja, hogy a táblabíró Kossuth-párti volt. Ennek a könyvnek most boldog tulajdonosa vagyok, persze történelem órán be is mutatom tanítványaimnak. Másodszor Borsod községben találkoztam szépapám nevével. Egy tagosítási jegyzőkönyvet hitelesített, amit én, mint egyetemista nézegettem, a földrajzi szakdolgozatomat készítvén, ott szépapánk, mint kezdő jogász, adóügyi-jegyző volt valamikor. Harmadszor pedig a volt Királyi Katolikus Főgimnázium irattárának selejtezésekor láttam meg ezt az aláírást, itt egy szegény diákokat segélyező egyesület pénztárkönyvét vizsgálta felül és írta alá, mint felkért patrónus. Kaffka Ignácot és nejét, Lauka Johannát, vagy ahogy nevezték, Jankát a miskolci Mindszenti temetőben temették el. Lauka Janka (a regényben id. Vodicskáné, a „francia nő”) testvére volt Lauka Gusztáv írónak, Petőfi Sándor többszöri lakótársának, és egyik legjobb barátjának. Itt említem meg, hogy kisebbik testvérem, István a közelmúltban tudomást szerzett arról is, hogy Petőfiné, Szendrey Júlia, naplójában megemlékezik erről a mi szépanyánkról. „Janka barátnőm volt a bálon a legszebb…” – írja róla. A regény Sándorkájának, a főhősnő testvérének, a papnak, a valóságban urai Uray Dezsőnek a neve jut még eszembe. Ez a néhai biztosító-társasági tisztviselő annak idején kölcsei Kölcsey Annát vette feleségül, aki ma is él, 2 gyermekével Debrecenben, kilencven-egynéhány éves. Így kerültünk mi rokonságba kölcsei Kölcsey Ferenc, a „Himnusz” költője oldalági leszármazottjával. Ezt az írónő is kifejezi, amikor elmereng szülővárosa Kölcsey-szobra előtt: „…Ez a félszemű nagy költő állítólag vérrokon familiámmal…”

Lauka Gusztáv, Petőfi Sándor, Kölcsey Ferenc… Ha már ennyire benne vagyunk az irodalomtörténetben, megkérdezem, ilyen vonatkozású intimitással tudna-e szolgálni, Tanár Úr?

Talán igen. A következő két, szintén hiteles adatot csak a szűk családi kör, a még élő Almásy-leány, testvéreim és én tudjuk, sehol sem olvastuk. Kaffka Margit legelső megjelent művei, az „Ind legenda” és a „Magdolna” egy nagykárolyi hetilapban láttak nyomdafestéket. Az írónő ekkor – 1901-ben – tanárképzős volt. Első novellája is Nagykárolyban született, jóval előbb, amikor Kaffka Margit még polgári iskolai tanuló volt. A „Hét” c. önképzőköri újság „hozta”, egy nemestóti Szabó Albert nevű (rokon) osztálytársa vitte erről a a betegen fekvő diáklányhoz, a kis szerzőhöz a nagy hírt, s magát a sokszorosított újságot.

Végül megkérjük, mondjon el a Tanár Úr az ünneplő közönségnek egy-két személyes élményé Kaffka Margittal kapcsolatban. Bizonyosan van ilyen is.

Sajnos, ilyen nagyon kevés van. Egy kedves epizód, mely most 42 éve, 1916-ban játszódott le Miskolcon, amikor az írónő életében utoljára járt régi polgári iskolai tanári működésének egyik színhelyén.

Szép őszi délután volt. Az Avas oldalában sétáltunk, a nagy vendéget (mégis vért a vérünkből) szórakoztatva. Margit néném meghatva ismerte föl ezt is, azt is, a hosszú séta során. Igen, itt is járt, ott azt is látta, másfél évtizeddel ezelőtt. Este a Pannónia Szállóba (ma az Állami Áruház épülete ez) kísértük el őt – én 10 éves voltam ekkor -, ott szállt meg második férjével, Dr. Bauer Ervin katonaorvossal (itt jegyzem meg, testvére: Balázs Béla, író) és Lacika nevű, velem éppen egyidős, keménykötésű, eleven fiacskájával, akit a „Lackó” c. költeményből és többek között a „Péter délutánja” c. novellából ismerünk, s akit a „Petike jár” c. vers megírásakor, már leány korában megálmodott az írónő. Másnap Lillafüredre készültek. A kisvonat persze akkor még nem járt. A villamost vártuk a „Négyes-lámpá”-nál, (a mai Tanácsház-tér). Margit néném valamit kérdezni akart egy ismeretlen, ott álldogáló embertől, a villamos menetrendjét, visszaérkezését illetően. De még szóhoz sem juthatott, csak feléje fordult, s az idegen máris, mint egy gondolatolvasó, szolgálatkészen perdült eléje, mosolyogva megkérdezte, mit parancsol. Mikor azután Margit néném megköszönte az adott pontos felvilágosítást, a férjéhez fordult és így szólt, komolyan, csendesen, elgondolkozva: – Szeretem ezeket itt. A miskolciak mind csupaszív-emberek…”