Devla 26. Egy gadzsi cigánylány

Devlát a középiskolában is csúfolják, nem fogadják be osztálytársai. Még egy fél éve van az érettségiig, amikor Az öreg tanító meghal… *

 

 

Egy gadzsi cigánylány

 

 

— Természetesen itt maradhatsz, amíg leérettségizel. Támogatni fogunk anyagilag is. Többel tartozunk neked… Nem tudtunk volna megfizetni valakit, aki éjjel-nappal mellette legyen. De te nemcsak gondoztad, hanem társa is voltál apósomnak. Magunkhoz vehettük volna, de terhes lett volna neki is, nekünk is. Még egyszer köszönjük! Nem írt végrendeletet, de tudom, ez lett volna az utolsó akarata.

Bár hallotta a szavakat, értelmük nem jutott el a tudatáig. Arra eszmélt fel, hogy Orsi vállfára kezdte rakni a ruháit.

— Te mit csinálsz?

— Segítek helyre tenni.

Alig tudott egy köszönömöt kinyögni.

Amikor újra rend lett, barátnője rászólt:

— Vedd elő a könyveidet és füzeteidet!

— Mert?

— Holnap visszautazom, és skype-on keresztül nem tudlak korrepetálni az érettségire! Matematika-informatika osztályban végeztem, angol-német szakos vagyok. Két év múlva tanítani és érettségiztetni fogok angolból vagy németből. Románból is emlékszem még egyre-másra. Csak nem gondolod, hogy a szüleim magánórákat is fognak neked fizetni, amikor két-háromhetente hazajárok!?

Ez végre mosolyt csalt Devla arcára.

 

Az eredményhirdetésről egyenesen hazasietett, nem ment ünnepelni a többiekkel. Első dolga volt telefonálni Zajzoniéknak, közölni velük a hírt, hogy sikerült az érettségije, méghozzá elég szép eredménnyel. Orsit is hívta a mobilján, de a robot felelt: „A hívott szám jelenleg nem kapcsolható.”

Ünnepelnie kellene, de nem képes még őszintén örvendezni se. Délután Szabolcs bácsiék biztosan átjönnek gratulálni. Ám ő megint ott van, mint a temetés napján. Ágnes néni akkor azt mondta: „Természetesen itt maradhatsz, amíg leérettségizel.” Ez megtörtént. És mi haszna? Amíg a vizsgák folytak, osztálytársai minden próba után vagy lazítani mentek, vagy abrakolni a hegy alatt. Ő munkakereséssel töltötte az időt. Végigjárta a vendéglátó-ipari egységeket a városban. Eleinte a jobb helyeket, majd egyre alább adta. Mindenhonnan csak elutasítást kapott. Most mi lesz? Mihez kezd ezután?

Törökülésben foglalt helyet a nappali közepén. Meglátta a polcon a két babát. Felállt, és átöltöztette őket, eredeti ruhájukba, visszatette helyükre, majd visszaült a földre. Nézte a két külön világ jelképét. Hej, árva Radazána, gazdag Szóberjánik csak a mesében vannak… Könyökét térdére helyezte, arcát a kezébe temette. Elszunnyadt abban a pózban. Vagy csak félálomba merült? Álmában édesapja ölében ült, aki mesét mondott neki. Csengetés térítette magához.

Orsi állt az ajtóban, hatalmas rózsacsokorral a kezében.

— Gratulálok! Ünnepelünk! Ezért jöttem haza! Ugye mondtam, hogy kivágod a rezet?

Lehervadt, amint meglátta barátnője elázott arcát.

— Nem kaptam munkát! Egy hónapja keresem. Amíg telefonon egyeztetek, nincs baj, csak ha meglátnak. Akkor rögtön kérik a szakmai tapasztalatot… már betöltötték… vagy mit tudom én, mire hivatkoznak. Jól mondta édesanyám, a cigány diplomája az arcára van írva. Rögtön a koszos tolvajt látják bennem. Ma egy tulaj legalább egyenesen beszélt: „Nézze kisasszony, nem gondolom, hogy lopni fog, vagy nem mos kezet, ám nem kockáztatom, hogy a vendégeim feltételezzék ezt!” Most mit fogok tenni? Menjek a járdaszélre? Már a putriba se tudok visszamenni. Egyszer átmentem a szivárvány alatt, de visszatérni már nem lehet.

— Most mélyponton vagy… — próbált Orsi közbeszólni.

— Négy éve élek gadzsiként. Eleinte minden hétvégén hazajártam, alig vártam a szombatokat. Aztán b?ven akadt ürügy, hogy ne menjek. Majd egyre szaporodtak… Hónapok óta nem jártam otthon. Gadzsi nem lettem, de cigány már nem vagyok!

— Én is felfigyeltem, hogy ritkábban jártál haza. Rá is akartam kérdezni, aztán…

— Legutóbb nagyon összeszólalkoztam a húgommal. Azt vágta a fejemhez: „Amíg én esőben és fagyban koldultam, és éheztem, neked saját szobád volt, és csirkecombot ebédeltél!” Pedig a négy fal között rabnak érzem magam. Hiányzott, az erdő, a kóborlás a zöldben. A természet lányának születtem, de már csak egy gadzsi cigánylány vagyok. Fából vaskarika, munka nélkül. Jól mondta édesanyám annak idején: „Minek a cigányból kisasszonyt nevelni?” Itt állok érettségivel, megélhetés nélkül…

— Egy nagy lehetőséget elszalasztottál. Ezelőtt két évvel, amikor megnyerted azt a fesztivált, felajánlották neked a zenei karriert. Miért utasítottad vissza? Nehogy megint azzal a cigányozással gyere, mert ezt akkor sem hittem el!

— Nem vágytam arra az életre.

— Hát mire?

— Egy családra, szerető férjre, sok gyermekre, barátokra. Anyagi biztonságra, őszinte elismerésre, nem körülrajongásra. Mert milyen egy sztár élete? Taps, válóper, hányódás, más által felnevelt gyermek, akinek szeretetét nélkülözöd, nem tudod ki az igazi barátod.

— Devla, ha nem is hittél a megvalósulásában — nem álmodtál valamiről? Egy életpályára, nem a családra gondolok!

A hallgatás beleegyezés, ezért Orsi folytatta:

— Mondd, mi lett volna Nattata akarata? Tudod, még nyolcadikos korodban, arról álmodott… Devla, ha úgy sem kapsz munkát, menj egyetemre! Azt mondtad, a szivárvány alatt nem lehet visszabújni, akkor ne hagyd, hogy a benned rejlő cigány frusztrációi gátat emeljenek álmaid elé! Te mondtad, hogy többé nem lehetsz ugyanolyan, mint régen!

— Kérlek, ne zsarolj vele! Miből? Nem várhatom el, hogy szüleid fedezzék az egyetem költségeit! Még ha ösztöndíjam is lenne, akkor sem élnék meg belőle!

— Ösztöndíj? Jött egy ötletem! Bocsáss meg, telefonálnom kell, és feltehetően hosszú lesz.

Vette a mobilját, és átment a másik szobába, de becsukta maga után az ajtót. Szinte félórába is beletelt, amikor megjelent. Az arca diadalmasan ragyogott.

— Áldozatokra is képes vagy, csak beteljesüljön az álmod?

— Minek egy ilyen kérdésre válaszolni?

— A néninek, akinél albérletben laktam, nincsenek rokonai. Nyolcvannégy éves, már nehezen látja el magát. Eltartási szerződést szeretne kötni. Engem kért meg. Tudod, épp készülök férjhez menni. Nem valószínű, hogy Kolozsváron maradok, ha végeztem. S ha ott is maradnék, ha kisgyermekem lesz, nem tudok ilyesmit vállalni. Nehezemre esett nemet mondani. Tulajdonképpen nem is mondtam, hanem haladékot kértem a válaszra. Az előbb beszéltem vele. Felajánlottalak…

— Azt is mondtad…

— Igen. Közöltem vele, cigány vagy. Attól meghökkent, de amikor mondtam, hogy Nattatát is te gondoztad éveken át, beleegyezett. Szóval, mit mondjak neki? Még saját házad is lesz néhány év múlva. Szóval?

— De a felvételi?

— Most érettségiztél, nem? És segítek! Azt hiszed, egy egyetemi szesszióra kevesebb anyagot kell majd átvenned? Két heted van rá, nem három-négy nap!

 

Mielőtt felutazott Kolozsvárra, még hazalátogatott Fenyvesre elbúcsúzni. Nem úgy sikerült, amint remélte. Érezte, az udvarias kedvesség egy maszk. Az irigységé. Nagyobbik húgával nem is találkozott. Ő már nem lakott édesanyjával. Talán lelke mélyén meg is könnyebbült a legutóbbi összeszólalkozásukra emlékezve? Pedig húga az évek során sok ruhát kapott tőle. Még akkor is, ha a harmadik tulajdonosuk lett, jó állapotban voltak.

Zajzoniék kísérték ki az állomásra.

Miközben becsukta az induló vonat ablakát, még egy pillantást vetett a Cenkre, ahova négy év alatt egyszer jutott fel megcsodálni az alatta meghúzódó város szépségét. Lelki szemei előtt végigfutott a látvány, és búcsút intett a városnak, mely középiskolás évei alatt otthont adott neki. Ott, ahova megy, barátnőjét kivéve senkit sem ismer. Egy év múlva ő is végez, és ki tudja hova veti a sors? Brassóból akár gyalog is hazamehetett, ha minden kötél szakadt. Innen nincs visszaút. A kocka el van vetve. Talán túlzás, hogy bajban nem jutna haza, de az a társadalom már kivetette. Ekkor eszébe jutott a húga. A következő pillanatban a mozgó vonat ablakából ő nézett szembe vele. Kisfiát az ölében tartva kéregetett az állomáson. Itt, ötven méterre tőle… Intett neki. Tekintetük találkozott. Nem intett vissza, hanem elfordult.

A látvány emlékeket ébresztett benne. Sorban peregtek le előtte érzelmi életének állomásai. A leánykérés, a pofon, a felbontott eljegyzés… a Csabáék által kötött fogadás, a varjúzás, valamint a sündisznóreflexei minden gádzsó közeledésére. Neki olyan kapcsolat nem kell, amelyben másodrendű lenne. Ha talán egy gádzsó el is fogadná, a családja már nem. A barátai sem. S egy nagyobb veszekedés alkalmával a fejéhez vágnák származását. Egy roma fiúnak sem kell egy ilyen gadzsi allűrökkel rendelkező kisasszony. Egyébként is, náluk korábban mennek férjhez. Lekéste azt a vonatot, már tizenkilenc éves. Vénkisasszony. Fura gondolatok ezek pont a vonaton. Hej, mi lesz vele? Mit hoz a jövő?

 

Feszengve állt az ajtóban. Egy olyasféle hangulat vett rajta erőt, mint egykor, a pótvizsga előtt. Izgult persze a kisérettségin és az érettségin is, de akkor ott, a második osztályban minden szem rá meredt, s még Márta tanító néni is megjelent „Na, lássuk azt a csodabogár cigányleánykát, aki megtanult írni-olvasni!”

Máris magán érezte az idős néni vizslató tekintetét. Az ő szempontjából érthető lesz a „vizsgáztatás”, hiszen élete hátralevő részét és minden vagyonát rábízza majd. Mennyire más ez, mint annak idején a tanító bácsival! Ők évek óta ismerték egymást, és ott „bejárónősködött” nála már hat éve. Milyen átlátszó ürüggyel vette rá! De ő gyermekfejjel elhitte, hogy meg kell dolgoznia a taníttatásért és az ebédért.

Botra támaszkodó öreg néni nyitotta résre az ajtót a csengetésre, majd levette a láncot és beengedte őket. Bár szívélyesen mosolyogva fogadta őket, a levegőben ott remegett a feszültség.

— Tegyétek le a csomagotokat, és üljetek le itt a hallban. Biztos elfáradtatok a hosszú utazás során. Azonnal hozok egy kávét, az jól fog esni. Épp csak megmelegítem a mikróban, már megfőztem…

— Jövök, segítek! — tüsténkedett Orsi.

— Te mindig olyan kis figyelmes és segítőkész voltál — mosolygott rá kedvesen a néni.

Hát igen… A „kedves Orsi” után nem lesz könnyű elfogadtatnia magát! Az ő szelleme mindig itt lesz a házban. Devla körülnézett, mintha visszajáró lelkek után kutatna. A jó ízléssel összeválogatott XIX. századi stílbútorok egy grófi kúria hangulatát árasztották. Plakátok, fényképek mindenütt, az egykori operaénekes élete, hazai és külföldi szerepei. Egy fénykép a Scaláról. Ott is fellépett. Nem semmi, a Ceauçescu-korban. Egyik sarokban zongora, mellette hatalmas lemez- és kottagyűjtemény. Sehol egy férj, vagy gyermek emléke. Ezek szerint egyedül élt, a művészetnek szentelte az életét. Magányosan, amiként ő is teszi majd.

Orsi jelent meg egy ezüsttálcával, rajta kínai porceláncsészékkel. Művészi kidolgozásukról lerítt, hogy nem tucat-darabok. Huh, egy ilyet eltörni… Pedig a házban takarítani kell és mosogatni. Itt minden tárgynak nemcsak megfizethetetlen pénzbeli, hanem eszmei értéke is van. Besztercei Lilla életének egy-egy darabkája.

Ő is betipegett. Egy kis süteményt hozott tálcán.

— Nézed a fényképeket, plakátokat? — kérdezte szomorkás mosollyal. — Már csak ők tapsolnak nekem. Néha, amint fájó szívvel végignézek rajtuk, lelkemben még felhangzik a taps. Nyolcvan éves születésnapomon még meglátogattak egykori kollégáim. Az újság is írt egy emlékező cikket. Annak már több mint négy éve…

Megállt a mondat közepén. Az emlékek annyira magukkal ragadták, hogy csak fizikailag volt jelen. A két lány suttogva váltott egy-két szót, majd csendben szürcsölték kávéjukat, mely mi tagadás, jólesett. Az egykori operaénekesnő akkor tért vissza a földre, amikor Orsi felkapta a tálcát, hogy kivigye a konyhába a kiürült kávéscsészéket.

— Megmutatom a szobádat — állt fel ő is az asztaltól. — Csomagoljatok ki, tusoljatok le! Biztos alig várjátok. — Ekkor vette észre, a csomagok mellett nem egy, hanem két gitár van. — Te is tudsz gitározni? — kérdezte meglepetten.

— Igen.

— Akkor, majd ha megpihentetek, meghallgatlak. A zene a lélek tükre.

Erre már csak este, vacsora után került sor. Devlát már-már feszélyezte, hogy Besztercei Lilla nem hozza szóba a szerződést, ő maga pedig nem merte kezdeményezni. Miután eltakarították a vacsora maradékát, és rend lett a konyhában, az énekesnő leült a zongora elé, de háttal neki, és megkérte, gitározzon.

Egy ideig elismerően bólogatva hallgatta, majd, megfordult, és kísérni kezdte. Orsi is elővette sajátját, ő is bekapcsolódott.

— Énekelj is hozzá!

„Mi ez, vizsga?” — tűnődött Devla, de engedelmeskedett.

— Gyönyörő hangod van, és a lelkedet érzem abban, ahogyan énekelsz, zenélsz. Érzékeny vagy, de sérülékeny. Ám oda tudsz figyelni másokra. Számodra fontos a zene, de szerintem menekülés, Intuitíve zenélsz, kissé nyersen, de tehetséges vagy. Ki tanított?

— Orsi, és rövid ideig jártam egy tanárhoz is, aki őt tanította.

— Segíthetnék neked fejlődni, ha akarod. Tehetséged nem mindennapi, kár lenne eltékozolni. Konzervatóriumban a helyed. És miért hagytad abba? — kapcsolt hirtelen.

— Nem vágytam zenei karrierre, és semmire, ami ezzel jár.

— Hát mire? — nézett körbe Lilla meglepetten a plakátokon, fényképeken, mintha mutatta volna mir?l mondott le.

— Családra, szeretetre, gyermekekre, igaz barátokra. — nézett Orsira.

Besztercei Lilla tekintete megakadt a nyitott ajtón át velük szembenéző két babán.

— A kolduslány és az indiai hercegnő, egymás ruhájában… A lélek nem ismer határokat. Én mindig azt hittem, a kasztok nem átjárhatók. S aki átlépi e határt, páriává lesz. Szóval, itt rontottam el az életemet! A magány a büntetésem. Isten nem ver bottal — sóhajtott az öregasszony.

— Bocsánat, nem akartam… — hebegett Devla.

— Alázat maszkja mögé rejtett büszkeség! Robbanásveszélyes kombináció, ha a maszk lehull! Engem is a büszkeség tett tönkre, már csak menekülni tudtam egy életen át… a zenei karrierbe. Hiába tüntettem el minden nyomát, itt maradt a szelleme egy életen át.

A feltörő emlékek felzaklatták. Felállt, botjára támaszkodva, de remegő keze miatt a botja megcsúszott a parketten. A két lány egyszerre ugrott fel, Devla volt a gyorsabb, ő fogta meg.

— Elkísérem Lilla nénit az ágyához. Tessék nyugodtan rám támaszkodni!

Amint ágyára ült, elhárította a segítő kezet.

— Most már eligazodok. Nem vagyok még magatehetetlen! — húzta ki magát — Te pedig mindig tudd, mit akarsz az élettől! Sohase hagyd, hogy beleszóljon a döntéseidbe. Ne feledd, mit akarsz! Orsi mesélt rólad. A legnagyobb ellenséged te magad vagy — az a fránya büszkeséged és az önértékelésed, ami ellen mintha mindenki összeesküdött volna. Mégis akadtak igaz barátaid. Ezt soha ne téveszd szem el?l!

„Egy fecske nem csinál nyarat.” — akarta mondani, de végül inkább hallgatásba burkolózott.

Már lépett ki az ajtón, amikor Lilla utána szólt:

— Ha valaha meggondolod magad, és arra a következtetésre jutsz, hogy nem hagyod eltékozolni a benned rejlő egyedi tehetséget, megtalálsz ebben a szobában. Addig is jó lesz néha énekelni egyet.

 

 

Következik: Párbaj az esküvőn

 

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

About Vandra Attila 769 Articles
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.