Gyönyörű pár 2.

*

 

 

 2. rész

 

 

Teltek az évek. Kati és Zoli már külön éltek, méghozzá boldogan. Sikerült megvenniük egy olyan házat, amelyből azonnali hatállyal kilakoltatták a korábbi tulajdonost, merthogy kuláknak minősítették, az épületet államosították, és betelepítettek négy nincstelen lakót. Olcsón jutottak hozzá, de a lakókat ki kellett szervezni belőle. Nem utolsó sorban fel kellett újítani az épületet. Ők már abba is belementek volna, hogy valaki helyett beköltöznek negyediknek, vagy igénybe veszik a konyhát, de aztán két év alatt sikerült megváltani minden részt. Igazság szerint az öreg fizette ki a lakókat, mert a gőg, hogy ekkora lakásban él az ő fia, nagyobb volt mindennél. Övék lett a Fő utca legnagyobb épülete. Hatalmas szobák mennyezetig érő ablakokkal, ajtókkal. Az is nagy időbe telt, amíg lakhatóvá tették, de beköltöztek így is. Nyáron. Madárdalra ébredtek a falak nélküli teraszon. Akkora nyitott terasza volt az épületnek, mint egy bálterem. Vastag faragott gerendák tartották felette a boltozatot. Előtte úriasan kialakított díszkert. Most feldúlt ugyan, de Kati boldogan csinált belőle csodát. A külső teret Zoli kutyája birtokolta. Fehér, hosszú loknik borították az eb hatalmas testét, elrejtve szemét, száját. Nem látszott, hol az eleje, hol a vége. Csak, ha feléd ballagott, gyanítottad, hogy ott lesz a szeme, amerről közelít. A neve is különleges: Dicső. Olyan lassan bandukolt oda minden belépőhöz, olyan kedvesen üdvözölte, hogy elolvadt, aki látta. Semmi mást nem akart ez a dicső Dicső, csak azt, hogy vakargassák a füle tövét.

A házaspár ebben, a már irigylésre méltó környezetben alaposan megkésve kezdte élni a mézes hetek mézes időszakát. Minden nap hajnalban keltek, ez a napszak volt a legnyugalmasabb az életükben, amikor tudtak egymással törődni, és mindketten a pacsirtákkal ébredtek. Hol Kati ébresztette szerelmes cirógatással párját, hol Zoli borította csókjaival az asszony testét. Hatalmas szeretkezések után egyszerre álltak be a tus alá, hogy még legalább egy órát tölthessenek egymással a hatalmas hátsó, határig leérő kertben. Zoltán ősszel rózsafákat ültetett. Sok munka volt vele, számtalan örömszerző perc. Kati vágta le a hosszúszárú rózsákat, hogy elárassza vele az otthonát, Zoli metszett, kapált. Ebben a korai időben ketten a rózsakertben minden gondjukat, bajukat meg tudták beszélni. Közel egymáshoz dolgoztak, így gondolataik nem jutottak idegen fülekbe, de volt idejük egymásra. Kora reggel volt még akkor is, amikor reggeliztek, s Kati kicserélte a tegnapi csokrokat újakra. Rózsaillatot árasztott az egész környezet. Két fiuk fogamzott ott, párás fullasztó szerelem terítette be a szobát. Egy ideig. Aztán megérkezett Magyarországra az első televízió, ez a minden emberi kapcsolatot megkurtító, szétzúzó szerkezet, mely behozza a lakásba a tudást, a legújabb ismereteket, a nagyvilág eseményeit, számtalan szépségét a világnak, a létnek, de behozza a mocskot, a szennyet is. Nem akarok moralizálni, legalább annyit ártott az emberiségnek a képernyő, amennyit használt. Természetesen az elsők között foglalt helyet az ő nappalijukban. Eleinte csak egyszer–kétszer volt adás hetenként, és csak ilyenkor jöttek mozizni az öregek, de később amint esteledett, felkerekedett az idős házaspár, s megindultak, hogy eltöltsék az időt a képernyő előtt. Mindennap. Háromszázhatvanötször egy esztendőben. Ez a gyönyörű pár, akik napközben folyamatosan tették a dolgukat, ezentúl soha nem lehetett egyedül, mert Zoli reggeltől estig keményen dolgozott. A szülők pedig csak jöttek, jöttek. Az asszonyban kialakult egy megnevezhetetlen ellenállás, és főleg az a gondolat töltötte be egész lényét, hogy Zoltán ismét foglya lett a szülők akaratának, következésképp ő is. Hiába költöztek külön, most még jobban függtek az öregektől, mert bármilyen fáradtak voltak is, nem fekhettek le, mert mint vendéglátók nem engedhették ezt meg maguknak. A szülők pedig jöttek. Már minden nap volt adás, tehát, ha esett, ha fútt, hideg volt vagy hőség, ők tisztességgel lelakták a fiatalokat. Meggyőződésem, hogy Zoltánt is zavarta ez a gyakoriság, csak restellte megmondani felmenőinek, hogy elég, ne tovább! Ritkítsuk az együttléteket, mert ismét nincs magánéletem.

– Nem is lehetett szava! Aki a javakat elfogadja, annak tűrnie kell a kényelmetlenséget is! – kiabál Sámuel. Azért jöttek el, hogy önállóan élhessenek, de mindaz, ami drága és kényelmes Hamvas papa pálinkájából jött létre!

Kati nem mondta meg Zolinak mi a baja, de duzzogós lett, rosszkedvű. Hallgatott ugyan, de lerítt minden mozdulatáról, mimikájáról, hogy igenis elvárta volna az urától, hogy tegyen valamit kettejük érdekében. Aztán fokozatosan vált egyre nyugtalanabbá. Minél tehetetlenebbnek érezte magát, annál kilátástalanabbnak látta az életét. Ismét bekerítették. Tehát fokozatosan bőszítette magát. Egyre jobban, egyre jobban. Bármit tett, bármivel foglalkozott is napközben, szüntelenül arra gondolt: Mindjárt itt lesznek! Egy alkalommal eszeveszett keserűségében a Tiszához vágtatott, de már nem maradt meg a fák között, neki is ment a víznek. Már élni sem akart.

Zoltán, mintha megérezte volna, autóval rohant utána. Kati valóban meg akart halni. Úgy érezte nincs ereje, hogy újra, meg újra felépítse az életüket.

Férje időben ért a vízhez, de ettől kezdve a munkáját is feszültségben végezte, mert soha nem tudta, mely percben történik valami végzetes dolog. És ebben az ellehetetlenült helyzetben nem vette észre a legfontosabbat, hogy Kati lelke elveszett ebben a ki nem mondott, ki nem mondható szituációban. Úgy érezte, cserbenhagyták, magára maradt egy számára elfogadhatatlan helyzetben. Kati leszakadt a környezetétől, befelé fordult. Bezárult.

Zoltán kínjában mindennel próbálkozott. Külön televíziót vásárolt a szülőknek, akik természetesen azt nem nézték, mert mint mondták, kettesben unalmas, egyébként pedig két készüléken áramot fogyasztani bűn.

*

Mi, kívülállók mit sem tudtunk ezekről a gondokról, nem jártunk olyan sűrűn egymáshoz, hogy észrevettük volna a szülők megjelenéséről a gyakori és az állandó közötti különbséget, s barátaink vergődését. Többször voltunk ugyan együtt, mert mindenki tartott évente egy összejövetelt, ahol aztán jó nagy tömegjelenetek voltak, mindenki megjelent, de ezek az alkalmak csak arra voltak jók, hogy jó hangú barátaink kiénekeljék magukból a gőzt. Ülhetett köztük az öreg Hamvas, nem hangzott ott el más, csak egy kazal magyar nóta. Még az én Bandim is fújta, pedig az ő zenei igénye befejeződött az Aida bevonulási indulójánál.

Egyik napon dolgom volt Szolnokon. A város ekkor még szürke volt, komor, és építészetileg reménytelenül sivár. Soha nem érdeklődtem utána, de sejtem, hogy semmi tervszerűség nem volt a kialakulásában. Tény, hogy még az is lehangolódott ebben a sivárságban, aki addig jókedvű volt.

Kedvetlenül ballagtam a Szapáry úton, és szembe jött rám egy gyönyörű asszony, két feltűnően szép lánykát vezetve. Néztük egymást és a nő megszólított: – Te Kúrátorné Éva vagy, Hamvas Kati barátnője! – Igen. Te pedig Fekete Flóriánné Éva, Hamvas Kati barátnője.

Nagyot nevettünk és megöleltük egymást. Mulatságos, milyen jellemzően írhatott le minket Kati.

– Megyünk lakni a közeletekbe! Gyermekorvosi állást hirdetnek, mellyel lakás jár. Mi ennél többet már nem is kívánunk. Itt szorongunk négyen a kórházi szobában. Boldogan megyünk! Zoli szerezte az állást.

– Honnan ismeritek egymást?

– A fiúktól indult. Mind a ketten túri diákok voltak. Egymás mellett ültek nyolc évig. Testi–lelki jó barátok.

– Bandiék pedig Zoltánnal egyetemi társak. Véletlenül itt futottak össze. Jó lesz nekünk, amikor a férjek ráérnek.

– Mert, ha munka lesz, viszik a kocsit – nevetett új barátnőm.

Mi Évával még csak találkozgattunk nagy ritkán, de Kati szegény tele volt bajjal. Öccse, Gézu afféle művészlélek, akinek mindenhez volt érzéke, keze, ami szép és tapsot érdemel. Ő dekorálta az új lakást is, rögzítette a festményeket díszlécen, de többet ő maga is festett közülük. Különleges, modern dolgok kerültek ki a kezei közül. Életvitele azonban hagyott némi kivetnivalót maga után. Iszogatott is, és főleg mintha rossz társaságba keveredett volna. Vagy önmagának volt rossz társasága? Nem tudhatom. 

Nagyon örültünk, amikor új barátaink Éva és Flóri bekapcsolódtak a ritka, de kellemes összejövetelekbe. Aztán minden átmenet nélkül Flóri elzárkózott mindenkitől. Szegény Éva hiába faggatta, egyszerűen nem válaszolt a kérdezősködésre. A továbbiakban csak a betegeivel foglalkozott, és szeretettel zsarnokoskodott családja fölött. Bár a jelzőmről nem tudom, hogyan fintorogna házanépe.

Tény, hogy mások otthonában soha többé nem jelentek meg együtt vendégként. Ennek következtében Évája is csak ritkán mozdult ki. Bár közben szült egy kis Flórit, nem is volt túl sok ideje. Ettől függetlenül ő szegény szívesen barátkozott volna, de érthető okokból teljesen elmagányosodott ő is. Zolit, az igaz barátot nagyon bántotta, hogy akaratlanul megsértette Flórit, de attól még inkább aggódott, hogy az apja tett jóvátehetetlent. Elvégre itt mindenkit megfigyelt valaki, és azt is megfigyelték, aki megfigyelt. Az is jóval később derült ki számára, hogy apja ellenőrzője, vagy beárulója (mindegy, hogy minek nevezzük) a harangozó volt.

Tény, hogy hosszú hezitálás után elment Flórihoz, meg akarta tudni a valóságot. Nem származott belőle sok öröme. Flóri még mindig igaz barátként, nem mismásolt, nem beszélt mellé. Kerek–perec közölte, hogy tíz éves korától tizennyolcig rajongott érte, mint barátért – és sajnos, neki is felfoghatatlan – mint férfiért. Akkor derült ki ugyanis számára, hogy az azonos neműekhez vonzódik. Mint elmondta, rettenetesen megszenvedte a tényt is, még jobban, hogy Zoliban nincs iránta hajlandóság. Nem akart tolakodni. Belátta, hogy semmi esélye a viszonzásra. Jóval később elvette Szolnok legszebb lányát, de ideköltözése után rá kellett jönnie, hogy érzelmei változatlanok. Nem zaklatja, nem törleszkedik, de megkéri, ne keresse, inkább kerülje, mert ez az egyetlen mód, hogy el tudja rejteni másságát.

 

*

 

Puff. A hallottak el nem mondhatók, az élmény lórúgáshoz hasonló, Zoli hazament, és leitta magát. Kati, aki már jó ideje elhitte, hogy ő a legszerencsétlenebb asszony a világon, ezzel már nem tudott mit kezdeni. Ha az urát valami baj érte, és még neki sem mondja el, akkor nincs mit tenni. Tudomásul kell vennie, hogy végérvényesen eltávolodtak egymástól. Zoli minden este úgy ült le a Tv elé, hogy maga elé tette az üveget is. Mögötte a szülei, ő maga egyedül a poharával a nagy asztalnál, és próbálta megemészteni, hogy elvesztette a legrégebbi barátját, egy olyan ostoba “baleset” miatt, amilyennel korábban nem is nagyon találkozott. Igaz, hogy csak keveset ivott, de mégis ivott, mert egyszerűen nem tudott megbirkózni azzal, amit átélt.

Mi a baráti kör tagjai mind tudtuk, hogy valami rejtély, valami szabálytalanság van a Hamvas házaspár életében, ha más nem, akkor bevonzzák életükbe a bajt, de nem beszéltük ki magunk között, pedig, talán tudtunk volna rajtuk segíteni. A tartós csendben sem névnap, sem másféle esemény nem volt aktuális, a bizalmas beszélgetésre. Ebben az időben ritkán találkoztunk egymással. Többgyermekes családok lettünk közben, apróbb betegségektől kezdve szülőkkel való gondokig mindannyian felszereltük magunkat. Van úgy, hogy az ember hónapokig nem tud a másikról, de ez nem azt jelenti, hogy baj van körülöttük.

Arról sem volt tudomásunk, hogy Zoltán telefonhívást kapott az anyósától, jöjjön hozzá azonnal.

Őrjöngő, üvöltő anya fogadta két rendőr társaságában, nagy nehezen felfogta, hogy a sógora elhunyt. Gézu, a remekbe szabott tehetséges iparművész véget vetett életének. Neki kell felmenni Pestre azonosítani, intézkedni. De mit tegyen, hogy Kati meg ne tudja váratlanul? Abba beleháborodik, ha készületlenül éri a hír, időt kell nyernie. Megpróbálja titokban tartani, hogy majd később, lassan beadagolja neki valahogy, de addig csend. Az anyósát megkérte, utazzon vele, de addig ne jöjjön haza a testvérétől, amíg ő nem hívja.

Hamvasztást kért, annál is inkább, mert abban az időben kevés volt a krematórium, hónapokig kellett várni a hamvakra, addig majd kiötöl valamit.

A sors kifürkészhetetlen és morbid akaratából kifolyólag, két hét múlva érkezett egy csomagszállító levél Zoltán címére, amelyet a postás, távollétében Katinak adott át. Még meg is fejelte egy mondattal: Szíj Géza hamvai érkeztek meg. Kati kivételesen jó hangulatban tevékenykedett a konyhában.

– Tévedés lehet, valami véletlen névazonosság. Nálunk nem történt haláleset.

De addig forgatta a szállítólevelet, míg kiderültek az azonosságok. Születési idő, anyja neve, lakcím. Rá kellett jönnie, hogy az ő öccse hamvait tartalmazza a küldemény. Ezt egy egészséges idegzetű ember sem viselte volna el kisebb sokk nélkül, nem a Katié. Mire Zoltán megérkezett, már a földön fetrengett, habzott a szája, epilepsziás rohammal küzdött. A kisfiúk hívták Flóri bácsit, aki akkor injekciózta éppen, amikor Zoli belépett.

*

 

Katit a tragédia után évekig kezelték, lassan, nagyon lassan gyógyult. Nem foglalkozott mással, mint a fiúkkal, nem figyelt rá, hogy iszik–e a férje vagy sem, jönnek–e a férje szülei vagy sem. Tette a dolgát, azaz azt, amit feladatának tartott. A kapun sem tette ki többé a lábát. A telefont sem emelte fel. Csöngetésre nem jött elő, nem vett tudomást a világról. Az én Bandim tűrte ezt egy darabig, de aztán átmászott a kerítésen, és megjelent Kati konyhájában. Közölte vele, hogy nem hagyja magát lerázni, törődni akar velük, s jobb lesz, ha felveszi a telefont. Különben is Éva leveri a derekát, ha naponta szétszakít egy nadrágot a kerítésükön. Jobb lesz, ha beengedi. Kati nevetett, és megölelte a férjemet.

Utóbb azt mesélte a párom, hogy olyan rendetlenségben élnek, hogy már csak átgázolni lehet a lomok tetején. Az a hatalmas veranda már nem tudja befogadni a ki nem dobott szemetet. Szerinte évek óta nem volt takarítás. Én csak annyit nyögtem:

– Az a pedáns asszony!

Ami azt illeti, az a pedáns férj is tehetett volna egyet–mást, de ő is enervált lett. Annyit legalább elért az én Bandim, hogy be lehetett jutni hozzájuk. Mármint neki. Engem nem fogadott Kati. Ha ketten mentünk, hozzám nem szólt. Meg is indokolta. Képtelen lenne elmondani az élményeit, meg az irigység is eluralta, inkább nem tárgyal sikeres emberekkel. Két csendes, pontosabban hallgatag ember élt egymás mellett.

Samunak mondanivalója van:

– Miért nem vesznek igénybe külső segítséget? Orvos, lélekgyógyász? Mért nem tesz az a Zoltán valamit? Ez igazi nagy betegség, látni kell! Otthon meg nem oldható.

– Okos vagy Sámuel, de Kati nehéz eset. Nem csak nem lehet orvoshoz vinni, be se engedi a lakásba barátként sem az orvost! Zoli valóban csapdába került. Tudja, mit kéne tenni, de tehetetlen.

A szülők már nem jártak mindennap, gondolom, ők is megrendülhettek az eredményen, amit elértek. Itt vergődik két ember egymás mellett, és szépen lassan teszik tönkre egymás életét. A két fiú is megnőtt, Hamvas Zolika is már a nyolcadik osztályba járt, tehát ez már 1970–ben történhetett. Tehát a Kádár korszak puha időszakában. Ekkorra enyhültek itthon az állapotok, már lehetett kétévenként külföldre menni. Nyaralni járt a magyar, vásárolni járt a magyar. Sőt, a szétszakított családok is érintkeztek egymással. Konszolidáltabb világban éltünk, mint korábban. A község időközben városi rangot kapott. Ez ugyan nem látszott meg rajta, de ahol gimnázium, szakmunkásképző és annyi más oktatási intézmény létezik, mint itt, akár város is lehet.

Valamikor tavasz táján az utcák különböző helyein megjelent több, kézzel írt szórólap. Az írás a M.U.K. szellemében íródott. 1956 után hallottunk hasonló röplapokról. /Márciusban Újra Kezdjük./ Most ennyi év után már gyerekes dolognak tűnt, de ki kellett vizsgálni. Tény, hogy a városban élő összes diákkal írattak egy bizonyos szöveget, melyben olyan szófordulatok voltak, mint az inkriminált szórólapokon.

Hamvas Zolika levele fennmaradt a rostán. A közéletből nem múlt el nyomtalanul a bizalmatlanság, a gyanú, hogy egy (rég elhunyt) pap unokája írhatta, feltételezte annak a lehetőségét, hogy itt valaki, valakik szervezkednek. A rendőrök, biztos, ami biztos alapon megvizsgáltatták írásszakértőkkel az eldobott fecnit, ők is a fiú írásával hozták összefüggésbe. Kiszállt hozzájuk a rendőrség. Házkutatást tartottak, feldúlták az egész lakást, faggatták Zolikát. Megfenyegették őket, hogy az ország összes oktatási intézményéből kizárhatják a fiút, nemhogy gimnáziumba nem mehet. Ő persze nem értette, miről van szó, tagadott, de a meg nem történtet nem lehet bizonyítani. Kati rohamokat kapott, Zoltán csendben őrjöngött, mi barátok aggódtunk.

Zoltán elvitte több írásszakértőhöz a két írást, mind másként értékelte. Fel–alá vágtatott nálunk a szobában, és tehetetlenül kérdezte Banditól: – Mondd meg, mit tegyek? Ha nem hiszek a fiamnak, elveszítem a lelkét, amit már így is összetörtek. Ha hiszek neki, perbe kerülök a Magyar Állammal. Kati itt fekszik hetek óta leszedálva, kórházba nem hajlandó menni, kényszerzubbonyban mégsem vitethetem el! Mellesleg már mindketten tudjuk, hogy kimúlt a házasságunk. Méghozzá úgy, hogy szeretjük egymást. Hogy magyarázzam ezt el nektek? Nem is lehet. De a gyereket meg kell mentenem! Elviszem a szakértői véleményeket a Rendőrségre.

Végül valahol, valakik úgy döntöttek, írassák meg újra a diákokat. És meglett a tettes. A TETTES egy tizenhárom éves gyerek, akinek korábban el volt törve a karja, s a gipsz miatt nem vett részt az első íráspróbában. És miért írt? Mert tornáztatnia kellett az ujjait, hogy ne merevedjenek meg. Talált valahol egy ócska fecnit, és azt másolta…

*

 

Kati boltba, ide–oda már kimerészkedett. Régi rozsdás kerékpárján, hatalmas szélű szalmakalap alatt, gondozatlan hajjal vágtatott útjain, de senkihez nem szólt, senkihez nem ment be. Legfeljebb a temetőbe. Zoli pedig egyre gyakrabban és egyre többet ivott. Pontosabban folyamatosan ivott. Már nem ült kocsiba, kis motorjával járt át hozzánk is. Udvarunkban a bokrok között leselkedett, nincs–e nálunk vendég, és kivárta, hogy elmenjen, nehogy bele botoljon bárki idegenbe. Vagy ismerősbe. Jóval később egy hajnalban autóbuszon ülve láttam, amint a kapuja előtt beszélget valakivel egy szál pizsama felsőben. Az az elegáns ember!

Aztán ismét elvesztünk egymás számára, bár Bandi be–benézett hozzájuk, és egyre keserűbben csóválta a fejét. Látta, hogy Zoltán beteg. És jött a megdöbbentő hír, hogy meghalt. A megérthetetlen, a felfoghatatlan megtörtént. Nem az alkohol végzett vele, bár elképzelhető, hogy a hasnyálmirigy rák kialakulásában lehetett némi beleszólása.

Mind ott voltunk a koporsója körül, szorosan Kati mellett, aki oly mereven, oly „semmi közöm az egészhez” módon viselte el a hosszú procedúrát, mint egy kőszobor. Átnézett, túlnézett rajtunk, valahova a múltba révedő tekintete számonkérőn meredt a semmibe. Végleg bezárkózott. Már nem csak a kapu kulcsát vesztette el, hanem a lelkéhez vezető kulcsot is eldobta. A továbbiakban csak a fiai jelenlétét viselte el, csak ők jelentették számára az életet, de hogy hol él, nem tudom. Elköltözött.

– Mi az, hogy elköltözött? Mi dolog az, hogy nem tudsz róla? Miféle barátság az ilyen? – dühöng Samu.

– Igazad van, de mégse. Kati be van a héttoronyba zárva. Kati csak saját magával tud együtt élni. És várja a fiait. Minket nem. Kár…

Zoltán temetése után eleinte nagyon elvétve, később normális időközönként feltűnt Évával a baráti körben Fekete Flóri. Örömmel fogadtuk, hiszen nagyon kellemes, művelt, nagy szakmai felkészültségű barátra leltünk benne. Természetesen Évája ragyogott, hiszen ő eleve közösségi ember volt. Flóri viszont soha nem mondta el senkinek az igazságot.

A szexuális másságot csak Zolinak találta ki, hogy meg ne alázza. Inkább magára vállalta a lehetetlen helyzetet, semmint elmondja a valóságot. Az ugyanis ennél keserűbb, tragikusabb volt:

Az történt ugyanis, hogy az idős Hamvas – akinek később meg kellett élnie fia elvesztését – Fekete Flórit, ideköltözésük idején megkörnyékezte saját gyermekének megfigyelésével.

 

 

Berettyóújfalu. 2010–12–16

 

 

 

 

 

 

31látogató,1mai

Szerző Kertész Éva 96 írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.

13 Komment

  1. Sok mindent átél az ember élete során. Ennek a fiatal párnak nem jutott sok öröm. Rájuk települt minden.
    Egy kis kunyhóban, valahol, a világ romlott szférájától távol, ahol nincs ” majd én megmutatom, hogy az én fiamnak mije van és lesz”, ahol nincs “Ha én vettem neki, akkor jogom is van hozzá” – talán szebb, harmonikusabb házasságuk lett volna. Ha az asszony lelkében megteremtődhet a miénk” mert együtt dolgozunk folyamat. Ismerek egy családot, az eset kicsit hasonló, … az asszony , akitől a gyermekei nevelésének a jogát is elvették – súlyos depressziója után, a kötelet választotta. Gyönyörű lány volt, szép, szorgalmas – értelmes asszony…
    Igaza van Avinak… Csak a módszer más…

    Nagyon szeretem az írásaidat. Nyomot hagynak az olvasóban, gondolkodásra késztet…

  2. Hogy ti milyen aranyosak vagytok! Nem állt szándékomban keményebb jelzőket használni, mert azt mindenki kimondja magában, aki olvassa. Látjátok, az ember hiába akar, hiába küzd, aminek meg kell lennie, az meg is történik. Igen, azt is mondják, mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Van, aki jól tud kovácsolni. Ők nem ezek közé tartoztak. Köszönöm, hogy sajnáljátok őket, hogy különb életet kívántatok nekik. A rózs sem mindenkinek jön be.

  3. Miközben olvastam egyfolytában járt az agyam is. Sok hasonló esetről hallottam. Aztán elkezdtem magamban “osztani szorozni”. Eltelt jópár év. Sok változás is volt, egyik előnyös másik hátrányos de volt. Mi változott tettem fel a kérdést? Talán az, hogy most már a “jelentgetések mechanizmusa” nem ugyan az mint volt. De az irigység a zsugoríság az egymás tönkretétele az maradt. Az eszközök és módszerek alakultak át. Nem akarom tovább boncolgatni a dolgot de szerintem nem vagyok egyedül akiben ugyan ez csapódott le. Eltelt majdnem harminc év és mondjuk ki nyiltan szinte semmi sem változott meg csak a módszerek.

  4. Szerencsétlen pár. Nem volt szükségszerű, hogy nyomorult legyen a házasságuk. Mindketten felelősek voltak érte!
    Nagyon tetszett Éva ez az elbeszélésed is. Élmény olvasni minden írásod.
    Én azért szigorúbban bántam volna a gyenge párral, és keményebb jelzőket használtam volna a kis zsugori, jellemtelen bunkó, pálinkamérővel szemben.

Hagyj üzenetet