Győri Irén : A kis libapásztor 5. rész

A tépés *

 

Hajnalban, nagyon korán kellett kelni, mert Ángyika* és Rozi néni olyan hamar jöttek. Anya megint ideges volt. Korábban akart kelni, de nem húzta fel az órát. Amikor fésülte, megint egy kis hajhúzásban részesült.

      — Jobb volt, amíg kopasz voltál! Ezt a sörényt nehéz fésülni.

      Fájt, ahogy Anya bontotta a haját.

      — Miért voltam kopasz?

      — Mert sokáig nem nőtt ki a hajad, már azt hittük nem is lesz. Olyan sikeretlen gyereknek születtél.

      — Mi az a sikeretlen?

      — Már megint kíváncsiskodsz, nem érek én rá minden marhasággal foglalkozni. Ángyi már itt topog a kiskonyhában Rozi-nénivel. Iparkodni kell, mert nem lophatjuk az idejüket, meg hát ötven liba, az csak ötven liba. Te a szárnyuknál fogva bevezeted őket, meggyőzöl hármunkat. Az órát hozd ki! Csináltam tegnap húst, azt reggelizünk, viselkedj rendesen, ne légy bélpoklos, mert nem illik. Adok én enni eleget. Megértettél?

      — Igen megértettem.

      — Na, gyerünk!

      Kimentünk a pajtába, a lámpa égett, mert nagyon korán volt, és a toll miatt is le volt engedve a ponyva.

      Az első libákat anya és Rozi-néni vitték, anya kettőt, Rozi-néni egyet vitt, és megmutatta, hogyan kell vezetni a libát.

      Mire felkelt a nap, jól kidolgozták magukat. Anya elment, és mondta, mindjárt mehetünk reggelizni. Maros csak nézte a kopasz libákat és okos kis buksiját jobbra-ballra billegtette, mintha nem tetszett volna neki a látvány.

      — Gyertek reggelizni! — kiáltott ki anya. Maros volt az első, aki a gangajtóhoz ért. Rozi-néni is iparkodott, Ángyika előbb még megnézte az ólban a malacokat.

      — Látom szépek, lassan lehet őket választani. Hány hetisek?

      — Majd anya megmondja, én nem tudom.

      — Hallod Jolán, szépek a malacok, mikor választotok?

      — Van még idejük, még nincsenek hathetisek. Jöjjenek reggelizni.

      — Na, hány madár van már kész? — kérdezte Rozi néni a kislányt.

      — Már tizennyolc. Én is szeretném megpróbálni.

      — Ahhoz még kicsi vagy, de ha nézed, akkor is tanulsz, amikor nagy leszel, már kevesebbet kell gyakorolni és menni fog.

      — A szememmel kell előbb megtanulni?

      — Igen, előbb a szemeddel, azután az eszeddel, és amikor már nem szalad el veled a liba, akkor lehet a kezeddel is. Már az is csoda, hogy behoztad őket.

      — Engem ismernek! De most biztosan haragszanak rám, mert odaviszem őket.

      — Már megint fantáziálsz, olyan alvajáró vagy, mint az apád, az is csak a könyvek, meg a firkálás, meg az az átkozott politika.

      — Miért dohogsz, Mihály rendes ember, dolgozik, pedig tönkretette a háború. Nincs nekem semmi bajom vele. Te meg menj, nem kell a szádat tátani, itt felnőttek beszélgetnek.

      A kislány lógó orral kisompolygott, úgy szeretett volna bent maradni. Olyan jól érezte magát a nők között. Kicsit úgy érezte, ő is fontos, mert három felnőttet is el tud látni tépni való libákkal, a kopasztottakat pedig elvezette egy elkerített helyre. Szegény libák, csak a fejük maradt tépetlen, meg a szárnyuk és a farkuk.

      Hamar megvigasztalódott, mert Maros egyből a nyakába ugrott, amikor a pajta mellett leguggolt és kapirgált egy bottal. Aztán kezdte a figyelmét a bentről kiszűrődő beszédre fordítani. Rozi néni hangját hallotta. 

      — Jolán mondd, miért vagy ilyen kemény ezzel a gyerekkel, ha mostohája lennél, még tán el is fogadnám, de a te saját véred, te szenvedtél meg érte?

      — Maga is mindég máson köszörüli a nyelvét! Nem a maga gyereke, én meg úgy bánok vele, ahogy akarok, senkinek semmi köze hozzá, ne legyen puhány, ha már lány lett!

      — Hát tudod lányom, én elég öreg vagyok ahhoz, hogy elmondjam a véleményem, de tőlem meg is haragudhatsz. Nagyon mostoha anyja vagy ennek a gyereknek, és csak az a bűne, hogy nem fiú lett. Mért nem tartod magad többre!

      — Azért, mert szeretem, sajnálom, hogy olyan kemény élete legyen, mint nekünk, annyit szenvedjen, annyi baja legyen, mint nekünk. Mi örömünk van nekünk, hát nem jobb a férfiaknak? Esznek, isznak, b…nak, a kalapjukba  sz…nak, kifordítják, akkor is emberek. Mi, a lelkünket kitesszük, szülünk, mossuk a kölkökre is meg az emberre is a büdös, koszos ruhát, varrunk, főzünk, dolgozunk látástól vakulásig, mégis, ők a jófiúk, ők a janik.

      — Ne morogjanak már Róza néni, neked meg nem kellene büntetned. Ezzel nem véded meg a szenvedéstől, ő is majd férjhez megy, gyereket szül, és éli az asszonyok életét. Szerintem más okod van neked, te tudod, de ne feledd! „Amilyen a mosdó, olyan a törölköző.” Vigyázz, ne nevelj magadnak ellenséget.

      — Hát azt szültem, faros volt, és teljesen széttépett, még meg se született, csak ártott nekem. Ha a bába nem veszi el tőlem, akkor megfojtom. Ahányszor ránézek, mindig eszembe jut. Amúgy már nő, növöget. Aztán, meg majdcsak megszabadulok tőle. Nem tudom mi ez… talán, ha fiúnak születik.

      — Akkor mi lett volna? Akkor, nem tépett volna szét, vagy ha tökös okoz fájdalmat, akkor megbocsátod, ha nunás, akkor meg gyilkolni akarsz. Nézz magadba! Nem lesz, aki lefogja majd a szemed! — mondta az öreg Rózsi néni.

      Hosszú ideig nem szólt senki egy szót sem. A gyerek és a kutya kimentek a kertbe.

      — Jolka! Hol csavarogsz már? Gyere és vidd ezeket a madarakat, és hozzál újat. Na, végre, hol jártál már megint?

      — Csak a kertben voltunk a Marossal.

      — Itt van még két liba, vezesd el őket, hozzál is, de csak egyenként. Mennyi van még?

      — Még van öt darab.

      — Eredj, nézd, meg hány óra van. De siess, egyik lábad itt a másik ott!

      A kislány elszaladt, mert ezt parancsolta anya. Pár pillanat múlva rohant vissza, már majdnem kiért a pajtába, amikor hasra esett. Alaposan leverte a térdét, a zuhanás hangjára Rozi néni bújt elő a ponyva mögül.

      — Na, hány óra van?

      — Elfelejtettem!

      — Nagyon megütötted magad? Na, nézzük!

      Felemelte a gyerek szoknyáját, és megszemlélte a sérült térdet.

      — Jolika! Van fertőtlenítőd? Rendbe teszem Jolka térdét és jövünk.

      — Van ecet a kiskonyhába, Rózsi néni. Olyan szeles, soha nem néz a lába…

      A többit nem hallották, mert elnyelte őket a nyári konyha ajtaja. A kicsi elkezdett sziszegni.

      — Na, semmi figura, még hozzád sem értem! Amúgy meg úgyse fog fájni, mert felvizezem. Kibírod, katonadolog. Nem fog fájni, csak egy kicsit csípni fog!

      — Csak kicsit vertem le.

      — Megesik ez a nagyokkal is néha, a múltkor én is elestem, de nekem a szoknya felfogta, meg én már nem is vagyok olyan gyors, mint te. Na, mennyi az idő? Aztán, lássuk miből élünk!

      — Tizenkettő múlt tíz perccel.

      — Fejezzük be a libákat, van még.

      Még jutott mindhárom asszonynak egy-egy liba.

      — Délután pihennek, adj nekik egy kis szemet, majd én viszek vizet, utána ebédelünk, moss kezet és teríts meg a gangon. Négyen eszünk.

      — Ángyika, szereti a bablevest?

      — Én, kicsi Jolka, nem válogatok, megeszek én mindent.

      — Rózsi néni nagyon szereti, azt mondta, a háború alatt babot ettek paszullyal. Az milyen, Ángyika?

      — Rozi néninek jó kedve volt, az azt jelenti, hogy babot, babbal, magyarul, sok babot ettünk a háború alatt.

      — A bab az jó!

      — Jó hát, de nem minden nap, olyan szelesek tőle az emberek, állandóan pusszognak**, mint a fövő puliszka. A fene essen bele.

      Ezt már Rózsi néni mondta, és kaján mosollyal szeme sarkából a kislányra nézett. Az, mint aki mindent tud és ért, visszapislogott, és jót nevettek.

      A libák túlestek az első tépésen, összegyűlt a hat párnába való és már van egy dunyha is. A következő meghozza a másikat. Már nem kell az ifiasszonynak a deszkán aludni. Trózsákot*** meg, majd töm a vőlegény.    

      Jó étvággyal ebédeltek, majd kimentek a pajtába összeszedni az elhullott tollakat.

    

      Holnap folytatódik a libalegeltetés! A kisvasút felé mennek, most ott vágták le a zabot, azt meg nemcsak a lovak szeretik, hanem a madarak is. Mert ugye a libák azok madarak! Ha maradt el zab, azt is szedeget. Az nagyon szép, olyan szép, amikor zizegnek a zabszemek. Az még vázába is szép. Tavaly, ő is köthetett csokrot a szalmarózsából, tett hozzá még éretlen zabszálakat is. Egész télen szép dísz volt az asztalon. Nagymamának rezgője van, szokott anyának is hozni, mert mindenki szereti a szépet.

      Azért jó volt ez a mai nap, de majd holnap végiggondolja, mert van olyan, amit nem ért? Kérdezni nem lehet, mert akkor azt mondják, hogy hallgatóztál! Neki viszont meg kell érteni dolgokat. Ezért is szeret egyedül legeltetni, mert sok dolgot akkor ért meg, amikor átgondolja. Olvasni is így tanult meg, teljesen egyedül. Csak egy-egy betűt kellett mástól megkérdezni, azután ő szépen átgondolta és összerakta. Már, ha talál valami újságot, a betűket összeolvasva tudja mit írtak oda. De még sok dolgot nem ért. Mi az az „ANTANT” meg hasonló szavak. Ha apa este nem lesz fáradt, akkor megkérdezi, mert apa az mindent tud. Mindig válaszol, nem úgy, mint anya.

 

 

 

 

*Ángyika = a nagybácsi feleségének becéző formája, Békés megyében, még ángyom-aszony, Ángyi, Ángyó

** pusszognak = szellentenek

*** Trózsák = szalmazsák, matrac helyett ágybetétnek használták faluhelyen. Zsákvászonból varrt nagy zsák, szalmával keményre kitömve, ágybetétnek.

 

Vége következik

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Győri Irén

Szerző Győri Irén 180 Írás
2002. óta élek Battonyán. Az írás és olvasás nekem olyan mint a levegő, hiányában megfulladok! Szeretem a tornyot, és benneteket. Ez a világ legjobb menedéke!