Pápay Aranka : Isten malmai – VII.

Az idő csak pereg, pereg

 

 

  

Nagyfokú legyengülést állapított meg az orvos, nyugalmat, gondos ápolást javasolt. Vitaminokat írt fel.

— Gyakran megnézem, de ha bármi történik, azonnal hívjanak. Ne aggódjon, Annuska, rendbe fog jönni. Táplálja fel, de csak fokozatosan. Egy-egy pohárka bort is itathat vele. Most ráfér. Az a papír pedig hivatalos szabadságlevél a börtönparancsnokságtól. Amint tud járni, jelentkeznie kell a megjelölt őrsön. 

Két hétig képtelen volt lábra állni Gálfi István, aztán lassan visszatért belé az erő. Arról, hogy mi történt a rácsok mögött, egyetlen mondatot nem húzott ki belőle senki. Anna levágta a legszebb tyúkjait, sütötte a piskótát, csak egyet nem tett meg, hiába kérte a férje. A Rác-völgy finom borából nem adott egy pohárnál többet egy kortynyival sem.

Alig kapott erőre Pista, első útja a kocsmába vezetett és úgy jött haza onnét, hogy a fél falut felverte legszebb álmából.

„Én vagyok a falu rossza egyedül, / Engem ugat minden kutya messzirül…” — ordította végig az úton. Tántorgott, böcölészett a járda széltében-hosszában, a lábán alig tudott megállni, de a kezében szorongatott demizsont nem ejtette el. Elterült a konyhai heverőn, hangos horkolással zuhant álomba, de az üveg fülét nem eresztette.

Annak a tartalmát megitta, amikor késő délelőtt magához tért. Oltotta a belső poklot, alig evett, már indult újra, otthon nem volt percnyi maradása.

— Meg akarod ölni magadat? — nézett rá szemrehányón Anna.

— Meg… Különben meg mi közöd hozzá? Te élted az édes életet, míg én ott bent rohadtam… Tudom, amit tudok! Akkor nem aggódtál, mi?

Anna nem válaszolt. Nem érezte értelmét magyarázkodni ennek az embernek, aki soha nem volt a lelki társa, mostanra meg teljesen idegenné vált a számára. Aztán szabadulása után két hónappal agyvérzést kapott és a kiszolgáltatottjává lett ez a hozzá bilincselt idegen. Lebénult a fél oldala és artikulátlan hangokon kívül más nem jött ki többé a száján.

Zsófia asszony megint segítségére sietett Annának.

— A betegnek, meg magának is több levegő jutna, ha a kisszobában fektetné, a kislányoknak sem kellene vele egy levegőt szívni. Annak udvarra néző ablaka mindig nyitva lehet. Le tudjuk tőlem választani. Küldök valakit, hogy tolják el ezt a kredencet az összekötő ajtó elől. — Odalépett az asszonyhoz és átfogta a vállát. — Nehogy elkezdjen sírni. Nekem nem kell az a helyiség, épp csak átjártam rajta.

— Köszönöm, Zsófia, főleg a gyerekek miatt. Jobb, ha nem látják az apjuk vergődését.  

Múltak a hetek, a hónapok, egymásba folytak a nappalok az éjszakákkal, Pista állapota nem tett köztük különbséget. Rövid alvásokat végtelennek tűnő jajgatások vagy nyögdécselések váltogatták. A kimerültségtől lefogyva és elcsigázva hajolt a levélpapír fölé Anna.

 

„Drága Mara!

Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem írhatnám ki magamból a gondjaimat. Tudom, hogy nálad jó helyen vannak a titkos gondolataim. Mióta Pistát ápolom, már csak egy gép vagyok. Éjszaka félájultan alszom el, de ágyneműjének suhogása már felébreszt. Hajnalban kelek, kimosom az este beáztatott lepedőket, reggelit adok a kislányoknak, és ahogy Tera néni elviszi őket iskolába, óvodába, ápolónővé válok. Úgy tudom megfőzni az ebédet, vagy megvarrni egy ruhát, hogy közben a kisszoba felé fülelek, mert a mocorgására rögtön mellette kell lennem, nehogy leessen, mint ahogy már megtörtént. Nyugtalanul forgolódik, nehezen értem, mit akar. Talán menni… 

Amikor a tó partján álmodoztunk, azt tudtam, hogy mi nem szeretnék lenni, most azt tudom, hogy kaptam egy olyan feladatot, amit nem kértem, mégis kötelességem teljesíteni. Én magam nem is voltam soha… mikor leszek? Leszek-e?

Álmodom mostanában is, de ne hidd, hogy azokról a kék szemekről. Nem. A magányom áldozatává váltam volna, ha időben ki nem józanodom. Az én szívem nem itt… örökre ott esett csapdába, ahol semmi keresnivalója nem lehetett. Más valaki miatt menekültem ebbe a házasságba is, amiben aztán már igazi rabbá lettem…

 

A kisszobából nyöszörgést hallott, hát letette a tollat. A beteg felsőteste lecsúszott a falhoz. Térdét az ágy széléhez támasztva emelte vissza őt a párnára. Ólom súlya volt a tehetetlen férfitestnek. Pista erőlködve, mégis érthetetlenül préselte ki torkán a hangokat. Leült mellé az ágy szélére és nézte kicsit a sápadt, beesett arcot. Önkéntelenül simogatta meg. A hajdanvolt konok ember ép kezével megfogta, és ajkához húzta az őt ápoló kezet.

Anna figyelte önmagát. Szánalmat és gyengédséget érzett, mintha egy gyermeket bíztak volna a gondjaira.

— Ne félj. Én itt vagyok melletted.

* // *

 

Zsófia asszony a tűzhely előtt kuporgott, a térdén átvetett konyharuhát markolta egyik keze, lába félig kicsúszott a széttaposott papucsból és feje nagyokat bókolt kigombolt blúza fölé. Valami hangosan fortyogott, de a gazdaasszony elbóbiskolt a kis-sámlin. Apró horkantással riadt fel arra, hogy a fedőn lecsapódó gőz összegyűlt, elnehezülve cseppent le, a forró platnin sercegve esett apró gömböcskékké és szerteszét gurult, túlharsogva sistergésével a legyek monoton zümmögését.

Nagy szuszogások kíséretében felkászálódott, szabad kezével emelte le a fedőt, aztán sziszegve a füléhez kapta odasült ujját. Morgolódva halászott ki a lobogó sós léből egy vágott darab zöldbabot.

— Na, ez így pont ehető, ha még be is rántom, már szétmállik — dohogta. — Nem baj, úgyis kár belém…

Lehúzta a fazekat a tűzhely szélére, odacsoszogott a kredenchez egy tányérért, a fiókból kivett villa csörömpölve táncolt benne, míg visszaért a fazékhoz. Leakasztotta a szűrőkanalat és kimerte a léből a babokat. Nyögött, amikor visszazuttyant a sámlira, ölébe vette a púpozott tányért és úgy szúrta fel a rövid babszálakat a villára, mint a kifőtt tésztát.

— Legalább nem hizlalom magam azzal a zsíros rántással — mentette fel magát önmaga előtt. 

Ekkor kocogtatott benyúlva a befelé tárt ajtón a postás.

— Mit hozott, Józsi? — nézett fel Zsófia, de csak a fejét fordította lustán a küszöbön álló felé.

— Csak egy pesti levelet, nem hivatalos.

— Nofene.

 

„Kedves Nénikém! 

Ha még érvényes a meghívásod, akkor hamarosan meglátogatnálak. Csak arra kérlek, Annának ne szólj. Van elég gondja neki, szeretnék meglepetést szerezni.

Szeretettel csókol, húgod:

                                        Mara”

 

Zsófia asszonyt mintha kakas csípte volna meg. Mara érkezésének híre felvillanyozta, régen nem gyakorolt, hatalmas nagytakarításba fogott. Azaz kicsit mozdított ő maga is, de oroszlánrészét jóemberei és -asszonyai gondjaira bízta.

Táncolt a súrolókefe, a seprű és poroló, ruhák száradtak a szélben és szellőzött a sok ágynemű az árnyas fák alatt, két-két székre fektetett létrákon.

Mire csinos kis kalapkájában, tömött bőröndjével leszállt az autóbuszról a réglátott unokahúg, addigra híre-hamva nem volt az álmos trehányságnak, amibe már-már belesüppedt az elhervadó, egykori szépasszony.

 

* // *

 

Anna a borsófőzeléket passzírozta Pistának, amikor Mara megjelent a küszöbön. Egy pillanatig azt hitte, képzelete játszik vele, de a jelenség nagyonis valóságosan állt ott. Szótlanul ölelték át egymást.

— Miért nem írtál?

— Írtam, de csak Zsófi néninek. A lelkére kötöttem, hogy tartsa titokban…

— Ahaa, akkor itt a rejtély nyitja. El nem tudtuk képzelni, Tera nénivel, hogy mi ez a nagy takarítási hullám, ami eddig nem volt rá jellemző — és úgy nevettek egymásra, mint régen, boldog kislánykoruk idején.

 

Mindketten tudták, hogy meghitt beszélgetésekre kellene kihasználni ezt a találkozást, mégse oldódott az a csomó, amivel összebogozva mélyre temették örömeiket és bánataikat. Az a sóvárgás — amikor annyira jó lett volna a túlcsordulni készülő titkokat valakivel megosztani, olyannak elmondani, akitől nem vártak mást, mint megértést — az most nem látszott olyan fontosnak, elsődlegesnek, mint annyiszor. Apró, jelentéktelen mozzanatokat idéztek fel, mert milyen jó is, ha van, akivel közös a múltunk!

— Emlékszel, amikor az öcséid teleszögelték a padlót és a mamád csak vállat vont?

— Igen, és azt mondta, hogy valamivel el kellett foglalniuk magukat, míg kint esett az eső… — nevettek, nevetett Annuska is, rég nem érzett örömmel. — Végül mégis magányosan kellett meghalnia… — komolyodott el.

Aztán leszállt az est, kiültek a valamikori vendéglőből itt maradt, széles veranda zöld apácarácsos eresze alá, a kisszoba ablakán kihallatszott Pista nehéz légzése, de őket az sem zavarta. A fák lombja közt besütött rájuk a Hold a rácson át, és apró, sápadt kis fényfoltokkal pöttyözte gubbasztó alakjukat. A még mindig fülledt, meleg levegő ölelte át őket.

— Én nem tudom elképzelni rólad, hogy egyedül élj… — hallatszott az egyik megreccsenő, töredezett, fonott karszék mélyéről a tűnődő, csendes kérdés.

— Ha úgy vesszük, nem is élek egyedül — fojtottan jött a válasz Marától, hosszú csend követte, aztán halkan, meg-megszakítva önmagát, vallott, megkönnyebbítve lelkét az eddig mindenki elől titkolt, elhallgatott kapcsolatairól.

— Sohasem mondtam el senkinek, de tudd, hogy volt egy barátom… Nem. Nem egy, azaz több… futó… Már rég idegennek éreztem Gábort. Volt több is, itt is, ott is. Aztán egyszer céltalanul bóklásztam a Duna-parton. Húztam az időt, hogy később érjek haza. Autó lassított mellettem, én szórakozottan oda fordítottam a fejem. „Jó estét!” — köszönt és mosolygott rám, egy teljesen hétköznapi arc. „Jó estét!” — válaszoltam, de csak mentem tovább. „Mi a baj?” — kérdezte. „Miből gondolja, hogy baj van?” — „Látom.” — Szó nélkül gurult mellettem, amíg elfogyott a járda. Akkor megálltam. „Én itt átvágok és hazamegyek” — mutattam a túloldalra. „Holnap is erre jön?” — „Holnap is.” — „Jó.” — Másnap is ott gurult mellettem, meg sok másnap is, míg végül beültem mellé… Ennek már három éve… Közben lezajlott a válás, de annak ehhez semmi köze.

— És?

— Semmi és. Felesége van, gyerekei… A nő már tud rólam.

Megreccsent a másik szék. — És?

— Hát nem örült, de mi nem mondunk le egymásról.

— Elválnak?

— Neem, dehogy…

— Így is jó neked?

— Persze.

— Nincs bűntudatod?

— Miért lenne?

— … de — kezdte Anna, aztán azok az átható kék szemek jelentek meg előtte, és nem tudta folytatni.

— Minden második hétvége az enyém… — Mara hangját ismeretlen dacféle árnyékolta be, aztán hosszan hallgattak. — Na, most mit gondolsz? — recsegtette meg ő is a fonott székét.

— Nem is tudom… Én úgy hittem, hogy a tiétek egy nagy szerelem. Miért kellett mellette annyi kaland?

— Nagyon kis tudatlanok voltunk, azt hittük, nincs más út, de az gyerekszerelem volt. Az élet egészen más. Rengeteg szépet szalasztottam volna el mellette.

— Így megkaptad?

— … Kaptam…

— Megérte?

— …    

* // *

 

    Az elmúlt este varázsa nem szállt el, a józanító nappal sem tudta leparancsolni a kényszerű feledés árnyai közé. Talán azért, mert már túl sokáig verte béklyóba mindkettőjüket az elfojtás. Indulatok törtek fel, amik eddig mérgezték a lelküket. Egyikük sem akarta elszalasztani az alkalmat, hogy végre meg lehet osztani a kínzó gondolatokat. 

    — Te nem tudod, hogy én miért is jöttem. Amit elmeséltem, azt le nem írhattam. Az is meglepett, amit te Déneskéről írtál. Nem is hallottál róla azóta? — Mara kissé vádolóan, lassan elgondolkodva morzsolgatta szavait, homlokára felkúsztak a függőleges ráncok. Fölényt érzett, mintha egy gyermeklánnyal beszélgetne az életről.

    — Mit kellett volna hallanom? Miért kellett volna érdeklődnöm? Jobb ez így… — csattant fel, mintegy védekező állásba húzódva Anna.

    — Ne viccelj, úgy mégsem tehetsz, mint aki nem is itt él. Lezajlott egy forradalom, mindenki gyanús, nem is merjük társaságban nevén nevezni azt, ami történt, emberek meghaltak, vagy „csak” börtönbe kerültek, vagy kimentek az országból, te meg taposod a varrógépet, parasztokkal udvaroltatsz magadnak, és homokba dugod a fejed.

    — Mintha semmit nem tudnál az én életemről. Mit kérsz te számon éntőlem? Pont te! Aki mindig azt kaptad meg, amit akartál! Én régesrég elveszítettem mindenkit, akit szerettem. Sohasem kaptam szerelmet. Meghaltak a szüleim, a testvéreimet elvitte ötvenhat, azt se tudom, hogyan élnek Németországban! Néha írnak egy képeslapot. A házasságommal nem nyerni akartam, mindent el is vesztettem, egyetlen örömöm a két lányom. Semmi és senki se tud olyan érdekes lenni rajtuk kívül, hogy engem különösebben érdekelhessen.

— Mi lett belőled, Anna? Ezt el se hiszem! Leveledből nem közömbösséget olvastam ki, azért az meglepne, ha most el akarnád hitetni, hogy Dénes sorsa nem is érdekel.

   Anna a teknő fölé hajolt, nem nézett fel, de erre a vádra megállt kezében a mosókefe.

   — Mindegy, hogy mit írtam. Ki kellett öntenem, ami a lelkemet nyomta. Én őt szeretem, amíg csak élek, neki mennie kell a kijelölt útján, hát nekem ez a választás maradt… Eltemettem. Nincs is jogom zavarni.

   — Őt szereted? Őrület! Az is csak egy gyerekszerelem volt, ne akard bebeszélni nekem, hogy az ő érdekében mentél férjhez, de főleg magadat ne ámítsd ezzel a mesével. Te felrúgtál minden régi álmodat, kényelemből, mert akkor még a vagyon reményével választhattad ezt az embert. Nagyon elítéltelek, de hallgattam. Már látom, ez inkább rabszolgaság lett. Miért csinálod ezt végig?

   Anna keskenyre szorította az ajkát és elkeseredett dühvel esett neki a lepedőnek a súrolókefével.   

   — Egyébként Dénes börtönben ült — folytatta Mara kegyetlenül. Anna megdermedt.

   — A forradalomban mentette, ápolta, bújtatta a sebesülteket, és novemberben elvitték. Senki se tudta, hova, sokáig azt se, él-e egyáltalán. Elítélték. Szegedre került, börtönbe. Nem tudtad? Tényleg nem tudtad? Na, én is véletlenül hallottam meg. Csak amikor meghalt az édesanyja és a temetésére sem engedték ki a fiát. Én otthon voltam, elmentem a temetésre. A rokonsággal találkoztam, ők mesélték. Mert engem érdekelt!

    — Én… én…

    — Te, te. Téged nem érint, de engem igen. Hát én most azért vagyok itt, mert azóta már érdeklődtem. Szabadult és egy kis faluba helyezték káplánnak. Tudod hová? Ide a szomszédba, tíz kilométerre innét. Akár mehetsz hozzá gyónni… — vágott szava, mint a borotva éle. — Én át akarok menni oda a vasárnapi misére, látni akarom és tudni, emlékszik-e még rám… Engem érdekel. Emlékeztetni akarom.

    Mintha messziről érkeztek volna a hangok, amiknek értelme, éle el sem ért hozzá, Anna tudata megtorpant a rémséges börtön szó felfogásánál. Déneske börtönben? Oda csak bűnözőket visznek, mint ahogy Istvánt sem az irgalmas cselekedeteiért zárták be.

    — … épp’ úgy focizik a fiatalokkal, mint mielőtt kitört az ellenforradalom, robogóval motorozik… — tértek vissza a hangok értelmes szavakká.

    — Focizik? — nézett álmatagon a már bántóan fecsegő barátnőjére. Nem várt választ. „Régen, kortársaival sem játszott szívesen” — beszélte meg önmagával. „Mi történhetett?” — De hát te mit akarsz most tőle? — nézett fel döbbenten.

    A szobából férje nyöszörgése, mint egy mentőöv vetett véget fulladozásának, Mara meséjének tengerében.

    Kezét a kötényébe törölte és vontatott léptekkel ért el az ajtóig. Hallott bentről valami mocorgást is, de egy belső film pergése eddig lefoglalta érzékeit: A kerthelyiség, ahol Déneskét utoljára látta, fájdalmas tekintetét, mutatóujja horgával tartott, hátára vetett zakójával. Szólt a zene és ő egy másik férfi válla mögé bújt…

    Szeme előtt a múlt képe hirtelen jelenre váltott, látványa visszarántotta a valóságba, megtántorodott. Ez most van, és nem is képzelgés. Pista párnába süppedő fejjel, kifordult szemmel nézett fel, magasra, a semmibe. Már nem lélegzett.

 

 

Köv: Egy tiszta kis szellő

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/