Kertész Éva : Mindörökké I.

*

  

 

 

Kis csinos, enyhén vékony kabátkában szálltam le a vonatról. Elég meggondolatlanul, elvégre még nincs tavasz, de remélve, hogy végre vége ennek az undorító télnek. Még nem egészen érthetően, de már üzenget a tavasz. Én pedig veszem a lapot. Ma kellemes a hőmérséklet, behoztam a kinőtt tavaszi kabátomat Pestre. Most van a cserék ideje, amikor bármilyen állapotú használt kabátomat — ráfizetéssel ugyan —, de újra cserélhetem. Ma kezdődött az akció, még módomban áll válogatni.

Nagyon örülök, mert most igazán nem lenne több pénzem másikat venni, miközben érzem, hogy szükségem lesz egy feketére. Jó lenne tudni mi a haszna a kereskedelemnek ezeken a mostanában bevezetett cseréken? Gyanítom, hogy nem szamaritánus érzelmek vezérlik az akció meghirdetését. Nem érdekes. Nem is tartozik rám. Pillanatnyilag elég nekem a saját gondom.

 Most csaknem minden megtakarított pénzem elmegy a különbségre, miközben tudom, hogy inkább spórolnom kellene, mert nem érzem magam biztonságban, ha nincs mihez nyúljak baj esetén.

Ezt a gondolkodásmódot egy életre belém sulykolta anya. Nem is szabadulok meg a szorongástól, a büdös életben. Kizárólag mellette, rövid lányságom idején voltam anyagi biztonságban, attól kezdve többé soha. Pedig én aztán, igazán szófogadó jámbor kis úrilány voltam, anya követelőző, örökké elvárásokat hangsúlyozó közegében. Ott még apa is lábujjhegyen járt.

Anya életében minden óramű pontossággal működött. A felkelés, a lefekvés, a tanulás, a takarítás napra, órára, a nyaralás havi felállásban. Hogy bírta ezt a tervszerűséget? Ezt tesszük, akkor, ha… Azt mondjuk, ha úgy alakul… Bólintunk abban az esetben, ha… Sohasem tudtam, mitől van annyi ha. Miből lehet előre tudni, ki mit kérdezhet? Kinek mit válaszolunk, ha… És honnan tudja a feltételeket?

Nem mindegy, hogy melyik nap mosunk függönyt? És miért kell ugyanakkor ablakot tisztítani? Ó ma már tudom, mindent megtanul az ember.

Már egészen kicsi gyerekként éreztem, hogy minden helyzetre van tartaléka, anyagilag nem kerülhetünk mélypontra. Azt is tudtam, hogy minden esetre tud megoldást. Mégis volt benne valami tragikus és állandó ugrásra készség, amiről nem tudtam eldönteni, hogy miből ered. Mintha egész életét egy kóros és minden pillanatra kiterjedő készenléti állapot uralná, ami pontosan a biztonság hiányából ered. Miközben tőlem mindketten éppen mindennek az ellenkezőjét várták el. Nagyon sokat: népszerűséget, elismerést, kedvességet, alkalmazkodást. Az állandó mosolyt, mely náluk csak merev álarc, szerencsére nálam a kicsattanó jókedv következménye volt.

Azt nagy nehezen felfogtam, hogy korábban történt velük valami, ami nagy félelmeket váltott ki belőlük, ahol a halál és a gyalázat ólálkodhatott körülöttük, ahol nem létezett biztonság, csak szorongás és rettegés, s amitől engem meg akartak kímélni.

Soha nem fogom megérteni, hogy egyáltalán megtörténhetett az a rettenet, amit később apa elbeszéléséből ismertem meg. Ha nagyritkán mérgelődtem anya nevelési módszere miatt, apa lecsendesített, azt mondta: nem volt ő korábban ilyen, csak amióta hazajöttek. Mi az, hogy hazajöttek? Hol jártak, és mi okból? Aztán nagy nehezen elmesélte, miket éltek át, hogy anyu babát várt, amikor marhavagonokba tuszkolták, és internáló táborba szállították őket. Sokáig nem fogtam fel, mi az a tábor, amiről mesél, mert én csak az úttörőtábort ismertem. Egyébként pedig nem akartam megismerni az élményeiket, s azt sem, hogyan halt meg a testvérem. Apa viszont ragaszkodott hozzá. Meggyőződése volt, hogy meg kell ismernem a múltat.

Kis adagokban részletezte, mindig csak annyit mondott el, amennyiről feltételezte, hogy elbírom viselni az újabb ismeretanyagot. De én nem tudtam felfogni, elfogadni, mint ahogy ma sem tudom. A tudatom lázadt az elfogadásuk ellen. Éreztem, hogy anya mindent értem tesz, engem már meg akar tartani bármi áron. Még, ha ellenemre kell nevelnie, ha elidegenít is magától ezzel a nagy akarással, ő kikényszeríti belőlem, hogy kénytelen legyek biztonságban élni.

Hogyan, miképpen lehetett emberek biztonságát elvenni minden átmenet nélkül? Emberekét, akik dolgoztak, szerettek, de nem tettek semmit, csak zsidó családba, lengyelbe, hollandba születtek? Bárkit lealacsonyítani, megalázni, szándékosan meggyötörni, tervszerűen előre kidolgozott módszerekkel megsemmisíteni? Milyen alapon? És miért tűrték el ezt a többiek, mások? Mért nem tiltakoztak? Hát nem volt senki a világon, aki felemelje a hangját és a kezét? Sem állam, sem Egyház? S ha már előre eltervezték, hogy megsemmisítik azokat, akik nekik ellenszenvesek, miért kellett őket előtte meggyötörni? S ismét a követelőző kérdés: hogyan lehetett ezt eltűrni? S nem utolsó sorban, hogyan lehetett ezt a gyalázatot véghezvinni Európa közepén?

Nem, és nem! Soha, nem fogom megérteni, a számomra lehetetlent, melyekről apa beszámolt, s azt sem, hogyan lehetett ezek után emelt fővel élni? Túlélni a megalázásokat, a szörnyűségeket, amelyek elviselésére még primitív technikákat is kimódoltak, mert az ember már csak olyan, hogy szeret élni.

S mindez nem elég szegényeimnek, végre talán nyugalom lenne, és béke és boldogság, s most hirtelen rájuk szakadt a felismerés, hogy többé már én sem engedelmeskedem. Nem készülök egyetemre, helyette férjhez igyekszem, de nagyon. Anya belerokkant a felismerésbe. Apa is, de ő másként. Apa elkezdett tisztelni. Magában persze. Mert neki aztán szüksége volt a terrorra, anya követelő magatartása nélkül nem tudott élni, de sajnált engem, mert tisztában volt vele, hogy miként ő, én is szégyellni fogom, hogy ilyen mafla vagyok.

Nálam ez az állapot csupán addig tartott, amíg meg nem ismertem a szerelmet. A szerelmet, mely súlytalan szellő szárnyán suhant a közelembe, bele a lelkem legmélyebb közepébe, ahol lágy volt, és gyengéd, simogató, és dédelgető, vakító, mely elkábította minden érzékszervemet. Bekötötte a szememet, csodás dallamokkal vezette félre a hallásomat, és eluralta minden ép érzékemet. Csodás volt, boldogító, és lebegtető. És mélységesen, és hatalmasan hülyítő.

Mindjárt érettségiztem, minden jegyem kiváló. Minden adott volt, hogy az legyen belőlem, amit szüleim — s alkalmasint én is — összeálmodoztak rólam. Én pedig eddig semmi mást nem akartam, semmint nekik örömet szerezni.

Hopp, itt lelépünk a mozgólépcsőről, Különben orra bukunk. Még nem megyek be az üzletbe, előbb végignézem a kirakatokat, sőt, még bent is mindent. Nem ugrom bele csak úgy a semmibe.   

No, ha férjhez igyekeztem, meg is kaptam a magamét. Lőrinc mellett aztán volt módom a fogamhoz verni a garast! És még lapíthattam is róla. Hiába, ilyen az élet!

Igazán szép dolgokat ajánlanak. A legújabb divat szerinti minden. Hol van már az, az idő, amikor az elavult holmikat adták olcsón! Most a legkülönbek sem kelnek el felvásárlási áron. Teli a raktár? Nocsak! Mindjárt benyitok, de még egy kicsit sétálgatok, mert vissza kell térnem anyáékhoz. Az én gyerekem is felnőtt már, meg kell tudnom, jól sáfárkodtam-e én az ő életével? Mert, hogy anya az enyémmel nem, az már bebizonyosodott.

A szalagtűző bálomon láttam meg Lőrincet. Úgy fájt a hasam, hogy egyetlen lépést sem tudtam táncolni, csak ültem a zenekar előtt a pódium szélén, és hallgattam a zenét, és sirattam ezt a szépnek várt napot. Felnőttségem első látható, tapintható jelét. Anya már vitt volna orvoshoz, de még nem mentem. Nem és nem! Már felvettem a mindenkiénél csinosabb ruhámat, ha már nem táncolhatom a nyitó táncot, legalább lássák rajtam a csoda ruhát. Mire visszavánszorogtam a helyemre, semmi nem érdekelt, csak, hogy leülhessek. Nem tudtam, hogy még betegen is úgy mozogtam, hogy ringatózott rajtam a szoknya, hogy táncot lejtett lábamon a lakkcipő. Azt sem tudtam, hogy csillogó gyöngyszemek peregnek a szememből. Sőt azt sem, hogy egy jóképű fiú térdel előttem. Szenvedtem. Valamit kérdezett, de felelni sem tudtam, csak azt éreztem, hogy szokatlan melegség önti el a szívemet, ha szól hozzám. Anya már ott volt mellettem apával, és határozottan utasított, hogy induljak az autóhoz. Nem várnak tovább, irány a kórház. Felálltam, hogy induljak, de összeestem, Lőrinc kapott az ölébe, és ő rakott be a kocsiba, míg anya apa mellé ült az első ülésre, Lőr megkérdezte, beülhet-e mellém, s a választ meg sem várva, magához szorított. Anya semmit sem vett észre, csak hajszolta apát, így igazán hamar a műtőasztalon találtam magam. Amikor pedig felébredtem, csak a fiút láttam. Ilyen a szerelem. Azt látja, amit akar. Hogy ott szorongtak aggódó szüleim is, az, természetes, de ez a pasi — ahogy ma mondanák —, olyan aggódón, oly féltőn fogta a kezem, hogy anya sem zavarta el.

Ez a kabát tetszik, ezt megveszem. A fekete szerencsére divatszín, kis laza sállal megbolondítom, és kész. Drága, de mindegy. Ötven éves korában, idős szülőkkel nem árt, ha van az ember lányának egy ilyen darabja. A cserére nem a legjobb kabátomat hoztam be. Ezek úgyis kidobják, én meg még csak használom egy kicsit a régit.

Most itt ülök a vonaton, ölemben a gyönyörű fekete kabát fél áron, s úgy örülök neki, mintha nem tudnám, hogy pontosan az eredeti árán adták el nekem, csak kénytelenek voltak levonni belőle azt a hetven % -ot, amit eredetileg felárként ráraktak. Így járnak jobban, mert legalább a raktározásért nem kell fizetniük. Az nem kis összeg a kereskedőnek, nem beszélve arról, hogy jövőre más lesz a divat.

Hogy mennyi eszem van, lett, mire félszáz éves lettem! Bezzeg nem volt akkor, amikor hozzámentem ahhoz a hatalmas, szépeket mondó lókötőhöz, aki úgy elkábított, hogy semmit nem mérlegeltem, semmin nem gondolkoztam el, csupán egyetlen vágy vezérelt: hogy a közelemben érezzem.

Szegény anya, hogy kétségbe volt esve, még apa is, és őszintén, nem szorított nekem cseppet sem, mindenben anyának adott igazat, vele értett egyet, mert ő már tudta, amit én nem, hogy anyának mindig igaza van.

Én pedig éppen azokban a napokban döbbentem rá, hogy bennem mennyi lelemény van, hogy milyen nagyszerűen tudok konspirálni, időt egyeztetni, szülőt átverni, hogy Lőrrel is együtt lehessek, az érettségim is jól sikerüljön, s hogy anya se jöjjön rá, mennyi minden történik velem, amíg ő dolgozik, és főleg — aminek ő bizonyára nagyon nem örülne —, ha tudna róla. Éppen ezért meg kellett kímélni a mindent tudástól. Mert az már mégsem tartozott anyára, hogy alig vártam amióta Lőrincet megismertem, hogy egyetlen féltve őrzött értékemtől aléltan megszabadítson.

Mi több, az élményt naponta tudjam újra úgy ismételni, mintha abban a pillanatban keresgélhetném a kincset. Szépséges és bonyolult időszaka volt ez az életemnek, noha, az én felmenőm cseppet sem örült férjhez menési szándékomnak. Mégis nagyon sok időt és pénzt fordított arra, hogy mindenem meglegyen, amire egy házasságban szükségem lehet.

Tehát nem mentem egyetemre, ellenben hozzámentem az én agronómusomhoz, aki akkor egy virágzó Termelőszövetkezetnek volt a munkatársa. Már jóval korábban, ismeretségünk kezdetén zavartan, nehezen, elárulta nekem, hogy egy rafinált leányzó alaposan rászedte, és gyermeket szült neki, gondolva, hogy ily módon elveteti magát feleségül. Nem tette, de a gyermek után levonják fizetésének harminc százalékát. Kértem, ha már így történt, tartsa titokban, mert a szüleim bizonyára nem örülnének a hírnek. Mégis én roppantam össze, nem is akárhogy, amikor kiderült, hogy két leányzó volt annyira rafinált, hogy fiúcskát szült neki, én pedig számolhattam, hogy a maradék pénzt be tudjam osztani.

Közben én is terhes voltam már, és nagyon vártam a kisbabámat, de hazudnék, ha nem vallanám be, hogy mélységesen megszégyenített mondhatnám, megalázott a szerelmem azzal, hogy már indulásnál nem volt őszinte hozzám. Dühömben állandóan szemrehányásokat tettem neki. Bőszített, hogy nem vallotta be mind a két gyermeket. Ma már el kell ismernem, nem tudtam volna felelni a kérdésére, amikor így szólt:

— Lehettem volna…?

Miután valóban igaza volt, mert két gyereket már nem viseltem volna el, a nyakába borultam, hogy utána folytassam a tanulást, mert ekkor már dolgoztam a helyi gyógyszertárban asszisztensként, és végeztem a kötelező tanfolyamot.

Ha alaposan magamba nézek, többször tettem neki szemrehányást, mint kellett volna, noha tudtam, hogy nem helyes, de amikor nem volt elég a pénzem, mindig kinyitottam a számat. Mindig elmondtam, hogy elizélte a kényelmemet, a kozmetikumomat, vagy amit éppen meg szerettem volna venni. Olyankor természetesen az is eszembe jutott, hogy én soha nem szülhetek egy következő gyermeket, mert azt már valóban nem tudnánk eltartani, de azt is, mennyivel szebb lehetne a gyermekkora az enyémnek, ha nem lennének azok a testvérkék. Sokszor voltam hát rosszkedvű. Arra természetesen nem gondoltam, mit éreznek a testvérkék.

Az én kislányom gyönyörű volt és okos, jól nevelt, és egyformán rajongott értünk. A környezetünk szép, elegáns, hiszen erről anya korábban gondoskodott, hatalmas udvar vette körül a házat, tulajdonképpen lehetett volna gondtalan is az életünk.

Kellemes barátságok alakultak ki körülöttünk, vendégeket fogadtunk, vendégségbe jártunk, a biztonság úgy font bennünket körül, mind valami folyondár. Igaz, hogy anyáék gyakran forszírozták a második unokát, de én megmagyaráztam nekik, hogy nem teszem tönkre az alakomat, ha eddig sikerült megőrizni. Bele is törődtek, de én tudtam, hogy egyre nehezebben osztom be azt a pénzt, ami rendelkezésemre áll, miközben Réka is egyre nagyobb, és állandóan éreztem valami feszültséget, hogy ha eltelik egy-két év, a nagylány sokkal igényesebb lesz, mint most.

Közben tudtam, hogy a világ legboldogabb asszonya lehetnék, ha hagynám magam ellazulni, ha el tudnám engedni magam, és elfelejteném a férjem múltját — amelyhez a valóságban nincs is közöm, hiszen az, az előttem élt életének része —, tehát lehettem volna boldog, ha közben be nem üt az Istennyila: Ismét született egy kis Lőrince valahol, valakinek.

Azt, hogy nem merte bevallani nekem, ma is magától értetődőnek tartom, hiszen már a múltért is meg tudtam volna ölni, de nem megy a fejembe, mit gondolt, meddig tudja eltitkolni a legújabb gyermeke érkezését. Valójában mit képzelt? Azt remélte tán, hogy felszívódik? Hallgatott a nyomorult a dologról, pedig rajtam kívül már mindenki tudta, hogy valaki az ő gyerekét hordja. Hát lehet valamit eltitkolni egy faluban? Különösen, ha az sír is?!

Egy tény: valóban átverték, mert manapság csak az a nő hozza világra a gyermekét, aki vágyik rá. A védekező eszközök korában nincsenek véletlenek, s ha vannak, arra is van megoldás. Tehát egyértelmű, hogy valaki szét akart bennünket robbantani. Igen ám, de én még mindig nem tudtam, mert a büszke atya hallgatott, mint a sír, mások pedig nem voltak olyan durvák a környezetemben, hogy tudtomra adják. Még méltón megültük az ő születésnapját, megvettük neki a legelegánsabb öltönyt, amire vágyott, megfőztem a legkülönb ebédet, ami kitelt tőlem, Réka pezsgővel köszöntötte, miközben ő úgy sírt, mint egy csecsemő, s nem tudta abbahagyni. Réka a legbölcsebb gyermek a világon, nagyvonalúan megölelte, s a nyakában lógva — mert Lőrinc felállt közben —, megszólalt: „Ugyan apa, már hetek óta gyötröd magad ezzel a szerencsétlen eseménnyel! Valóban te vagy a legnagyobb balek ezen a világon, de most már meg kell tudnia anyának is, mert lassan belepusztulsz!” 

— Miről beszéltek ti ketten?

— Arról az újabb gyerekről, akit megint a nyakába sóztak! Ha a helyetekben lennék, apasági vizsgálatot kérnék!

Így. Ilyen egyszerűen. Az én tizenkét éves lányom mindenről tudott, hallgatott, aztán megoldotta az elmondhatatlant.

Erre viszont megnémultam. Elszállt, belőlem minden erőm. Előre dőltem, és nyögtem. Mintha a hasamban hordanék szívet, tüdőt, nem tudtam felegyenesedni. Az összes önérzetem ott feküdt előttem a szőnyegen rongyosra tiporva. Lőrinc pedig ott térdelt mellette összeomolva, zokogva, Réka szintén, és kérleltek, hogy ne tegyem magam tönkre. Az ő kedvükért, a magaméért, a család békéjéért. Legyek elnéző, legyek nagyvonalú. Bocsássak meg! Úgy éreztem, száz fokos a lázam, remegtem, mint a nyárfalevél, és egy bölcs asszony minden szamárságával azt kérdeztem:

— Lefeküdtél vele?

— Te csak vádaskodtál. Örökké a múltamat ostoroztad. Folyton csak bántottál!

Igaza volt. Tizennégy éves házasságunk alatt azt tettem, amit ekkor halkan elmondott nekem. Megéreztem, milyen nehéz lehetett neki.

Felegyenesedtem, megindultam a szekrényem felé. Kapkodtam ki belőle a ruhákat, miközben azt kiabáltam: „Öltözzetek! Nincs idő várni! Mindenki úgy kicsípi magát, hogy a legkülönbnek nézzék az utcán!”

Felvettem a legújabb, legszebb holmimat, kihúztam a szemem, festettem a pillám, olyan szép nő nézett vissza rám, hogy nem is hittem, hogy én vagyok. Mire előjöttem, mind a ketten úgy álltak a szőnyeg közepén, ahogyan elterveztem.

— Remek, akkor most, tessék elkezdeni mosolyogni! El ne tűnjön az arcotokról a vigyor, amíg be nem zárjuk a kaput magunk mögött! Végigmegyünk vagy háromszor a falun, beülünk a cukrászdába, viháncolva rendelünk a sok finomságból, aztán olyan boldogan indulunk haza, mint aki megütötte a főnyereményt!

— Én már meg is ütöttem! Aki ilyen asszonyt kapott, azé a főnyeremény — fejezte be mondatát egy kézcsókkal a csupa hűség férj.

— Köszönöm neked, hogy ilyen kemény vagy!

— Remek vagy, anya! — szólt a lánygyermek is.

Csoda-e, ha ezek a mondatok úgy vittek végig az úton, mintha én szültem volna azt a gyermeket?

 

Igyekeztem, esküszöm, nagyon igyekeztem boldognak lenni, de irgalmatlanul nehezen ment, és akkorra fagyott le mindig a mosoly az arcomról, mire hazaértem. Akkor már legfeljebb csak vigyornak tűnhetett. Ezzel együtt nem veszekedtem. Már csak azért sem, mert erre már nem maradt erőm. Lőrinc pedig minden este hálásan mellém bújt, dorombolt, hódítani igyekezett — ma már tudom, hogy a férfiak így kérnek bocsánatot, így bocsátanak meg: maguknak — én pedig engedtem, hogy megbocsásson: nekem. De bizony Isten nehezemre esett.

Mindjárt le kell szállnom, de nem baj, üres a lakás, nyugodtan folytathatom az emlékezést.

 

 

/folyt. köv./

Legutóbb szerkesztette - Kertész Éva
Szerző Kertész Éva 95 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.