Avi Ben Giora. : Probléma kartárs

*

 

Sohasem állíthatta magáról, hogy rossz gyerekkora volt. Szinte mindent megkapott, amit csak lehetett.

       Nem szenvedett semmiben sem hiányt, és még meg sem büntették, amiért mindenben ő látott és ő csinált problémát.

A gondjai már az óvodában elkezdődtek. Amíg a többi gyerek önfeledten játszott, addig ő beült egy sarokba unatkozni. Hiába hívták a többiek, a válasz mindig ugyanaz volt: nem. Az óvó néni egyszer megsokallta, és megkérdezte:

— Miért nem mész játszani, ha hívnak a többiek?

— Cak!

— Mi az, hogy csak?

— Ejkezdek vejük játszani, ész vajami nem jó nekem, mejt nem tetszik, kinevetnek. Nem akajnak úgy egyet szem játszani, ahogy én akajok.

Próbálkozott az óvó néni sok mindennel, de mindig veszekedés, verekedés, megnemértés lett a vége. Ezek után, hogy teljes legyen a kép, már a dadusokat sem kímélte. Például, ha rántott hús volt ebédre, ő krumplis tésztát kért. A szülőket hiába hívták be, nem tudtak hatni rá. Az iskolában ez csak rosszabb lett. Problémás gyereknek könyvelték el, már az elemi első osztályában. Először egyáltalán nem akart tanulni. Két bukás után nagy fordulattal mindenből kitűnőre törekedett. Később – amikor társadalmi munkákról volt szó, és az osztály nagyobb fele megpróbálta azt elbliccelni – természetesen ő volt az, aki kétszer annyit teljesített, mint mások. Egyszóval egyénieskedni próbált. Már nem is törődtek vele. Néha elmondták mindenfélének, rossz pionírnak, strébernek, de ez csak olaj volt a tűzre. Mindenben, és mindenkor az ellenkezőjét csinálta, mint a többi. Történt, hogy a gimnáziumban látszólag próbált beilleszkedni a közösségbe. Elég jól mentek a dolgok, a szülök is kezdtek megnyugodni: „Na lám, csak benő neki ott is idővel”… De örömük nem tarthatott sokáig. Kezdte felvenni azt a stílust, amiről ő úgy gondolta, hogy attól lesz „menő”. Amikor a tanára valamire azt mondta, hogy nem jó, vitába szállt vele.

— Mondja, tanár úr — csattant fel egyszer —, magának miért kell mindig belém kötni, hogy megírtam-e a leckét, vagy sem? Aztán meg nem elég hogy megírom, végig kínlódom, még azzal is törődik, hogy jó-e, vagy sem? A jó munkához idő kell, a rosszhoz meg több! Azonkívül, mi munkamegosztásban dolgozunk, mert fontos ugye a közösségi szellem. Egy megoldja, a többi csak másolja. Tanár úr sem úgy tanít minket, ahogy szeretne, hanem ahogy előírják. Hol van akkor a tudomány szabad szárnyalása?

— Ülj le, és maradj veszteg!

— Mi ez, tanár úr? Diktatúra? Elvégre szólásszabadság van, vagy nem?

— Azonnal menj ki az órámról.

— Ahogy parancsolja, tanár úr!

Azzal összepakolta a holmiját, és kivonult. Hiába kiabált utána a tanár, nem hallott, nem látott. Kiment az iskolából, és meg sem állt, az első délelőtt is játszó moziig. A kedves szülőket behívták az iskolába, mert a fő gond az volt, hogy egyre több követőre talált. A dolgozatírás dátumát jobb, ha nem mondták meg előre, mert a fele osztályt felbiztatta, hogy „mozgásszabadság“ van, vagy ha meglepetésszerűen jelentették be a dolgozatírást, akkor is sztrájkoljanak. Ezt ráírták egy papírra, a padra tették és csapot-papot otthagyva, kivonultak az osztályból. A tanárok tehetetlenek voltak. A „renitenskedő osztálynak“ akkora híre lett a gimnáziumban, hogy sok szülő átíratta a gyermekét egy másik intézménybe. A tantestület ezt látva, a problémás gyereket végre eltanácsolta a gimnáziumból.

Problémás gyerek az utolsó két évet minimum tíz gimnáziumban tanulta végig. Miután valahogy mégis leérettségizett, a szülei hathatós közbenjárásának köszönhetően – mert egy fiatalt ezért nem lehet kirekeszteni a továbbtanulásból, és a boldogulásból – apuka kapcsolatai segítségével benyomta egy munkahelyre. És nem is akárhova. Egy panaszirodában alkalmazták, mert úgy gondolták egy ilyen embernek ez a legjobb hely, és itt nem zavar sok vizet.

Munkahelyén ragadt rá a név, hogy „Probléma kartárs“. Az alkalmazottak végighallgatták a panaszokat, írásba is foglalták, sőt a panaszossal alá is íratták. Utána persze nem történt semmi érdemleges. Probléma kartársnak ez sehogy sem ment a fejébe, mint ahogy az sem, hogy ha visszajött egy panaszos, akkor körömszakadtáig azt állították neki, legyen türelemmel, az ügyének kedvező elbírálása illetékes helyen, folyamatban van…

Ezután Probléma kartárs többször is szóvá tette, ha úgysem történik semmi, akkor egyáltalán mi szükség van az egész irodára? Miután senki sem adott erre kimerítő és számára érthető választ, taktikát változtatott. Minden panaszlevelet, megszámozott, dossziézott és igyekezett eljuttatni azokra a helyekre, ahova szóltak. Sőt saját maga is írogatott ilyeneket, hogy meggyőződjön arról, hogy a hivatalok eleve foglalkoznak-e a kérelmek orvoslásával. Hamarosan levél érkezett a panaszirodához, melyben az érintett hivatalok sérelmezték, a megváltozott megszokott rendszert. Miért követelnek tőlük elszámolást egy-egy panaszra, azok régen eleve el sem jutottak hozzájuk, hanem egyből az irattárba, és onnan a megsemmisítőbe kerültek. Hamarosan fény derült Probléma kartárs áldásos tevékenységére. Ám megszabadulni már nem lehetett tőle, mert a hivatal országos hírnévre tett szert, hogy az ügyfélnek innét nem kell üres kézzel távoznia. Mindennel próbálkoztak: áthelyezéssel, jutalomüdültetéssel, de soha semmi sem sikerült az eredeti tervek alapján. Végül is valakinek egy kitűnő ötlete támadt.

— Nevezzük be a mostani képviselő választásra. Ez annyira lefoglalná ideje jórészét, hogy nem maradna ideje a további levelezésre, ügybonyolításra. Na meg ki tudja? Lehet, hogy megválasztják képviselőnek, és akkor végérvényesen megszabadulnánk tőle.

Az elképzelést a gyors tettek követték. Probléma kartársat benevezték a képviselő jelöltek listájára. A sok beszéd és ide-oda utazás valóban lekötötte ideje nagy részét. Elérkezett a választások napja. Sajnos Probléma kartárs még a bekerüléshez szükséges öt százalékot sem érte el. Mindenki csalódott, kivéve őt. Meg is kérdezték tőle, hogy ugyan miért nem érzi elkeserítőnek ezt a csúfos vereséget.

— Elkeseredésre semmi okom. Sőt! Egyenesen örülök az eredménynek. Tudják, én idő közben rájöttem valamire. Nem lehet soha senkinek sem olyat tenni, amivel tökéletesen elégedett lenne. Gondoljanak csak bele, hogyha minden jól menne a képviselők áldásos munkája nyomán, további részvételük válna feleslegessé. A választók nem mennének el újraválasztani, nem lennének panaszok sem, ezáltal az én munkakörömre sem volna szükség többé, több kollegáméval együtt. Mindent úgy kell hagyni, ahogy eddig is volt. A panaszos írja csak tovább a panaszait, hiszen az a dolga, a képviselők meg továbbra is körömszakadtáig állítsák azt, hogy minden jó lesz majd, egyszer. Persze azt, hogy mikor, azt jobb, ha meg sem kérdezik tőlük, hiszen pontosan ők sem tudják, de dolgoznak rajta.

Így aztán végül is Probléma kartárs megmaradhatott eredeti pozíciójában. Elvégre senki sem tökéletes.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:33 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.